MusicBox

2010. január 31., vasárnap

Ízelítő a 4. fejezetből!

Igen, ez a fejezet kicsit szomorkásabb lesz, aznap mikor megírtam, a hangulatom is az volt, szóval tudjátok be annak xD Remélem felcsigáz egy kicsit titeket ez a kis előzetes!

Már éppen az altató végére értem volna, amikor egy hang, egy kétségbeesett hang szökött a fejembe:

,, Edward! Alice… látomás! Siess” -hallottam meg Jasper üzenetét gondolatban. Akármennyire sem akartam, hogy turkáljak mások agyában, annyira szuggerálta felém Jazz a gondolatait, hogy önkéntelenül is meghallottam. Így történt, hogy követtem az illatokat és a gondolatokat, amikor megláttam Alice –t az egyik fa tövében ülve, kezeit összekulcsolta a felhúzott térde körül, miközben előre –hátra billegett. Mit láthatott?

-Edward! –sikított Alice.

-Igen itt vagyok, mi a gond? Engedd, hogy belelássak a fejedbe! –mondtam neki.

-Edward…Bella –mondta, majd megmutatta a látomását. Nem is csodálom, hogy így kikészítette, ezt még nekem is szörnyű volt látnom!


Nem lett valami hosszú előzetes, de remélem várjátok a kövi fejit!


Puszi : Doree


2010. január 29., péntek

3. fejezet- Mit is mondjak?



Itt a kövi feji! A frissek ezentúl úgy lesznek, ahogy kiírtam! Nos, hát sokan írtátok, hogy várjátok mikor kerül Edward a képbe, mármint konkrétan, hát a következő fejezetben! De, hogy miért? És miképp, azt csak akkor fogjátok megtudni, ha folyamatosan nézitek a blogot! ^^ Remélem tetszik ez a fejezet is!


3. fejezet –Mit is mondjak?

( Jacob szemszöge)

Mi az, hogy ki az, az Edward? Ezek szerint tényleg amnéziája van. A fenébe, mit is mondhatnék neki? Mióta itt fekszik azon gondolkozom, hogy mit is hazudjak neki. Lehet, sőt valószínű, hogy arra sem emlékszik, hogy léteznek vámpírok és vérfarkasok… Csodás. Most mégis mit tehetek? Mondjam neki azt:

„Edward, nos ő a volt fiúd, aki nem is olyan régen itt hagyott. Jah, azt említettem már, hogy vámpír? És ha itt tartunk én meg alakváltó vagyok?”

Már éppen hazudni akartam valamit, amikor a töprengésemből Charlie hangja szakított ki.

Végre.

-Bells! Ébren vagy! Annyira örülök neki. Édesanyád is itt van! Mindjárt be is hívom –lelkendezett Charlie, én pedig magamban azért könyörögtem, hogy nehogy újra kimenjen. Imám meghallgatásra talált, mert ebben a pillanatban Renée lépett be az ajtón. Ez pont kapóra jött.

-Bella –szólítottam meg.

-Igen? –kérdezett vissza.

-Én most megyek, magadra hagylak egy kicsit a szüleiddel, rendben?

-Menj, de később még válaszokat várok –követelődzött.

-Rendben –adtam be a derekam, mert ha mégsem így feleltem volna, addig nem engedett volna el. Remek, újabb hazugság.

( Bella szemszöge)

Remek. Apámnak és anyámnak is pont most kellett megjelennie. Mikor már éppen elmondta volna, hogy ki is az, az Edward. De semmi, gond, majd én kiszedem belőle. Addig nem nyugszom. Ha belepusztulok, akkor is. Ennek a fiúnak a neve különös érzéseket vált ki belőlem. Fogalmam sincs, miért, de úgy érzem, hogy nemsokára változások következnek.

Töprengeni, nem volt több időm, mivel anyuék, kérdezősködni kezdtek. Pompás. Most mit mondjak? Nem is emlékszem semmire. Jó indok. De ha ez van, akkor ezt kell szeretni. Tehát innen mondják, hogy megszoksz, vagy megszöksz. Vagy örülnek a válasznak, vagy inkább nem is firtatják.

-Bella, kicsim mi történt? –kérdezte anya.

-Anyu, ugye elhiszed, ha azt mondom nem emlékszem semmire? –ez a legegyszerűbb, kérdésre kérdéssel válaszolni. Legalább őszinte volt.

-Hjaj , igen elhiszem, de azért reménykedtem, hogy ennél több maradt meg az emlékeidben –reménykedett anyám.

-Jake, már az előbb elmesélte, hogy valami részeg nekem jött és innen a baleset –mondtam őszintén, majd kinéztem az ablakon, és megdöbbenve láttam, hogy este van. Hmm, vajon mégis mikor hoztak be? Hány napja feküdhetek itt? Gondoltam ezzel nem ártok senkinek sem.

