23. fejezet –I need a hero

Sziasztok! Meghoztam a frisst! Gondoltam megírom, mert úgy szeretlek titeket xD Remélem tetszeni fog. A végéért előre szólok, hogy ne öljetek meg! Elvileg egy fejezet van hátra,ami jó hosszú lesz...
Holnap nem valószínű, hogy szolgálhatok frissel, de majd meglátom... *sóhajt*
Köszönöm a sok-sok kommentet ^^
A fejezet címét és megírását segítette: Bonnie Tyle- I need a hero c. száma. Régi dal, de nekem sokat segített ^^

Amúgy: nem az volt, hogy a farkasok elintézték Viktóriát is???? (Ani)

Válasz:
Nem, a farkasok nem intézték el Victoriát xD



23. fejezet –I need a hero

(Jacob szemszöge)


Szinte biztos, hogy Cullenéknek köze van Charlie halálához. Minden vámpírban benne lakozik az ölni akarási vágy. Nem érdekel, hogy ösztönlények. Lehetetlenség visszafogni a vágyaikat. Ami nem más, mint a vér. Méghozzá az emberi vér.

Még én is képtelenségnek tartom valamitől megfosztani magamat… Ami ráadásul az életszükségletünkhöz tartozik…

Jó, jó persze, hogy az más, mint a mi helyzetünk. Bennünk ösztönösen bennünk van, az egymás iránti utálat. Ezt is képtelenség visszafogni. Nem bízhatunk bennük!


Bella is eltűnt… Nem igaz, miért nem képes egyszer nyugton maradni? Miért kell állandóan a bajt keresnie?
A kérdéseket, egyetlen egyszerű mondattal meg is válaszolom: Mert ő Bella.


Szelem át az erdőt farkas alakban. Gondolatban üzentem testvéreimnek, hogy baj van. Bella eltűnt. Először vonakodtak, de Sam parancsára ők is nekiálltak a keresésnek. Nem állhattak ellen, az alfa parancsának.

Az idő elteltével azonban egyre nehezebb dolgunk lett, ugyanis az eső is eleredt. Eleinte még halványan érzékeltük Bella illatát, de az is eltűnt. A következő nyom, Cullenék bűze volt, bár aztán ennek is nyoma veszett.

„Érzem…Bűzt érzek. Vámpírok. De nem egyedül vannak. Legalább 10-en, ha nem többen!” -hallottuk meg Embry gondolatait, majd mindannyian követtük a gondolatok tulajdonosát. Nekünk is be kellett látnunk, hogy rengetegen lesznek. Egyedül nem bírunk velük…





(Bella szemszöge)

Az a Riley nevezetű vámpír még mindig fogott. Egyre gyakrabban hallottam feltörni az idegesítő morgásokat. Félelem cseppet sem volt bennem. Inkább aggódás a szeretteim iránt. Tudtam, hogy harc nélkül innen nem mennek el. Viszont mi kevesebben voltunk.

Lehetetlen elképzelni, hogy a törékeny Alice, vagy akár a mindig gondoskodó Esme, harcoljon akárkivel is. Most még elmehetnének. Lenne esélyük tovább folytatni ott az életüket, mielőtt ide költöztek volna. Ha itt hagynának Victoria is megkapná, amit akar és Cullenék is visszatérhetnek a rendes kerékvágásba... nélkülem.

-Ugyan, mit erőlködtök? Nem látjátok, hogy semmi esélyetek nyerni? –kérdezte Victoria.

Szemei feketéllettek, akár az éj. Száját felhúzta, ezzel kimutatva tökéletes fogsorát. Láttam a szemében a dühöt, ami ha nem tévedek irántam irányult. Most már mindenre emlékeztem, azonban a többiek erről nem tudnak…


Míg elmélkedtem a helyzetünkről és végiggondoltam mindent teljesen megfeledkeztem a külvilágról. Körbenéztem. Láttam mindenki arcán a dühöt, féltést és szeretetet.
Edward arcát hagytam utoljára, mert tudtam, ha ránézek, többé nem létezik senki más. A máskor oly szép aranybarna szemek most feketék voltak.
Igazam lett. Senki más nem létezett. Érte képes lettem volna meghalni is. Neki léteznie kellett! A világ nem világ Edward nélkül. Egy ilyen teremtéstől nem foszthatjuk meg a világot!



