A múltam a jövőm 6. fejezet - Csak a pokol marad…

Sziasztok!Itt a friss! Ohh, mintha magatoktól nem jöttetek volna rá xD. Remélem örültök neki és most is összegyűlik a komi. Ezt a fejezetet Netty-nek küldöm és ezúton szeretnék neki Előre is Boldog születésnapot kívánni...
Nem, nem szándékozom abbahagyni ezt a történetet. Örülök is, hogy több, mint 20-an a folytatás mellett voksoltatok. Nem a leghosszabb lett... Nem húzom az agyatokat, itt a kövi fejezet:



A múltam a jövőm 6. fejezet - Csak a pokol marad…


(Edward szemszöge)

Bellát kiraktam a házuknál, majd a Cullen villa felé vettem az irányt. Neil gondolatai már szerelme körül forogtak. Aztán átváltott arra, hogy mennyire is örül a boldogságunknak. Hogy Bella is végre talált magának valakit. Hogy most nem menekülnie kell… Azonban az is átfutott az agyán, hogy ez a boldogság meddig tart? Hogy ilyen nyugodt minden?
Utána emlékeztette magát arra is, hogy nemsokára el kell költözniük, mert túlságosan sok ideig tartózkodtak itt…
Ezután újra Netty körül folytak a gondolatai, azonban erre a részre már abszolút nem voltam kíváncsi. Próbáltam az útra koncentrálni, azonban mikor a házunkhoz vezető ösvényre fordultam rá, már nem bírtam tovább…

-Neil, nem tudnál esetleg másra gondolni? –kérdeztem szinte már könyörögve.
-Ohh, bocsánat –mondta és gondolatai már is másfelé terelődtek. –Még meg kel szoknom, hogy egy agyturkász az anyám barátja –mondta. Elvigyorodtam.
-Az a rész tetszik, hogy anyukád barátja, azonban mit értesz agyturkász alatt? –kérdeztem. Tényleg örültem, hogy Bella párjának tekint.
Neil sem gondolkodott másképp. Csak a gondolatai másfelé kezdtek terelődni.
-Nem, még nem történt meg –mondtam. Elmosolyodott.
-Erről beszéltem. Na ki is az agyturkász? –kérdezte. Felnevettem és megálltam a ház előtt, mert már megérkeztünk.

Nem tudom, hogy Bellának mennyi ideig fog tartani a vadászás, de remélem nem valami sok ideig. Még csak most ment el, én már is hiányolom. Vele kellett volna mennem. Olyan rossz előérzetem van.
Ezzel azonban nem vagyok egyedül Neil gondolatait hallva. Elindultunk az ajtó felé, majd beléptünk a nappaliba, ahol már mindenki ott volt, Carlisle kivételével. Emmett a TV-t nézte míg Jasper egy háborús könyvet olvasott. Rosalie egy divatlapot bújt, míg Esme egy házat tervezett. Alice ruhákat tervezgetett Netty számára, aki mellette csendben üldögélt, egészen addig, amíg meg nem érkeztünk.

Felállt, majd odament szerelméhez és egy csókban forrtak össze. Ez is csak Bella hiányát ébresztette fel bennem. Unalmamban leültem a zongora elé és játszani kezdtem rajta. Órákig végezhettem eme elfoglaltságot, mert arra eszméltem fel, hogy a sötét eget csak a hold fénye világítja meg.

Bella még nem ért vissza? Azt mondta, hogy csak a környékre megy vadászni… Talán valami baja esett?
-Edward, hagyd abba ezt az aggódást! Egyáltalán mi okod van a félelemre? –kérdezte Jasper.
-Bella miatt aggódom –feleltem egyszerűen.
-Nyugodj meg… Minden rendben –mondta. Azonban mivel egy cseppet sem nyugodtam le, saját maga segített ebben a képessége segítségével.
-Edward, arra nem gondoltál, hogy Bella lehet, hogy messzebbre ment vadászni? –vetette fel Alice.
-Pontosan. Lehet, hogy megkívánta a macit a hegyi oroszlán helyett –mondta Emmett és gondolatai máris egy zsákmány elejtéséről szóltak.

Sóhajtottam egyet. Végülis igazuk van. Miért kellene egyből a legrosszabbra gondolni?

~°~

Aggódásom nem csökkent egy keveset sem. Sőt még jobban kezdtem félni. Már két napja annak, hogy Bella elment vadászni. Ennyi idő alatt már rég vissza kellett volna érnie… Nem bírom tovább. Nem élem túl azt, ha elvesztettem. Most kaptam meg máris elvennék tőlem?

„Nem igaz... miért nincs róla egy átkozott látomásom sem?" –szitkozódott magában Alice.

Tudtam, éreztem, hogy Belláról van szó. Felpattantam az ágyamról –ahol eddig feküdtem- és Alice szobája felé vettem az irányt. Berontottam az ajtón, majd odasiettem hozzá.
-Mi az Alice, mit látsz? Van valami látomásod? –kérdeztem.
-Nem tudom. Annyira össze vagyok zavarodva. Egyetlen egy látomásom volt Belláról… Az, hogy, hogy…de nem ez lehetetlen! –dadogott össze-vissza.
-Mit láttál Alice? –kérdeztem kétségbeesetten. Szavak helyett inkább megmutatta:

„Nem messze innen az erdőben találtam magamat. Felnéztem az égre, amelyet felhők borították. A nap próbált áttörni a felhőrétegen, az azonban túl vastag volt. AZ egész eget azonban még valami beborította. Egy sötét, tömény füstfelhő. A forrásához érve megláttam a legfőbb Volturikat. Egy halotti máglyát öleltek körbe.
-Így jár az, aki megszegi a törvényeket, drága Bella –mondta Caius, majd a fekete köpenyes alakok távolodni kezdtek.”

Itt a látomás véget ért, én pedig kétségbeesésemben azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Ezer és egy gondolat suhant át az agyamon.
Itt jártak. Megölték. Örökre vége. Miért tették? Akkor Neil is veszélyben van? Hogy tehették ezt? Bella semmiről sem tehet!

-Én elhiszem. Épp ez az, amit szeretnék kérni. Mivel nem könnyű dolog az állandó költözés. Sem lelkileg, sem amúgy. Ha bármi történne velem, akkor kérlek vigyázzatok rá! –emlékeztem vissza kedvesem szavaira. Ez volt az a rossz előérzete mindnyájunknak az elmúlt időben.

Nem tudtam hogy merre keressem Bellát. Elvileg ez csak egy látomás. Döntéseken alapszik. Lehet, hogy semmi nem történt és Bella még él.
-Alice, mondd el az egészet a többieknek. Addig körülnézek az erdőben –suttogásnál nem volt több a hangom. Kiugrottam a nyitott ablakon és az erdő felé futottam…

~°~

Már több napja keressük Bellát de semmi. Sehol egy nyom. Ezt értem is, hiszen amikor lekezdtük keresni 2 nap már eltelt. A nyomok ennyi idő alatt elhalványodnak és el is tűnnek.

„Ezt nem hiszem el… Anya… Nem! Miattam van az egész! Én tehetek róla!” –hallottam egy nem éppen bíztató gondolatfoszlányt Neil felől.
Követni kezdtem, majd egy máglya mellett meg is találtam. A földön térdelt. Fejét két kezébe temetve zokogott. Én sem voltam jobb állapotban. Mióta Bellát keressük mindenki aggódik. Senki sem boldog.
Odasétáltam mellé és kezemet a vállára tettem. Ezek szerint mindennek vége?
Nem érdekel semmi. Bosszút esküdök a Volturi ellen. Azt a tervemet, miszerint megöletem magamat, gyorsan elvetettem. Megígértem Bellának, hogy vigyázni fogok Neilre és így is lesz…


(Bella szemszöge)

Miután megérkeztünk Volterrába, azon belül is a „székhelyünkre” a bánásmód cseppet sem volt kedves. Egy köpennyel a kezemben vezettek egyenesen egy nyirkos, koszos, szinte üres szobába.
Milyen meghitt. Ezt a bánásmódot… Nem vagyok valami királykisasszony, de ez azért már túlzás. Bár inkább vagyok ide bezárva egyedül, nemhogy Félix társaságában. Egész úton engem bámult kigúvadt szemekkel. Többször is végigmért. Komolyan azt hiszi, hogy lehet akármi is közöttünk?

Jól gondoltam. Tényleg bezártak abba az átkozott szobába. Hallott már valaki olyan anyagról ami vámpírbiztos? Mert ez a hely ebből az anyagból készült. Az ajtón kijutni lehetetlen, egy őrrel az ajtó előtt. Az ablakok rácsosak… akár egy börtön. Úgy érzem az is lesz. AZ én börtönöm az örökkévalóság végéig.

Vajon a családom már rájött arra, hogy eltűntem? Hogyan magyarázza a Volturi az eltűnésemet? Valami nyomnak csak kell lennie… Reménykednem kell, hogy kijutok. Neil is veszélyben van. Én nem bízok a Volturiban. Ahhoz már túl sok mindenkinek ártottak. Nem hihetek nekik.

Annyira hiányzik a fiam. Amennyire ismerem, tudom magát hibáztatja. Még úgy is, hogy azt sem tudja mi történt. Remélem Netty-vel együtt boldogok lesznek.
Edward. Annyira szeretném, ha velem lenne. Azonban ezt nem kívánhatom neki. Ezt még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánom. Nem is tehetném, hiszen a Volturi elintézte… Elintézte… tűz, máglya és az én nyomom is ott van… Most világosodtam meg. Soha nem fogok innen kiszabadulni. A Cullen család és mindenki más is azt hiszi, hogy meghaltam. Örökre ittrekedtem.
Hiányozni fog az, hogy Alice a vásárlásával, míg Emmett a hülye beszólásaival nyaggasson. Mindenki hiányozni fog…

~°~

Az idő gyorsan telt. Már két hete, hogy itt vagyok, azonban a szobát még egyszer sem hagytam el. A torkom egyre jobban égni kezdett. Ez azonban elviselhető volt az érzelmi kínok mellett. Mindenki nagyon hiányzott. Tudtam, hogy csak rosszabb lesz. Hogy soha nem láthatom őket. Soha nem ölelhetem meg a fiamat. Soha nem mondhatom Edwardnak azt, hogy szeretlek.

Csak a kétségek maradnak semmi más. Mire kellek én a Volturinak, ha még ide sem tolja senki a képét? Miért nem vadászhatok? Mi értelme van az ittlétemnek? Ha nincs szükségük a szolgálataimra, miért tartanak fogva? Nem látom értelmét. Bár a Volturinál soha semmi nem a megszokott módon történik. Mivel az ígéreteiket úgy sem tartják meg…
Lehet, hogy már el is feledkeztek rólam. Hiába a vámpírmemória… Cullenékkel mi lehet? Vajon eszükbe jutok még? El nem felejthetnek… Talán, ha ritkábban gondolnak rám… vagy egyáltalán az lenne a legjobb, ha eszükbe sem jutnék. Neil boldog lehet kedvese, Netty mellett. Edward pedig talál magának egy hozzá sokkal illő vámpírlányt, mint én. Nem értettem, hogy egy olyan tökéletes teremtés, mint Edward, mit lát bennem…

Órákig feküdhettem azon a vacak ágyon, ami a börtönömben volt. Milyen kár, hogy nem vagyunk képesek az alvásra. Pár órányi öntudatlanság. Felébredhetnél másnap egy olyan hittel, hogy minden jóra fordul. Most mindez olyan, mint egy tündérmese. Az a legnevetségesebb az egészben, hogy mi is mesebeli lények vagyunk és mégis élünk…

A nap már jócskán lement, helyét a hold váltotta fel. Csillagok ezrei fénylettek a sötét égbolton. Egyszer csak kinyílt a fogságban tartó ajtó és két alak lépett be rajta.

Két alak, akikre egyáltalán nem volt szükségem. Félix és Demetri. Mind a ketten magabiztos léptekkel közelítettek felém. Megfogták a karjaimat és felemeltek. Éreztem, hogy Demetri átkarolja a derekamat. Félix a száját az enyémre nyomta.

Mit képzel magáról? Dühöngtem, őrjöngtem belül. Felvontam a fizikai pajzsomat, mire mindketten a vámpírbiztos falnak repültek. A számomra biztonságot nyújtó pajzsot továbbra is magam köré vontam.

A két mocsok felállt és újra megközelítettek. Ismét a láthatatlan falba ütköztek.
-Ugyan, Bella. Tudjuk, hogy te is akarod –mondta Félix ködös tekintettel.

Ez normális? Nem fogom Edwardot megcsalni! Mit képzel magáról, ki ő? Ne is álmodozzon.
-Úgyis megtörik előbb vagy utóbb –mondta Demetri. Az ő véleményére sem voltam nagyon kíváncsi.
-Remélem előbb –mondta még mindig a vágytól el-elfúló hangon Félix.
-Mit képzeltek? –sziszegtem.

Úgy beszéltek rólam, mint valami tárgy. Nem vagyok egy rongybaba, akit ide-oda dobálhatnak. Nem arra teremtettem, hogy kihasználjanak. Sem arra, hogy két idióta vámpír rajtam élje ki szexuális vágyaikat. Mintha nem lenne több nő Volterrában nem? Senkit nem kívánok a helyembe, nem erről van szó.

