8. fejezet- A remény szikrája

Tehát itt is a friss! Ez még nem olyan hosszú, mint szokott lenni, de lesz még az is. Váratlan fordulatokra számíthattok és már csak 2-3 fejezet van hátra! Utána kezdem a The spoiled life-al, amibe több változást is beleraktam.
Ezt a fejezetet, Ginewra, Mitchie, Gicus és Netty részére küldöm!

8. fejezet- A remény szikrája

(Bella szemszöge)

Feleslegesen feküdtem az ágyamon. Csak néztem a plafont és csak voltam. Semmi értelmes dolgot nem végeztem. Vajon miért akkor történnek a legrosszabb dolgok, amikor úgy érzed, az életed helyrerázódik?
Élet. Ugyan. Ezt nem lehet annak nevezni. Lassan már múmia lesz belőlem. Szavamat megtartottam, miszerint nem fogok több embert megölni. Minden mészárlás alkalmával a sarokban, szenvedve nézem végig az értelmetlen gyilkolászást. Egyre nehezebben megy türtőztetni magamat. Minden alkalommal egyre jobban ég a torkom. Egy-egy „étkezés” között persze megszokja az ember-jelen esetben vámpír-az állandó égést. A helyzetemen ez sem segít.

Minden nap eszembe jut a családom. Próbálok nem gondolni rájuk, hogy ne fájjon annyira, de mégsem sikerül.

Lassan megfordultam ágyamon, amely hangos nyikorgással jelezte, hogy bizony már jó ideje itt áll. A fal felé fordulva feküdtem. Annyira kívántam az alvást. Heidi próbál naponta meglátogatni, hogy legalább ő legyen meg, mint társaság, de nem valami gyakran látom. Ha itt van, akkor is inkább ő beszél, én pedig hallgatom.

Messzi léptek zaja ütötte meg fülemet, amely egyre hangosabbá vált. Az ajtó lassan, nyikorgással nyílt ki, így tudtam ki az illető. Már a léptek zaja alapján is felismertem látogatómat, azonban teljesen biztos így lehettem benne. Ahogyan belépett a szobába, kisebb huzatot csapott, amely felfrissítette a számomra felesleges levegőt a szobában. Heidi leült mellém, majd nyugtatólag elkezdte simogatni a hátamat.

Megfordultam és felültem az ágyban. Megöleltem őt, hisz annyi mindent tett már értem.
-Köszönöm, hogy eljöttél –mondtam, eléggé nehézkesen és rekedtesen a vér hiánya miatt.
-Tudod, hogy szívesen eljövök. Rajtad kívül senki barátom nincs itt –mondta, majd egy halvány mosoly jelent meg ajkain. Felemeltem a fejemet és vörös szemeibe néztem. –Nagyon szomjas vagy már igaz? –kérdezte.
-Ne is hozd fel –sóhajtottam, majd visszahuppantam fekvőhelyemre.
-Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy van egy ötletem, hogy vérhez juss, ami nem is embertől származik –mondta. Hallottam hangján, hogy elégedett magával. Vámpírgyorsasággal felültem és érdeklődve néztem rá.
-Azt mondanám, hogy te vagy a megmentőm és kíváncsian hallgatlak –válaszoltam.
-Veled ellentétben én ugye képes vagyok arra, hogy kimenjek a szabadba. Ami azt jelenti, hogy a legközelebbi erdő sem kivétel. Bár őzet, vagy ilyesmit nem tudok hozni, de egy nyulat, vagy valamilyen más állatot, amely tartalmazza a vért, szívesen hozok neked. Nem valami sok, de…
-de ezért is igen hálás lennék neked –fejeztem be a mondatot.
-Én nem éppen ezt akartam mondani, de így is jó. Akkor sötétedéskor elmegyek és „levadászok” neked egy nyulat –mondta mosolyogva.
-Meddig maradsz? -kérdeztem.
-Sajnos már nem tudok sokáig maradni –válaszolt már komoran. Újra lehajtottam a fejemet, mert megint eszembe jutottak a szeretteim.
-Tudok tenni érted még valamit? –kérdezte. –Egyáltalán miért vagy ennyire elkenődve, azon kívül amit már amúgy is tudok? –folytatta. Igen, a Volturi közül csak azok, tudnak a feláldozásomról, akik személyesen is ott voltak a távozásomkor.
-Nem is tudod, hogy miért vagyok itt igaz? –kérdeztem most én.
-Fogalmam sincs –mondta őszintén.
-A fiam egy félvámpír. Még ember voltam, amikor megerőszakolt egy vámpír és a fiam születése után változtam át vámpírrá. Így megmaradt benne a tulajdonság, hogy ember és hozzákapta, hogy vámpír. Tudtam, hogy csak akkor védhetem meg, ha folyamatosan költözünk, hogy a Volturi még véletlen se szerezzen tudomást egy ilyen faj létezéséről. Nem nehéz kitalálni, hogy két lehetőség van, amit tehettek volna vele. Az első: Vagy egyszerűen megölik –itt felszisszent- A második: hogy kivizsgálják eme faj minden részét és rabszolgaként életben tartják. Így vállaltam, hogy eljövök, cserébe a biztonságáért –fejeztem be a történet mesélését. Mindeddig csöndben figyelte a történetet, azonban most nyugodt hangon megszólalt:
-Mindig is tudtam, hogy a Volturi kegyetlen, azonban most így, a te szemszögedből látva a dolgokat szavakkal sem tudom leírni, mit érzek irántuk. Ugye tudod, hogy a fiad ettől még nincs biztonságban? –kérdezte. Értetlen fejem láttán tovább folytatta. –A Volturi soha nem tartja be az ígéretét. Annyit sikerült megtudnom, hogy téged is azért tartanak bezárva, mert félnek a képességeidtől.
-A képességeimtől? –értetlenkedtem.
-Igen, Aro legtehetségesebb „őrzői”, mint például Jane és Alec, valamint Félix és Demetri is hatástalan lenne rád, ha rendszeresen táplálkoznál. A pajzsod miatt. Szinte legyőzhetetlen vagy egy ilyen sereggel szemben- mondta a tényt. Igaza van.
-Most mennem kell. Hamarosan besötétedik és még a vacsiról is intézkednem kell –mondta mosolyogva.
-Köszönöm mégegyszer is –mondtam hálásan.
-Igazán nem kell ennyiszer megköszönni, de szívesen.