-Anyu? –szólítottam meg, Renée –t, aki éppen engem nézett.

-Igen, kicsim?

-Mégis, mikor történt a baleset? Milyen napon? És milyen nap van ma? –tettem, fel az engem izgató kérdések egy részét. Anyu apura nézett, aki bólintott, mire anyu visszanézett rám és beszélni kezdett:

-Hát kicsim, kedden történt a baleset, ma pedig szombat van. –válaszolta anyu röviden, hogy mégse áruljon el többet, mint lehetne.

-És mikor engednek ki? –ebből az átkozott büdös szagú kórházból? -folytattam gondolatban. Minél előbb eltűnni innen, majd utánajárni ennek az egésznek.

-Az orvosok, azt mondják, ha gyorsan gyógyulsz, akkor már kedden vagy szerdán –mindig ugyanaz a duma. Ha gyorsan gyógyulsz, ha nem lesz semmi. Mindig ez a sok ha.

-Anya, apa most magamra hagynátok? Egy kicsit pihenni szeretnék. Még csak most ébredtem fel és, hát ez elég fárasztó még nekem –mondtam, csak, hogy minél előbb elmerülhessek a gondolataimban.

-Persze, ha ezt akarod –felelte Renée, majd Charlie –val együtt egy-egy puszit adtak, majd elhagyták a szobámat.

~°~

Ez így ment napokig. Meglátogattak a szüleim, majd egy idő után, a némaságom miatt, magamra hagytak. Jó is volt egy kicsit egyedül lennem, de mintha ürességet éreztem volna. Mintha, csak egy felem lenne. Furcsa… Ráadásul Jake, se jött már el 2 napja. Amikor itt volt is üveges tekintettel ült a széken. Bámult ki a fejéből, ha pedig kérdeztem valamit, mintha itt sem lett volna…

~°~

Ez történt a legközelebbi alkalomkor is mikor Jacob eljött meglátogatni. Ült az ágyam mellett, de mintha csak testben lenne itt. Mintha gondolkozna valamin. Ebből elegem van! Már meguntam.

-Jake? –kérdeztem. Semmi válasz

-Jacob! –emeltem fel a hangomat idegesen.

-Hmm.. Igen? Mondtál valamit? –kérdezte.

-Igen, nem tudom, miért csinálod ezt, mintha egy élőhulla lennél, de szeretnék tőled kérdezni valamit.

-Akkor rajta, de ne feledd, nem biztos, hogy válaszolok! –próbált téríteni…

-Még mindig nem mondtad, meg, hogy ki is az, az Edward! –mondtam egy kicsit hangosabban, mire habozni látszott. Titkol valamit?

-Öhm..mondtam már, hogy neked kell rájönnöd mindenre! –mintha be is venném, hogy csak ezt akarja…

-Titkolsz előlem valamit? –kérdeztem, mire rájöttem, hogy beletrafáltam…

~°~

( Jacob szemsöge)

-Jake? –hallottam egy távoli hangot. Azt hiszem Belláét.

-Jacob! –igen ő az. Már megint faggatni akar? Mindegy, ha nem beszélek vele, az még gyanúsabb lett volna…

-Hmm…igen? Mondtál valamit? –kérdeztem reménykedve, hogy nem kérdezett semmit…legalábbis nem azt!

-Igen, nem tudom, miért csinálod, ezt, mintha egy élőhulla lennél, de szeretnék tőled kérdezni valamit –mondta, és én ettől a pillanattól féltem. Biztos voltam benne, hogy megint arról a vérszopóról fog kérdezni… Ha már itt tartunk…ki is az élőhalott?

-Akkor rajta, de ne feledd, nem biztos, hogy válaszolok! –próbáltam terelni, hátha veszi a lapot és rájön, hogy tudom mit akar kérdezni és a válaszom nem lesz. Hát most sem vált be. Megint hozta a formáját.

-Még mindig nem mondtad, meg, hogy ki is az, az Edward! –mondta hangosabban.

Tudtam! Tudtam! Tudtam! Tudtam!

Miért nem kérdezett inkább másról? Miért mindig azokat a kérdéseket teszi fel, amit egy normális emberi lény soha sem. Már tudom a választ, hiszen ő Bella! Egy pillanatig haboztam, majd kigondoltam valamit. Megpróbálok terelni, ha nem, megy, akkor fogok hazudni.

-Öhm..mondtam már, hogy neked kell rájönnöd mindenre! –mondtam mire rájöttem, hogy ezzel a válasszal cseppet sem volt megelégedve…Remek…Újabb Bellás dolog, amit nem fogok megérteni…

-Titkolsz előlem valamit? –kérdezte, mire én ledöbbentem, hogy ennyire átlát rajtam…

Akkor itt az idő…hazudnom kell! Napokig gondolkodtam, hogy mit is mondhatnék, amivel nem is bántom meg teljesen, de a féregtől undorodni fog…ez tart életben, hogy szerethetem, hogy most én vagyok a védelmezője, hogy most végre az enyém lehet…ha elég ügyes vagyok és jól hazudok.