Újra megiramodtak felém. Nem tudom, hogy figyelmetlenségem, vagy a vadászat elmulasztása okozta pajzsom gyengülését. Ők is észrevették, hogy már nem bírom tovább tartani magam körül a pajzsom, így egyre gyakrabban és erőteljesebben próbáltak áttörni a magam köré épített falon.

Úgy estem a földre, mint egy gerinctelen élőlény. Kihasználtatva és megalázva éreztem magamat. Mint akit a sárba tiportak. Sírni lett volna kedvem, de még ahhoz sem volt erőm. Tehetetlenül hevertem a padlón két szexéhes vámpír alatt, akik ezt ki is használták.

Félix elkezdte a nyakamat csókolgatni, amitől nem dobogó szívem szerint hánytam volna, e erre is képtelen voltam. Bénának éreztem magamat. Félix rányomta ajkait az enyémekre és durván ostromolni kezdett. Mivel nem válaszoltam csókjára, fejemnél fogva erősebben magához rántott, szinte már követelte válaszomat. Mivel nem érkezett, lekevert egy pofont.

-Csókolj vissza! –parancsolta. A hangja távolról érkezett. Éreztem, amint megszabadít ruháimtól, majd durván belém hatolt. Torkából morgások és nyögések szakadtak fel. Nekem sikítani, sírni, ordítani lett volna kedvem.

Azt hinnénk ennél rosszabb, már nem jöhet, hát ott van a másik vámpír. Mindenféle kertelés nélkül „tért a lényegre”. Kezei durván érintették fedetlen testemet ott, ahol érték.

Megalázva otthagytak a földön. Tudtam, hogy ezentúl nem lesz többé paradicsom, csak a pokol marad…


Jó hétvégét ;) Puszi: Doree

A múltam a jövőm 5. fejezet -Mindennek vége?

Sziasztok! Na, a múlt héten kipihentem magamat, szóval most újult erővel írtam meg a frisst. Nem lett olyan hosszú, de nagyon rövid sem. Pont jó. xD Nah, ugye az előző törimnél állt a komihatár. Itt is fog. Csak kevesebb. Mivel nem tudom, hogy mennyire szeretitek ezt a fanfickemet, ezért itt 7 db komment után lesz friss. Remélem tetszeni fog. Ez a fejezet sorsdöntő lesz.

5. fejezet –Mindennek vége?

(Neil szemszöge)

Ez a lány teljesen megbabonáz, pedig még nem is ismerem. Itt fekszik az ágyon és kínok között vergődik, míg én tehetetlenül végignézem. Minden egyes sikoltásánál, mintha kést döfnének a szívembe. Amint minden rendeződik, én esküszöm, hogy megölöm azt az állatot! Először anyu, most meg Netty.

Anyu! Vele meg mi lehet? Olyan önző vagyok, hogy megint csak magammal törődök. Bella már közel 70 éve szenved velem. Miattam menekülünk állandóan a Volturi elől. Sokkal könnyebb lenne, ha megtalálnék, ha megölnének.

Úgy döntöttem, hogy egy kicsit magára hagyom Netty-t, mert anyuval is foglalkoznom kell.
Amint kiléptem a szobából, Jasperrel találtam szembe magamat.

-Miért van bűntudatod? –kérdezte elkínzott hangon.
-Az életem miatt. Miattam anyu majdnem meghalt. Miattam kell most vámpírként élnie. Soha nem lehet normális élete! Én tehetek arról, hogy menekülünk a Volturi elől már lassan 70 éve. Mindig csak bajt okozok mindenkinek! Ráadásul én most is önző módon a saját magam életével foglalkozok, nem pedig anyuval, aki még meg is sérült! –mondtam.
-Ne mondj hülyeségeket! Szerinted Bella megtenne érted mindent, ha utálna, vagy neheztelne rád akármiért is? Szerintem ő is éppen annyira örül a te boldogságodnak, mint más. Ráadásul ő sincs egyedül, mert Edward ott van vele. Ha tudnád mennyire odavannak egymásért… Néha eléggé zavaró érezni azt, amit más… A Volturival meg nem foglalkozz! Inkább menj szépen vissza Netty –hez! Még vár rá pár nap szenvedés –itt grimaszolt egyet. Szegény, neki át kell éreznie most Netty fájdalmát is.
-És mi lesz azzal a mocskos állattal? –szűrtem a fogaim között.
-Emmett és Rosalie a nyomába eredtek, de egy idő után minden nyomot elvesztettek.

Válaszképpen csak bólintottam. Visszamentem a vendégszobába kedvesemhez és leültem mellé.

(Bella szemszöge)


Amint visszaértünk a házhoz Edward rögtön felvitt az emeletre. Leültetett az ágyamra és mellém ült.
-Köszönöm, hogy hazahoztál, de a saját lábamon is képes lettem volna futni, elhiheted.
-De azért így még is kényelmesebb volt, nem gondolod? –kérdezte.
Válaszképpen csak megcsókoltam.
-Nekem most haza kellene mennem. Megnézem, hogy ott hogyan alakulnak a dolgok.
-Netty átváltozásáról, vagy Netty és Neil szerelmi életéről beszélsz? –kérdeztem.
-Is-is –vigyorgott.
-Rendben, menj, de siess vissza! Addig elmegyek lezuhanyozni –mondtam majd fel is álltam és elmentem a fürdőszobába.

Megint a legforróbbra állítottam a csapot, de még így is hidegnek éreztem. A hajamat is megmostam. A lábamon lévő harapás még mindig égetett, de már feleannyira sem, mint az elején. Kíváncsi vagyok, hogy most mi lett azzal az állattal? Szívem szerint megöltem volna, de Netty élete fontosabb volt. Vajon hol tarthat az átalakulása? Emlékszem, amikor én változtam át, mennyire rossz volt, hogy nem tudom, mi történik velem. Az a 3 napi tudatlanság.
Az a lényeg, hogy a fiam mellette van. Végre ő is megtalálja a boldogságot. Annyit szenvedett már. Ráadásul a bűntudata… Hiába mondom neki, hogy a létem során ő volt az egyetlen jó dolog, erre mindig csak azt mondja, hogy elvette tőlem a normális élet lehetőségét…

Pedig én szeretek vámpír lenni. Főleg most. Mióta megismertem Edward –ot, sokkal boldogabb vagyok. Így még jobban örülök a vámpír létnek. Ha nem lennék halhatatlan, vele sem ismerkedtem volna meg…

Úgy éreztem, hogy eleget „áztattam” már magamat, így elzártam a csapot és kimásztam a zuhany alól. Megtöröltem magamat nagyjából, a hajamat is kifésültem, azonban nem töröltem meg.

Kiléptem a fürdőből és Edwardot láttam a könyvespolcom előtt. Valamit nagyon tanulmányozott, mert nem vette észre, hogy bejöttem.

-Mi érdekeset találtál? –kérdeztem, karba tett kézzel.

Végre rám emelte a tekintetét. Láttam, ahogyan szeme fokozatosan sötétül el. Ha nem láttam volna a saját két szememmel el sem hiszem, hogy a szája is nyitva volt.
Éreztem, ahogyan az egyik vízcsepp legördül a nyakamnál egészen a törölköző széléig.
Még mindig reakcióit figyelve, nyelt egy nagyot, majd rázott egyet a fején.
Amolyan kitisztításképpen.

Gyorsan átszelte a köztünk lévő távolságot. Átölelt, én pedig fejemet mellkasára hajtottam. Most nem volt szükségem ennél többre. Csak rá. Egy kis nyugalomra.
-Mindjárt jövök, csak felveszek valamit –mondtam és már indultam is volna a gardróbom fel, ha két kar nem fonódik a derekam köré.
-Nekem így is jó leszel –suttogta, de hangján hallani lehetett, hogy mosolyog.
-Efelől semmi kétségem sincs –mondtam én is mosolyogva.

Otthagytam, majd bementem szekrényembe és magamra kaptam valami kényelmes ruhát. Amikor visszaértem Edward az ágyamon feküdt és a plafont tanulmányozta. Odafeküdtem mellé, mire magára vont. Éreztem, hogy egy puszit lehel a hajamra, ami még mindig vizesen omlott vállaimra.

Így feküdhettünk újabb éveknek tűnő percekig, de előbb-utóbb minden jónak vége lesz.
-Szeretném megnézni, hogy mi a helyzet Neilékkel –törtem meg a cseppet sem kínos csendet.
-Rendben. Hihetetlen! Ekkora ragaszkodást, szenvedélyes szeretetet még csak Esménél láttam –mondta.
-Igen. Nagyon szeretem őt. Bármire képes lennék érte. Bár Neil néha tényleg eléggé makacs és önfejű, akkor is az én fiam –mondtam.
-Hát a makacsságát volt kitől örökölnie –mosolygott Edward.
-Nah, köszönöm szépen –tettetem a durcást, mire felnevetett. Végigsimított arcomon, majd lágy csókban forrtunk össze.
Újabb csend következett, aminek szintén én vetettem véget:
-Ígérj meg nekem valamit! –kezdtem.
-Attól függ, hogy mit kérsz –mondta óvatosan.
-Arról lenne szó, hogy akármennyire is szeretem a fiamat, egy idő után újra el kell költöznünk. Folyamatosan menekülünk a Volturi elől. Félek, ha egyedül maradna, akkor valami történne vele.
-Miért maradna egyedül? Itt vagyunk neki mi és te is –mondta értetlenül Edward.
-Én elhiszem. Épp ez az, amit szeretnék kérni. Mivel nem könnyű dolog az állandó költözés. Sem lelkileg, sem amúgy. Ha bármi történne velem, akkor kérlek vigyázzatok rá! –mondtam a végét szinte már könyörögve.
-Ne beszélj butaságokat! Nem fog történni semmi! –mondta kedvesem.
-Ígérd meg –néztem szemeibe.
-Rendben… –suttogta.


~°~


Az idő nagyon gyorsan telt. Már két hete, hogy Cullenék ideköltöztek és fiam is megtalálta a boldogságot. Netty átváltozott. A hírt, hogy vámpír lett elég könnyen fogadta. Már régen el is kezdtük őt rászoktatni a vegetáriánus életmódra. Örültünk, hogy ő is ezzel a lehetőséggel él. Én pedig főként, mivel látom Neil szemében a boldogságot.

Sebastien azóta sem bukkant fel, legnagyobb szerencséjére. Féltettem a fiamat, de mindenki megmondta, hogy felesleges.
Esme, Rosalie és Alice, rengeteget foglalkoznak a fiammal, Netty-n kívül. Olyan számukra, mintha a saját gyerekük lenne.
Esme imád neki főzni. Alice mindig elcipeli vásárolni. Rosalie pedig, hát vegyítve a kettő.
Emmett továbbra is a magánéletemmel humorizál és bánja, hogy nem volt alkalma egy kis bunyóra.
Carlisle a kórházban szorgoskodik, ahol a nővérek és a betegek egyaránt csorgatják utána a nyálukat.
Jasper. Hát ő csak maradt Jasper.
Edwarddal mi is nagyon jól megvagyunk. A legutóbbi eset óta nem fordult elő semmilyen vita sem közöttünk. Olyanok vagyunk, akár a szerelmes tinik, pedig már jócskán a 100 fele közelítek én is. Úgy érzem, benne megtaláltam az igazit. Edward olyan számomra, mint a másik felem. Mint a szívem, a lelkem. Aki nélkül nem vagyok képes élni.
Fiammal mindennapos szinten vagyunk a Cullen házban, bár oda még nem költöztünk.

Iskolába is ugyan úgy járunk. Most is éppen a biológia órán bambultam el eléggé. Gondolataimból Edward ébresztése rázott vissza. Mindig próbálja elterelni a figyelmem és nyugtatgat. Ez most sem volt másképp. Kezét combomra rakta és hihetetlenül lassan elkezdte simogatni. Szerencsénkre egy diák sem vette észre.
Eléggé csúnyán ránéztem. Nem azzal van a gond, hogy nem szeretem a közelségét, csupán nem az lenne a legszerencsésebb dolog, ha a biológia óra közepén teperném le.
Arcán kaján vigyor ült. Eltoltam elméleti pajzsomat és megszólítottam gondolatban.

„Edward” –üzentem, mire értetlenül elkezdte körbekémlelni az osztályt, míg szeme meg nem állapodott rajtam. Értetlenül nézett rám, mire csak elmosolyodtam.

„Nagyon édes vagy, amikor ilyen fejet vágsz” –folytattam és elmosolyodtam. Arcán meglepődöttség tükröződött, majd helyét az öröm vette át.
„Nem szép dolog elterelni a figyelmemet” –dorgáltam meg. Válaszul, emberi szem számára láthatatlanul csókot lehelt ajkaimra.

„Nekem jobb módszereim vannak” –folytattam, majd elkezdtem lejátszani azt az esetet, amikor tátott szájjal mért végig egy szál törölközőben. Vámpírmemóriámnak köszönhetően tökéletesen emlékszem mindenre. Végigjátszottam a felvételt, ahogyan a vízcsepp körbejár mindent…

Hirtelen megmerevedett ültében és nyelt egy hatalmasat. Kihúzódott a pad szélére és akadozva vette a levegőt. Ezen elmosolyodtam. Milyen reakciót tudok kihozni belőle.