Az elkalandozásomnak köszönhetően, csak csattanásokra lettem figyelmes. Ha nem tévedek elkezdődött a harc.
Állításom beigazolódott. Azonban, ahelyett, hogy láthattam volna a küzdelmeket hányinger lett rajtam urrá. Tudtam mit jelenthet. Hogy futnak velem. A fák összemosódtak körülöttem. Nem tudtam, hogy ki az illető, de mellkasába hajtottam a fejemet. Illatát érezve ismeretlen volt. Ebből következtettem arra, hogy a tulajdonosa még mindig a Riley nevezetű vámpírfiú.


Éreztem, hogy csak perceim lehetnek hátra. Nagy butaság volt a családomnak (már családomként tekintettem Cullenékre) felvállalni a védelmemet. A csata zajai még idáig is elhangzottak. Hangos reccsenésektől és sikításoktól volt hangos az erdő.
Éreztem, hogy mellettünk fut még valaki. Ezt a vörös csíkok is biztosították.

Jó pár perce futhattunk már, amikor megálltunk egy tisztás szálán. Hiszen én ezt ismerem! Itt találkoztunk először a 3 nomáddal. Akik közül már csak egy él.



(Emmett szemszöge)


Victoria elkapta Bellát. Nem tudtunk mit tenni. Annyival többen voltunk, hogy akár jobbra, akár balra fordultam, mindenhol vámpírokat találtunk. Mindenkit téptem és karmoltam, haraptam ott ahol értem.


Féltettem a családomat persze! Viszont tudtam, hogy ők képesek arra, hogy megvédjék magukat. Bellával ellentétben. Nem sok jót jósolok sem neki, sem nekünk.


Már nem tudom hányadik vámpírt csonkíthattam meg, de még mindig jöttek. A megcsonkítással valljuk be nem valami sokra mentem. Éreztem a jellegzetes füst szagot, tehát már tüzet is gyújtottak.


Egy vámpír éreztem, ahogyan beleharap a vállamba, de nem törődtem vele. Letéptem a fejét és arra dobtam, hol a tüzet sejtettem. Már jött is a következő…


(Jasper szemszöge)

Tudtam, hogy mind újszülöttek. Persze volt közöttük egy-két idősebb vámpír is. Múltamnak köszönhetően tudtam, hogy mit kell tennem. Azonban a többieket féltettem. Ha csak Alice-re gondolok… Ha bármi baja esik. Jó persze tudom, hogy képes arra, hogy megvédje magát. Vagy akár lőre látja az ellenfél mozdulatát.

Nem csak miatta aggódtam. Ott voltak a többiek is. Viszont Bellát elvitték. Azt sem érzékeltem, hogy valaki utána eredt-e vagy sem. Csak az elején lettem arra figyelmes, hogy Edward hiába akar Victoriáék után futni, az újszülöttek elállják útját.


(Alcie szemszöge)

Éreztem, hogy kezdek fáradni, de ezzel nem csak én voltam így. Mindannyiunkon volt már sérülés. Ők már vesztettek pár harcost, de fizikailag erősebbek voltak nálunk. Tudtuk, hogy így nem nyerhetünk. Főleg nem Edward nélkül.

Újabb morgásokat hallottunk, majd a fák és bokrok közül előjöttek a farkasok. Akkor ezért nem láttam Bella jövőjét!
Az újszülötteket meglepte a hirtelen erőfölény. Így már biztos, hogy nyerni fogunk!