De milyen áron? Becsapom azt akit szeretek? Azáltal semmivel sem leszek több, mint az a vérszívó. Ha hazudok, engem fog szeretni, bár mocskos áron, azért még is engem szeret. Én legalább nem hagyom el…

-Nos, hol is kezdjem? –kérdeztem, remélve, emiatt fel is pillantottam rá, hogy esetleg meggondolja magát… de minden hiába.

-Talán az elejénél –válaszolta türelmetlenül. Az utolsó kötél, amiben kapaszkodtam, az is elszakadt…

-Nos, hát Edward. Igen ti régen együtt… voltatok –mondtam minden egyes szót nyomatékosítva, főleg a voltatok szót. Majd újra ránéztem, de arcán semmi sem látszott.

-Egészen addig míg rá nem jöttél, hogy…. –most mit mondjak vámpír? Természetfeletti? Halhatatlan?

~°~

( Bella szemszöge)

-Nos, hol is kezdjem? –kérdezte, mire én türelmetlenül válaszoltam:

-Talán az elejénél.

-Nos, hát Edward. Igen ti régen együtt… voltatok –mondott minden egyes szót megnyomva, főleg a voltatok -ot, majd felemelte fejét és rám nézett.

-Egészen addig míg rá nem jöttél, hogy…. –hogy micsoda? Miért mindig ez a nagy szünet? Ennyire nem lehet rossz!



Akkor a friss jövő héten kedden, előzetes pedig vasárnap! Nyugi, az ötödik fejezetet is megírtam, szóval komikat most is kérek *szépennéz* . Tudjátok, az ember a hibájából tanul.

Puszi : Doree

2010. január 26., kedd

Egy kis ízelítő a 3. fejeztből!

Itt van egy kis ízelítő! Még gondolkozom, hogy melyik nap tegyem fel a frisst! Jó hírrel szolgálok! Megírtam az 5-ik fejezetet is!


-Hmm…igen? Mondtál valamit? –kérdeztem reménykedve, hogy nem kérdezett semmit…legalábbis nem azt!

-Igen, nem tudom, miért csinálod, ezt, mintha egy élőhulla lennél, de szeretnék tőled kérdezni valamit –mondta, és én ettől a pillanattól féltem. Biztos voltam benne, hogy megint arról a vérszopóról fog kérdezni… Ha már itt tartunk…ki is az élőhalott?

-Akkor rajta, de ne feledd, nem biztos, hogy válaszolok –próbáltam terelni, hátha veszi a lapot és rájön, hogy tudom mit akar kérdezni és a válaszom nem lesz. Hát most sem vált be. Megint hozta a formáját.

-Még mindig nem mondtad, meg, hogy ki is az, az Edward! –mondta hangosabban.


Nem a leghosszabb lett az előzetes, de remélem egy kicsit lázba hozott titeket!

Puszi!


2010. január 25., hétfő

2. fejezet – A kórházban



Itt a 2. fejezet! Remélem ez is tetszik nektek! Örülnék ha ide is írnátok véleményt, amiből tanulhatok! Azt, hogy mikor lesz a kövi feji, hát inkább hétvége felé...


2. fejezet – A kórházban

(Jacob szemszöge)

-Bella a kórházban van. Tőletek jött haza. A szembejövő sávban lévő sofőr ittas volt. Nem figyelt túlzottan…és…hát, nekiment Bella autójának. Karambolozott. Aki a szembejövő autóban volt karcolással megúszta, de Bella autója felborult, eléggé összetörve az autót is, éppen most vizsgálják. A tűzoltók még éppen ki tudták venni az autóból, mert az kigyulladt.

Én is itt vagyok vele. Azt mondják nagyon súlyos az állapota. Ide tudnál jönni? Kérlek. Szüksége van rád. –közölte a borzasztó hírt Charlie. Egy pillanatig, azt sem tudtam, hogy mit mondjak neki. Majd jó egy perc hallgatás után sikerült megszólalnom.

-Persze, azonnal indulok. –válaszoltam hidegen és semmivel sem törődve átalakultam, majd futásnak eredtem, olyan gyorsan, mint még soha. A sötétség vett körül. Beesteledett. A kórháztól nem messze lelassítottam, felöltöztem és gyalog tettem meg a maradék utat. Hülye emberi tempó.

Miközben a maradék távolságot szeltem az erdő és a kórház között, elgondolkoztam. Én tehetek róla. Miért nem maradtam vele? Amilyen állapotban volt, jobban kellett volna figyelnem rá. Már utaltak jelek arra, hogy teljesen maga alatt van, mikor velem volt is. Akármi baja lesz az az én hibám.