Miután kicsengettek, Edward hazafuvarozott engem. Milyen régen használtam az én drágaságomat… Neil már tűkön ülve várta, hogy otthon lehessen kedvesénél. Én megkértem Edwardot hogy otthon tegyen ki, mivel el szeretnék menni még vadászni is.

Gyors csókot leheltem ajkaira, majd kiszálltam az autóból.
-Legyetek jók! Majd estefelé jövök! Sziasztok! –köszöntem azzal már ott sem voltam. Bevittem a cuccaimat a szobámba, majd átöltöztem és indultam is vadászni.


Bevetettem magamat az erdő sűrűjébe. Nem gyorsan, de nem is lassan futottam. Csak élveztem a sebesség adta örömöket. A szél az arcomba enyhén fújt. Kellemes illatot hozott magával.
Követtem a számomra édes illatot, majd megláttam egy hegyi oroszlánt. Nem játszottam az étellel. Vajpuha húsába mélyesztettem a fogaimat és szívni kezdtem a számomra oly sokat jelentő piros nedűt.
Élettelen testét otthagyva indultam útnak, hogy újabb zsákmányt keressek. Régen voltam vadászni, így muszáj jó sokat táplálkoznom.
Nemsokára egy szarvascsordára akadtam, így itt sem tétlenkedtem, hanem cselekedtem.

3 szarvas kivégzése után jóllakottan élveztem a természetet. Az állatok messze elkerültek minket. Érezték a veszélyt. Az emberben is benne van ez a félsz. Ha meglátnak minket, a fejükben megszólal a vészcsengő. Hahó, itt valami nem stimmel! Vajon mit tennének, ha kiderülne, hogy léteznek vámpírok? Futva menekülnének, pedig esélyük sincsen?

A nap próbált áttörni a sűrű felhőrétegen, azonban mindezt sikertelenül. Az eget elhomályosító felhők már-már feketék voltak, havat hozva magukkal. Ez Forks. Ezért is olyan tökéletes a mi számunkra.

Az utóbbi időben boldogságomat sok dolog is beárnyékolta. Rossz előérzetem volt. Fogalmam sincs miért, hogy és mivel kapcsolatban. Tudtam, hogy ideje lenne már tovább állnunk, hiszen már másfél –két éve lesz, hogy ideköltöztünk.

Leültem az egyik fa tövére, majd gondolkozni kezdtem. Mennyire más volt az életem, mint mielőtt megismertem a Cullen családot. Sokkal boldogabb vagyok és tudom, hogy nem vagyok egyedül.

-Nocsak, nocsak Bellácska, a fiúnkat hol hagytad? –kérdezte egy nagyon is ismerős hang. Sebastien.
-Mit keresel itt már megint? –kérdeztem. Felpattantam és torkomat egy akaratlan morgás hagyta el.
-Az majd mindjárt kiderül. Csak azt ne mondd, hogy harcolni akarsz velem. Velünk. Esélyed sem lenne –mondta magabiztosan.
Mondandóját alátámasztotta, hogy csuklyás alakok léptek ki az erdő fái közül. Járásuk magabiztosságról árulkodtak. Nyolc alak lépett ki a fák közül.
A sor bal oldalán Demetri, mellette Alec, Caius, Aro, mögötte Renata. Aro mellet Marcus, Jane és Félix.

Az volt a legrosszabb az egészben, hogy tudtam miért jönnek. Azt viszont nem, hogy mit kell tennem. Csak egy megoldása van.
-Bella, kedvesem. Miért menekültél előlünk? Te is tudod, hogy mi megtaláljuk azt, akit akarunk –mondta Aro.
-Aro, nem ezért vagyunk itt –mondta Caius.
-Valóban testvérem. Azonban mindent csak a maga idejében. Bella –fordult most felém –Igaz az amit ez a vámpír állít? Valóban van egy félvér gyermeked? –nem tudtam rá mit felelni, így inkább hallgattam. Nem akartam elárulni Neilt.
-A hallgatás beleegyezés. Mint tudod, nem is mertük eddig eme fajt. Így minden fajta kertelés nélkül kérünk rá, hogy add át nekünk a fiadat! –mondta Aro.
-Eszem ágában sincs. Ő nem jelent veszélyt senkire! Közel 50 éves! A t feladatotok az, hogy a titkunk titok maradjon nem? Ő nem jelent veszélyt. Én vállalom érte a felelősséget! –mondtam magabiztosan.
-Azonban ez akkor is egy érdekes dolog. Fajtánk soha nem találkozott olyan különlegességgel, mint a te fiad. Muszáj lesz megnézni, mire képes. Ki kell vizsgálni –mondta.

-Vagy elpusztítani –mosolygott gúnyosan Caius.
-Miért pusztítanátok el egy érző lényt? Ha nincs rá semmi ok?
-Mi az, hogy nincs rá semmi ok? –kérdezte Caius dühösen. –Veszélyes ránk! Fogadok, hogy azalatt az ötven év alatt te sem tudtál meg mindent róla! Halál vár rá is és arra is aki teremtette! –sziszegte dühösen.
-Nyugodj meg testvérem. Semmit sem hamarkodunk el –mondta Aro nyugodtan. –Sajnálom, de a fiú akkor is velünk jön! –jelentette ki magabiztosan.
-Inkább engem vigyetek, mintsem őt! –mondtam halkan.
-Mi hasznunk származna belőle? –kérdezte Caius. –Netán van valami képességed?
-Igen. Van egy elméleti pajzsom ami akadályozza, mondjuk a gondolatolvasást. Ezt ki is tudom terjeszteni és el is tudom lökni magamtól. Ehhez társul egy fizikai pajzs, amit ha felvonok magam köré senki nem érhet hozzám –vázoltam fel a helyzetet. Mindet a fiam érdekében. Mindent Neilért!
-Nagyon hasznos dologgal áldott meg a sors –mondta Aro.
Észrevettem, hogy Jane dühösen, míg Félix feltűnően méreget.

Éreztem a hiányt. Már tudtam, hogy Aro engem visz el nem Neilt. Már csak az maradt, hogy itt, magamban, csendben elbúcsúzzak mindenkitől, akit szeretek. A fiamtól, Edwardtól a szerelmemtől, Alice-től és a többiektől. Már a Cullen család jelentett a számomra mindent. Tudtam, ha kiderülne mindenki iszonyú dühös lenne rám.
-Rendben. A fiadat békén hagyjuk, cserébe te beállsz a Volturi közé. Még valami? –kérdezte.
-Folytatni szeretném az állati vérrel való táplálkozást –ez volt még az egyetlen kitételem. Nem szeretném, ha emberek vére tapadna kezeimhez.
-Mivel drága kincs leszel az ékszerdobozomban, ezért beleegyezek. Még sok hasznodat vesszük. –mondta.
Azzal sarkon fordult. Jane és Alec a két oldalamra álltak, mintha meg tudnának akadályozni a szökésben. A távolban hallottam, amint megölik Sebastient, hogy miért, azt magam sem tudom.
Ezután az ikrek helyét Félix és Demetri vette át, majd eltűntünk a fák között. Mindent a fiamért. Mindent szeretetből.




Tehát 7 db komment. Remélem megér annyit ;) Puszi: Doree

Hírek

Sziasztok! Nagyon örülök, hogy tetszett a történet. Amint láthatjátok oldalt, igen lesz folytatása. Nemsokára azt is leírom, hogy miről fog szólni. Igen, még fogok töriket írni, jelenleg ott van a Múltam a jövőm, aminek jövő héten kezdem a folytatását. Mivel régen volt friss, ezért mindjárt összegzem nektek, hogy mi történt benne eddig. Aztán azon kívül, van egy még 2 ötletem. Vagyis Ginewrával együtt 4. :) A Sors kezéről már olvashattatok. Aztán a másik az Értelem és Érzelem, azaz a Who is Edward? 2. része!
Aztán van még egy történet, ami kezd kirajzolódni az elmémben...
Valamint egy, amit Ginnel közösen találtunk ki. Azonban mivel ő abbahagyta az írást (de csak a Twilight témában!!!) persze nem végleg, csak amint a zárójelben is olvashatjátok, így ötletelőként szolgál.
Szóval töri lesz bőven, nem fogtok unatkozni ;) Remélem ezentúl is járni fogtok olvasni, mert jövő héttől folytatódik A múltam a jövőm!

Rövid visszatekintés A múltam a jövőmből:

A Cullen család elköltözik Forks-ba, ahol találkoznak Bellával és a fiával Neil-lel. Bella elmeséli történetét, amiben kiderül, hogy fia félvér és évek, évtizedek óta a Volturi elől menekülnek. A Cullen család próbál segíteni nekik. Edward és Bella a történet elején összejött, azonban szerelmüket több vita is beárnyékolta. Nehezítette életüket az is, hogy visszatért Bella régi életéből egyik ellensége is.

Jelenleg itt tartunk, bár még csak most jön az 5-ik fejezet!
Puszi: Doree

24. fejezet (2.rész) –Igazságszolgáltatás? +epilógus

Sziasztok! Elérkeztünk az utolsó fejezethez! Ez volt az első történetem, szóval nagyon furcsa lesz befejezni és ezentúl sehova sem írni. Az epilógust is ide írom, mert rövid lett. remélem tetszik. Még az utolsó fejezetben is egy csomó meglepetés vár titeket! Nem is húzom tovább az időt.


24. fejezet (2.rész) –Igazságszolgáltatás?


(Alice szemszöge)

Már láttam! Bella nemsokára felébred! Alig fél óra, vagy kevesebb! De jóóó! A barátnőm végül vámpír lesz! Nem kell többé vigyázni rá és nem lehet semmilyen fáradságra kifogása! Ez jó ok, hogy menjünk vásárolni!
Végre mindenki gond nélkül lehet a közelébe. Végre rendesen ölelhetem meg. És milyen szép lesz! Jó, jó persze eddig is az volt, de most…

Szemeim elhomályosodtak, már nem barátnőm arcát láttam, hanem az ürességet. Ez azt jelentené, hogy nem látom a jövőt… Akkor nem látom a jövőt…Ha farkasnak van hozzá köze…

Ezen gondolkodtam, majd hallottam egy üvegcsörömpölést és a pokol elszabadult…


(Esme szemszöge)

Éppen Bella szobáját takarítottam. Végre ő is vámpír lesz. Már mindannyian nagyon vártuk ezt a pillanatot. A Cullen család egy újabb taggal bővül. Egy újabb gyermek. Egy újabb leány. Bella igazán rendes. Végre megérdemlik a boldogságot Edwarddal, miután annyi mindenen keresztül mentek. Már csak az emlékeit kellene visszakapnia. Akkor tényleg minden tökéletes lenne. Bella egy önzetlen és nagyon kedves, rendes lány. Pont Edwardoz illik. Kiegészítik egymást, mint a család többi párja is.

A családon és a jövőn gondolkodtam, amikor üvegcsörömpölésre és üvöltésre lettem figyelmes.
Azonnal kirohantam a szobából és lementem a földszintre. A nappali egyik ablaka ki volt törve. Mindenki ott állt. Kinéztünk a lyukon és Edwardot, valamint egy farkast –azt hiszem Jacobot- láthattuk.
Mindketten morogtak és harcállásba helyezkedtek. Nem sejtettem itt semmi jót. Ezt nem tehetik! A végén valamelyikük megsérül! Edward sem vadászott 3 napja.

-Esme, te menj fel Bellához! Mindjárt felébred! –mondta Alice.
-Egyedül nem engedhetjük! Majd én vele megyek! –jelentette ki másik lányom, Rosalie.

Mindketten az emelet felé vettük az irányt. Benyitottunk abba a szobába, ahol Bella tartózkodik. Hallottuk verdeső szívverését. Tudtuk, hogy az utolsó fázisba került, vagyis nemsokára felébred. Mi fog itt történni…

Percek elteltével néma csendbe burkolóztunk. Csak a kinti zajok hallatszottak. Ezek azonban egyáltalán nem volt kecsegtetőek. Többször lehetett morgásokat, sőt üvöltéseket és nyüszítéseket is hallani.

-Odamegyek és kibelezem azt a korcsot! –morogta Rosalie.
Vállára raktam kezemet. Nyugalomra intettem. Most itt van dolgunk. Ezt alátámasztotta, hogy Bella szíve egy utolsó dobbanás után végleg leállt. Tudtam, hogy milyen zavaros lehet neki most minden.
Kinyitotta szemeit, amelyek most vörösen csillogtak. Látni lehetett a zavarodottságot arcán. Megvártuk, amíg minden új dolgot érzékel.
-Bella, kedvesem. Tudom, hogy most sok mindent újnak látsz. Mindez azért van, mert vámpír lettél. Amikor Victoria megtámadott annyira megsérültél, hogy Carlisle –nak újra kellett élesztenie téged. Mivel Victoria már megharapott így átváltoztál –vázoltam fel a helyzetet nagyjából.

