A fejezet nincs lebétázva. Tudom,hogy nem érdemlem meg, de örülnék ám a komiknak! Jah és annak is, ha komikba leírnátok, hogy a két döntős történet közül melyikkel kezdjem. Nem a leghosszabb fejezet, de tömör!
7. fejezet- A hold
(Bella szemszöge)
Az omniózus estén otthagytak, mint egy rongyot. Egy elhasznált, koszos, lyukas rongyot. Abban a pillanatban semmi többen nem éreztem magamat. Mindennemű ruha nélkül, élettelenül. Elveszve a semmiben. A külvilágot is homályosan érzékeltem. Sírni lett volna kedvem. A vámpírok miért nem képesek sírni? Még a könnyek nélküli zokogás sem tört fel belőlem.
Alvás... Miért nem vagyunk képesek az alvásra? Legalább egy ájulás, vagy akármi, de ne ez. Inkább az öntudatlanság. Ennél az állapotnál még a halál is sokkal jobb.
Miért nem vagyok képes rá? Miért nem ölnek meg? Mi értelme annak, hogy fogva tartanak?
Mi lehet a többiekkel? Tudom, hogy azt hiszik, hogy meghaltam. Soha az életbe nem fogok innen kijutni… Örökre ebben a szobában kell raboskodnom? A válasz egyszerű: igen.
Azon az estén egyetlen vámpír bizonyította, hogy még sem olyan elveszett ez a hely. Nemhiába mondják azt, hogy bajban ismertetik meg a barát. Egy Heidi nevű vámpír jött be hozzám és látott el ruhákkal. Elmondta, hogy számítsak rá, nem ez volt az első. Elmesélte, hogy őt is úgymond így avatták be.
Nem tud meglátogatni valami gyakran. A társasága mégis több mint a semmi. Úgy érzem magam, mint egy néma. Soha senkivel és semmihez nem tudok beszélni. Előbb vagy utóbb meg fogok bolondulni. A napok, hetek teltek, hozzám még sem jött senki Heidin kívül. Aro sem hívatott. Akkor minek kellek én? Ha nem hallottam volna a vámpír memóriáról azt mondanám elfelejtettek.
~°~
„Az idő úgy szállt tova, mint az élet. Nem tehetek mást, csak számolom a másodperceket…”
Percek, napok, órák, hetek. Fogalmam sincs mennyi ideje szenvedhettem már itt. Félix és Demetri „látogatása” megismétlődött. Vadászat hiányában egyre gyengébbnek éreztem magamat. Akár egy múmia. Már beszélni sem tudtam volna, még ha akartam volna, akkor sem. Az eset után ismét Heidi vállán „sírtam” ki magamat. Ez még jobban lefárasztott.
Az események lassan követték egymást, míg nem egyik nap, este lehetett, amikor az ajtó kinyílt.
A két leggyűlöltebb személy lépett be rajta Aro után. Már éppen készültem volna a borzalomra, amikor megragadtak a két karomnál fogva és egy terembe hurcoltak. Itt minden annyira hideg, kemény és nedves volt. Nem az a fajta hideg vagy nedves, mint Forks-ban. Ott a sok zöld a hideg ellenére is a nyugalmat és békét árasztottak, míg ezekből a kövekből csak a sötétség sugárzik…
A terem hatalmasan nagy volt. Nem csak mi voltunk benne. Itt tartózkodott jó pár vámpír a Volturi tagjai közül. A jó párral nem tudtam felbecsülni értéküket. Nagyon rossz előérzetem volt. Az ember –vagy vámpír- az hinné, hogy egy magamfajtának nincs oka semmi félelemre. Hideg, kemény bőrünk áthatolhatatlan. Harapásunk egetrengetően erős. Gyorsaságunk felbecsülhetetlen. A ragadozók élén állunk. Az örökkévalóságig élünk. Ugyan mitől kellene félnünk? Azonban én most mégis rettegtem. Féltem az újtól.
-Kedvesem –szólalt meg Aro egy mosoly kíséretében. Annyira letörölném a vigyort a képéről. Közelebb jött és megérintette a kezemet. Csalódottan felsóhajtott, majd intett, hogy engedjenek el. Élettelenül rogytam a padlóra.
-Ne aggódj kedvesem, mindjárt jobban leszel –mondta Aro.