Nem volt több időm gondolkodni, mert már a bejáratnál voltam, átszelve ezzel a körülbelül 300m távolságot. Odasiettem a recepcióhoz.

-Jó estét! Isabella Swan után érdeklődnék. Hol találom? –tettem fel a kérdést a pult mögött álló alacsony rövid, szőke hajú nőnek.

-Jó estét uram! Isabella Swan, nos igen, várjon egy pillanatot utánanézek.

-Köszönöm –feleltem nem túl barátságosan, de e pillanatban csak Bella érdekelt senkivel sem tudok kedvesen beszélni.

-Meg is volnék. Nemrég hozták be, még a vizsgálóban van, a sürgősségin. Menjen egyenesen végig ezen a folyosón, majd, ha elérte a végét kanyarodjon balra. Ott tud várakozni. –mutogatott a recepciós hölgy.

-Köszönöm –mondtam, még egyszer, majd követtem az utasításokat. Amint a folyosó végén befordultam balra, megláttam Charlie-t.

-Hé, Charlie. Mi a helyzet? –kérdeztem aggodalmasan.

-Most éppen, hát nem is tudom. Azt mondták nagyon súlyos az állapota. Jó pár csontja eltörött, meg azt mondják a fejét is rendesen beverte.

-Értem –feleltem, majd percekig álltam néma csendben, egészen addig, míg megjelent az egyik orvos.

-Jó estét, Önök Isabella Swan hozzátartozói?- kérdezte a doki.

-Igen én vagyok az édesapja. –felelte Charlie. –Ő pedig a család közeli barátja. –persze, hogy közeli barátja Charlie. Még mindig magamban beszélek. Ez már beteges.

-Nos, Isabellának eltört a jobb keze, valamint néhány bordája. Akármilyen furcsán is hangzik, de ez még mindig jobb. Nagyon beverte a fejét. Elég csúnya a fejsérülése. Amiatt aggódom a legjobban. Valószínűleg amnézia is felléphet. Arra kérném magukat, amint felébred, felépül, ne bombázzák kérdésekkel és jobb lenne, ha hagynák, hogy magától emlékezzen mindenre. Persze ezt mind akkor, amennyiben fellép nála az amnézia. Viszont előre szólok, hogy ennek nagy az esélye. Amelyikük akar, az bemehet hozzá, de csak egyikük és nem sok időre. –közölte a tényeket eléggé érthetően az orvos.

-Jacob, menj te, Renée mindjárt itt lesz és nem tudja hova menjen, beszélnem kell vele. –magyarázkodott Charlie, össze-vissza. Úgy tűnik, teljesen elhagyta magát. Meg is értem.

-Rendben, de ne maradjon sokáig. –adta ki az utasítást a doki.

- Értettem. –válaszoltam engedelmesen, majd az ajtó felé vettem az irányt. Beléptem a helyiségbe, ahol ugyanúgy kórházszag volt. A falak fehérek, gépek mindenütt és még egy, ami Bella légzését jelző gép volt. Állapítottam meg a pityegésből. Ablak egyetlen egy volt, az is a szoba másik végében. Odavittem egy széket Bella ágyához és leültem rá.

-Bella –szólítottam meg –Kérlek válaszolj. Uhm… bocsáss meg nekem. Veled kellett volna maradnom. Az én hibám… - mondtam elfúló hangon. Szinte már majdnem sírtam, ahogy élettelenül feküdt az ágyon. Ha nem megyek el mellőle most otthon ülne és mosolyogna. Nevetne. Persze csak Charlie kedvéért. Vagy nem. Istenem gyógyítsd meg! Segíts neki. Nem akarlak elveszíteni.

-Bella. Ne hagyj itt, kérlek. Bella, Bella én..én.. –nem tudtam elmondani, amit akartam, de azért megpróbáltam még egyszer- én…én.. sz..eretlek…téged –nyögtem ki végül.

-Nem akarlak elveszíteni, kérlek tarts ki! –könyörögtem, majd néztem sima arcát, arra várva, hogy megmozdul. Hogy kinyitja a szemét. De semmi. Mintha kómában lenne. Miért történt vele ez a baleset? Biztosan nem ő tehet róla. Ennek és mindennek, hogy Bella szomorú, elhagyta magát, azért egyetlen ember felelős, az az átkozott vérszopó. Gondolataimból egy női hang zökkentett ki.

-Mára letelt a látogatási ideje, uram. A betegnek nagyon sok pihenésre van szüksége. –adta ki az utasítást a nővér.

-Rendben, megyek, csak még egy perc. –válaszoltam. –Bella, holnap visszajövök, kérlek a kedvemért, Charlie kedvéért, légy jó. –majd megpusziltam hófehér homlokát és a nővér kérésére távoztam a helyiségből.