Azonban ez messze volt az egész történettől. Szegénykémet biztosan megrázta az egész ügy. Bele se merünk gondolni, hogy Victoria miket tehetett a lányunkkal, amíg Edward nem ért oda.
-Akkor, Victoria miatt változtam át? –kérdezte.
-Az igazság az, hogy Edward mentette meg az életedet. Valamint Carlisle –válaszoltam.
-Edward –suttogta. –Hol van Edward? –kérdezte. Hangjából mintha félelmet lehetett volna kihallani.
-Edward lent van azzal a büdös korccsal –sziszegte Rosalie, mire Bella szemei kitágultak.

(Edward szemszöge)


Bár nem szerettem volna, ha Bella vámpír lesz, tudtam, hogy ez előbb-utóbb elekrülhetetlen lesz. Ha nem akarom elveszíteni, ha örökké vele szeretnék lenni tudtam, hogy csak ez az egyetlen megoldás. Bár sajnálom… Tudom, hogy most milyen kínokat kell átélnie. Az a fájdalom… mintha izzó vassal égetnék a bőrödet. Nem lehet szavakkal leírni eme fájdalmat.
Élénken él emlékeimben az én átváltozásom. Férfi létemre sem bírtam ki anélkül, hogy kiadjam magamból a fájdalmat ordítás formájában.
Azonban Bella még csak egy szisszenést se hallani. Semmit. Már kezdtem aggódni miatta, azonban húgom gondolatai megnyugtattak.

„Már láttam! Bella nemsokára felébred! Alig fél óra, vagy kevesebb! De jóóó! A barátnőm végül vámpír lesz! Nem kell többé vigyázni rá és nem lehet semmilyen fáradságra kifogása! Ez jó ok, hogy menjünk vásárolni!
Végre mindenki gond nélkül lehet a közelébe. Végre rendesen ölelhetem meg. És milyen szép lesz! Jó, jó persze eddig is az volt, de most…”

Már megint a vásárláson jár az esze. Nem értem, hogy a nők mit szeretnek annyira a vásárlásban… Szobányi méretű gardróbok tele ruhákkal. Ráadásul az a hülyeségük, hogy nem vehetünk fel egy ruhát kétszer… Én megértem, hogy van rá pénzünk, hogy megvegyük, de ez akkor is túlzás…
Alice szeme elködösült. Kíváncsi voltam gondolataira, azonban egy sokkal érdekesebb gondolatra lettem figyelmes…


„Már megbántam, hogy hazudtam neki. Mi lett volna, ha meghal? Akkor tudatlansággal, hazugsággal együtt? Inkább éljen a vérszívóval, mint sehogy. Hiszen, ha nem lennének Cullenék, akkor Bella sem élne. Hogy mondhattam azt, hogy Edward bántotta?”

A kutya gondolatait hallottam. Egy pillanat alatt futottak át az agyamon a hallott dolgok. Hazudott Bellának. Ezért volt szerelmem eleinte olyan távolságtartó. Hogy állíthatta, hogy bántottam? Soha életemben nem tennék ilyet. A létezésemnél is fontosabb! Mióta megismertem és rájöttem kétbalkezességére, azóta minden időmet a védelmére szenteltem. Erre jön egy ilyen kis senkiházi és mindent elront! Ráadásul tudhatná, ha már az orvosok is elmondták, hogy nem tesz jót a betegnek, ha valaki elmondja mi történt. Mindenre magától kell rájönnie!

Agyamat annyira ellepte a vörös köd, hogy nem is tudtam, hogy mit cselekszek. Lerohantam a lépcsőn, mindenkit félrelökve. Gondolom nem érthették viselkedésemet, pedig ha tudnák, hogy mit tett ez a korcs, akkor másképp néznének, ők is!
Megláttam és odafutottam hozzá, majd a mellkasánál fogva kilöktem az ablakon, ami hangos csörömpöléssel adta meg magát… Jacob átalakult farkassá, s torkát önkéntelen morgás hagyta el.

-Hogy tehetted ezt? Tönkre akartad tenni? –üvöltöttem. Mit képzel magáról? Még mindig fortyogtam a dühtől… Tudtam, hogy nem hagyhatom büntetlenül amit tett…
Még csak gondolatban sem válaszolt. Agya először leblokkolt. Emiatt adódhatott az, hogy nekem támadott és a fék közé kerültem.
Gondolom az egész család ott állhatott a törött üvegnél és döbbenten néznek rám. Főleg, hogy azt sem tudják miért tettem.
Újra nekiiramodtam a farkasnak és mellkason vágtam, aminek hatására hátraesett. Hallani lehetett, ahogyan a csontjai törnek. Megérdemelte…
Ránéztem a családomra, azonban sem Esme, sem Rosalie nem volt velük.
Figyelmetlenségemnek hála, Jacob megint felülkerekedett rajtam így, egy rántással megszabadított bal karomtól. Hangos reccsenés követte eme testrészem elvesztését. Megfordultam oda hol sejtettem és egy jól irányzott rúgással oldalba találtam. Gurult párat a földön, majd sántikálva újra felállt és megiramodott felém. Újabb és újabb rúgások, harapások és marások követték egymást. Tudtuk, hogy mind a ketten legyőzhetetlenek vagyunk a másik számára…


(Jacob szemszöge)

Morgás szakadt fel mellkasomból. Az összes vérszívó premier plánból nézte végig „összetűzésünket”. Fogadjunk, hogy a fogyi agyuk még ezt sem fogta fel… Míg őket figyeltem, nekem támadott és éreztem, ahogyan eltörte a csontomat. Fájdalmamban felnyüszítettem.
Felkászálódtam és ránéztem. Újra a családját figyelte, így nekimentem és letéptem karját. Erre teremtettem. Hogy megöljem a vérszívókat. Hangos reccsenés, majd a testrész a földön van. A Cullenék meg sem tudtak minket akadályozni. Egyikünket sem tudtak lefogni, mert agyunkat elborította a düh.
Figyelmetlenségemnek köszönhetően, megfordulása közben az oldalamba rúgott, így jó pár métert gurultam a földön. Hülye vérszívók!
Sántítottam, de felálltam és neki iramodtam. Éreztem, hogy tudja, hogy mind a ketten egyenlően erősek vagyunk. Patthelyzet. Újra egymásnak iramodtunk és…


(Bella szemszöge)

Miután a mélybe zuhantam egyre különösebb dolgok történtek. Érzékeltem, hogy folyamatosan zuhanok lefelé, ami elég kellemetlen érzés volt. Mintha süllyednék lefelé a vízben. Megfulladni itt azonban esélyem sincsen. Küzdeni nem tudok a mélységgel szemben. Hiába is próbálkozok. Eszembe jutottak a szeretteim. A szüleim, a Cullen család, Edward.
Mindez egy pillanat alatt történt, mint a filmlepörgés is. Majd nyomást éreztem, azonban a helyzetem nem változott. Majd mintha egy fuldoklót. Mintha kihúztak volna a vízből. Minden teher leszállt a nyakamról.
Nyugalomra azonban nem volt okom, mert hatalmas fájdalom temetett maga alá. Olyan érzés volt, mint a balett teremben. Mintha láva folyna vér helyett az ereimben. Iszonyatosan fájt. Inkább ezer törés, ficam vagy akármi, csak ne ez!

Minden percben azon imádkoztam magamban, hogy múljon el a fájdalmam. Hogy legyen vége. Ennél még a halál is jobb. Aztán megvilágosodtam. Vámpír leszek! Végre valahára teljesült a régi kívánságom! Együtt lehetek Edwarddal, már ha ő is így akarja.

Másodpercek, percek, órák, napszakok és órák múlva a fájdalmam még mindig ugyanolyan erős volt. Egy kicsit sem enyhült.
Kis idő elteltével éreztem, hogy a fájdalom kezd elmúlni a lábujjaimtól kezdve. Egyetlen egy dologra összpontosítva. A szívemre. Ennél még az a napokig tartó szenvedés is jobb volt.

Ami aggasztott, hogy még a recsegések és üvöltések sem hagytak nyugtot. Szívem egyre gyorsabban dübörgött, míg az utolsó dobbanás után örökre elhallgatott.

Felültem és kinyitottam a szemeimet. Esme-t és Rosalie-t láttam magam mellett. Furcsa volt, hogy mindent olyan élesen látok. Az összes porszemet a levegőben… A szivárvány összes színe mellett egy újabbat. A szobában tartózkodó két családtagomat is élesebben láttam. Így még szebbnek találtam Rosalie-t. Éreztem magamban az erőt. Hogy sokkal többre vagyok képes.

-Bella, kedvesem. Tudom, hogy most sok mindent újnak látsz. Mindez azért van, mert vámpír lettél. Amikor Victoria megtámadott annyira megsérültél, hogy Carlisle –nak újra kellett élesztenie téged. Mivel Victoria már megharapott így átváltoztál –vázolta a helyzetet Esme.

Tehát a vámpír dolgot jól sejtettem. Visszaemlékeztem arra, amikor Victoria megtámadott. Az emlék olyan volt, mintha egy függöny mögül néztem volna az egészet. Olyan homályos.
-Akkor, Victoria miatt változtam át? –kérdeztem a számomra egyértelműt. Sok dolog homályos volt, szó szerint.
-Az igazság az, hogy Edward mentette meg az életedet. Valamint Carlisle –válaszolt kedvesen anyám.
-Edward –suttogtam. –Hol van Edward? –kérdeztem. Hangomból tisztán ki lehetett venni a félelmet. Ezt alátámasztotta több kiáltás, recsegés, szakadás és ropogás.
-Edward lent van azzal a büdös korccsal –sziszegte Rosalie, mire szemeim kitágultak.

Korcs? Jacob? Mi miatt? Ne! Mondd, hogy nem! Felpattantam semmivel és senkivel sem foglalkozva majd feltéptem az ajtót. Hangos reccsenéssel adta meg magát.
Majd megjavítom, vagy veszek egy újat.
Nem fordítottam rá több figyelmet, hanem futottam lefelé. Leértem a lépcsőn és láttam, hogy a nappali egyik ablaka ki van törve. A család tehetetlenül áll ott.

-Miért nem csináltok valamit? –kérdeztem kétségbeesetten.
Meg sem vártam reakciójukat, mellettük elhaladva elindultam a viaskodó Edward és Jacob felé.
A két hülye! Mindketten sérülten, mégis tele energiával harcoltak.
Jacob újabb támadást akart Edward felé intézni, amikor…
-Bella! Menj onnan! –ébredt fel az iménti döbbenetből Jasper a leghamarabb. Nem foglalkoztam vele, csak kettejük közé vetettem magamat. Pont felfogtam a Jacob által intézett lendületet. Hátrarepültem, azonban velem együtt még valaki.
Karjaim fájtak, azonban még sem törődtem vele.
Nehezen, de felálltam. Már mindenki ott volt. Az egész család. Mögülem Edward is feltápászkodott, immár teljesen.
Mindkettejükből újabb morgás szabadult fel.
Kettejük közé álltam és kezeimet széttártam.

-Normálisak vagytok? Képesek lennétek megölni egymást? Tisztában vagytok azzal, hogy mennyit jelentetek nekem? Úgy látom nem. Akkor rajta! Támadjátok meg egymást! De előbb engem kell, hogy megöljetek! –ordítottam.
-Bella, te nem tudod, hogy miket... –kezdte Edward mérgesen.
-Ó dehogynem, tudom miket hazudott. Jacob –fordultam felé –Most nagyot csalódtam benned. Én barátként, testvérként szerettelek és te még is ezt teszed velem… Azt hittem a boldogságomat akarod nem pedig a vesztemet… -néztem mélyen a szemébe. Fejét lehajtotta, majd megfordult és elfutott.
-Bella –kezdte Edward.
-Igen? –fordultam felé.
-Soha többé ne tegyél ilyet –mondta. –Te, ezek szerint mindenre emlékszel? –kérdezte.
-Igen. Még a rétünkön jött vissza minden emlékem –sóhajtottam. Most vettem észre, hogy torkom eddig is kapart.

Edward odajött hozzám, majd megölelt.
-Gyere menjünk vadászni –húzott maga után, mire csak egy bólintást kapott válaszul. Amikor már jól bent voltunk az erdőben, megfordult és megölelt.
-Szeretlek –mondta.
-Én is szeretlek, örökké –suttogtam.
-Igen, örökké –mosolygott.

Epilógus

Már 3 hónapja vámpír vagyok. Végre nyugton éljük az életünket. Boldogan, békésen örökké. Azóta elköltöztünk. Mindenkinek elterjesztettük hogy meghaltam, mivel már én sem öregszem. Most Angliában, azon belül is London mellett élünk az erdő mélyén. Nem szándékozunk nagyon emberek közelébe menni, amíg újszülött vámpír vagyok.
Ez a ház még hatalmasabb lett, mint az előző. Kiderült, hogy Cullenék már itt is laktak. Azonban ez abban különbözött a többitől, hogy medencéje is van. Egyik nap is éppen „áztattuk magunkat”. A fiúk éppen a vereségüket heverik ki, mert legyőztük őket. Annyira gyerekesek…

Elkezdtem a medence széle felé úszni, amikor két kar ragadott meg és magához húzott. Tudtam, hogy Edward az. Megfordultam és csókban forrtunk össze.
Elhúzódtam tőle, majd ránéztem. Haja vizesen és kócosan meredezett az ég felé. Arcán kedvenc féloldalas mosolyom ült.

