Hírek

Sziasztok! Nos, ha minden jól megy, akkor a következő héten, fogadni fogok valakivel, hogy kibírom-e egy hétig gépezés nélkül. Nem tudom, hogy sikerülni fog-e.
Ezért egyik kedves barátnőm fogja elintézni a frisseket. És itt jön a lényeg. Mivel a Who is Edward? -ból, a 13. fejezetet megírtam a 14.-et viszont nem. Az új történetemből, viszont már régebben megírtam 3 fejezetet is! Emiatt a frissítések valószínűleg így fognak kinézni:

-márc.2. : A múltam a jövőm 1. fejezete, előzetese hétfőn (ezt valószínűleg még én rakom fel)
-márc.5 : Who is Edward? 13. fejezete, előzetes csütörtökön.

Mivel a fogadás, szinte 100%, hogy csütörtöktől indul, ezért a jövő heti frissről is gondoskodni kell. Az utána lévő héten, azaz asszem 8-tól, szintén A múltam a jövőmből lesz friss. Aztán, hogy mi lesz, majd meglátom. Tehát 2 hétre előre meg van a friss.

A Who is Edward? folytatásánál, most egy kisebb átvezető részhez érkezünk, úgymond. Egy fejezetet szánnék rá, de most nem megy a megírása. Ennek a törinek kb. most járunk a felénél. Most jönnek majd a röhögések és az izgalmak. De ennyire nem szeretnék belemenni.

Szóval, hogy miért nem megy a megírása? Mert egyszerűen túl depressziósnak érzem magamat. Úgy, hogy senki sem áll mellettem. Ihletem sincs hozzá. Ha most folytatnám a megírását, a történet vége előtt kinyírnék mindenkit. Bár ki tudja? Lehet, hogy halállal végződik a töri? ;) *gonoszvigyor* Nem árulok el semmit, de egy a bizti, ha most folytatnám, tuti, hogy negatív irányba tolódna az egész.
Ezt már másoknak is mondtam, hogy most úgy állok, hogy kiugrok az erkélyről. Tegnap este ez az érzés csak fokozódott. Sajnálom de ez van. Hiába öntöm ki akárkinek a lelkem csak kiröhögnek szóval mindegy.

Meg szeretném addig is köszönni azoknak, akik komiznak és a 20 rendszeres olvasómnak! Holnap jövök (remélhetőleg) az első előzetessel A múltam a jövőmből! Egyet megígérek, addig tuti életben maradok, míg a 2 törit el nem olvastátok! :D A frisseket is csak miattatok intéztem ;)
És örülök annak, hogy ennyien amellett szavaztatok, hogy el kezdjem írni az új történetet! Tényleg nagyon hálás vagyok!

Puszil mindenkit Doree! Vigyázzatok magatokra! De minek búcsúzkodom? :D

12. fejezet-Rég nem látott ismerős 2.rész

Sziasztok! Igen, ma friss napja van! Remélem erre egy kicsivel több komit kapok! Tudom, senkit sem kötelezhetek, de akik írnak azok tudják, hogy mennyire jól jön egy kedves szó. :)
A végéért bocsi, de imádok függővéget írni! :D


(Bella szemszöge)

-Érted jöttem, ha már reggel, nem tudtalak suliba hozni… olyan rég láttalak –mondta a kedves ismerős…
-Oh, Jake ez tök kedves tőled –mondtam.
-Mit szólnál hozzá, ha inkább levinnélek, La Push –ba. A srácok már rég nem láttak –ajánlotta Jacob. Végülis, miért ne? Csak állandóan gondolkoznék azon, hogy hol rontottam el az életem…
-Persze, ezer örömmel lemegyek –válaszoltam a végét már mosolyogva.
-Akkor gyere –mondta, majd megfogta a táskámat és bedobta hátra az ülésre, nekem pedig kinyitotta az ajtót. Az egész út csendesen telt.

(Jacob szemszöge)

Reméltem, hogy eljön velem. Mindenképpen tennem kell valamit, hiszen azok a vérszopó szörnyetegek visszajöttek. Nem szeretném, ha Bella emlékezete gyorsan visszajönne. Lehet, hogy én sem vagyok különb, de a boldogságát akarom. Igazán kaphatnék egy esélyt.
Velem boldog életet élhetne.

Egész úton mind a ketten csöndesek voltunk. Nem is akartam volna megszólalni. Nem tudtam volna, milyen témát felhozni.
De most, hogy újra itt vannak a piócák, vajon mennyi esélyem van? Vajon szerelmes még belé? És mennyi emléke jött vissza? Ha nem sok, vagy csak minimális, akkor még nyerhetek. De ez annyira, nem is tudom. Bella nem egy trófea. Ő is egy érző lény. Mi van, ha nem szeret?
Mindegy. Nem ígértem tisztességes játékot. Szerencsénk van, a jövőbelátós csaj úgysem látja mit akarok csinálni.

(Bella szemszöge)

Már ismerős házakat véltem felfedezni. Igen, ez rémlik.
Nemsokára Jake lekanyarodott és meg is állt a ház előtt.
Mire feleszméltem, már kinyitotta nekem az ajtót.
-Köszönöm –motyogtam.
-Nagyon szívesen.

Elindultunk a ház felé. Mikor benyitott nem találtam senkit, majd a nappali felé közelítve megpillantottam, ha jól emlékszem Billy –t.
-Szervusz Bella –üdvözölt.
-Szia, Billy. Hogy vagy? –érdeklődtem udvariasan.
-Megvagyok Bells. És te?
-Köszönöm, most már én is.

Jake elkezdett húzni a saját szobája felé.
-Beszélgessünk –jelentettem ki.
-Rendben –mondta.
-Nos, mi történt veled, amióta nem találkoztunk? Bár, ha jól emlékszem, olyan régen nem volt… -a végét csak elgondolkozva mondta.
-Mindenki másképp érzékeli az idő múlását. Apropó. Ha már az időnél tartunk. Hogyhogy ennyi idő után visszajöttek Cullenék? –kérdezte. Mintha egy kis gúnyt is hallottam volna…
-Hát, ezt ne tőlem kérdezd, de igen visszajöttek –magyaráztam. Eközben Jake végig összeszűkült szemekkel nézett.
-És, van már valami emlék? –kérdezte.
-Hát, már lassan minden nap van egy emlékem, de sok értelmük nincs is.
-Értem, és Cullenék- ról? –érdeklődött tovább.
-Nos, hát Alice és Edward kivételével, mindenkiről volt épkézláb emlék –válaszoltam.
-Még lenne egy kérdésem… -kezdte.
-Mi ez, valami faggatás? –kérdeztem, de a hangom cseppet sem volt dühös.
-Hát, ki ahogy veszi –mondta vigyorogva. –Na, szóval, érzel még valamit Edward iránt? –kérdezte és én teljesen ledöbbentem.
Miért érdekli? Mi köze van Edward –hoz? Miért lényeges a számára? Csak… nem?

-Huh… hát… öhm… most jól megfogtál. Igazság szerint erre én magam sem tudom a választ –mondtam el az igazat. Mert az is. Vagy nem? Én magam sem tudom, hogy ki iránt és mit érzek. Ráadásul a sebek is annyira frissek, hogy nem tudom eldönteni.
Azt sem tudom, hogy ő mit érez irántam, vagy, hogy egyáltalán érez –e még valamit irántam.
Hogy ő mit gondol rólam.
Bonyolult az élet.