Charle-tól is elköszöntem és elindultam ki a kórházból, de nem mentem messzire, mert beértem az erdőbe és ott is maradtam, egészen reggelig. Nem is aludtam szinte semmit. Csak azon, gondolkoztam, hogy mi lett volna, ha ,ha meghal? Ha semmit nem tudtam volna tenni érte. Még arra is képes lennék, hogy fogjak egy nomád vámpírt és megkérjem, hogy változtassa át. De, amikor Charlie felhívott, hogy Bella balesetet szenvedett, én teljesen lefagytam. Nem tudtam, mit tegyek. Mit mondok neki, ha felkel és nem lesz amnéziája? Ha Edward felől érdeklődik és ugyanúgy visszaesik és elhagyja magát? Nem tudok, mit tenni, neki is könnyebb lesz, ha Edwardot elfelejti, vagy legalább haragszik rá vagy nem is tudom… Valamit tennem kell érte, ha más nem, akkor hazudok. Nem szívesen teszem, de így mindenkinek könnyebb lesz így…remélem.

Ideje visszamennem, megnézni, hogy mi a helyzet Bellával.

Visszaérve, már több időt tölthettem bent, mellette, de semmi változás. Ráadásul pár napig nem is lesz. Altatót, fájdalomcsillapítót kapott a sérülései miatt. Így, hát volt időm kitalálni, mit mondok el neki, ha kérdez és mit nem. Hogy mit is hazudok neki Edward-ról. De mi lesz, ha előbb-utóbb visszatér az emlékezete? Kénytelen leszek hazudni neki. Akármi is legyen, ha később megharagszik rám. Másfelől, ha elveszíti az Edwarddal szemben érzett szerelmét, akkor talán nekem is lenne vele egy esélyem. Már megint képzelődöm. Bár próba szerencse.

~ ° ~

Napok teltek el úgy, hogy Bella eszméletlenül feküd a kórházi ágyon eszméletlenül az altatóktól és fájdalomcsillapítóktól. Ezalatt Jacob is rengeteget gondolkozott, néhol elhatározta magát, hogy hazudik szeremlének, néhol úgy döntött, hogy nem lehet ennyire mocskos, hogy ilyet tegyen azzal a lánnyal, akit szeret, hiszen akkor ő is egy szörnyeteg, lenne mint, ahogyan Edward is annak minősül. De ő nem akart ilyen lenni. Ezért is gondolkozott rajta ennyit. Mindaddig, míg mozgolódásra lett figyelmes. Egyből tudta, hogy Bella az, mivel az orvosok leálltak a gyógyszerek használatával.

~ ° ~

( Jacob szemszöge)

-Bella? –szólítottam meg. Megnyugtató volt hallani, látni, hogy mozgolódik.

-E… -próbált mondani valamit rekedtem hangom de nem értettem.

-Ed..war..d. –örömöm ezzel el is szállt. Csak nem? Még sincs amnéziája? Emlékszik mindenre? Bella kinyitotta a szemét és tekintete végigjárta a szobát.

-Bella, Jacob vagyok. Emlékszel rám?

-Jake? –kérdezte majd könnyek szöktek szemébe.

-Jól vagy? –kérdeztem aggodalmasan. –Szólok az egyik nővérnek, várj egy pillanatot. –mondtam, majd megnyomtam a nővérhívó csengőt. Bella ezalatt, csendesen várt.

(Bella szemszöge)

-Bella? –szólított meg egy ismerős hang

-E… -próbáltam megszólalni, a rekedt hangom miatt azonban, nem hiszem, hogy meghallotta volna akárki is. Mire megpróbáltam újból.

-Ed..war..d. –mondtam ki a számomra legjobban foglalkoztató nevet, azonban, az, hogy ki az, az Edward, azt nem tudom. Sőt azt, sem, hogy miért mondtam ezt. Kinyitottam a szemem, és gyanúm beigazolódott egy kórházban vagyok. Erről az intézmény szaga már biztosított. Körülnéztem a szobában, mire megláttam egy fiút ülni az ágyam szélén. Döbbent arcot vágott. Vagy inkább csalódott? Csak sejtettem ki lehet Ő.

-Bella, Jacob vagyok. Emlékszel rám? –mondta lágyan. Persze, jól gondoltam ő Jacob Black.

-Jake? -kérdeztem, majd akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe.

-Jól vagy? –szegezte nekem aggodalmasan a kérdést. –Szólok az egyik nővérnek, várj egy pillanatot –mondta, majd megnyomta a nővérhívó csengőt. Tiltakozni akartam, mert semmire sem emlékszem, hogy mi történt. Jobban belegondolva tényleg minden sötét, csak néhány kép, néhány ember neve és a saját nevem rémlik.

-Mi történt? –tettem fel az egyik legjobban izgató kérdést.

-Nos, egy őrült részeg fickó beléd, ment, mire te bukfenceztél párat az autóddal eltörve ezzel a kezedet és néhány bordádat, majd felgyulladt az autód, de előtte kiszedtek belőle a tűzoltók. A fejedet eléggé beverted, így előfordulhat, hogy nem emlékszel semmire. Eltaláltam? –kérdezte önelégülten.