Itt a sejtésem beigazolódni látszott. A terem ajtaja újra nyitódott, majd dobbanásokat hallottam. Szív. Vér. Ember.
Nem kis tömeg lépteit hallottam meg felénk közeledni. Azzal, hogy betértek Volterrába, aláírták a halálos végrendeletüket. A több heti kimaradás vadászás terén nekem sem tett jót. A mészárlás megkezdődött. Láttam a sok ember arcát, hallottam a halálsikolyokat. Éreztem a vér szagát. Szinte láttam az összes ért, azon belül is a számomra oly fontos nedűt. Bár kitűnő önuralommal rendelkeztem, ez kevés volt.
Néhány pillanattal később, mikor áldozatom testét helyeztem a földre tudatosult bennem, hogy megöltem egy kisgyermeket. Aki előtt ott volt az egész jövő lehetősége. Családot alapíthatott volna. Gyermekeket szülhetett volna. Lehetett volna egy sikeres állása. Ezt én zúztam porrá. Hogy lehetek ekkora szörnyeteg? Milyen jogon veszem el más embertől az élet jogát?
Körbenéztem és láttam, ahogyan mindenkiből előtör valódi énje. Belenézni egy nő szemébe maga a pokol volt. Most még az átváltozást is jobban elviseltem volna. A torkomban lévő égés teljesen eltűnt. Undorodtam magamtól. Legszívesebben kihánytam volna a vért, vagy akármi ha ezzel visszaadom a kisgyermek életét. Akinek álmai voltak… Térdre rogytam a kis test mellett.
-Sajnálom… -suttogtam megtörve.
Még én sajnáltatnám magamat? Hiszen én tehetek mindenről! Miért kell nekem léteznem? Hiszen a normális dolog az, ha megszületünk, éljük az életünket és végül meghalunk. Ennek már régen be kellett volna következnie. Már régen csontjaimra kellett volna foszlanom valahol a temetőben. Vagy megöregedni és ülni a tornácon. Nézni az unokákat.
A vérontás lassan befejeződni látszott. A holttestek kiszállítása, eltűntetése is megkezdődött. Itt jött el az a pillanat, hogy megfogadom, soha többet nem iszom emberi vért! Ha kell belepusztulok, de ezt soha többé!
Gyakran hangzik el az, hogy soha ne mondd, hogy soha. Most mit tehetnék? Nem szeretném ha még több vér tapadna kezeimre.
A mészárlás után visszavittek börtönömbe, ahol a bűntudat tengerében hagytak sínylődni. Néztem a holdat, amelyet most egy felhő sem takart el. Hideg és kemény, akár az én fajtám…
(Edward szemszöge)
A napok és hetek mit sem jelentettek számomra. Fogalmam sincs, hányadika van, milyen nap és legfőképpen, hogy milyen hónap. Az életünk pokollá változott. Gondolatolvasási képességemet próbálom visszafogni, de hiába. Gyakran hallom Esme gondolatait. De nem csak azt, hanem néma zokogását is. Carlisle nem tud mit kezdeni. Eleinte próbálta nyugtatni, de neki is fáj látni az egész család helyzetét. Legfőképpen engem… Apám a munkát választja, amit meg is értek. Én sem szívesen látom ezt a sok depressziós vámpírt, nemhogy még a gondolataikat is hallom. Alice szinte csak fekete ruhákban járkál és ami tőle nem megszokott, hogy nem jár vásárolni. Emmett, a TV-t váltogatja már egy teljes napja… Rosalie hiába láthatja magát a tükörben, ő maga is szomorú. Egyrészt örül, hogy Neillel az oldalán anyának érezheti magát. Neil teljesen, teljesen üres lett. Mintha a tükörbe néznék. Homályos szemekkel néz előre a semmibe. Néhanapján elmosolyodik, de látszik, hogy nem szívből jön. Netty sajnálja a dolgokat és azt, hogy nem ismerhette meg jobban Bellát. Jasper gyakran nincs itthon. Meg sem próbálja vigasztalni vagy nyugtatni egyikünket sem. Tudja, hogy ez ellen még ő sem tud tenni.