-Rendben, akkor mit szólnál hozzá, ha sétálnánk egyet? –kérdezte.
-Rendben, úgyis régen voltam már itt. És a fiúk? Nem arról volt szó, hogy ők is jönnek? –érdeklődtem.
-Hát, majd biztos összefutunk velük –adta meg a bizonytalan választ.

Azzal kézen fogott és kivitt a házból. Egyenesen arra a partrészre vitt, amire emlékszem.
A víz most is gyönyörűen csillogott. Bár az eget felhők borították, a víz felett néhol szabad utat járhatott a nap.

Furcsa volt, hogy kézen fogva mentünk, bár én csak barátként tekintek rá.
Mint a legjobb fiú barátomra. Sokan kételkednek abban, hogy fiú és lány között nem létezik igaz barátság. Az én részemről csak az. Egy erős kötelék, de annyira mégsem.
De vajon miért kérdezte meg, hogy mi van köztem és Edward között? Lehet, hogy szerelmes belém?
Mindig ugyan ide lyukadok ki.

Az egész délutánt átbeszélgettük. Én is kérdeztem arról, hogy mi történt vele, ő is én rólam.
Megkértem, hogy meséljen a múltamról, és mesélt is, de csak azt, amiről szabadott.
Idő közben egyre többen lettünk. Már itt volt Seth és Paul is. Bár az utóbbi nagyon furcsán méregetett, néha haragot is véltem felfedezni a szemében.
Ez a sok titok.

-Nos, és örülsz, hogy visszajöttek a drágalátós vám… Cullenék? –kérdezte Paul. Csak nekem tűnt fel, hogy egy pillanatra azt akarta mondani, hogy vámpír? Nem hiszem.
Jake és Paul vettek egy jelentőségteljes pillantást.

-Nem tudom, hogy miről beszélsz. Én… -kezdtem, de félbeszakított.
-Persze… Az a legrosszabb, hogy nagyon is tudod, hogy miről beszélünk! –mondta a végét, szinte már kiabálva. Elkezdett remegni is.
-Paul nyugodj le! –kiáltotta Jake, de Paul ahelyett, hogy távolodott volna, inkább közeledett.
-Már késő –szólt most Seth.
-Bella menj! Fuss! Most! –kiáltotta Jake, de én teljesen lefagytam. Egy emléket láttam.

„− Szóval van egy csomó legendánk, némelyik még az Özönvíz idejéből, amikor a
quileute indiánok a hegyeken nőtt legmagasabb fák csúcsához kötötték a kenuikat, és így ők
is túlélték az Özönvizet, akárcsak Noé a bárkájával. − Elmosolyodott, hogy meggyőzzön, ő
aztán csöppet sem hisz ezekben a régi históriákban. − Egy másik monda szerint a farkasoktól
származunk, és a farkasok még most is a testvéreink. A törzs törvénye tiltja, hogy farkast
öljünk”

Farkasok.

Egyszer csak láttam, amint Paul helyén egy hatalmas farkas áll, de én nem voltam túl messze tőle, így éreztem, hogy megsérültem. Jellemző. A hasam tájékán éles fájdalmat éreztem és összerogytam. Ezután elnyelt a sötétség.

~°~

A fájdalom még mindig nem szűnt meg, és én csak lebegtem a semmiben.
Nem tudom, meddig lehettem, ebben az öntudatlan állapotban, de hangokat kezdtem hallani.
Megőrültem volna?
-Bella, kérlek ébredj fel! –könyörgött egy hang.
Lassan kinyitottam a szemeimet, de vissza is csuktam a hirtelen jött fénytől.
Újra megpróbálkoztam és nagyobb sikerrel jártam. Jacob arcát láttam magam előtt. A szobájában voltam. Hogy is kerültem ide? Kérdeztem magamtól, mire lepörgött előttem az elmúlt, nem is tudom hány óra eseménye.

-Bella én szóltam, hogy menj hátrébb! –mondta Jake.
-Á, szóval már én vagyok az oka… -mondtam, majd próbáltam felülni,. Ami nagy nehezen, pár szisszenés közepette sikerült is.
-Nem, de igazán elfuthattál volna… Szóval most már tudod. Feküdj vissza –a végét lágyan mondta.
-Nem! Nem hiszem el, hogy hazudtál! Hogy egy ilyen fontos dolgot eltitkoltál! –próbáltam kiabálni.
-Most mennem kell –próbáltam kikelni, de forró kezei megakadályoztak.
-Bella… -kezdte, de én eltoltam magamtól. –Ne menj el... Legalább várj pár órát. Így nem mehetsz sehová.
-Hazaviszel? –kérdeztem. Megrázta a fejét.
-Rendben, akkor megyek gyalog –mondtam és láttam hitetlenkedő fejét.
-Láttad már egyáltalán, hogy mennyire megsérültél?- kérdezte. Megfogtam és felhúztam a kissé véres pólómat. Alatta egy hatalmas kötés volt, ami egész hasamat és hátamat befedte. Ez is, mint a felsőm néhol, át volt ázva a vértől.
-Igen, most már láttam –közöltem vele a tényt.
-Bella, ha szeretsz, akkor itt maradsz –mondta.
-Ha szeretsz, akkor most elengedsz. Másrészt, pedig egy barát nem ad ultimátumot –mondtam egy kicsit élesebben a kelleténél. Jacob meg sem tudott szólalni a döbbenettől.
Lassan felálltam. Minden egyes mozdulat nehéz volt a számomra. Próbáltam nem kiírni arcomra a fájdalmam. Vagy nem kiadni hangot.

A nappaliban láttam Billy döbbent képét. Egy biccentéssel elköszöntem tőle.
Kiléptem az ajtón. Odakint zuhogott.
Ez az én formám. Csoda, hogy a hó nem esik!

Lassan, nagyon lassan haladtam az úton. Most értékelem igazán azt, hogy egész úton kibámultam a kocsi ablakán.
Mögöttem léptek zaját hallottam.
-Bella, legalább had vigyelek el –mondta Jake kétségbeesett hangon.
-Ezzel már elkéstél –nyögtem ki a szavakat, majd megragadta a kezemet és visszarántott. Elég durva volt. Majd minden jel, és kérdés nélkül megcsókolt. A kezemet durván tartotta, olyan durván, mint amilyen a csókja volt. Egyáltalán nem élveztem. Akárhogyan próbáltam eltolni magamtól nem sikerült.
-Jake engedj el! –akartam mondani. Amúgy is gyenge voltam már, de erőt vettem magamon, és amekkorát csak tudtam, löktem rajta. Végül elengedett, én viszont csak ennyit mondtam.
-Most nagyot csalódtam benned Jacob Black.

Azzal már ott sem voltam. Lassú, megfontolt lépésekkel haladtam hazafelé. Fogalmam nincs mennyi ideje gyaloglok. Csak megye, megyek és megyek. Minden egyes lépéssel egyre fogy az energiám. Minden egyes lépéssel, egyre jobban fáj a sebem. Minden egyes lépéssel egyre fáradtabb vagyok, és minden egyes lépéssel kezdem elveszteni a fejemet.

