4. fejezet – Miért nem engeded hogy..?

Sziasztok! Ez a fejezet egy kicsit hosszabbra sikeredett, mint az előző, amit remélem nem bántok ;) Tudom, hogy nem! Köszönöm a sok jó véleményt és a 10 rendszeres olvasót! Nem olyan régen nyitottam, szóval ez már szép teljesítmény! Kérlek írjatok komit, amint elolvastátok, most már névtelenül is tudtok írni! *szépennéz* Kérlek.

( Alice szemszöge)

-Emmett! –kiáltottam.

Ez nem mehet tovább! Elegem van! Sajnálom Edwardot, elhiszem, hogy fáj neki, hogy otthagyta Bellát, de vállalja a következményeit. Ő hagyta ott! Engem még elbúcsúzni sem hagyott a legjobb barátnőmtől! Pedig az volt! A legjobb barátnőm! Mit gondolhat most rólam?

Ráadásul ott ül a szobájában, nézegeti Bella fényképét még most is! Éppen azon, vagyunk, hogy kivigyük, legalább vadászni menjen el… Már legalább két hete nem volt… Eddig még egyikünk sem bírta ki… Ő viszont egyre tovább húzza a vadászatokat… Ezzel nem tesz jót senkinek sem!

Carlisle a munkájába temetkezik, alig jön haza. Egyre több munkát vállal. Bár meg is értem, inkább ott legyen, mint, hogy lássa mi is folyik itthon! Hiszen ő is az egyik lányát vesztette el.

Esme szintén gyermekeként kezelte Bellát, nagyon is megérintette ez. Ráadásul férjét is egyre kevesebbet látja… Az már csak a hab a tortán, hogy látja a mi szenvedésünket is… Mert igen, mi is szenvedünk…

Emmett, hát igen, ő is sokat változott… Nem is mesél már vicceket, nagyon ritka alkalomnak számít már… De ha mesél is, azon sem nevet egyikünk sem. Mintha Bella, elvitte volna az egyik felünket. Teljesen megváltoztatta az egész családot.

Rosalie.. hmm, igen én ő rajta lepődtem meg a legjobban. Ő sem mosolyog, nem boldog. Neki is hiányzik, Bella, hisz nélküle a család sem vidám, ezáltal ők sem bírják már sokáig itt Emmettel.

Jasper, ó igen az én kedvesem… szegénykém neki mindegyikünk érzését el kell viselnie. Az első hét után, már nem is próbált nyugtatni, vagy felvidítani senkit sem. Bár ki tudja? Lehet, hogy már egyikünket sem érzékeli, Edward annyira magába van fordulva.

Nos igen, Edward… Nem is találok rá szavakat! Mintha tényleg meghalt volna… Az egyik felét otthagyta Bellánál és nálunk, még a régi Edward –nál is rosszabb maradt… szerintem Bella sincs jobban… Nem is szól egyikünkhöz és éppen most is azon vagyunk, hogy vadászni vigyük, mint már mondtam… Azóta a zongorán sem játszott… csak ült és nézte azt a fényképét, amin egymást ölelgetik Bellával…

Nah és én… nem is mosolygok, mert nem tudok örülni semminek sem… még a vásárlás sem vidít fel… elég nekem a heti egy vásárlókörút is! Minek menjek, ha Bella úgysem jöhet velem? Ha nem nézhetem, amilyen képet vág, mikor már a 8 –ik boltból jövünk ki, ha nem hallhatom a nyavalygását… Mind ez hiányzik, mint ahogy a régi családom…és Bella.

-Kedvesem? –szólt Jasper

-Jazz én ezt már nem bírom tovább! Hiányzik Bella és az én régi, boldog családom! Edward is! Pedig itt van velünk… vagy is ez túlzás, a szobájában ül és olyan, mintha itt sem lenne… -zokogtam.

-Hidd el minden rendben lesz! –mondta kedvesem.