-Nagyon szexi vagy ebben a fürdőruhában. Még meg kell köszönnöm Alice-nek –mondta kaján vigyorral a képén szerelmem.

Éreztem, hogy arcom bizsereg. Ezer hálát adtam az égnek, hogy már nem tudok elpirulni.
-Mond csak, kérdezhetnék valamit? –kérdezte komolyan.
-Most is azt teszed –mosolyogtam.
-Bella, lennél a feleségem? –kérdezte úgy, mint aki izgulna a választól…

The End

Remélem így a végén is megtiszteltek pár megjegyzéssel. A héten pihenek, de jövő héttől folytatom a Múltam a jövőmet! Pont a következő fejezetben indulnak be az események! Jó olvasóim voltatok!
Olyan furcsa azt írni egy töri végére, hogy vége...

Puszi: Doree
ui.: Most nem kötelezlek titeket ennél a fejinél komikra, csupán jól jönne. Mégis egy történetnek a vége. Kíváncsi vagyok a véleményetekre na!

24. fejezet (1.rész) –Minden vég egy másik kezdet…

Sziasztok! Jó hírrel szolgálok! Húzom az agyatokat és még egy fejezet lesz!A fejezet végén, majd fűzök hozzá még egy-két dolgot... *ördögivigyor*

Nah köszönöm a sok-sok komit és azt, hogy el akartok tenni lába alól :D Mivel most 2 fejezet lett az egy helyett, ezért ez egy picurkával rövidebb lett *ártatlanul néz mielőtt leüvöltitek a fejét*
Ha meg lesz a 10 komi, akkor elvileg holnap hozom a befejező részt, majd az epilógust :D



24. fejezet (1.rész) –Minden vég egy másik kezdet…


(Bella szemszöge)

Sírás. Mennyi élőlény képes így kimutatni az érzéseit. Ha kiadjuk magunkból a gondokat, akkor állítólag jobb lesz. Azonban ezek mégsem segítenek. Már csak azért sem, mert nem képes minden élőlény, teremtmény, lény a könnyezésre. Ott vannak a vámpírok. Nekik marad a néma rázkódás.
Most is eme hangokat hallom?
Nem, hiszen ahol most vagyok az a menny lenne? Ott angyalok vannak. Akkor ők sírnának?
De az ő feladatuk az, hogy elhozzák a megnyugvást. Azonban itt érzem a fájdalmat.
Azt mondják, a halál békés, könnyű, megváltó. Én nem ezt érzem. Még több fájdalmat, sőt ürességet. Mintha az egyik felemet valaki kitépte, elvitte volna…


Pillanatok alatt pergett le előttem az életem. Akkor meghaltam? Azok az emlékek, amelyeket nem régen kaptam vissza, most újra látom. Igaz, társulnak mellé újabb és újabb képek is a gyermekkoromból.


Egy fénysugár után, újra sötétséget érzékelek, majd olyan érzésem támad, mintha lebegnék. Nemsokára magam előtt láthatom a Forks-i erdő egy részét. Akkor mi történik?
Újra a saját lábamon állok. Nem tudom merre megyek, csak követem az ösztöneimet.


Futásnak eredtem. Nem figyeltem, ezért nekimentem egy fának… Vagyis neki mentem volna, ha nem lépek át rajta. Akkor én, most valami szellemféleség lennék?
Ezen gondolkoztam, míg újra meg nem hallottam azt a sírós hangot. Követtem a hang forrását, míg egy tisztásra nem értem. Nagyon ismerős volt… Persze! Hiszen Edward és a családja ide hozott baseballozni.
Most is a pálya szélén, álltak, azonban nem a megszokott ruhában. Mindegyikükön volt sérülés, amit néhol a sérült ruha fedett fel. A farkasok is megjelentek. Odasiettek a Cullen családhoz, akik egy kört alkotva, valami körül guggoltak.


-Bella! Bella, kérlek ébredj fel! –sírta egy angyal.
Közelebb mentem és rájöttem, hogy az angyal nem mást, mint Edward. Életem szerelme. De miért hívott? Hiszen nem látja, hogy itt állok mellette?

Végigsimítottam bronzvörös haján, azonban kezemet semmi sem fogta fel. Tehát, akkor itt a vég? –kérdeztem magamtól.


-Persze, hogy megengedjük! –jött ki ember alakban a fák mögül Jacob.
-Vigyétek innen Edwardot! Vigyétek vadászni! Alice, te pedig menj a táskámért! –kiáltotta Carlisle, majd egy test fölé hajolt. Jobban megnéztem, hogy ki is az. A test nem másé volt, mint az enyém.

-Hogy kérheted, hogy hagyjam itt? –üvöltötte Edward kikelve magából.


Még életemben nem láttam ennyire kétségbeesettnek. Akkor sem volt ilyen, amikor James-től mentettek meg…
Még láttam, ahogyan elvonszolják kedvesemet, majd újra Carlisle-nak szenteltem minden figyelmemet.

Láttam, ahogyan próbálja újraéleszteni a testet, vagyis a testemet. Hirtelen elsötétült minden, majd újra zuhanni kezdtem… Tehát nekem tényleg végem. Már soha többé nem ölelhetek senkit. Már soha többé, nem mondhatom Edwardnak, a legfontosabbat, hogy szeretem…



(Edward szemszöge)


Ijedten fordultam Carlisle –hoz.

-Mondd, hogy nem! –kérdeztem csendesen.
-Edward, állj félre! Hívd a többieket, vagy fuss haza a táskámért! –mondta, miközben még egyszer megnézte Bella pulzusát, ami csak nem akart mutatni valamit magából…
-Nem hagyom itt! –jelentettem ki makacsul, amikor egyre több léptet hallottam meg.
Gondolom a testvéreim lehettek azok.
Egy kezet éreztem a vállamon, azonban tekintetemet egy percre sem vettem le kedvesemről.


Mi lesz, ha meghal? Át kell változtatni, most!
-Carlisle! Változtassuk át! –győzködtem kétségbeesetten.
-Ha nem dobog a szíve felesleges, mert nincs, ami a mérget szállítsa! –mondta.
-Vigyétek innen Edwardot! Vigyétek vadászni! Alice, te pedig menj a táskámért! –kiáltotta Carlisle, majd a test fölé hajolt.
-Hogy kérheted, hogy hagyjam itt? –üvöltöttem. Életemben nem kiabáltam még az apámmal. Nem tudom mi ütött belém.


-Persze, hogy megengedjük! –jött ki ember alakban a fák mögül Jacob. Gondolom a testvéreim kérték meg arra, hogy megengedjék Bella átváltoztatását.

Éreztem, hogy Emmett és Jasper közös erővel megragadnak és minél messzebbre húznak kedvesemtől. Lehet, hogy elkéstem. Lehet, hogy soha többé nem láthatom, ahogyan rám néz barna szemeivel.

Mintha az embernek –jelen esetben vámpírnak- ilyenkor lenne kedve vadászni. Nem tudom, hogy a fivéreim mennyi ideig ráncigálhattak, de nem messze egy szarvascsorda előtt mindannyian megálltunk. Ugyanis Esme és Rosalie is velünk jöttek.

-Hát, Öcsipók, ez nem hegyi oroszlán, de azért ez is megteszi –mondta Emmett. Most neki sem volt kedve a viccelődéshez…

Mivel úgy álltam ott, mint akinek a földbe gyökerezett a lába, ezért meglöktek. Mozgásom még így is halk volt. Az áldozatom észre sem vette jelenlétemet. Éreztem illatukat. Egy egész csorda állt a közvetlen közelemben. Illatuk égette a torkomat. Azonban még sem annyira, mint Bella illata. Csak álltam ott és szenvedtem.

Nem tudtam, hogy mit hoz a jövő. Ahhoz, hogy meghalljam apám gondolatait túl messze voltunk. Bíztam benne. Persze, hogy bíztam, hiszen minden okom meg volt rá. Lányaként szereti. Tudom, hogy mindent megtesz érte.

Még mindig nem vetettem magamat rá az áldozatokra, akik csendesen legelésztek. Torkom egyre jobban égett a szomjúságtól. Nem érdekelt, hogy az már fizikai fájdalmat okoz.
Azonban ezt a fajta szomjúságot ezáltal nem csak én éreztem, hanem Jasper is. Tudtam, hogy mit akar tenni. Gondolataiból kiolvastam. Azonban még sem tettem ellene semmit. Mögém lépett és meglökött. Már nem tudtam korrigálni szomjúságomat, így rávetettem magam az állatra.

A többiek is elmentek vadászni, kivéve Emmett. Tudtam, hogy nem akarnak egyedül hagyni, nehogy valami hülyeséget csináljak. Mindegyiküket megviselte a harc, rájuk fér a vadászat. Testüket több helyen is seb borította. Voltam olyan önző, hogy most is csak a saját gondommal törődtem. Ezzel megint visszatértem Bellához…


(Carlisle szemszöge)


Tudtam, hogy mindent meg kell tennem, hogy életben tartsam Bellát, a lányomat. Igen, mert annak tekintettem. De nem csak én, hanem a család többi tagja is.
Pulzusát megmértem, majd elküldettem Edwardot a többiekkel. Most inkább feltartana. Azonban a gond így is meg van. Érzem, hogy a szervezetébe került a vámpírméregből.
Miközben ezen gondolkoztam, kezem már járt. Újra kellett élesztenem. Csak akkor van esélye terjedni a méregnek. A többivel ráérek később is foglalkozni.


Már egy jó ideje próbálkoztam a életben tartásával, amikor már úgy gondoltam, hogy vége. Egy utolsó erőset rávágtam a mellkasára, majd fejemet lehajtottam.
Annyi ember életét képes voltam megmenteni, a saját lányomét mégsem.
Hirtelen hátra borultam. Először nem tudtam, hogy mi történ, majd akkor jöttem rá, hogy Alice ugrott a nyakamba és döntött le szó szerint a lábamról…

-Mi az Alice? Minek örülsz? Most veszteted el a legjobb barátnődet. Nincs okunk az ünneplésre…
-De van! Hallgasd! –mondta majd így tettem. Éreztem az egyre verdeső szívet, ahogyan pumpálja az elgyengült testet, hogy a vámpírméreg terjedhessen benne.

Vámpír lesz, de életben marad!
-Honnan tudtad? Láttad? –kérdeztem döbbentem.
-Amint eldöntötted, hogy mellkason vágod láttam, hogy életben marad! Már mindent láttam! –sikítozott örömében.
-Rendben, menjünk vigyük haza! –mondtam.
Óvatosan felemeltem lányomat, majd hazafelé kezdtünk futni.
Amint beléptünk a házba, felvittük az úgynevezett otthoni orvosi szobába és az ágyra fektettük, hogy még se kelljen a földön eltöltenie azt a három napot…


(Edward szemszöge)


Még egy szarvas után megvártam a többieket. Mindenki gondolataiban aggódást véltem felfedezni. Így még annyira sem tudtam elfoglalni magamat. Egy kicsit sem…
Mintha direkt csinálnák. Persze tudom, hogy ez hülyeség, de akkor is. Egyre több sajnálkozást hallok. De nem halt meg! Nem halhat meg! Nem engedem!

Lassan –legalábbis vámpírokhoz képest- lassan futottunk a Cullen villa felé. Tudtuk, hogy Bella nélkül az egész üres lesz. De reménykedni kell!

Carlisle és Alice is otthon voltak. Akkor… mindennek vége? -kérdeztem magamtól. Kinyitottam az ajtót. Két dologra lettem figyelmes.
Egy: Alice nem veti magát a nyakamba, hanem mind a ketten fent tartózkodnak.
Kettő: Hallok egy egyre jobban dobogó szívet.

Ez azt jelenti, hogy él? A hirtelen jött jókedvtől hatalmas mosoly terült szét arcomon, ami persze Emmett figyelmét sem kerülhette el.

-Mi az, van valami rajtam? –kérdezte. Többiek is értetlenül néztek és gondolataik, már a felém irányuló aggódásról árulkodtak.

„Semmi kétség, az Öcsipók meghibbant!” –Emmett.

„Mi ez a nagy öröm felőle? Szomorú érzés, az ilyenkor a megszokott…Lehet, hogy kezdek kiöregedni?” –Jasper.

„Szegény, Edward. Ennyire megviselte volna?” –Esme.

„Nem kérdés. Edward-nak elment az esze. Bella magával vitte oda, ahová került…” –Rosalie.

-Mindannyian tévedtek! Hát nem egyértelmű? –kérdeztem.
-Dehogynem, ezért nem értjük a jókedved, hiszen Bella… -kezdte Jasper, de félbeszakítottam.
-Igen, Bella él! Nem halljátok? A szívverését figyeljétek! –mondtam.

Reakciójukat már nem vártam meg, hanem mentem az emeletre. Berontottam a szobába és egy vigyorgó Alice-szel, valamint egy mosolygó Carlisle-lal találtam szembe magamat.
-Köszönöm –suttogtam.

A levegőben érezni a lehetett a vámpírméreg szagát a levegőben. Tehát átalakul. Már nem bánom. Inkább legyen mellettem örökké, mintsem hogy egy életen át nélkülözzem.