(Jacob szemszöge)

Amint követtük az újszülöttek nyomát futnunk kellett. Nemsokára morgások, sikítások hangja szelte át az erdőt.

Gyorsabbra vettük a tempót. Tudtuk, hogy itt harc áll fenn. Az égre felnézve lehetett látni a szürkés-feketés füstöt is. A többi farkas gondolatait hallva egyetértettünk abban, hogy Culelnék lehetnek ott.

Ezt közeledésünkkel már a szagok is alátámasztották. Azonban nem heten voltak, hanem csak hatan… Itt rosszat sejtettem.

Nem tudtam mit tenni. Kénytelen voltam harcolni. Már néhányukat megölték, de erőfölénnyel rendelkeztek a pirosszemű vámpírok.
Most azonban a mi kezünkben lesz a győzelem.

Rá is vetettem magamat az egyik vámpírra. Erősebben kapálózott, mint a többi. Letéptem a karjait, majd messzire elhajítottam. Hangos üvöltés rázta meg a rétet, ahol a harc folyt.
Felnéztem és ekkor kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Hol van Cullen és Bella?

Figyelmetlenségemnek hála, a vámpír lerúgott magáról és az egyik fának repültem. Ennek hatására a fa kettétört és kidőlt…


(Edward szemszöge)

Hallottam, hogy elkezdődik a harc. Láttam, amint a Riley nevezetű vámpír felkapja kedvesemet és futásnak erednek, Vitoriával egyetemben.

„Búcsúzz el tőle!” –hallottam meg Victoria hangját a fejemben.

A testem automatikusan cselekedett. Elindult utánuk, azonban három újszülött vámpír állta utamat.
Nem volt vesztegetni való időm, mert kedvesem bajban volt, de még mekkorában. Ha elkések, akkor mindennek vége.

Ez motivált, amikor az egyik vámpírnak a kezét, míg a másiknak a fejét téptem le. Gondolkozni nagyon nem tudtak, a harcban mégis nagy segítséget nyújtottak elméik.
Az egyikük a karomban harapott, de még csak egy sziszegés sem hagyta el a számat. Nem volt rá időm, hogy fájjon.

Eszembe jutott, amikor azt hittem, hogy mindennek vége. Nem tehettem! Nem akartam még egyszer átélni az elvesztés emlékét. Pont most, amikor visszakaptam!

Újabb testrészeket téptem le ellenfelemről és hajítottam szét mindenfelé. Arra nem volt időm, hogy a tűzbe is hajítsam. Csak marcangoltam őket ott, ahol értem.

Mind a három vámpírral végeztem. Bár nem úsztam meg mindenféle sérülés nélkül. Még hátrapillantottam testvéreim felé.
Nem akartam őket itt hagyni, azonban nem messze meghallottam a farkasok gondolatait. Megtalálták az újszülöttek nyomait. Hamarosan ideérnek, tehát itt nincs dolgom.

Elindultam kedvesem illata alapján. Teljes testemmel rákoncentráltam. Hallani szívdobbanását, vagy érezni illatát. Ez volt minden segítség, Victoria gondolatain kívül, amiknek hatására még gyorsabban szeltem az erdőt.

Mindig éreztem, hogy ez a korlátom, de sikerült egyre gyorsabban futnom. A saját rekordomat megszégyenítően futottam. Mintha az életem múlna rajta. De ennél sokkal többért küzdöttem.


(Bella szemszöge)

Leraktak a tisztás közepére. Riley folyamatosan mellettem állt készenlétben. Teljesen felesleges volt. Ha akartam, se tudtam volna elfutni előlük. Hiszen vámpírok az istenért.
Victoria, mint aki a prédáját akarja becserkészni és megölni körözött körülöttünk.
Tudtam, hogy Riley-t csak kihasználja.
Valamivel rá kellett, hogy vegye, hogy ilyen hűséges legyen.

-Mit mondott neked? –kérdeztem suttogva.
Ránéztem a mellettem álló fiúra, akinek a szemében értetlenséget láttam.