Egy külső szemlélőnek úgy tűnhettem, mint aki be van rúgva. Pedig, ha tudnák mi történt. A pólómon, már hatalmas vérfolt volt.
De kitartottam, csak gyalogoltam szépen lassan tovább. Bár elég sokszor megtántorodtam. Már eléggé kótyagos volt a fejem. Gondolkodni nem is tudtam. Az amúgy is olyan jó egyensúlyérzékem is kezdett elhagyni. Egyre többször vesztettem el az egyensúlyomat is. Volt, amikor a földről álltam fel.

Ami persze végig velem volt, és kitartott mellettem az, az eső. Most még egy jó kis tüdőgyulladást is összeszedek majd. Ezt az elméletemet alátámasztotta egy tüsszentés is.

A fák közül hangokat hallottam. Odanéztem, már hunyorítanom kellett, hogy lássak.
Jake jött ki a fák közül.
-Jake hagyj békén! Próbáltam minél hangosabban mondani, de hiába. Nem figyeltem rá, csak mentem tovább egyenesen. Amikor hátrapillantottam Jacob továbbra is jött utánam.
-Bella kérlek, állj meg! –de nem válaszoltam. Csak mentem a saját fejem után.
Újabb néhány perc elteltével, megint hátranéztem, de Jake, már nem követett. Végre. Gondoltam magamban.
De ennyi volt. Nem bírtam tovább és összeestem. Még az eszméletemet is elvesztettem. Újra a jól ismert sötétség. Már vártam, hogy huppanjak a földön, de két erős, hideg kar megakadályozta ezt.

Mielőtt teljesen maga alá temetett volna a sötétség, még egy morgást hallottam, de már semmit sem láttam…


Puszi! Tehát csak akkor lehet szidni, ha cserébe komiztok! Friss márciusban :D Vagyis kedden :D

Ízelítő a 12 -ik fejezetből

Sziasztok! Olyan szomorú vagyok... ennyire nem tetszett volna a 11-ik fejezet? Sokat gondolkodtam, hogy büntiből nem kaptok előzetest, de rá kellett jönnöm, hogy én nem ilyen vagyok. Kérlek komizzatok még párat!Viszont most rövidebbre fogom az előzetest! Nekem személy szerint ez a fejezet is a kedvenceim közé tartozik!

-És, van már valami emlék? –kérdezte.
-Hát, már lassan minden nap van egy emlékem, de sok értelmük nincs is.
-Értem, és Cullenék- ról? –érdeklődött tovább.
-Nos, hát Alice és Edward kivételével, mindenkiről volt épkézláb emlék –válaszoltam.
-Még lenne egy kérdésem… -kezdte.
-Mi ez, valami faggatás? –kérdeztem, de a hangom cseppet sem volt dühös.
-Hát, ki ahogy veszi –mondta vigyorogva. –Na, szóval, érzel még valamit Edward iránt? –kérdezte és én teljesen ledöbbentem.
Miért érdekli? Mi köze van Edward –hoz? Miért lényeges a számára? Csak… nem?

Puszi: Doree, holnap friss!

11. fejezet –Rég nem látott ismerős 1.rész

Sziasztok! Itt a friss! Remélem örültök neki! Kérlek komizzatok! Most nagyon rám fér!

(Bella szemszöge)

-Bella lejönnél végre? –kérdezte Alice. Igen, szép volt ez a pár nap, amit itt töltöttem, de ideje hazamenni… vagyis inkább iskolába. Míg itt voltam, eszembe jutott pár emlékkép némelyik családtagról. Eszembe jutott, hogy Rosalie –val mennyire nem voltunk jóban. Ez szerencsére, már megváltozott. Azt, hogy minek köszönhetően, azt nem tudom.
Eszembe jutott, hogy Emmett hányszor űzött gúnyt az eséseimen, hogy hányszor röhögött rajtuk. Ami hozzáteszem, most sem volt másképpen.
Eszembe jutott, hogy Jasper ugyanilyen volt. Ez alatt a tartózkodót értem. Bár, mintha már többet lenne a közelemben.
Eszembe jutott Esme sok kedvessége. A rengeteg étel, amit főzött, és az hogy segít az árvákon.
Eszembe jutott, hogy Carlisle hányszor látta el a sebeimet. Mennyire gyakran jártam hozzá azért, hogy megvizsgáljon.

Viszont néhány dolog továbbra is aggaszt. A családból Alice áll hozzám a legközelebb érzem, de róla nincs semmilyen emlékem. Nagyon zavaró. Annyira szeretnék emlékezni a vele eltöltött időre… akárcsak Edward. Róla az óta az egy dolog óta nincs semmi. Egy a legapróbb emlékfoszlány sincs. Ráadásul, mintha egy kicsit távolságtartó is lenne. Majd meglátjuk, hogy mi lesz.

Kiléptem a szobából és a földszint felé vettem az irányt.
-Na végre, hogy leértél –mondta bosszúsan Alice, bár a szája szegletében mosoly bujkált.
-A száguldás nem az életem része –mondtam, mire egy öblös nevetést lehetett hallani… Emmett.
-Gyere kedvesem, készítettem reggelit. Szinte alig ettél, amióta nálunk vagy –„dorgált meg” Esme.
-Megyek –mondtam, majd a konyha felé vettem az irányt. Az egyik széken Carlisle ült, egy újságot lapozott.
-Jó reggelt –köszöntem.
-Neked is Bella –mondta Carlisle mosolyogva –Most mennem kell. A betegek már várnak –azzal egy puszit nyomott kedvese arcára, és már ott sem volt. Esme elém tett egy tálat tele finomsággal. Volt ott pirítós, méz, lekvár és még palacsinta is.
-Köszönöm –mondtam.
-Nincs mit kedvesem. Jó étvágyat –mondta kedvesen, majd nekiálltam megenni a reggelimet. Mindenből ettem egy keveset, de az egészet nem tudtam megenni.
Amint végeztem a nappali felé vettem az irányt, ahol szinte mindenki ott ült.

-Ideje indulnunk, ha nem akarunk elkésni –mondta Alice.
-Már megint iskola… jellemző –mondta Emmett.
-Akkor, Em, te Rosalie –vel mész a BMW -vel. Mi pedig Edward -al- és Bellával, a Volvóval.
A suliban találkozunk –adta ki az utasítást Alice.

Mindenki kiment a garázsba és beszállt a neki kijelölt autóba. Alice és Jasper hátulra ült én, pedig előre Edward mellé. Egész úton, az ablakon bámultam kifelé. Nem szólt senki sem.
Én meg csak gondolkodtam. Próbáltam emlékezni, de minden hiába. Lehet, hogy már nem is fogok. De miért nem jut eszembe semmi Alice –el és Edward –al kapcsolatban? Mert talán ők jelentették nekem a legtöbbet? És miért aggódott értem annyira Edward? Miért ölelt meg?
ÁÁÁ, egyszer még tuti bedilizek.

Gondolataimból az ébresztett fel, hogy valaki kinyitotta nekem az autó ajtaját. Edward volt. Milyen udvarias. Mintha nem is ebből a századból jött volna.
Istenem miket képzelsz.
Lassan kimásztam az autóból és elmotyogtam egy köszönöm félét.
-Nagyon szívesen –mondta egy csibészes mosoly kíséretében. A szívem kihagyott egy ütemet. Ezt már nem először látom. Ez már nem először történhetett.