Nem tettem semmit, csupán leültem mellé. A családom a döbbenet után követett az emeletre.
-Tudtam én, hogy szívós a kiscsaj! –mondta Emmett. Nem láttam, csak hallottam, hogy fejbevágják.
Most ez sem érdekelt.
Kénytelen leszek megvárnia három napot, amíg felébred. Most már várok, ameddig kell, mert a lényeg, hogy együtt leszünk örökké.

~°~

(Jacob szemszöge)

Már a harmadik napja lesz, hogy megmérkőztünk a vámpírokkal. Természetes, hogy mi arattunk győzelmet. Bella miatt aggódtam. Arról kaptam hírt, hogy vámpír lesz belőle is.
Azonban nekem akkor is Bella marad. Még így is dobog iránta a szívem…


Gondolom nemsokára átalakul, így fogtam magamat és a Cullen házhoz mentem.
Levettem a nadrágomat az egyik fa mögött, majd farkassá alakultam. Nem siettem valami nagyon, mert tudtam: felesleges. Át fog alakulni, így a helyzet nehezebb lesz.

Bármennyire is lassan szerettem volna menni, nem szeltem valami gyorsan az erdőt. Azért akartam lassan menni, mert féltem Bella reakciójától. Persze, még msot sem emlékszik semmire. Azonban már kiderült, hogy farkasok vagyunk és ezzel megbántottam. A hazugságommal. Ráadásul miattam bajba is került. Ez nem a pontos kifejezés. Megsérült.

Már megbántam, hogy hazudtam neki. Mi lett volna, ha meghal? Akkor tudatlansággal, hazugsággal együtt? Inkább éljen a vérszívóval, mint sehogy. Hiszen, ha nem lennének Cullenék, akkor Bella sem élne. Hogy mondhattam azt, hogy Edward bántotta?

Miközben gondolkoztam átváltoztam és kopogás után beléptem a házba. Nem foglalkoztam senkivel sem.

Egyszer arra lettem figyelmes, hogy valaki kihajít az ablakon, amire automatikusan átváltoztam…

-Hogy tehetted ezt? Tönkre akartad tenni? Mit képzelsz, kivagy te?–üvöltötte Cullen…


Először is, mielőtt megölnétek, azért mert kétségek között hagytalak titeket napokig, szóljon mentségemre, hogy nem mondhatok el mindent. szerintetek hagylak álom nélkül? Valamilyen módon megoldom, hogy happy end legyen, ha kell a második könyvben... Ha kell akkor síron túl... Igen ezt célzásnak vehetitek, de nem a töri első részének boldog végére gondolok jelenleg. Hanem a harc kimenetelére :D Remélem leesett a harc gondolatom ;)
Ezért se öljetek meg, mert nem mondok semmit :D

Most pedig zárom soraimat, puszi: Doree

Megáll az eszem!

Kedves írótársam!

Szólni szeretnénk, hogy mostanában egy személy lekoppintja a töriket!
Mivel nem szeretnénk, hogy mással is ez történjen kérünk, hogy vigyázz!
A következő nevű emberrel ne beszélj vagy próbáld meg elkerülni: Tami, VIV
Nem mondjuk, hogy mindenki koppint, de vigyázzatok!
Könyörgünk ezt tegyétek ki és irjátok ki a blogotokra, hogy egyetértetek velünk abban, hogy ez undorító.
Aki szórol-szóra másol az undorító!
Léci írd ki a blogodra, hogy lássa a másoló, hogy mi segítjük egymást ellene!
Könyörgünk segíts hogy senki más ne járjon úgy mint mi!
Itt egy-két dolog amiről megismerhetitek!

Alice oldalát: http://boldogveg.blogspot.com/
Erre:http://ennyitaboldogvegrol.blogspot.com/

Erre másolta le:http://alkonyatmaskepp.blogspot.com/
Ivi oldalát:http://feketeangyalsaga.blogspot.com/

Kérjük ird kia blogodra, hogy ezt nem tartod etikusnak, hogy érezze, hogy mi mind egy közösség vagyunk!

Előre köszönjük:Alice és Ivi


Mint író én is tudom, hogy órák munkája egy-egy fejezet. Aki ezt nem becsüli azt nem is tudom minek nevezzem. Illetve tudnám,csak nem illik ilyet mondani. Vagyis hát szívem szerint leírnám, hogy mekkora egy utolsó sz**** kis r****c, de nem mondom ^^


A Who is Edward?
Meglátom, hogy lesz-e ma friss. Ásót már kértem... :D Meglátom, hogy meddig jutok el a 24.(asszem ennyi, de már ki számolja?) fejezettel. Ha meg van a 6 oldal akkor még 2 fejezet van hátra.
Visszatérve a komikhoz. Már a chat-ben is írtam, hogy volt úgy hogy a második részben egy szereplővel kevesebb lesz.. Nem kell annyira biztosnak lenni abban, hogy életben marad... *sóhajt*
Tudom, tudom, értem én, ha Bella meghal nekem is végem... De ha úgy nézzük már kinyírtam, mert leállt a szíve :D *ördögienvigyorog*
Még nem is tudjátok, hogy mi van a tarsolyomban :D
Ha ma nem lesz friss, akkor legközelebb kedden lesz...

puszi: Doree

Díj

Feladat.

1. Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd, meg akitől kaptad!
3. Válaszolj a kérdéseket!
4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod!
5. Értesítsd az érintetteket!


Szóval:

1: berakva
2: Netty

3:

Kedvenc:

- könyvem: Twilight Saga, ABC-s gyilkosságok
- íróm: Stephenie Meyer, Agatha Christie
- ételem: töltött paprika, pizza
- italom: ICE tea, sprita
- színem: kék
- énekesem: Nick Jonas
- énekesnőm: Lady GaGa, Miley Cyrus,
- együttesem: BNF
- színészem: Robert Pattinson, Asthon Kutcher
- mozifilmem: Twilight, New Moon,
- filmem: Titanic, Dr. Szöszi 1-2, Apádra ütök
- sorozatom: Barátok közt
- dalom: Justin Bieber-Love me, Sterling Knight -Hero, Danity Kane-Stay with me
- hangszerem: gitár, zongora
- hónapom: november, június, augusztus
- napom: szombat
- napszakom: éjjel, alkonyat
- évszakom: tavasz, nyár
- sportom: tánc, kosár
- idézeted: "Ne menjen le a nap a Te haragoddal"

4:

Ginewra
Gicus
Mitchie
Gitta
Szylu
Bella

5: Vettem! xD

23. fejezet –I need a hero

Sziasztok! Meghoztam a frisst! Gondoltam megírom, mert úgy szeretlek titeket xD Remélem tetszeni fog. A végéért előre szólok, hogy ne öljetek meg! Elvileg egy fejezet van hátra,ami jó hosszú lesz...
Holnap nem valószínű, hogy szolgálhatok frissel, de majd meglátom... *sóhajt*
Köszönöm a sok-sok kommentet ^^
A fejezet címét és megírását segítette: Bonnie Tyle- I need a hero c. száma. Régi dal, de nekem sokat segített ^^

Amúgy: nem az volt, hogy a farkasok elintézték Viktóriát is???? (Ani)

Válasz:
Nem, a farkasok nem intézték el Victoriát xD



23. fejezet –I need a hero

(Jacob szemszöge)


Szinte biztos, hogy Cullenéknek köze van Charlie halálához. Minden vámpírban benne lakozik az ölni akarási vágy. Nem érdekel, hogy ösztönlények. Lehetetlenség visszafogni a vágyaikat. Ami nem más, mint a vér. Méghozzá az emberi vér.

Még én is képtelenségnek tartom valamitől megfosztani magamat… Ami ráadásul az életszükségletünkhöz tartozik…

Jó, jó persze, hogy az más, mint a mi helyzetünk. Bennünk ösztönösen bennünk van, az egymás iránti utálat. Ezt is képtelenség visszafogni. Nem bízhatunk bennük!


Bella is eltűnt… Nem igaz, miért nem képes egyszer nyugton maradni? Miért kell állandóan a bajt keresnie?
A kérdéseket, egyetlen egyszerű mondattal meg is válaszolom: Mert ő Bella.


Szelem át az erdőt farkas alakban. Gondolatban üzentem testvéreimnek, hogy baj van. Bella eltűnt. Először vonakodtak, de Sam parancsára ők is nekiálltak a keresésnek. Nem állhattak ellen, az alfa parancsának.

Az idő elteltével azonban egyre nehezebb dolgunk lett, ugyanis az eső is eleredt. Eleinte még halványan érzékeltük Bella illatát, de az is eltűnt. A következő nyom, Cullenék bűze volt, bár aztán ennek is nyoma veszett.

„Érzem…Bűzt érzek. Vámpírok. De nem egyedül vannak. Legalább 10-en, ha nem többen!” -hallottuk meg Embry gondolatait, majd mindannyian követtük a gondolatok tulajdonosát. Nekünk is be kellett látnunk, hogy rengetegen lesznek. Egyedül nem bírunk velük…





(Bella szemszöge)

Az a Riley nevezetű vámpír még mindig fogott. Egyre gyakrabban hallottam feltörni az idegesítő morgásokat. Félelem cseppet sem volt bennem. Inkább aggódás a szeretteim iránt. Tudtam, hogy harc nélkül innen nem mennek el. Viszont mi kevesebben voltunk.

Lehetetlen elképzelni, hogy a törékeny Alice, vagy akár a mindig gondoskodó Esme, harcoljon akárkivel is. Most még elmehetnének. Lenne esélyük tovább folytatni ott az életüket, mielőtt ide költöztek volna. Ha itt hagynának Victoria is megkapná, amit akar és Cullenék is visszatérhetnek a rendes kerékvágásba... nélkülem.

-Ugyan, mit erőlködtök? Nem látjátok, hogy semmi esélyetek nyerni? –kérdezte Victoria.

Szemei feketéllettek, akár az éj. Száját felhúzta, ezzel kimutatva tökéletes fogsorát. Láttam a szemében a dühöt, ami ha nem tévedek irántam irányult. Most már mindenre emlékeztem, azonban a többiek erről nem tudnak…


Míg elmélkedtem a helyzetünkről és végiggondoltam mindent teljesen megfeledkeztem a külvilágról. Körbenéztem. Láttam mindenki arcán a dühöt, féltést és szeretetet.
Edward arcát hagytam utoljára, mert tudtam, ha ránézek, többé nem létezik senki más. A máskor oly szép aranybarna szemek most feketék voltak.
Igazam lett. Senki más nem létezett. Érte képes lettem volna meghalni is. Neki léteznie kellett! A világ nem világ Edward nélkül. Egy ilyen teremtéstől nem foszthatjuk meg a világot!



Az elkalandozásomnak köszönhetően, csak csattanásokra lettem figyelmes. Ha nem tévedek elkezdődött a harc.
Állításom beigazolódott. Azonban, ahelyett, hogy láthattam volna a küzdelmeket hányinger lett rajtam urrá. Tudtam mit jelenthet. Hogy futnak velem. A fák összemosódtak körülöttem. Nem tudtam, hogy ki az illető, de mellkasába hajtottam a fejemet. Illatát érezve ismeretlen volt. Ebből következtettem arra, hogy a tulajdonosa még mindig a Riley nevezetű vámpírfiú.


Éreztem, hogy csak perceim lehetnek hátra. Nagy butaság volt a családomnak (már családomként tekintettem Cullenékre) felvállalni a védelmemet. A csata zajai még idáig is elhangzottak. Hangos reccsenésektől és sikításoktól volt hangos az erdő.
Éreztem, hogy mellettünk fut még valaki. Ezt a vörös csíkok is biztosították.

Jó pár perce futhattunk már, amikor megálltunk egy tisztás szálán. Hiszen én ezt ismerem! Itt találkoztunk először a 3 nomáddal. Akik közül már csak egy él.



(Emmett szemszöge)


Victoria elkapta Bellát. Nem tudtunk mit tenni. Annyival többen voltunk, hogy akár jobbra, akár balra fordultam, mindenhol vámpírokat találtunk. Mindenkit téptem és karmoltam, haraptam ott ahol értem.


Féltettem a családomat persze! Viszont tudtam, hogy ők képesek arra, hogy megvédjék magukat. Bellával ellentétben. Nem sok jót jósolok sem neki, sem nekünk.


Már nem tudom hányadik vámpírt csonkíthattam meg, de még mindig jöttek. A megcsonkítással valljuk be nem valami sokra mentem. Éreztem a jellegzetes füst szagot, tehát már tüzet is gyújtottak.


Egy vámpír éreztem, ahogyan beleharap a vállamba, de nem törődtem vele. Letéptem a fejét és arra dobtam, hol a tüzet sejtettem. Már jött is a következő…


(Jasper szemszöge)

Tudtam, hogy mind újszülöttek. Persze volt közöttük egy-két idősebb vámpír is. Múltamnak köszönhetően tudtam, hogy mit kell tennem. Azonban a többieket féltettem. Ha csak Alice-re gondolok… Ha bármi baja esik. Jó persze tudom, hogy képes arra, hogy megvédje magát. Vagy akár lőre látja az ellenfél mozdulatát.