-Én is el akarom hinni –válaszoltam szomorkásan…

-Most pedig itt az idő, hogy vadászni vigyük Edward-ot –mondta szerelmem.

-Rendben, Emmett, gyerünk, tiéd az ajtó! –adtam ki az utasítást –Jazz, te pedig Edward-ot ráncigálod velem együtt, bármi áron!

-Értettem –felelte katonásan kedvesem.

-Végre egy kis bunyó –mondta félig lelkesen Emmett, bár mit is várjak?

( Edward szemszöge)

Még egy nap telt el nélküle…Nem bírom tovább egyedül! Mintha otthagytam volna a fél életemet, lelkemet, mindenemet. Vajon hogy van? Biztos sokkal jobban, mint én! Hiszen ember, hamar felejt, talán már nem is emlékszik rám és hozzáment valamelyik hímneműhöz, hiszen csodálatos egy teremtmény. A nevét azóta sem mondtam ki magamban. Nem mertem. Így is elég nehéz türtőztetni magamat. Rosszabb, mint mikor mellettem volt és az illata miatt volt veszélyben. Igen így ráadásul biztonságban is van, mert nincs mellettem. Számtalanszor elhatároztam, hogy visszamegyek, és a bocsánatáért esedezem, de tudom, hogy neki így a jobb…nélkülem… Neki élnie kell az életet, házasodni, gyerekeket szülni neki –amit mellesleg én soha nem adhatnék meg neki, de Ő még erről is lemondott volna értem- minden este, vacsorával hazavárni a férjét, majd az idők elteltével megöregedni és meghalni. De én még akkor is szeretni fogom… a halála után. Soha, senkit sem leszek képes úgy szeretni, mint Őt! Kicsi bárányom… mi lehet veled?

Gondolkodásomból az ajtó repülése szakított ki. Jah igen, elfelejtettem említeni, hogy mostanság a gondolatok szabad utat kaptak, mivel már szinte el is felejtettem használni a képességem. Így történhetett, most is, hogy rám rontottak. Ezek szerint már érzékelni sem tudok rendesen… Vagy csak amiatt van, hogy már jó két hete nem vadásztam?

-Nah Öcskös, itt az ideje a vacsinak! –próbált humorizálni Emmett. Igen, mostanság ezen sem nevet senki.

-Edward! Abbahagynád már ezt? Nem bírom sokáig! –szólt rám erélyesebben Jasper

-Sajnálom –mondtam rekedt hangon

-Istenem Edward! Miért kérsz bocsánatot? Ne inkább ne magyarázd meg! –mondta Alice, amikor látta, hogy válaszolni akarok.

-Itt az ideje vadászni! Kifogás nincs! Azzal, hogy még vadászni sem mész még rontasz a helyzeten! –mondta a kishúgom, majd kituszkoltak a házból, egyenesen az erdő felé.

Hmm ház, Ő azt mondta, hogy lehet, egy ilyet háznak nevezni? Miért jár mindig Rajta az eszem? Ez is annak az átkozott vámpír memóriának köszönhető. Egy szörny vagyok, de megérdemlem, azután, hogy otthagytam Őt. Ez életem legnagyobb hibája… Hmm. Életem? Milyen életem? Egy gyilkos szörnyeteg vagyok, csak az Ő szemében tűntem másnak… Mellette tényleg ember lehettem… de én mindent elrontottam.

-Akkor most megyünk vagy maradunk? Ugyan gyertek már! –mondta Emmett. Persze, ha neki kéne élnie Rosalie nélkül az olyan könnyen menne. De ezt már nem tettem szóvá, hiszen mégiscsak vámpír vagyok, főleg most a természetben… Sok állat vesz minket körül, és akármennyire is vagyok legyengülve, a szagokat még érzékeltem. Szerencsémre hosszabb vadászatot terveztek…

-A kedvedért megyünk ám a hegyekbe! –mondta Alice

-Köszönöm, bár nem érdemlem meg… -mondtam, mire húgom dühös képet vágott.