-Mi lesz az első órád? –libbent oda hozzám Alice.
-ÖöÖ matek –mondtam.
-Nekem is. Gyere, menjünk! –azzal karon ragadott és az iskola felé kezdett húzni. Én a többieknek elmotyogtam egy sziát.
Amikor beértünk a terembe még alig voltak páran. Leültünk barátnőmmel a leghátsó padba.
-Nah, és van már valami új emléked? –kérdezte.
-Az a legszörnyűbb, hogy tőletek mindenkiről van már emlékem, kivéve téged és Edward –ot. Annyira aggasztó tud lenni. Az elmúlt másfél évről alig van emlékem. Az osztálytársaimról, Jess –ről, Mike –ról, Ang- -ről sincs semmi. Úgy érzem, hogy közülük Angela –ban bízhatok. Mike állandóan nyomul, amiből már nagyon elegem van. Jess –t, pedig jobban érdeklik a pletykák, mint az hogy hogyan vagyok.
-Nyugi, minden rendbe jön majd. Remélem… -a végét már inkább magának motyogta. A tanár bejött és össze- vissza, magyarázott. Egyszer még saját maga is belegabalyodott abba, amit mondott. Keserves egy óra volt az biztos. Mindenki fellélegezett, amikor kicsengettek.

A következő órám magyar volt, ami közös óránk Rose –al. Nagyon kedves volt velem, ő is megkérdezte, hogy vagyok stb.
Ez így ment egész nap. Mindig valakivel a Cullenék közül közös volt az órám. Még egy óra van hátra a kajaszünetig.
Ez a biológia. Bementem a terembe és leültem. Nemsokára hallottam, hogy kihúzzák mellettem a széket.
-Szia Bella –mondta egy bársonyos hang.
-Szia –köszöntem én is.
-Minden rendben? Nem nézel ki valami jól –kérdezte Edward.
-A testvéreid ma már lefárasztottak –mondtam a végén már mosolyogva.
-Igen, miért mit követtek el? –kérdezte csibészes mosollyal.
-Egész nap az amnéziám volt a téma. Remélem, te nem fogsz róla kérdezősködni –válaszoltam.
-Ha ezt szeretnéd –mondta és ez volt a végszó, mert belépett a tanár. Többször éreztem magamon Edward tekintetét. Ez az óra is olyan volt, mint a többi: unalmas. Úgy érzem, hogy felesleges iskolába járnom.

Kicsengettek. Összeszedtem a cuccaim, majd az ajtó felé vettem az irányt, ahol sikeresen megbotlottam a küszöbben. El is estem volna, ha Edward nem kap el. Már megint hallottam egy jól ismert öblös nevetést, ami nem mástól, mint Emmett –től származott.

-Öcsi, hát te mindenkit leveszel a lábáról? –kérdezte nevetve –Ez egy díjnyertes fotó lett –mondta, majd megmutatta, az iménti esetet, amit lefényképezett. Ez alatt Edward összeszedte a cuccaimat, majd oda is adta. Milyen hideg a bőre. Erre bevillant egy emlék.

„− Profázis!
− Nem haragszol, ha én is megnézem? − Éppen kivettem volna a lemezt, amikor Edward
ezt kérdezte, és elkapta a kezemet, hogy megakadályozzon benne. Az ujjai jéghidegek voltak,
mintha az óra előtt hókupacban turkált volna. De nem ezért rántottam el a kezemet olyan
hirtelen. Hanem mert amikor megérintett, mintha elektromosság izzott volna fel kettőnk
között.
− Elnézést! − mormolta, és azonnal visszakapta a kezét.”

-Köszönöm –mondtam.
-Nincs mit. Minden rendben? –kérdezte.
-Igen, csak volt egy emlékem, de nem lényeges. Most mennem kell –azzal már ott sem voltam. Az ebédlő felé igyekeztem. Beálltam a hosszú sorba, majd vettem egy üveg ásványvizet és egy almát.
-Nem lesz ez egy kicsit kevés? –kérdezte egy gyönyörű hang. Felpillantottam rá és láttam féloldalas mosolyát. Meg kellene büntetni azért, hogy így mosolyog!
-Nem, nem vagyok valami éhes, és különben is, Esme reggelijével bőven elteltem.
-Annak legalább öt órája… -motyogta maga elé. –Értem. Hát gondolom, nem ülsz oda hozzánk, akkor majd máskor. Öhm, hány órád is lesz még? –kérdezte, de én észrevettem, hogy kezeit ökölbe szorította.
-Még egy tesim lesz… -mondtam alig hallhatóan, de úgy látszik, hogy ő meghallotta.
-Rendben, nekem is, szóval, ha gondolod, hazaviszlek. Úgyis útban esik nekünk, szóval… -kezdte, de én félbeszakítottam.
–Öhm, köszi tényleg, de nem akarok teher lenni a számotokra… -most én nem tudtam végigmondani.
-Nem teher. Szívesen hazaviszlek. Akkor suli után –mondta majd elmosolyodott és már ott sem volt.

Én fogtam magam és leültem Jess és Angela közé. Reggeli beszélgetésem Alice –el kezdett tényleg úgy tűnni, hogy igaz volt. Jess olyan szemrehányó tekintettel fürkészett, mintha nem is tudom…

-Sziasztok –köszöntem és próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra.
-Szia –köszöntek többen is egyszerre.
-Hogy telt a mai napod? –kérdezte Ang.
-Biztos remekül telt neki, hiszen Cullenékkel jött iskolába, és ők is viszik haza. A mi Bellánk újra el fog tűnni. Tényleg, ha már itt tartunk, mi van közted és Edward között? –kérdezte gúnnyal a hangjában. Angela csak egy bocsánatkérő pillantást küldött felém. Hogy érti azt, hogy újra? Szívem szerint felképeltem volna… Egy halk kuncogást hallottam az egyik távolabbi asztal felől, mire odakaptam a fejemet. Cullenék ültek ott. Aki nevetett nem volt más, mint Alice… és most már Emmett is. Óriási.
-Ne is törődj vele –suttogta csak nekem Angela.
-Jessica, ha valami nem tetszik el, lehet innen ülni! Bella akkor csatlakozik hozzánk, amikor akar! –mondta kicsit erélyesebben Mike. A védelmemre kelt… akkor mikre gondolhat?
-Ne, igazán hagyjátok! –mondtam.
-Nah szóval Bella, hol is tartottunk? –kérdezte Angela.
-Azt hiszem ott, hogy mi történt ma velem –válaszoltam mosolyogva.
-Értem. Akarsz róla beszélni? –kérdezte, mire megráztam a fejem.
-Rendben –sóhajtotta.
-Na és veled mi történt? –kérdeztem, csak, azért, hogy senkivel se kelljen beszélgetnem…
-Áh semmi különös, de képzeld spanyolon… -kezdett bele, és én végig csak hümmögtem, meg bólogattam. Többször éreztem magamon Cullenék tekintetét.
Amikor egyszer felpillantottam is engem néztek. De miért?