Nem csak miatta aggódtam. Ott voltak a többiek is. Viszont Bellát elvitték. Azt sem érzékeltem, hogy valaki utána eredt-e vagy sem. Csak az elején lettem arra figyelmes, hogy Edward hiába akar Victoriáék után futni, az újszülöttek elállják útját.


(Alcie szemszöge)

Éreztem, hogy kezdek fáradni, de ezzel nem csak én voltam így. Mindannyiunkon volt már sérülés. Ők már vesztettek pár harcost, de fizikailag erősebbek voltak nálunk. Tudtuk, hogy így nem nyerhetünk. Főleg nem Edward nélkül.

Újabb morgásokat hallottunk, majd a fák és bokrok közül előjöttek a farkasok. Akkor ezért nem láttam Bella jövőjét!
Az újszülötteket meglepte a hirtelen erőfölény. Így már biztos, hogy nyerni fogunk!


(Jacob szemszöge)

Amint követtük az újszülöttek nyomát futnunk kellett. Nemsokára morgások, sikítások hangja szelte át az erdőt.

Gyorsabbra vettük a tempót. Tudtuk, hogy itt harc áll fenn. Az égre felnézve lehetett látni a szürkés-feketés füstöt is. A többi farkas gondolatait hallva egyetértettünk abban, hogy Culelnék lehetnek ott.

Ezt közeledésünkkel már a szagok is alátámasztották. Azonban nem heten voltak, hanem csak hatan… Itt rosszat sejtettem.

Nem tudtam mit tenni. Kénytelen voltam harcolni. Már néhányukat megölték, de erőfölénnyel rendelkeztek a pirosszemű vámpírok.
Most azonban a mi kezünkben lesz a győzelem.

Rá is vetettem magamat az egyik vámpírra. Erősebben kapálózott, mint a többi. Letéptem a karjait, majd messzire elhajítottam. Hangos üvöltés rázta meg a rétet, ahol a harc folyt.
Felnéztem és ekkor kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Hol van Cullen és Bella?

Figyelmetlenségemnek hála, a vámpír lerúgott magáról és az egyik fának repültem. Ennek hatására a fa kettétört és kidőlt…


(Edward szemszöge)

Hallottam, hogy elkezdődik a harc. Láttam, amint a Riley nevezetű vámpír felkapja kedvesemet és futásnak erednek, Vitoriával egyetemben.

„Búcsúzz el tőle!” –hallottam meg Victoria hangját a fejemben.

A testem automatikusan cselekedett. Elindult utánuk, azonban három újszülött vámpír állta utamat.
Nem volt vesztegetni való időm, mert kedvesem bajban volt, de még mekkorában. Ha elkések, akkor mindennek vége.

Ez motivált, amikor az egyik vámpírnak a kezét, míg a másiknak a fejét téptem le. Gondolkozni nagyon nem tudtak, a harcban mégis nagy segítséget nyújtottak elméik.
Az egyikük a karomban harapott, de még csak egy sziszegés sem hagyta el a számat. Nem volt rá időm, hogy fájjon.

Eszembe jutott, amikor azt hittem, hogy mindennek vége. Nem tehettem! Nem akartam még egyszer átélni az elvesztés emlékét. Pont most, amikor visszakaptam!

Újabb testrészeket téptem le ellenfelemről és hajítottam szét mindenfelé. Arra nem volt időm, hogy a tűzbe is hajítsam. Csak marcangoltam őket ott, ahol értem.

Mind a három vámpírral végeztem. Bár nem úsztam meg mindenféle sérülés nélkül. Még hátrapillantottam testvéreim felé.
Nem akartam őket itt hagyni, azonban nem messze meghallottam a farkasok gondolatait. Megtalálták az újszülöttek nyomait. Hamarosan ideérnek, tehát itt nincs dolgom.

Elindultam kedvesem illata alapján. Teljes testemmel rákoncentráltam. Hallani szívdobbanását, vagy érezni illatát. Ez volt minden segítség, Victoria gondolatain kívül, amiknek hatására még gyorsabban szeltem az erdőt.

Mindig éreztem, hogy ez a korlátom, de sikerült egyre gyorsabban futnom. A saját rekordomat megszégyenítően futottam. Mintha az életem múlna rajta. De ennél sokkal többért küzdöttem.


(Bella szemszöge)

Leraktak a tisztás közepére. Riley folyamatosan mellettem állt készenlétben. Teljesen felesleges volt. Ha akartam, se tudtam volna elfutni előlük. Hiszen vámpírok az istenért.
Victoria, mint aki a prédáját akarja becserkészni és megölni körözött körülöttünk.
Tudtam, hogy Riley-t csak kihasználja.
Valamivel rá kellett, hogy vegye, hogy ilyen hűséges legyen.

-Mit mondott neked? –kérdeztem suttogva.
Ránéztem a mellettem álló fiúra, akinek a szemében értetlenséget láttam.

-Most nem vagy abban a helyzetben, hogy kérdezősködj! Erre nincs sok időm, se energiám!
A hadsereg éppen most tépi szét a családodat, téged még is más érdekel? Tudtam, hogy szánalmasak az emberek, de hogy ennyire! –nevetett fel.
-Fogalmam sincs, hogyan szerethetett beléd az a vámpír! Ilyen egy féleszűt! Hiszen te úgyis meghalsz! Ha nem az öregségben távoztál volna el, akkor most én öllek meg! Nem hagyom James halálát büntetés nélkül! Laurent is a te háziállataid ölték meg! Hogy élhetsz még mindig? Egy jelentéktelen ember vagy, könyörgöm! Senkinek sem kellessz, még is mindenki a te oldaladon áll! Nézd csak meg! A sok marhája képes magát feláldozni érted! Meghalni egy halandóért! Még James-t is képesek voltak megölni azért, mert te létezel! De már nem sokáig! –mondta arcán gúnyos mosollyal.


Monológja cseppet sem rémített meg, mert tudtam, hogy ez a tény. Soha nem láttam értemét Edward szerelmének az irányomba… Nem értettem mit eszik rajtam…


Arra lettem figyelmes, hogy Victoria előttem termett. A nyakamnál fogva felemelt a földről. Lélegzetem egy pillanatra elhalt, majd a nőszemély elhajított, mint egy rongybabát. Úgy is éreztem magamat. Repültem, mint amikor leugrottam a szikláról. A hideg, szúrós víz helyett azonban egy fának eshettem. Emlékezetemben ezek után a dolgok már nem voltak olyan tiszták.
Fejem hasogatni kezdett és éreztem, hogy nem tudok mozogni. Megéreztem az émelyítő vér szagát.
Victoria odajött és újra felemelt a földről, azonban most a hajamnál fogva. Ütéseket éreztem magamon, amelyeknek erőssége felért egy kamion elütésével. Vagy még annál is többel.
Újra elengedett és tehetetlenül rogytam a földre.
A vér szaga egyre erősebben kúszott elmémbe, még jobban részegessé téve.


Hirtelen fájdalomra lettem figyelmes a karomnál, aminek hatására felsikoltottam. Éreztem, ahogyan eltörik a karom.
Ugyan ezt éreztem, amikor James eltörte a lábamat. Sokkal nehézkesebben ment a légzés, gondolom az eltört bordáim miatt.

-Feleslegesen sikítasz kicsim! Senki nem tud rajtad segíteni! –nevetett fölényesen.

Nem tudom mit tett, de gondolom újra elhajíthatott. Elég szerencsétlenül érkeztem, így éreztem, sőt hallottam is, ahogyan újabb csontom törik.

-Ez lehetetlen! –mondta egy hang.

Nem tudtam semmit sem tenni, csak egy gyenge ember vagyok. Hogyan is győzhetnék egy hatalmas vámpírral szemben? Esélyem egyenlő a nullával.

Szemeimet kinyitottam majd fénycsíkokat láttam. Nem fogta fel elmém a helyzetet. Az egész dolog annyira hasonlított az álmaimra, azonban a hősöm nem jött. Pedig most szükségem lenne egyre…
Nehezen érzékeltem a külvilágot, majd a sötétség maga alá is temetett…


(Edward szemszöge)

Nem tudtam, hogy merre keressem őket. Illatukat tovább halványította az eső. Elég messze lehettek, mert a gondolatokat sem hallottam.
Kérlek Istenem, adj valami jelet!
Magamban könyörögtem, míg nem kérésem meghallgatásra talált.

Megéreztem a számomra oly édes vérnek az illatát. A tiltott gyümölcsöt megízlelni nem lehet. Ha már egyszer megkóstoltad úgy sem tudsz neki ellenállni.

Ezen azonban már túl vagyok. Átértékeltem a helyzetet. Bele gondolni is szörnyű, hogy mi van ha nem éli túl…

Örültem, hogy végre tudjam merre keressem. Annak már kevésbé, hogy a nyom ami odavezet, az Bella vére.

Még mindig eszeveszetten rohantam. Az állatok észre sem vehettek, olyan gyorsan haladtam el mellettük.
Fejemben folyamatosan Bella emléke és a vére illata váltakozott. Tehetetlenséget éreztem. Tudtam, hogy nagy baj van.

Gondolatokat kezdtem érzékelni.

„Most mindenért megfizet! Nem élhet büntetlenül!” –ezt jó jelnek vettem. Mármint, hogy hallottam Victoria gondolatait.

A képek azonban, amiket a fejében láttam nem voltak túl kecsegtetőek. Kedvesem inkább tűnt egy halom rongybabának, mint embernek.

Ez még jobban ösztönzött. Bár gyors voltam, fáradtam, a lépteim hangerejét nem korlátozhattam, mert egy vámpír így is meghallotta. Erről biztosított egy újabb gondolat.

„Képtelenség, hogy még mindig éljen akár egyikük is! Nem ez lehetetlen! Bár kettőnk ellen úgy sincs esélye…” –hallottam meg Victoriát.

Kiértem a tisztás szélére. Egyből felismertem. Itt találkoztunk a három nomáddal legelőször. A kezdet lesz egyben a vég. Kattogott valami az agyamban.

Kedvesem élettelenül feküdt a földön. Hallani lehetett egyre lassulóbb szívdobogását. Tudtam, hogy cselekednem kellett.
Rávetettem magamat az újszülöttre. Erősnek erős volt. Karmolt engem ott, ahol ért. Gondolatai nyitottak voltak számomra, így könnyebb dolgom volt. Valószínű, idősebb volt, mint a többiek, mert akkora erővel sem rendelkezett…

Fél szemmel, mindig Victoriát tartottam szemmel. A látvány egyáltalán nem tetszett. Tudtam, hogy azzal, hogy Riley-t gyilkolom, Victoriának adok lapot. Más lehetőségem nem volt.
Victoria éppen Bella nyakához hajolt és valamit suttogott a fülébe, majd fogait a nyakába mélyesztette.

-Neee! –kiáltottam majd letéptem Riley fejét és elhajítottam. Rávetettem magamat Victoriára.

Ha szerelmemhez megyek, akkor a nőszemély elmenekül és Bella később újra veszélyben lesz.
Ha Victoriáhot megyek, Bella meghalhat.

Végül az elsőt választottam. Egy éhes vámpírnál, csak a szerelmes vámpír a rosszabb.
Teljes erőmből harcoltam, bár gyenge és fáradt voltam. Mindent a szerelemért.

„-Edward hagyd! Menj Bellához! Mi körbevettünk titeket!” –hallottam meg Emmett gondolatait, majd így is cselekedtem.

Elengedtem Victoriátk, aki futásnak eredt, de nem menekülhetett messzire.
Bellához futva, láttam, hogy több csontja is eltört. Szíve alig vert. Éreztem, hogy valaki finoman félretol. Gondolom Carlisle. Semmi mást nem érzékeltem, csak szerelmem arcát néztem.
Egyszer azonban minden elcsendesült én pedig ijedten fordultam apám felé…



Bocsi, a helyesírási hibákért, csak a bétámat nem értem el, a ti idegeiteket meg nem akartam tovább húzni. Jó, nem írom azt, hogy megér-e egy-két komiz, hanem azt, hogy remélem komiztok! xD
puszi: Doree

Ui.: Életet! Még élni akarok! Azt hozzáfűzném, hogy aki nem érti, Bellának leállt a szíve. Még nem biztos, hogy vámpír lesz belőle! Meglátjuk Carlisle milyen ügyes? Vagy tényleg átváltozik? Lehet, hogy már nem tudják újraéleszteni? Akármi megtörténhet, hiszen már csak 1 rész van hátra...

22. fejezet- Elszabadul a pokol

Sziasztok! Meghoztam a frisst! Végre itt a hétvége! Nem is tudom, hogy mit írjak, ez is egy fontos fejezet lesz. A függővégért előre is bocsi, de itt a vége előtt pár fejezettel nem hagyhattam ki! NE öljetek meg, mert akkor nem tudjátok meg mi lesz a vége! Aminél még mindig nem árulom el, hogy szomorú lesz-e vagy sem...

Köszönöm a sok kommentet és a 35 rendszeres olvasót!
Nagyon örülök amúgy, hogy tetszik a történet xD
Néha úgy utálom, hogy egyeseknek milyen jó megérzései vannak!