-Ezt most fejezd be! –mondta ingerülten majd, már valamivel lágyabba hozzátette –Kérlek, a kedvemért!

-Rendben –mondtam majd különváltunk, mindenki a saját kedvence után indult. Én személy szerint a hegyi oroszlán után, amikor megint eszembe jutott Ő és egy beszélgetésünk a suli menzáján:

,,– Mire vadásztok ma este? – kérdezte váratlanul. Na, igen, csak Bella képes erről a témáról ilyen zavarba ejtő nyíltsággal beszélni egy emberekkel zsúfolt ebédlő kellős közepén.

– Bármire, amit a parkban találunk. Nem megyünk messzire – feleltem idegesen,, s gondolatban hozzátettem: "Mert az több napig tartana, s egyébként is, erre csak azért van szükség, hogy ne akarjalak mindenáron megölni holnap."

Megőrültem! Ez már biztos! Vámpír memória ide, vagy oda! Miért jut mindig mindenről Ő az eszembe?! Visszamenjek vagy ne? Ne, nem kéne. Éppen végeztem, a gondolkodás között elejtett hegyi oroszlán édes nedűjének ivását. Emiatt fogtam magam és lerogytam az egyik fa törzsébe, fejemet, pedig két kezembe temettem.

Hogy lehettem ilyen hülye? Miért kellett, nekem akkor ott elmenni? És miért vágtam hozzá olyan durva szavakat? Ha vissza is mennék és elfogadna, akkor sem bocsátaná meg nekem azokat, amiket ott az erdőben hozzávágtam! Most biztos azt hiszi, hogy csak azért hagytam el, mert nem kellett nekem… hogy nem volt elég jó számomra! Pedig nem így van!

Hiányzik mindene! Hiányzik, hogy nem látom, ahogy elpirul, hogy nem hallom egyre erősödő szívverését a közelemben, hogy nem nézhetem, ahogy alszik, hogy nem kaphatom el, ha megbotlik! Mi van, ha történt vele valami? Azt soha, de soha nem bocsátom meg magamnak! Hiszen, akkor én nem voltam mellette, hogy vigyázzak rá!
Önkéntelenül is elkezdtem dúdolni magamban az altatóját, amit azóta egyszer sem tettem meg.

Már éppen az altató végére értem volna, amikor egy hang, egy kétségbeesett hang szökött a fejembe:

,, Edward! Alice… látomás! Siess” -hallottam meg Jasper üzenetét gondolatban. Akármennyire sem akartam, hogy turkáljak mások agyában, annyira szuggerálta felém Jazz a gondolatait, hogy önkéntelenül is meghallottam. Így történt, hogy követtem az illatokat és a gondolatokat, amikor megláttam Alice –t az egyik fa tövében ülve, kezeit összekulcsolta a felhúzott térde körül, miközben előre –hátra billegett. Mit láthatott?

-Edward! –sikított Alice.

-Igen itt vagyok, mi a gond? Engedd, hogy belelássak a fejedbe! –mondtam neki.

-Edward…Bella –mondta, majd megmutatta a látomását. Nem is csodálom, hogy így kikészítette, ezt még nekem is szörnyű volt látnom!

,,Bella egy sziklaszirten állt. Ha jól sejtem akkor La Push –ban. Valamit mondogatott, majd levette kabátját és leugrott. –Hogy mi? Leugrott? De, hát miért? Majd a látomás folytatódott – nagy csobbanás követte szerelmem vízbeesését, majd egyre nagyobb hullámok lepik el és… nem , miért nem jön fel a felszínre? Csak nem…? Mondd, hogy nem halt meg!”