-Most nem vagy abban a helyzetben, hogy kérdezősködj! Erre nincs sok időm, se energiám!
A hadsereg éppen most tépi szét a családodat, téged még is más érdekel? Tudtam, hogy szánalmasak az emberek, de hogy ennyire! –nevetett fel.
-Fogalmam sincs, hogyan szerethetett beléd az a vámpír! Ilyen egy féleszűt! Hiszen te úgyis meghalsz! Ha nem az öregségben távoztál volna el, akkor most én öllek meg! Nem hagyom James halálát büntetés nélkül! Laurent is a te háziállataid ölték meg! Hogy élhetsz még mindig? Egy jelentéktelen ember vagy, könyörgöm! Senkinek sem kellessz, még is mindenki a te oldaladon áll! Nézd csak meg! A sok marhája képes magát feláldozni érted! Meghalni egy halandóért! Még James-t is képesek voltak megölni azért, mert te létezel! De már nem sokáig! –mondta arcán gúnyos mosollyal.


Monológja cseppet sem rémített meg, mert tudtam, hogy ez a tény. Soha nem láttam értemét Edward szerelmének az irányomba… Nem értettem mit eszik rajtam…


Arra lettem figyelmes, hogy Victoria előttem termett. A nyakamnál fogva felemelt a földről. Lélegzetem egy pillanatra elhalt, majd a nőszemély elhajított, mint egy rongybabát. Úgy is éreztem magamat. Repültem, mint amikor leugrottam a szikláról. A hideg, szúrós víz helyett azonban egy fának eshettem. Emlékezetemben ezek után a dolgok már nem voltak olyan tiszták.
Fejem hasogatni kezdett és éreztem, hogy nem tudok mozogni. Megéreztem az émelyítő vér szagát.
Victoria odajött és újra felemelt a földről, azonban most a hajamnál fogva. Ütéseket éreztem magamon, amelyeknek erőssége felért egy kamion elütésével. Vagy még annál is többel.
Újra elengedett és tehetetlenül rogytam a földre.
A vér szaga egyre erősebben kúszott elmémbe, még jobban részegessé téve.


Hirtelen fájdalomra lettem figyelmes a karomnál, aminek hatására felsikoltottam. Éreztem, ahogyan eltörik a karom.
Ugyan ezt éreztem, amikor James eltörte a lábamat. Sokkal nehézkesebben ment a légzés, gondolom az eltört bordáim miatt.

-Feleslegesen sikítasz kicsim! Senki nem tud rajtad segíteni! –nevetett fölényesen.

Nem tudom mit tett, de gondolom újra elhajíthatott. Elég szerencsétlenül érkeztem, így éreztem, sőt hallottam is, ahogyan újabb csontom törik.

-Ez lehetetlen! –mondta egy hang.

Nem tudtam semmit sem tenni, csak egy gyenge ember vagyok. Hogyan is győzhetnék egy hatalmas vámpírral szemben? Esélyem egyenlő a nullával.

Szemeimet kinyitottam majd fénycsíkokat láttam. Nem fogta fel elmém a helyzetet. Az egész dolog annyira hasonlított az álmaimra, azonban a hősöm nem jött. Pedig most szükségem lenne egyre…
Nehezen érzékeltem a külvilágot, majd a sötétség maga alá is temetett…


(Edward szemszöge)

Nem tudtam, hogy merre keressem őket. Illatukat tovább halványította az eső. Elég messze lehettek, mert a gondolatokat sem hallottam.
Kérlek Istenem, adj valami jelet!
Magamban könyörögtem, míg nem kérésem meghallgatásra talált.

Megéreztem a számomra oly édes vérnek az illatát. A tiltott gyümölcsöt megízlelni nem lehet. Ha már egyszer megkóstoltad úgy sem tudsz neki ellenállni.