22. fejezet- Elszabadul a pokol

(Edward szemszöge)


Azt hittem, hogy itt menten nekimegyek ennek a korcsnak. Hogy jön ő ahhoz, hogy ilyeneket feltételezzen. Az apjával együtt… Tudom mi áll a szerződésbe. Ó pont én ne tudnám?
Nem az ő feladatuk az emberek védelmezése? Mégis rengeteg halandó veszti életét, mert nem végzik jól a munkájukat.
Ahhoz bezzeg értenek, hogy utánunk ugráljanak. Pont utánunk. Mintha eddig nem tartottuk volna be a szerződést…


„Edward nyugalom. Gondold át a helyzetet. Ez egy temető.” –üzente gondolatban Jasper, majd éreztem, hogy a nyugalom eláraszt, de ezzel pont az ellenkező hatást érte el nálam.

„Edward! Neee! Ne támadd meg!” –sikította Alice gondolatban.

„Fiam higgadj le. Ez nem megoldás!” –Carlisle.

„Végre egy kis bunyó. Hajrá Edward!” –Emmett.

„Edward, kedvesem gondolj Bellára is… Bella? Hol van?” –Esme.

Ez a gondolat volt az, ami észhez térített. Felegyenesedtem. A családom gondolatai először nyugodtak voltak és fellélegeztek, de csak egy pillanatra.
Körbenéztem, de a temetőben Bella nem volt sehol. Hová tűnhetett?


-Hol van Bella? –nyögtem ki nehezen.
-Már hol lenne, hiszen itt van mellettem… -mutatott oda Emmett, de arcáról lefagyott a mosoly, amint meglátta az üres helyet.

-Ó, Istenem! –mondta Esme, majd a kezét a szája elé kapta.
-Meg kell keresnünk! –jelentette ki Carlisle a nyilvánvalót. –Hajlandóak vagytok segédkezni? –fordult a kutyusok felé.
-Persze. Belláért bármit! Ha már erről is ti tehettek –itt egyöntetűen mindenkiből egy morgás szabadult fel. Még van pofája minket hibáztatni…
-Megyek és szólok a falkának. Azzal elindult az erdő felé és pár másodperccel később lehetett is hallani az anyagszakadást.


A feszült csendet egy hatalmas dörgés törte meg. Mintha az idő is ellenünk szövetkezne. Érezni lehetett a levegőben, hogy az eső pár percnyire van.
Ha elkezd zuhogni, akkor elveszítünk minden nyomot.


-Oszoljunk szét! –mondta apám, majd el is tűntem.
Hallottam még beszélgetés foszlányokat, de semmi egyéb.

Rohantam, mintha az életem múlna rajta, mert így is volt. Bella jelentett számomra mindent. Nem élhetek nélküle.
Istenem, miért keveredik folyton bajba? Miért nem bír egyszer elülni azon a formás popóján?

Követtem az illata nyomát, azonban egy idő után eltűnt. Az eső elmosta. Remek. Még csak a gondolatait sem hallom. Nem tudom, hogy jó irányba megyek-e vagy sem. Ha Bella lennék, hova mennék?
Istenem, már így kell gondolkoznom? Nincs más választás…


(Bella szemszöge)

Remek. Tökély. Ez az állapot maga a tökéletesség. Nem igaz… most már az eső is rákezdett. Hát ez nem az én napom az biztos.
Az ég dörgött. Olyan, mint egy égiháború. Az eső zuhogott, mintha ez lenne az örökös feladata. Mintha soha meg nem akarna szűnni.

Kellett nekem elmenni a Cullen család mellől. Utólag belátva, tényleg hülyeség volt, de áhh… Annyira kusza vagyok. Még én magam sem igazodok ki magamon…

Az eső viszont tényleg jót tesz... olyan akár… az álmomban.
Nem, az nem lehet, hogy megálmodtam előre a dolgokat… Nem, ez képtelenség!

Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, hogy elbotlottam. Azonban ne, érdekelt, felálltam és mentem tovább, amíg…:

„− Csak nem megérkeztünk? − kérdeztem zsörtölődést színlelve.
− Majdnem. − Elmosolyodott, érzékelte megváltozott hangulatomat. − Látod ott elöl a
világosságot?
Hunyorogtam.
− Uhm, látnom kellene? Elvigyorodott.
− Lehet, hogy a te szemednek innen még túl távoli.
− Ideje szemorvoshoz mennem − morogtam, mire Edward még szélesebben vigyorgott.”

Egy emlékkép. Úgy látszik, hasznos volt az erdőbe jönni. Megengedtem egy fintort, majd ballagtam tovább előre, de hirtelen meg is torpantam. Ezt nem hiszem el!
Pont ott álltam, ahol az emlékképben is! Minden bokor, fa a helyén volt. Ahogyan előre mentem, úgy kezdett világosodni. Most végre megtudhatom, hogy mi az a hely, amiről már annyit hallottam, láttam, álmodtam…

Már annyira kíváncsi voltam, hogy futásnak eredtem, de ennek azonban meg is volt a gyümölcse. Míg az előbb egy kis karcolással megúsztam, most a jobb tenyeremet elég szépen felhorzsoltam. Éreztem is a vér émelyítő szagát. Kíváncsiságom, azonban most is felülkerekedett rajtam. Felálltam, most viszont lassabban közelítettem meg a helyet.

Amint kiléptem a fák árnyékából, az eső még jobban ostromolta testemet. Ez azonban nem nagyon foglalkoztatott. A döbbenettől szerintem még a szám is tátva maradt. Ennél szabályosabb kört, még körzővel sem lehet rajzolni. A fák mintegy kerítés, körbevették ezt a csodálatot. Az ámulatból felébredve közelítettem a kör középpontja felé.

Azonban légzésem nehézkessé vált, mert az események hirtelen pörögtek a szemem előtt. Térdre rogytam a fűbe, majd átadtam magamat a „filmnek”.

„− És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba... − suttogta, és én lesunytam a fejem,
nehogy meglássa, milyen boldog izgalmat keltett bennem ez a szó.
− Micsoda buta bárány! − sóhajtottam.
− Micsoda beteg, mazochista oroszlán! − Megint az árnyas erdő felé bámult, én meg azon
töprengtem, hová ragadhatták a gondolatai.”

Meg sem tudtam emészteni, már jött is a következő:

„− Azon gondolkodtam, amíg futottam... − Elhallgatott.
− Remélem, azon, hogyan kerüljük el a fákat!
− Buta Bella! − kuncogott. − A futás a második természetem, nem kell gondolkodnom
rajta!
− Felvágós! − morogtam újra. Elmosolyodott.”

Aztán…

„− Azon gondolkodtam, hogy van valami, amit szeretnék megpróbálni!
− És azzal újra a két keze közé fogta az arcomat.
Elakadt a lélegzetem.
Aztán hideg, márvány ajkát nagyon gyöngéden az enyémhez érintette.
Amire egyikünk sem számíthatott, az az én reakcióm volt.”

Mindegyik emlékben Edward és én szerepeltünk. Most már megismertem. Azonban ez a pillanatnyi nyugalmam nem tartott sokáig.

„− Eltörött a lábad, négy bordád, van egy-két repedés a koponyádon, horzsolások a bőröd
minden egyes négyzetcentiméterén, és jó sok vért vesztettél. Többször is kaptál
vérátömlesztést. Nem mondhatnám, hogy kedvemre volt, mert egy időre egészen
megváltozott a szagod!
− Legalább részed volt egy kis változatosságban!
− Nincs rá szükségem. Én a te illatodat szeretem.
− Hogy bírtad megtenni? − kérdeztem csöndesen, és Edward rögtön tudta, mire gondolok.
− Magam sem tudom. − Elfordította a tekinteté.”

Most egy emlék Alice-szel.

„Alice előre ugrott hogy üdvözöljön, tündér arca valósággal ragyogott
egyenes fekete frizurája alatt.
- Boldog szülinapot, Bella!
-Shh! - Sziszegtem, miközben gyorsan körbekémleltem nem hallotta-e esetleg meg valaki más is a
parkolóban.Az utolsó dolog amire vágytam az volt, hogy örömünnep törjön ki e lehangoló esemény
alkalmából.”

Újra Edward

„- Szóval, ha már nem engeded, hogy megvegyem neked az Audit, lenne valami aminek
örülnél a születésnapodra?
A szavak suttogásként érkeztek: - Tudod mire vágyom!
Mély ránc futott végig márvány homlokán.”

"-Viszlát, Bella! – mondta azon a csendes, békés hangján. "

Ez volt az utolsó lassú emlékkép, majd a film tovább folytatódott. Minden egyes perc visszatért az életebe. Mindenre emlékszem! Minden Edwaddal töltött időre. A kiskoromra. Arra, hogyan is kerültem Forks-ba. La Push. Az iskolai bál. A balett terem. A születésnapi party. A baleset. Minden egyes dologra emlékszem!


Én szeretem Edwardot!


(Emmett szemszöge)

Mindenhol keresem a mi kis Bellánkat, de semmi. Ez a rohadt eső sem segít. Ázunk, akár egy kutya. Bezzeg az illatokat nem érezzük. Semmi. Sehol sem érzem az illatát.

A lábnyomokat is ha volt, a drága jó eső elmosta. Abban biztosak voltunk, hogy a hugi az erdőbe jött, de tovább nem jutottunk…


(Jasper szemszöge)

Mindenki kétségbeesett érzését érzékelem, de semmi mást. Állatok szívverését hallom, azonban akiét keressük, az övé rejtett. Érzem az állatok bódító vérét. Nehéz az önkontroll, de most egy családtag forog veszélyben. Az erdő egyedül, egy emberi lény számára halálos lehet.
Még bele gondolni is rossz.
Régebben, a vámpírok kiképzésében sok tapasztalatra tettem szert,azonban most minden hiába, Ha nincs egy lábnyom, egy szívverés, érzelem vagy illet, akkor ez felesleges…
Bella illatát, nem azonban idegen vámpír szagát éreztem.


(Rosalie szemszöge)

Nem igaz. Előbb az apja, most meg lehet, hogy ő maga. Mi lesz, legközelebb Bella temetésére megyünk? Mi van, ha összetalálkozik egy nomád vámpírral?
Amilyen szerencséje van, az elsőbe belebotlik…

Most, mikor végre újra boldogok lehetnének Edwarddal…


(Alice szemszöge)

Miért nem látok semmit. Itt vagyok megáldva a jövőbe látással, még sincs egy aprócska látomás sem, amin elindulhatnánk, ha már az időjárás így közbevágott.

A legjobb barátnőm, a testvérem élete a tét. Aki sebezhető és törékeny.
Mióta visszajöttünk, annyi bonyodalom és gond várt ránk… Most Edward és Bella is végre boldog... Remélem megtaláljuk, mert annak nem lesz jó vége.
De miért nem látok semmit. Az egyetlen dolog, amit nem érzékelek, azok a …farkasok… Netán közük lenne a jövőnkhöz?

Nem volt időm ezzel a kérdéssel, mert idegen vámpírokat éreztem, így követtem a nyomukat…


(Edward szemszöge)

Néhányszor elcsípem a testvéreim gondolatait, de mindegyikbe ugyanaz van, akár az enyémben… kétségbeesés. Mennyire felemésztő ez az érzés. Egy ilyen „legyőzhetetlen” lány, mint a vámpír, ennyire meginog ez alatt az érzés alatt.
Félelem, aggódás. Egyszerre ennyi érzés egy lélektelen szörnyben…

Azonban egy valami nagyon aggasztott. Mindegyik családtagom gondolatai között szerepelt egy (vagy több) ismeretlen vámpír illata. Ha pont vadászás céljából járják az erdőt, akkor Bella tényleg nagy veszélyben forog.

Követtem a családomat az illat nyomába, amihez egy gyorsan dobogó szív is társult. Mivel gyorsabb voltam a többieknél, ezért követtem az illatot és elértem a rétünkre. Ahol minden kezdődött. Lehet, hogy itt lesz vége is?


(Bella szemszöge)

Annyira örültem, hogy visszakaptam az emlékeimet!
Az összes közös percünket! Ha kijutok innen, akkor végre boldogan élhetünk.. vagy sem…
Ezt a gondolatot akkor hessegettem el, amikor észrevettem, hogy nem vagyok egyedül.

Felpillantottam és egy vörös démonnal találtam szembe magamat. De nem volt egyedül. Ha 15-20 vámpír nem volt, akkor egy sem. Éreztem, itt a vég.

-Victoria –suttogtam.
-Hát emlékszel rám, kedvesem? –kérdezte merő gúnnyal a hangjában. –Elég kitartó vagy hallod-e? Először James elől menekülsz meg a vámpírjaidnak köszönhetően. Másodszorra Laurent-et intézték el a dögök. Akkor már azt hittem, hogy megleszel, de úgy látszik tévednem kellett… Azonban, most nincs esélyed menekülni –vigyorgott, de elehet, hogy inkább vicsorgott.

-Riley! –szólt Victoria, mire az említett elő is lépett. –Fogd meg! –adta ki az utasítást. Egy pillanattal később éreztem, hogy egy kar erősen megragad.
-Elég volt! –kiáltotta egy bársonyos hang, majd elszabadult a pokol…

Ez megér 1-2 komit?
puszi: Doree