-Igen, igaz, semmi nem rémlik, csak néhány kép és név. –válaszoltam őszintén

-Mondtam, hogy így van –felelt önelégülten. Már tettem fel volna a következő kérdést, de az ápolónő megelőzött.

-Hogy vagy, kedvesem? –kérdezte mosolyogva. Mintha, olyan vicces lenne ez a helyzet. Mindegy.

-Jól –hazudtam, pedig tényleg elég rosszul éreztem magam. Fájt a karom, a fejem is majd’ szétrepedt.

-Biztos vagy benne? Ne adjak még egy adag fájdalomcsillapítót, esetleg altatót, vagy nyugtatót?

-Nem, nincs rá szükségem. –hazudtam ismét.

-Akkor én most megyek is, maga pedig fiatalember, ne maradjon sokáig, Bellának pihenésre van szüksége. –adta ki a parancsot a nővér

-Értettem –felelte Jake, katonásan. Míg gondolkoztam egy számomra fontos kérdésen, a nő elhagyta a szobát.

-Jake? –kezdtem halkan

-Igen? –kérdezte kíváncsian.

-Kérdezhetek valamit? –vágtam a közepébe

-Öm..igen, kérdezz, amit akarsz, de előtte elmondom, a múltadról ne nagyon kérdezősködj, a doki azt mondta, arra jobb, ha te magad jössz rá. –mondta szemeiben aggodalommal és félelemmel.

-Rendben, csak annyit szeretnék kérdezni, hogy ki az, az Edward? A neve rémlik, de se arc se semmi. Szóval? – Nevének csengése elszabadított bennem valamit, ami vadul marcangolta a belsőmet - akkora fájdalom tört rám, hogy elállt tőle a lélegzetem, és magam is meglepődtem irtózatos erejétől. Néztem rá a válaszra várva, de csak egy üveges tekintetű fiúval találtam szembe magamat.


Bízm benne, hogy mindenkinek elnyerte a tetszését! Nemsokára kicsit beindulnak az események! Ezért is érdemes követni!

2010. január 23., szombat

Előzetes a 2. fejezetből!

Sziasztok! Gondoltam, adok egy kis ízelítőt a második fejezetből! Mivel most kaptok egy kis ízelítőt, ezért a frisst hétfőn kapjátok! Délelőtt megírtam már a negyedik fejezetet, ami szerintem egész jóra sikerült. Kezdenek beindulni az események? Nah itt a részlet:

,,-Bella –szólítottam meg –Kérlek válaszolj. Uhm… bocsáss meg nekem. Veled kellett volna maradnom. Az én hibám… - mondtam elfúló hangon. Szinte már majdnem sírtam, ahogy élettelenül feküdt az ágyon. Ha nem megyek el mellőle most otthon ülne és mosolyogna. Nevetne. Persze csak Charlie kedvéért. Vagy nem. Istenem gyógyítsd meg! Segíts neki. Nem akarlak elveszíteni.

-Bella. Ne hagyj itt, kérlek. Bella, Bella én..én.. –nem tudtam elmondani, amit akartam, de azért megpróbáltam még egyszer- én…én.. sz.eretlek…téged –nyögtem ki végül.

-Nem akarlak elveszíteni, kérlek tarts ki! –könyörögtem, majd néztem sima arcát, arra várva, hogy megmozdul. Hogy kinyitja a szemét. De semmi. Mintha kómában lenne. Miért történt vele ez a baleset? Biztosan nem ő tehet róla. Ennek és mindennek, hogy Bella szomorú, elhagyta magát, azért egyetlen ember felelős, az az átkozott vérszopó. Gondolataimból egy női hang zökkentett ki.''


Annyira érdekfeszítő nem lett az előzetes, de remélem maga a fejezet jobban fog tetszeni!

Puszi!

2010. január 22., péntek

1. fejezet -Elhatározások


Nah itt az első fejezet! Remélem tetszeni fog!

(Bella szemszöge)

Elhagyott.

Magamra maradtam.

Pedig megígérte.

Magány.

Talán ez jár nekem az idők végezetéig?

A sors miért mindig úgy hozza, hogy a nehezebb döntésekhez folyamodjunk? Miért nem folyhat a folyó a medrében? Miért nem történhet minden ugyanúgy, mint azelőtt? Miért játszadozott velem eddig, ha nem voltam elég jó neki? Csak a vérem miatt?
Ezek a kérdések foglalkoztatnak. Viszont választ senki nem ad. Nem adhat? Vissza akarom kapni Őt! Még egyszer utoljára beszélni vele, vagy csak látni, olyan nagy kérés?