Nem tudom mennyi idő telt el, de arra lettem figyelmes, hogy az asztaltársaság vitázik.
-De hát nézzétek meg! Nem is figyel arra, amit mondunk! Ugyanolyan kétszínű, mint volt! Ha nincs ló, jó a szamár is, mi? –kérdezte Jessica dühösen. Félszemmel a Cullenék felé néztem, ahol Jasper és Emmett lefogva viszik ki Edward –ot az épületből.
-Jól van Jessica elég a hisztizésedből! Menj innen! –kiabálta Mike.
-Képesek lennétek lecserélni erre a senkiházira? –kérdezte dühösen Jess. És tényleg… igaz, amit mondtam… csak a pletyka érdekli… azért kérdezte állandóan, hogy mi van köztünk.
De ezt nem érdemli meg. Én rontottam el.
-Ne! Hagyjátok békén! Igaza van! –mondtam, mire Ang átölelt.
-Dehogyis! Mindenki hibázik, de ezt nem érdemled meg! –mondta barátnőm biztatásképp.
-Mi? Angela még te is a pártját fogod? –kérdezte Jessica… komolyan olyan, mintha meghibbant volna…
-Mondom, hagyjátok! Nem lesz itt gond! Majd elülök én! Nem éri meg, ha ti szomorúak vagytok. Miattam ne vesszetek össze! Igazán! –mondtam. Majd magamban hozzátettem egy- két dolgot. Miért kellett nekem Forks- ba jönnöm? Miért nem vettem előbb észre ezt Jessica -n? Csak az én hibám! Nem tehetem őket is tönkre!
Most érzem úgy, hogy nincs helyem a világban. Hogy senkihez nem tartozom…
Hogy nincs hová mennem. Persze ez nem igaz.

-Most inkább megyek –mondtam
-Biztos vagy benne? –kérdezte Angela.
-Igen, már csak egy tesim lenne, de azt igazán kihagyhatom. Úgyis van igazolásom –mondtam, majd felmutattam, a még mindig sérült bal kezemet.
-Rendben, akkor szia –mondta, majd megölelt.
-Szia –köszöntem én is, majd kilépdeltem a menza épületéből. Uhh, de ha elmarad az utolsó órám, hogyan jutok haza?
Most nincs kedvem hazasétálni.
Egy autó motorjának zúgását hallottam meg.
Csak nem?
Ez az ő autója?
Kiszállt a tulajdonosa és felém, vette az irányt.
Amikor odaért megölelt.
-Hát, te mit keresel itt? –kérdeztem mosolyogva.
-Érted jöttem, ha már reggel, nem tudtalak suliba hozni… olyan rég láttalak –mondta a kedves ismerős…

Vajon ki lehet ez az ismerős? Azért elárultam egy-két dolgot.
Örömmel vettem tudomásul, hogy várjátok az új történetet! Aki arra szavazott, hogy hozzá se kezdjek, arra nem haragszom, hiszen miért? Neki csak azt tudom tanácsolni, hogy akkor ne olvassa el!
Komizzatok!Komikra szomjazom!
Puszi Doree

Ízelítő a 11-ik fejezetből

Sziasztok! Örömmel veszem tudomásul, hogy kíváncsian várjátok az új történetet! Nos, én is jó hírrel szolgálok, mert már meg is írtam belőle az első 2 fejezetet! Viszont csak márciusban terveztem felrakni... Nah, de lényeg a lényeg, hogy már elkezdtem írni és most hoztam a Who is Edward? -ból az előzetest! Mostanában olyan lettem, mint egy írógép xD.

Mindenki kiment a garázsba és beszállt a neki kijelölt autóba. Alice és Jasper hátulra ült én, pedig elölre Edward mellé. Egész úton, az ablakon bámultam kifelé. Nem szólt senki sem.

Én meg csak gondolkodtam. Próbáltam emlékezni, de minden hiába. Lehet, hogy már nem is fogok. De miért nem jut eszembe semmi Alice –el és Edward –al kapcsolatban? Mert talán ők jelentették nekem a legtöbbet? És miért aggódott értem annyira Edward? Miért ölelt meg?

ÁÁÁ, egyszer még tuti bedilizek.

Gondolataimból az ébresztett fel, hogy valaki kinyitotta nekem az autó ajtaját. Edward volt. Milyen udvarias. Mintha nem is ebből a századból jött volna.

Istenem miket képzelsz.

Lassan kimásztam az autóból és elmotyogtam egy köszönöm félét.

-Nagyon szívesen –mondta egy csibészes mosoly kíséretében. A szívem kihagyott egy ütemet. Ezt már nem először látom. Ez már nem először történhetett.

Nekem ez tűnt a legaribb résznek a fejezetből, szóval azért ezt választottam! Holnap teljes feji, addig is puszi!

Új történet ötlet

Sziasztok! Jó hírrel jövök! Van egy új történet ötletem. A címe még bizonytalan, de ha minden jól megy akkor márciusban megkezdeném azt is. Röviden ez lenne a lényege:

A múltam a jövőm!

Isabella Swan, vámpírként éli mindennapjait Forks -ban. Iskolába jár, akár a többi diák. A fiúk sorai nyálcsorgatva figyelik minden mozdulatát. Ő azonban rájuk sem hederít. Azonban egyvalami miatt nem is mernének próbálkozni. Egy fiú, akiről senki sem tud semmit, állandóan Bellával van. Ki ez a fiú? Miért van Bellával? Miért vannak egy ennyire kicsi városban? Mi történt Bellával a múltban? Miért tartózkodik a vámpíroktól?
Ezekre a kérdésekre tudhatjuk meg a választ, amikor egy vámpírcsalád, Cullenék érkeznek, ebbe az esős kisvárosba.
Szerelem lesz első látásra? Vagy féltékenység? Netán harcok? Gyűlölet?
Minden kiderül!

Oldalt találtok egy szavazást, ha elolvastad kérlek szavazz!
Előre bocsánatot szeretnék kérni azoktól, akiknek esetleg eszükbe jutott már egy ilyen történet. Nem olvasok valami sok blogot, tehát előfordulhat!
A véleményeteket is szeretném kérni erről a sztoriról!
És ne aggódjatok a Who is Edward? -ot is folytatom!

10. fejezet –Hihetetlen!

Sziasztok! Jó hírrel szolgálok, ugyanis ez lett a leghosszabb fejezet! Kérlek titeket, hogy most is írjatok komit! Remélem tetszik majd.


10. fejezet –Hihetetlen!

(Edward szemszöge)

Már jó két hét eltelt, mióta megtudtam a rossz hírt.
Azóta, szinte ki sem mozdultam a szobámból. Gyakran zokogok némán, hiszen elveszettem létezésemet, az Ő halálával. Nincs értelme élnem, már amennyire lehet életnek nevezni azt, amit mi művelünk.

Rose is elment. Megértem, mindenkit kiborítok a viselkedésemmel.
Vásárlás. Jóra tud gondolni.
Azt mondta, egyedül szeretné feldolgozni Bella halálát.
Arról miért nem szól, hogy hova megy?

Nem is lényeges. Amióta megtudtam a rossz hírt, nem voltam vadászni. El kellene mennem. Talán így egy kissé elfelejthetném a dolgokat. Megkérem Alice –t, hogy jöjjön el velem. A családban ő áll hozzám a legközelebb.