A víziónak vége lett és én kétségbeesetten elkezdtem futni, miközben kidöntöttem az utamba kerülő fákat. Majd egy jó negyed órányi rongálás után, az egyik kidőlt fatörzse rogytam, és hangtalan sírásba kezdtem…

Eltelhetett talán már egy óra is, én még mindig csak ültem és zokogtam. Ezek szerint semmi sem volt rendben. Leugrott a szikláról. Biztosan miattam. Erről is én tehetek! Miért is kell nekem léteznem?

Most már tudom, hogy nem teszek semmi butaságot. Visszamegyek és még egy öröklétre, bezárom magamat a szobámba, hogy elnyeljen a bűntudat. Sokkal fájdalmasabb lesz a számomra az, hogy egy olyan csodálatos lény, mint Bella ( fájt kimondanom a nevét, még gondolatban is) miattam vetette magát a mélybe, mint az, hogy elmegyek és megöletem magam. Ráadásul a családom így is sirat, nem kell az, hogy még egy családtagot elveszítsenek.

Tehát fogtam magam és visszamentem a házunkba, ahol már Carlisle is várt.

-Fiam, sajnálom ami történt…Bellával –mondta apám. A látszólag mindig nyugodt, kiegyensúlyozott vámpír, most szintén össze van törve. Anyámat és Alice-t Jazz-ék próbálták vigasztalni. Én nem válaszoltam apámnak, helyette inkább felfelé vettem az irányt. Be is nyitottam a szobámba, ahol Rosalie fogadott.

-Mit akarsz? –kérdeztem egy kicsit durván. Pedig nem akartam.

-Figyi, én sajnálom, de nem ez az első amiért jöttem. Mi van, ha Alice látomása mégsem igazolódik be? Tudom, hogy ez most furán hangzik tőlem, de nekem is hiányzik Bella. Miután otthagytuk, úgy éreztem, mintha az egyik húgomat hagytuk volna ott. Egész… megkedveltem –mondta és én ledöbbentem.

-Tudom, hogy nem voltam vele túl rózsás viszonyban, de ennek az okát talán te tudod a legjobban. De visszatérve. Ti is tudjátok, hogy a jövő képlékeny. Az is lehet, hogy meggondolta magát, vagy akár, hogy túlélte. Sosem tudhatod. Ezért gondoltam, hogy visszamennék megnézni minden rendben van-e vele… -meg sem tudtam szólalni a döbbenettől. Végül megtaláltam a hangomat.

-Nem! Megtiltom, hogy elmenj! Nem avatkozhatsz az életébe, ha egyáltalán még él! Bár erre nem is látok esélyt, hiszen megölte magát! Miattam! Ne is gondolj ilyenre többet, mert nem fogom engedni, hogy elmenj! –ordítottam, mire mindenki a szobám, nyitott ajtajában állt meg.

-És ha meghalt? A temetésére, vagy akár a temetőbe sem mehetek el? Hogy megnézzem? Hiszen, már Ő is a család tagjának számított! Egy családtagot, pedig nem lehet csak így elfeledni! –kiabált már Rose is.

-Kérlek hagyjátok abba! –szólt Esme –Nem kell, hogy még ti is veszekedjetek! Ha Edward nem akarja, akkor azt tiszteletben kell tartanunk.

-Alice? –szólaltam meg nagy hallgatás után.

-Igen? –kérdezte.

-Volt Belláról egyéb látomásod is? –kérdeztem, de még én is észrevettem, mennyire másképp ejtettem ki a nevét.

-A legutolsó látomás óta, igen volt… Bár szerintem ezek előtte történhettek, én sem értem miért most látom őket –mondta majd megmutatta, őket.

Bella szinte mindegyiken, sírt, összetört volt teljesen. Mintha le is soványodott volna. Tehát, minden rosszabb lett, mint mielőtt otthagytam volna… Ezért is az én hibám, hogy meghalt.

-Nem engedem, hogy elmenjetek! Téma lezárva! –mondtam, majd mindenki magamra hagyott, egy örökkévalóságra, egyedül…

Akkor előzetes csüt. -ön, friss pénteken!