Angyalszerű arcát, bronzvörös haját, féloldalas mosolyát…aranybarna szemeit. A szemét hagytam utoljára, mert tudtam: ha egyszer belenézek, alighanem elveszítem gondolataim fonalát. Hiányzik, mindez a látvány, mind a hideg érintése, a lágy csókja. Hideg lehelete arcomon, nyakamon... Bármit megtennék érte…



Ha csak egy megoldás maradt arra, hogy hallhassam, láthassam, hát megteszem, akármilyen őrültség is. Azok után, ahányszor a baleseti osztályon kötöttem ki az elmúlt időben, ez semmiség lesz. Veszély. Mond egyáltalán valamit ez a szó számomra? Nem, nem hiszem. Ha a veszély hozott össze minket, ha veszély vesz körül akárkivel találkozom, ha mindig csak olyanokat találok, akik természetfelettiek hát legyen. Ismét halállal nézek farkasszemet?


Miért ne? Veszély. Halál közeli élmény.


~ ° ~


Akarattal és akaratlanul is eszembe jutott az az eset, amikor James-től mentett meg. Hogy akkor mennyire féltett, a fájdalom. Hogy hogyan zokogott… az a bársonyos hang. Egy angyal. Aki nem sírhat. A megmentőm…


~ ° ~


Hajtottam egyenesen, La Push felé. Nem érdekelt, hogy szegény, öreg autóm motorja majd szétszakad, ahogy próbálom erőltetni a 80km /h feletti sebességet. Minél előbb messze kell jutnom. Minél kevesebb gondolkodás. Ez kell nekem. Senki, aki megállítson. Most az egyszer szabad vagyok. Egy ember.

Ahogy bámultam a sziklákat, eszembe jutott az a nap

amikor Jacob mesélt nekem Samről és a bandájáról. Amikor a fiúk—a vérfarkasok—levetik

magukat a végtelen mélységbe.

A zuhanó testek képe még élénken élt az emlékezetemben. Elképzeltem a zuhanás egész szabadságát

… elképzeltem, ahogy meghallom Edward hangját a fejemben,—mérgesen bársonyosan, tökéletesen.

Jacob megígérte hogy sziklát ugrunk nemde? Csak, mert ő most nem ér rá. De ez engem nem érdekel. Egyedül vagy közönséggel együtt, de nem hagyom magam letéríteni arról az útról, amin éppen járok.


Megérkeztem. Az autó motorját leállítottam. Innentől gyalogolok. Már abba is belegondoltam, hogy mennyi sérülést szedek össze, míg elérek a sziklákhoz? Jó kérdés. Nálam már semmin sem lehet meglepődni. Én vonzom a bajt, mint ahogyan a mesebeli lényeket. Miért kell állandóan rágondolnom?

Gyalogoltam. Estem - keltem. Gyalogoltam. Sokan mondták, ha elesel, vegyél fel valamit a földről mielőtt felállsz. Még nem értettem mit jelent. Bár kezdem kapizsgálni.

Végre már éreztem a szél simogatását, és a felhők egyre alacsonyabban szálltak a föld felett. Persze, hogy a legőrültebb megoldást választom és a legtetejéről fogok leugrani. Szállni, repülni akartam, mint egy madár. Aki szabadnak érezheti magát. Nincsenek titkok, hazugságok, csak te és a színtiszta kék ég.

Ez egy dolog. A másik, hogy Edward hangja is eljut hozzám. Akár mérges, akár nem, legalább hallom.

Az óceán távoli volt, távolibb, mint, ahogy gondoltam. Kiléptem a szikla peremére vettem egy mély levegőt és csak vártam, vártam rá. A hangjára, amikor.

-
Bella –mondta lágyan, de mégis ott volt a hangjában az aggódás.
-Igen? –kérdeztem, hangosan, mintha már így sem tűntem volna elmebetegnek, hogy magamban beszélek.

-Ne csináld ezt! –kérlelt. De hiába. Már meghoztam a döntésemet. Senki sem állíthat meg.

-Te akartad, hogy ember maradjak –mondtam –Nos, akkor ezt nézd!
-Kérlek. Értem! –folytatta meggyőzését.
-Kérlek –mondta még utoljára, de én már lábujjhegyre álltam és elrugaszkodtam a magasból.

Szállni, repülni, el nem tudom mondani milyen érzés volt. Egy pillanatra mindent elfelejtettem. Azt, hogy létezem, hogy ki is volnék. Minden olyan hihetetlennek tűnt. Felemelőnek. Leírhatatlanul. Élveztem. Először azt hittem, hogy rémisztő. Pont én mondom, mi? Érzéketlennek éreztem magam, olyannak, mint aki csak lebeg.

Valamint rövidnek.