Kimentem a szobámból, majd Alice –ék szobája felé vettem az irányt, de az ajtó előtt megtorpantam.
Rosalie –val beszélgetett telefonon. Nem szokásom senkit sem kihallgatni, szinte úriemberként viselkedek, de most ez az alap dolog is kiveszett belőlem, így jobban füleltem a beszélgetést.

-Volt egy látomásom, minden rendben? –kérdezte Alice
-Mit láttál? Képzeld, Bella él! Azt, már nem mondanám, hogy virul… -mi? Bella él? Ez lehetetlen!
Azért lett volna ez a sok titkolózás? Rosalie ezek szerint Forks –ba ment? Alice sikított egyet, de nem foglalkoztam vele…
De hiszen az nagyszerű! De előbb kiszedem ebből a két kisördögből az igazat.
Visszatértem a beszélgetésre, mivel nem akartam túl sok mindenről lemaradni.

-Figyi, én maradok egy pár napot az tuti, te viszont továbbra is titkold mindenki elől és mondd meg, hogy jól vagyok! –parancsolta Rose. De, hát ezt meg miért akarták eltitkolni előlem, előlünk?
Mintha nem is én lennék. Olyan vagyok most, mint egy kisgyerek, aki megkapta azt, amit akart…
-Rendben megpróbálom. De én is látni szeretném! Ha más nem elmegyek én is! Csak Edward meg ne tudja! –most komolyan el akarják titkolni előlem, hogy Bella él?
Akkor harag, gyúlt bennem, hogy teljesen meggondolatlanul cselekedtem.
Benyitottam a szobába és közbeszóltam:

-Mit ne tudjak meg? –kérdeztem, de reméltem, hogy a hangomból nem hallatszik ki a düh.
-Öm, most mennem kell! Majd még beszélünk! Sziasztok! –miért teszi ezt?
-Rose… -kezdtem, de csak a búgást hallottam…

Dühösen fordultam Alice felé.
-Ez meg mi volt? Bella tényleg él? És ti el akartátok előlem titkolni? Miért nem szóltatok az elején, hogy erre készültök? –zúdítottam rá a kérdéseket.
-Te idióta! Szerinted, ha elmondja Rosalie, hogy mire készül, akkor te el is engeded? Igen él! És igen, el akartuk titkolni előled addig, amíg semmi sem biztos, mivel… -de nem tudta befejezni a mondatot, mivel látomása támadt:

„Rosalie és Bella, Bella szobájában az ágyon ülnek, és Rose vigasztalja a kissé lesoványodott kedvesemet.”

Én, mint egy őrült rohantam ki a szobából, le a nappaliba, és végig ordítoztam, hogy
-Él! Él! Él!

Messzinek hallottam, most Emmett hangját:
-Hé Carlisle a vámpírok megőrülhetnek? Hé, Öcsi nyugi! Mi ez a nagy öröm? –kérdezte, mire én csak megint annyit tudtam mondani, hogy:

-Él! Él! Él! –már mindenki a nappaliban volt, Alice kivételével és értetlenül néztek rám. Majd koboldszerű húgom ugrált le a lépcsőn, hatalmas vigyorral az arcán és hozzám rohant.
-Életben van! –kiáltotta most ő.

-Végre nekünk is elmondaná valaki, hogy mi folyik itt? Miért mindig a kicsit hagyjátok ki minden jóból? –poénkodott Em, ami most nem is érdekelt.
-Alice, elmondanád nekik? Én nekem most mennem kell! –mondtam, mire valakitől aggódó, valakitől szomorú, arckifejezést láttam.
-Persze, menj, utánad megyünk mi is nem sokkal –mondta.
-Köszönöm –azzal már ott sem voltam. Még hallottam, hogy kishúgom gondolja : „Hozzánk menj”

Rohantam, mint valami eszeveszett őrült. Nem érdekelt, hogyan, de mindenképpen visszajutok Forks –ba és ha kell, addig esedezem szerelmem bocsánatáért, ameddig kell, mivel most már egy a lényeg: hogy él!

Erre hatalmas mosoly terült szét az arcomon és inspirálólag hatott, mivel még életemben, nem is, létezésemben nem futottam ilyen gyorsan.
A fákat, most még vámpírszemmel is csak egy zöld csíkként érzékeltem. Nem érdekelt, ha egy állat ment el mellettem.
Csak azt akarom, hogy megbocsásson, hogy újra a karomba zárhassam, hogy megcsókolhassam kedvesemet.

Az út futva Forks –ba, olyan egy –másfél nap lenne…
Már rég besötétedett. Olyan éjféltájt lehet.

Akárhányszor, el akartam fáradni, Bella képét képzeltem magam elé, és újra erőre kaptam.
Most nagyon boldognak éreztem magam.

Futottam, futottam, futottam és futottam.

Az órákat most úgy érzékeltem, mintha évek, vagy akár évtizedek lettek volna.
Eddig nagy nehézségek árán kibírtam Bella nélkül hónapokat, most meg, alig egy-két napot, vagy már csak órát, alig bírok nélküle létezni!

Újra kezdtek elmémbe gondolatok szökni… szóval már közel lehetek.
He lehetséges ilyen, akkor még gyorsabban rohantam.
És… már láttam is az „Üdvözöljük Forks –ban” táblát.

Már a hajnali órákban járhattunk, de nem izgatott
Egyenesen a régi házunkhoz vettem az irányt az erdőn keresztül.
Már megpillantottam a házat, Alice -nek köszönhetően tudtam, hogy itt találom őket.
Nem törődtem az ajtóval, csak szimplán berontottam.

Rosalie éppen portalanított itt-ott.
-Hol van? –csak ennyit kellett, ahhoz kérdeznem, hogy gondolatban megmutassa, kedvesem Alice –ék szobájában van, mert nem akarta, hogy a kanapén aludjon.
Ezt, és még sok mindent meg kell köszönnöm Rose –nak.
Felrohantam az említett szobába, és láttam szerelmemet békésen szuszogni.
Most már minden rendben lesz… gondoltam, de még mekkorát tévedtem.
Amint, láttam, most is hozta a formáját, mert be volt kötve az egyik keze.

Egy csókot nyomtam a homlokára, majd visszasiettem nővéremhez.
-Nem lenne nagy baj, ha elmennék vadászni? Nem szeretnék neki ártani… -de nem engedte befejezni. Nem akarom, pont most megsebezni Bellát, főleg, hogy intenzívebben is érzem az illatát.

-Nem, persze, hogy nem, de lenne itt még valami… -a mondat végét meg sem várva rohantam ki az ajtón, de hallottam Rose gondolatait, hogy ebből gondok adódhatnak.
Miért? Mi történt?

Nem érdekelt, hogy most nem mehettem a kedvencemért, hegyi oroszlánért, most a szarvas is megteszi.
A patak mentén, egy kisebb csordára is találtam.
Viszont, nem akarok semmit sem a véletlenre bízni, így nem egyet fogok elejteni.
Gyorsan letepertem egy szarvast, majd szívtam a számomra sokat jelentő nedűt.
Ezután következett, majd még egy.