Az életével játszik és még ennek ellenére is segít nekem. Soha nem fogom tudni mindezt meghálálni.

(Edward szemszöge)

Neil-ék úgy döntöttek, hogy elköltöznek. Még ezt az egy ígéretemet sem tudtam teljesíteni Bellának. Nem tudom megvédeni, ha nincs itt. Azt mondta idézem: „Könnyebb lesz elfelejteni mindenkinek anyut, hogyha mi nem vagyunk itt. Köszönünk mindent és még remélem látjuk egymást.”

Mintha így annyival könnyebb lenne. A Cullen család nincs többé. Mindenki valahol a világ különböző pontján van a párjával. Utoljára Rosalie-val és Emmett-tel találkoztam Kanada É-i részén. Egyikünknek sincs állandó szállása. Míg a többiek néha visszatértek Forks-ba, addig én messziről elkerülöm. Az emlékek nagyon fájnak. Egyszer szerettem valakit igazán, még is sikerült elveszítenem.
„Elég volt egy perc, hogy megszeresselek, de nem elég egy élet, hogy elfelejtselek”

A felejtés már csak a vámpírlétem miatt sem lehetséges. Soha nem élveztem még ennyire a létet. Ha már Bella nélkül kell „élnem”,akkor mi mást tehetnék? Eszeveszett sebességgel rohanok a legközelebbi lakott hely felé. A gondolatok messzire elkerülnek. Legalább ezt élvezem a létemben.

Valahol Kanadában lehetem, hogy pontosan hol, arról fogalmam sem volt. Futás közben vadásztam is egyet, majd szaladtam tovább. Úgy 1km-re lehettem a legközelebbi lakott helytől. Lelassítottam és pár perc kocogás után már meghallottam az első gondolatokat is. Megálltam a várost jelző település előtt amely a Sudbury nevet tartalmazta. Gondoltam pár napot eltöltök itt is. Sétáltam az utcán, amikor egy ismerős illatot hozott felém a szél..

(Heidi szemszöge)

Szegény Bella... Bármint megtennék, hogy segítsek kihozni őt innen. Nem érdemli meg, hogy itt legyen. Hogy lehet valaki ennyire önfeláldozó? Az az anyai szeretet ami sugárzik belőle. Amikor a fiáról is beszélt láttam azt a felőle áradó boldogságot még a körülmények között is.

Éppen az erdőben kerestem valami ehető lény után, amikor eszembe jutott egy remek ötlet. Rengeteg büdös állat közül kiválasztottam egy kisebbet, majd siettem is vissza Volterra falai közé, hogy elmeséljem Bellának a remek ötletemet.