Nagy erővel csapódtam a vízbe. Jó pár erősebb áramlat löködte a testemet a vízben. Már nem könnyűnek éreztem magamat, hanem olyannak, akár egy hulla. Nem hagyhatom el magam. Életben kell maradnom…bár feleslegesen. A hullámokkal küszködve nagy nehezen kikeveredtem a partra. Meggondolatlan voltam. Utólag kár bánkódni akármin is. Viszont…fázom. Reszketek. Azért igazán lehetett volna annyi eszem, hogy legalább valami takarószerűség legyen nálam. De mit is várhatok magamtól? Még az kell, hogy megfázzak. Már semmin sem lepődnék meg.

Siettem, ahogy csak tudtam. Futottam át az erdőn, ösvényeken át, az autómig. Nem könnyítette a dolgomat az eső sem, ami időközben eleredt. Minden ellenem szövetkezik. Visszafelé is ugyanúgy megbotlottam mindenben, ami az utamat állta. Már tudom. Már láttam a kocsimat így felgyorsítottam a tempómat, de meg is lett az eredménye. Az egyik fa gyökerében elestem, ami jól felhorzsoltam a tenyereimet, amellyel megtámasztottam magamat. Most ez is csak egy szempont volt, mint az, hogy fázom. Sikerrel jártam, más baleset nem történt velem, míg elértem az autóhoz. Feltéptem az ajtót és beültem. Azonnal beindítottam a motort, ami fel is bőgött. A fűtést is felkapcsoltam és megvártam, míg elkezd egy kicsit felmelegedni a kocsi. Máris jobb így.

Hapcí. Oké, most már úgy tűnik, hogy náthás is leszek.

-Sietnem kell, mielőtt Charlie hazaér –mondtam de csak inkább magamnak. Tehát már a gázpedálon volt a lábam, be sem kötöttem az övemet. Felelőtlenség, de mostanában én is az vagyok. Egy felelőtlen ember. Most is hajtottam, annyival, amennyivel a kocsim bírta.

CSÖRRR, CSÖRRR” szólalt meg a telefonom.

Még szerencse, hogy volt annyi eszem, hogy a telefonom nem raktam a zsebembe. Mondjuk az sem volt egy bölcs megoldás, hogy a kesztyűtartóba tettem. Mindegy. Ki lehet az? Tettem fel magamban a kérdést, majd átnyúltam a kesztyűtartóhoz, a telefonom után kutatva.

-Ez az, megvan! –mondtam, majd, mikor felpillantottam a telefonomról fényességet láttam. Egy nagy csattanás. Majd sötétség.

( Jacob szemszöge)

-Miért nem veszi fel azt az átkozott telefont? Remélem nem lett semmi baja. Victoria –mondtam, majd testem elkezdett remegni, rázkódni, kezeimet pedig ökölbe szorítottam. Még egyszer megpróbáltam felhívni Bellát, de sikertelenül. Ha valami baja, esett, azt soha nem bocsátom meg magamnak. Ezzel egy ígéretemet is megszegem vele kapcsolatban.

Jó pár percig tűnődtem így el magamban, amikor hirtelen megcsörrent a telefon.

-Hallo? Itt Jacob.

-Jacob, itt Charlie. Gyere gyorsan Bella… -kezdte el mondani Charlie elcsukló hangon, majd félbeszakítottam.

-Mi van Bellával? Hol van? Ugye nem esett baja? Charlie… - küszködtem minden tárgy tönkretevése érdekében, de magammal is. Miért nem válaszol már? Mi van Bellával? Ugye nem halt meg?

-Bella –suttogtam a telefonba. –Mi történt vele? Ugye nem…? –kérdeztem újra, mire válasz nem érkezett…egyhamar.

2010. január 17., vasárnap

A tartalom röviden

Who is Edward?


Ez a történet onnantól kezdődik, hogy Edward otthagyta Bellát, aki ugyanúgy őrültségekkel próbálja hallani szerelme hangját. Nem talál más megoldást, minthogy leugorjon La Push egyik sziklájáról. Meg is teszi, simán kiér a partra, viszont ezt az elképzelését Alice is látta. Innentől pedig Edward is. Ez az elhatározása is azonos a könyvvel, azonban hazafelé út közben olyan dolog történik, ami egy életre talán nem is, de jó sok időre megváltoztatja Bella és mindenki más életét egyaránt. Egy baleset során ugyanis, az orvosok megállapítása lapján egész életét elfelejtheti, egy amnézia miatt.


Ne haragudjatok előre, hogy Jacob egy kicsit negatív szereplőként szerepel, de amint elolvastam az egyik könyvet, kicsit „megharagudtam” rá. Másrészt pedig a szerelem őrült dolgokra késztet, Jacob bevallása szerint pedig szerelmes Bellába.


Az egész tanulsága, az, hogy hazugság árán, nem érünk el semmi jót. Előfordulhat, hogy a történet elejét kicsit unalmasnak találjátok, mivel az igazi események a vége felé indulnak be.

Megnyitottam!

Sziasztok! Üdvözöllek a blogomon! hamarosan, elolvashatjátok a leírást a történetről, utána, pedig sorra következnek a fejezetek!