Ezen azonban már túl vagyok. Átértékeltem a helyzetet. Bele gondolni is szörnyű, hogy mi van ha nem éli túl…

Örültem, hogy végre tudjam merre keressem. Annak már kevésbé, hogy a nyom ami odavezet, az Bella vére.

Még mindig eszeveszetten rohantam. Az állatok észre sem vehettek, olyan gyorsan haladtam el mellettük.
Fejemben folyamatosan Bella emléke és a vére illata váltakozott. Tehetetlenséget éreztem. Tudtam, hogy nagy baj van.

Gondolatokat kezdtem érzékelni.

„Most mindenért megfizet! Nem élhet büntetlenül!” –ezt jó jelnek vettem. Mármint, hogy hallottam Victoria gondolatait.

A képek azonban, amiket a fejében láttam nem voltak túl kecsegtetőek. Kedvesem inkább tűnt egy halom rongybabának, mint embernek.

Ez még jobban ösztönzött. Bár gyors voltam, fáradtam, a lépteim hangerejét nem korlátozhattam, mert egy vámpír így is meghallotta. Erről biztosított egy újabb gondolat.

„Képtelenség, hogy még mindig éljen akár egyikük is! Nem ez lehetetlen! Bár kettőnk ellen úgy sincs esélye…” –hallottam meg Victoriát.

Kiértem a tisztás szélére. Egyből felismertem. Itt találkoztunk a három nomáddal legelőször. A kezdet lesz egyben a vég. Kattogott valami az agyamban.

Kedvesem élettelenül feküdt a földön. Hallani lehetett egyre lassulóbb szívdobogását. Tudtam, hogy cselekednem kellett.
Rávetettem magamat az újszülöttre. Erősnek erős volt. Karmolt engem ott, ahol ért. Gondolatai nyitottak voltak számomra, így könnyebb dolgom volt. Valószínű, idősebb volt, mint a többiek, mert akkora erővel sem rendelkezett…

Fél szemmel, mindig Victoriát tartottam szemmel. A látvány egyáltalán nem tetszett. Tudtam, hogy azzal, hogy Riley-t gyilkolom, Victoriának adok lapot. Más lehetőségem nem volt.
Victoria éppen Bella nyakához hajolt és valamit suttogott a fülébe, majd fogait a nyakába mélyesztette.

-Neee! –kiáltottam majd letéptem Riley fejét és elhajítottam. Rávetettem magamat Victoriára.

Ha szerelmemhez megyek, akkor a nőszemély elmenekül és Bella később újra veszélyben lesz.
Ha Victoriáhot megyek, Bella meghalhat.

Végül az elsőt választottam. Egy éhes vámpírnál, csak a szerelmes vámpír a rosszabb.
Teljes erőmből harcoltam, bár gyenge és fáradt voltam. Mindent a szerelemért.

„-Edward hagyd! Menj Bellához! Mi körbevettünk titeket!” –hallottam meg Emmett gondolatait, majd így is cselekedtem.

Elengedtem Victoriátk, aki futásnak eredt, de nem menekülhetett messzire.
Bellához futva, láttam, hogy több csontja is eltört. Szíve alig vert. Éreztem, hogy valaki finoman félretol. Gondolom Carlisle. Semmi mást nem érzékeltem, csak szerelmem arcát néztem.
Egyszer azonban minden elcsendesült én pedig ijedten fordultam apám felé…



Bocsi, a helyesírási hibákért, csak a bétámat nem értem el, a ti idegeiteket meg nem akartam tovább húzni. Jó, nem írom azt, hogy megér-e egy-két komiz, hanem azt, hogy remélem komiztok! xD
puszi: Doree

Ui.: Életet! Még élni akarok! Azt hozzáfűzném, hogy aki nem érti, Bellának leállt a szíve. Még nem biztos, hogy vámpír lesz belőle! Meglátjuk Carlisle milyen ügyes? Vagy tényleg átváltozik? Lehet, hogy már nem tudják újraéleszteni? Akármi megtörténhet, hiszen már csak 1 rész van hátra...