Mivel este volt, így nyugodtan közlekedhettem már álruha nélkül az utcán. Már láttam is a kaput, ahol bejuthattam. A két őr most is kinnt állt, úgy tűnik, még nem váltották le őket. Meg sem állítottak, én már be is léptem a nyirkos, köves, idős épületbe. Az utam egyenesen Bella szobája felé vezetett. Nyert ügyem volt, mivel senki sem tartózkodott a környéken. Nem is kopogtam, csak beléptem a szobájába. Az ágyon ült, fejét kezeibe temette. Amint beléptem, fejét felkapta és szemeiben megjelent némi vadság.
-Meghoztam a vacsid- mosolyogtam. Leültem mellé és átadtam legújabb szerzeményem. Nem volt valami sok, én legalábbis nem laktam volna vele jól. Pillanatok alatt elfogyasztotta, majd az élettelen testet a földre rakta. Később elintézem.
Felemelte a fejét, ahol látni lehetett szemeiben, hogy világosabb, mint volt.
-Köszönöm –ismételte magát ma már sokadjára.
Rosszallóan néztem rá, mire megszólalt:
-Jól van. Köszönetnyilvánítás visszavonva.
-Ezt már szeretem. Egyébként megint van egy remek ötletem.
-Na ki vele! –mondta.
-A fiadon kívül van még valaki, aki azt hiszi, hogy meghaltál? –kérdeztem komoly hangon, mire egy komor bólintást kaptam válaszul. –Van egy volterra-i barátom, aki ilyen nyomkövető. Ha gondolod megkeresem őt és átadatok egy üzenetet.

Szemei felcsillantak, majd a nyakamba ugrott. Soha nem csinált még ilyet. Néha még azt sem engedte meg, hogy hozzáérjek. Ez mind Félixnek és Demetrinek köszönhető.
-Akkor ne kímélj! Mit üzensz nekik? –kérdeztem.
-Én annyira örülnék, ha sikerülne megtalálnia őket, de mi lesz ha lebukunk? Én nem akarlak téged bajba sodorni –mondta lehajtott fejjel.
-Emiatt ne aggódj. Csak mondd el, hogy kiknek szeretnél üzenni és mit, én pedig elintézem.
-Rendben. Akkor az ismerősöd keresse meg a Cullen családot és adja át nekik ezt a papírt –kérte, majd egy papírra elkezdett írni.


(Bella szmeszöge)

Annyira örülök, hogy végre kapcsolatba léphetek a szeretteimmel. Elő is vettem egy lapot meg egy tollat. Remélem fog is.
„Nem kell aggódnotok, még élek! Vigyázzatok magatokra és Neilék-re is! Remélem még láthatjuk egymást! Szeretlek titeket!
Puszi: Bella”

Mindenképpen rövid üzenetet akartam írni, hogy semmiből se jöjjenek rá, hogy hol vagyok. Ki akarok jutni, de nem úgy, hogy közben bajba sodrom a családtagjaimat.
Odaadtam a levelet Heidi-nek, aki egy gyors köszönés után távozott a szobámból.

Valamivel boldogabban ültem le az ágyam szélére, egészen addig, míg az ajtóm kivágódott és az a két személy jelent meg rajta, akit a pokolba kívánok.

A két karomnál fogva vezettek a nagyteremig, ahol Aro már várt, másik két „testvérével” együtt.
-Kedvesem, Üdvözöllek! –mondta mézes-mázos hangon.
-Mit akarsz Aro? –kérdeztem cseppet sem kedvesen. Megköszörülte a torkát, majd rájöttem miért tette.
-Mester? –javítottam ki magamat fogcsikorgatva.
-Gondoltam szólok, hogy megvan az első feladatod…

Nem tudom, hogy pontosan mikor jön a következő rész, de azért örülnék egy-két kominak!+Lehet tippelni, hogy mi lesz a feladat!

Jó hírek

Emberek annyi idő után visszatérek! itt a nyár és nem garantálom, hogy midnen nap, de hetente egy-két alkalommal mindig lesz friss! Éppen ebben a pillanatban írom a A múltam a jövőm 8. fejezetét, amiből már 2 oldal megvan! Remélem az olvasók nem tűntek el teljesen és továbbra is fogjátok élvezni a történetet, ami bár kissé szomorkás jelenleg, tartogat majd egy-két viccesebb pillanatot is. Szóval ez azt jelenti, hogy ma friss emberkék!
Egyébként nemsokára vége ennek a történetnek!