Mindenkinek nehéz elviselnie azt, ha elveszít egy családtagot. Az érzelmek megőrjítik. A folyamatos hangulatváltozás. Mindenkiben átértékelődik a helyzet. Felmerül bennünk az a gondolat, hogy mi lesz akkor, ha a többieket is elveszti? Sokkal értékesebbnek látjuk egymást ezek után. Erre szokták azt mondani, hogy akkor tudjuk megbecsülni a dolgokat, ha már elvesztettük. Ez most tényleg igaz. Ha körbenézek, látom, hogy Bella magával vitte a boldogságot. A boldogságunkat.
Ráadásul az érzelmek rosszabbak, mint egy embernél. Sokkal erőteljesebben, szenvedélyesebben vagyunk képesek a szeretetre, vagy akármelyik érzelemre. Egy vámpír a társát az örök időkre választja, ha már egyszer képesek vagyunk az öröklétre. Ha egy vámpír megtalálja az igazit, azt érzi. Nálunk ez olyan, mint a farkasoknál a bevésődés. Mondhatni Bella volt az én bevésődésem. Most nem látok értelmet az életemnek. Mindenkinek vannak álmai vágyai, belőlem ez is kiveszett.
Ráadásul minden pillanatra örökké fogok emlékezni. Ez egyfelől áldás, másfelől viszont átok.
Néha jó lenne elfelejteni azt, ami megtörtént. Máskor pedig jó visszaemlékezni a megtörtént dolgokra.
Felkeltem az ágyamról, ahol már jó ideje feküdtem. Kiléptem a szobámból és a folyosón haladtam végig. Út közben találkoztam Rosalie-val, aki ugyanúgy nézett, mint mindig ha összefutunk: sajnálattal. A folyosón menve elhaladtam Alice szobája mellett, ahonnan Jasper lépett ki, a világ legfájdalmasabb képével. Be lehetett látni a szobába, ahol Alice feküdt az ágyon és a sírás rázta. Gondolom Jaspernek megint sok volt a negatív érzelmekből. Lehaladva a lépcsőn Emmett ugyanott ült, mint tegnap és még mindig a TV-t nézte. Esme a szekrény előtt állt és egy fényképet nézett.
A gondolatokra most egyáltalán nem voltam kíváncsi. Kiléptem az ajtón és láttam, ahogyan apám elhajt előttem. Az erdő felé vettem az irányt, ahonnan Netty és Neil lépett elő kézenfogva. Láttam szerelmes pillantásukat. Örültem a boldogságuknak, de egyben fájt is. Ígéretemet megtartom Bellának és vigyázok a fiára. Úgymond, már csak ennyi maradt meg belőle. Egy biccentéssel letudtam a köszönést és elhaladtam mellettük. Nem volt kedvem futni, minek ha örökké élek? Minek éljek örökké az életem nélkül?
Csak mentem, mentem és mentem. Lábam automatikusan vitt el rétünkre. Tudom, hogy Bella nem örülne neki, ha így látna minket. Zombi, múmia, minden jobban hangzik, mint a vámpír. Iskolába járunk még igen. De értelmetlenül… Minden automatikusan végzünk. A könyökünkön jön ki az iskola. Jobban tudunk mindent, mint a tanárok… Hová fejlődött a mai oktatás?
~°~
Órákhosszat feküdtem a fűben és néztem a csillagokat. A holdat. Mennyi ideig barangolnak egyedül. Évekre, fényévekre vannak tőlünk. Bár fényesek, néha meg sem közelíthetik a hold szépségét.
Ideje lesz visszamenni –gondoltam magamban, majd egy gyors vadászat után a lelketlen Cullen ház felé vettem az irányt. A nappaliban égett a villany, tökéletes látásunk ellenére is. Bár fény világította a helyiséget, vámpír nem töltötte be.
-Fiam, gyere kérlek az ebédlőbe –mondta apám teljesen normál hangnemben, hiszen tudja hogy így is meghallom. Teljesen csendben mentem az említett hely felé, majd foglaltam helyet a megszokott széken.
-Neil-nek bejelenteni valója van –kezdte Carlisle. Az említette felállt, majd minden kertelés nélkül a közepébe vágott.
-Mi szeretnénk elköltözni… -mondta, mire a levegő megfagyott közöttünk.
Puszi: Doree
Ui.: Mostanában gyakrabban lesz ám friss. Meg legközelebb hosszabb lesz a friss.