Úgy éreztem, így Bella biztonságban lesz már mellettem, tehát újra a ház felé vettem az irányt, majd meg sem várva, hogy Rose mondjon valamit, vagy, hogy én szóljak akár egy szót is, kishúgom szobája felé mentem és leültem az ágy mellé.
Néhány óra múlva, Bella légzése kezdett a normális lenni, majd már forgolódott is.
Éppen átfordult a másik felére, majd kinyitotta a szemét, hogy újra elmerülhessek, a csokoládébarna szemeiben.
Kissé értetlenül nézett rám, majd szólásra nyitotta a száját:

-Edward? –kérdezte.
-Igen, most már itt vagyok, nem kell félned! És, soha többé nem megyek el! –mondtam nek, majd megöleltem. Annyira jó volt újra a karjaimba zárni őt. Érezni puha bőrét, meleg testét.
A szívverése akadozó volt.

-Te vagy Edward Cullen? –kérdezte, és én értetlenül néztem rá. Most hülyéskedik? Vagy haragszik? Direkt csinálja ezt?
-Bella, nem tudom, hogy amiatt, mondod ezt, mert haragszol rám, vagy… most komolyan –mondtam neki.
-Akkor ne válaszolj. Én halál komolyan kérdeztem. Nem emlékszem sok mindenre –kezdte…
„Edward, én el akartam neked mondani… , hogy Bellának balesete volt, és szinte semmire sem emlékszik. Tőlünk legalábbis, csak képekre és nevekre, de semmi több…”

Ez is az én hibám. Jesszusom, akkor arra sem emlékszik, hogy vámpírok vagyunk?
Rápillantottam és a szemében féltést, értetlenséget, szerelmet és, talán félelmet láttam volna?
Kissé elhúzódott tőlem, amit nem tudtam mire vélni…
-Bocsánat –mondtam, majd kimentem a szobából és az erdő felé vettem az irányt.

Istenem! Nem emlékszik semmire!
Most mit csináljak? Szívem szerint elmesélnék neki mindent. De nem tehetem! Azzal csak neki ártanék!
Az lenne a leghelyesebb döntés, mint az elején. Elkerülni.
De most már képtelen vagyok rá! Él, azt nem mondom, hogy virul, de él!
Hallom szívének dallamát, ami a legszebb zene füleimnek!
Mi lenne, ha megpróbálnám újra visszahódítani? Ez elég hülyén hangzik…


~°~


Nem tudom, hogy mennyi ideig gondolkozhattam, de ha nem szeretnék sok időt nélküle eltölteni, akkor ideje lenne visszamenni…
Mostanra biztosan Alice –ék is megérkeztek.
Vajon ők tudják? Biztosan… Mindig minden fontos dologról csak én maradok le…

Újra futásnak eredtem… Szinte ezt csinálom egész nap… rohanok…
Amint beértem a házba Alice ugrott a nyakamba.
Én fogtam magam és leültem a kanapéra, majd a kezembe temettem az arcomat.

-Minden rendben lesz, fiam –mondta anya.
-Köszönöm, de olyan nehéz… nem tudom, hogy mit tegyek… hogy mi lenne a helyes…
-Véleményem szerint, hagynunk kell, hogy ő maga jöjjön rá mindenre –mondta apám.
-De mit tegyek? Nem élhetek nélküle! Ő az életem! Nem élhetek az életem nélkül! Idáig is nagyon nehezen bírtam… de most… kár volt visszajönnöm –mondtam, mire egy dallam:
-Nem! Nem mehettek el újra! Nem emlékszem mindenre! Nem csak titeket felejtettek el! Segítsetek emlékezni… hagyjátok, hogy újra megbízzak bennetek… -mondta és a végén már zokogott. Esme és Alice egyből odarohantak és átölelték.
-Ne aggódj kedvesem, nem fogunk elmenni –mondta Esme.
-És innen sem fogsz elmenni addig, amíg nem tartunk egy csajos estét -kezdte Alice. Erre mindenki elmosolyodott.
-Én pedig átkötözöm a kezedet. Gyere –mondta Carlisle.
-Köszönöm.

Apám az irodájába vezette, majd beszélgetni kezdtek.
Én pedig csak most döbbentem rá, hogy mennyire megváltozott…
Teljesen sovány lett, az arca beesett. Ez mind miattam…

(Bella szemszöge)

Még jó, hogy nem mennek el… Nem tudom, hogy miért érzem úgy, de belehalnék, ha újra elmennének.
Dr. Cullen nagyon jó orvosnak bizonyult.
Még a fertőtlenítés sem okozott kellemetlenséget.

-Lehetséges, hogy valaha újra emlékezni fogok mindenre? –kérdeztem inkább magamtól.
-Mennyi emléked jött vissza? –most ő kérdezte… Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy mellette biztonságban vagyok…
-Hát olyan 14 éves koromig. Szépen lassan, de eddig szinte majdnem minden emlékem visszatért 14 éves koromig. Rólatok csak egy-két emlékem van, de azt sem nagyon értem. Meg persze arra, emlékszem még, hogy ideköltöztem anyuék miatt… de annyira zavaró, hogy sok dologra tudom, hogy már megtörtént, vagy érzem valakire, hogy ismerem, de mégsem tudom, hogy ki az. Teljesen össze vagyok zavarodva –meséltem.
-Szerintem nem lesz itt gond. Ha már ennyi emléked visszatért, akkor a többi is követni fogja… mi pedig itt leszünk neked és segítünk.
-Köszönöm, és, hát lenne egy kérésem… -kezdtem bele.
-Mi lenne az? –kérdezte…
-Hát, ma ugye lett volna iskola, nem is vagyok a legjobban, meg mivel orvos vagy, lehetséges lenne, hogy adj mára egy igazolást? –kérdeztem.
-Ha csak ennyi, akkor természetesen. Ugye a mai napot még itt töltöd? –érdeklődött.
-Ha ti ezt szeretnétek, és nem zavarok, akkor igen. El is mennék elvégezni néhány dolgot.
-Persze megértem.

Elindultam a fürdő felé a cuccaimmal, majd vettem egy forró zuhanyt.
Újabb emlékem támadt.

„Az egyik pillanatban még Jake áll előttem, majd egy hatalmas vörösesbarna farkas.”

Most már tényleg meghibbantam…
Nem bírom tovább, hogy abból, ami érdekel, csak ilyen jelentéktelen dolgot látok.
Újra zokogásban törtem ki. Ezen már én sem igazodok ki.
Ráadásul most itt vannak Cullenék.
Esme és Carlisle nagyon kedves, szüleimként tekintek mind a kettejükre.
Rosalie ott volt, amikor kellett és ugyanúgy, mint Alice, nagyon kedves. Kíváncsi vagyok erre a csajos estére.
Emmett, megint poénkodott, de nem nagyon figyeltem rá.
Jasper kicsit távolságtartó, de biztosan nehezen megy neki az ismerkedés… vagy más…
Edward, pedig amióta itt van, mintha a lyuk a mellkasomban beforrt volna. Különös érzést vált ki belőlem. A gyomromban pillangók repkednek ezrével.
Nem is tudom, lehet, hogy szeretem. Szerelmes vagyok belé?


~°~


A csajos este fantasztikus volt! Életemben nem hittem volna, hogy ilyen jó érzem magam Rose- al és Alice –el. Beszélgettünk, DVD –t is néztünk, viszont holnap iskola… így korán kell kelnem, mert még haza kell mennem a cuccaimért.
Minden nap reménykedem, hogy másnap legalább visszatér még egy haloványka kis emlék, de hiába.
Szeretném már végre tudni, hogy nem hibbantam meg. És még itt van ez a farkas –vámpír dolog. Hiába érzem magam biztonságban Cullenék –nél, nem merem nekik elmondani a képzelgéseimet. Szerintem senki sem szeretne diliházba kerülni…


Tehát kérlek komizz, mert neked egy percedbe sem telik, viszont lehet, hogy a történet menetét befolyásolja!
Puszi: Doree

Ízelítő a 10-ik fejezetből!

Hát nem valami nagy előzetes, de remélem, hogy örültök neki! Nos, kitaláltam egy kis kérdezz felelek dolgot. Ti kibírnátok egy hétig gépezés nélkül? Kérlek válaszoljatok rá, mert később megtudjátok, hogy ezt miért írom!+ Még örülnék 1-2 kominak az előző fejihez is! Kérlek! Nem sok idő, míg komiztok, viszont az írói kedvemet biztosan javítja ;) Tehát válaszoljatok a kérdésre!
Holnap friss!


Gyakran zokogok némán, hiszen elveszettem létezésemet, az Ő halálával. Nincs értelme élnem, már amennyire lehet életnek nevezni azt, amit mi művelünk.

Rose is elment. Megértem, mindenkit kiborítok a viselkedésemmel.
Vásárlás. Jóra tud gondolni.
Azt mondta, egyedül szeretné feldolgozni Bella halálát.
Arról miért nem szól, hogy hova megy?

Nem is lényeges. Amióta megtudtam a rossz hírt, nem voltam vadászni. El kellene mennem. Talán így egy kissé elfelejthetném a dolgokat. Megkérem Alice –t, hogy jöjjön el velem. A családban ő áll hozzám a legközelebb.

Kimentem a szobámból, majd Alice –ék szobája felé vettem az irányt, de az ajtó előtt megtorpantam.
Rosalie –val beszélgetett telefonon. Nem szokásom senkit sem kihallgatni, szinte úriemberként viselkedek, de most ez az alap dolog is kiveszett belőlem, így jobban füleltem a beszélgetést.

Puszi
Doree

9. fejezet – Egy ismerős helyen

Sziasztok! itt a 9-ik feji! Remélem tetszik és kérlek a végéért ne öljetek meg! Viszont komikat várok és abban nyugodtan szidhattok :P Csak komiért cserébe! xD

9. fejezet – Egy ismerős helyen

( Bella szemszöge)

Miután Rosalie kiment a szobából én fogtam magam és a könnyeimmel küszködve, leültem az ágyamra. A karjaimmal úgy fontam át magam, mintha szét akarnék esni. Mintha egy hatalmas lyuk lenne a mellkasomban, ami soha nem látszik megszűnni.
Szóval itt van Rose. Ez azt jelenti, hogy a többiek is? Nem, nem hiszem.
Hiszen nem számítok nekik. Nekem, pedig most idegeneknek számítanak.
Hihetetlen, de Rosale mellett biztonságban érzem magamat. A bizalmat nehéz kiérdemelni, főleg, ha elvileg az illető azt valamikor a régmúltban elvesztette… azt hiszem…

Csak arra lettem figyelmes, hogy újonnan érkezett vendégem besiet a szobájába, majd átkarol, és nyugtató szavakat suttog.
-Rose… -próbáltam értelmes mondatokat kinyögni a sírásom ellenére…
-Sss, nyugi Bella, most már minden rendben lesz. Itt vagyok –mondta.
-De meddig? Mi lesz, ha újra elmész? És ők is itt vannak? Nem, nem emlékszem szinte semmire, mielőtt megkérdeznéd –mondtam, mert reményt láttam felcsillanni a szemében.
-Ne aggódj! Én mindenképpen itt maradok, és Emmett és Alice, no meg ha Alice, akkor Jasper is vissza fog jönni. Ha pedig már majdnem mindegyikünk úgy dönt, akkor Esme és Carlisle is jönni fog. Hát szülők nélkül nem is élet, az élet –mondta és én hittem neki. Hiszen, akkor most miért lenne itt?

(Rosalie szemszöge)

-Mit ne tudjak meg? –hallottam egy nagyon is ismerős hangot… -Edward! A fenébe! Miért kell neki rosszkor, rossz helyen lennie?
-Öm, most mennem kell! Majd még beszélünk! Sziasztok! –próbáltam menteni a menthetőt… de hiába!
-Rose… -hallottam még a hangját, de kinyomtam. Mindent megtettem, de fölösleges! Hacsak Alice nem talál ki valami megfelelő indokot, akkor biztos idejön! És, ha Edward jön, akkor a többiek is!

Nem érdekel! Én itt maradok Bellával! Látszik rajta, hogy mennyire szüksége van társaságra!
Hogy tehette ezt vele Ed? Hogy tehettük ezt?
De, ha már mindenki tud róla, akkor Em is. Csak az amnéziáról nem…
Zavaros egy ügy, az biztos.
Gondolkodásomból halk sírás rázott ki.
Bella!
Elindultam a szobájába, és amikor beléptem, felnézett rám.
A karjait összefonta a mellkasa előtt, mintha attól félne, hogy szétesik!
Mit tettünk vele?
Odamentem hozzá és átöleltem. Próbáltam nyugtatni, de nem hiszem, hogy sikerrel jártam volna…

-Rose… -kezdett bele, úgy látszik, hogy elég nehéz neki beszélnie.
-Sss, nyugi Bella, most már minden rendben lesz. Itt vagyok –mondtam. Igaz is volt!
-De meddig? Mi lesz, ha újra elmész? És ők is itt vannak? –lehet, hogy emlékszik valamire?- Nem, nem emlékszem szinte semmire, mielőtt megkérdeznéd –Bella mindig is jó megfigyelő volt. Nem csodálkozom, hogy észrevette, hogy közbe akartam vágni.
Én nem szándékozom elmenni az egyszer biztos.
Ezek után nem! Csak rá kell nézni!
-Ne aggódj! Én mindenképpen itt maradok, és Emmett és Alice, no meg ha Alice, akkor Jasper is vissza fog jönni. Ha pedig már majdnem mindegyikünk úgy dönt, akkor Esme és Carlisle is jönni fog. Hát szülők nélkül nem is élet, az élet –mondtam. Igen, milyen jó is lenne egy kisbaba. Csak reménykedni tudtam, hogy minden a régi lesz. Hogy Bellának visszatér az emlékezete, hogy újra egy párt alkotnak majd Edward -dal.

-Most csak egyedül jöttem… De mit szólnál hozzá, ha egy kis időt nálam, nálunk töltenél? –kérdeztem. Úgyis egyedül lennék, míg a többiek meg nem érkeznek. Ebben az egyben biztos voltam, hogy Alice nem tudja tartani a gondolatait és itt fognak kikötni.
-Rendben. Bemutatlak Charlie- nak, aztán utána mehetünk! Biztos megengedi –mondta.
-Igen, remélem is. Akkor tarthatunk egy csajos estét! –el sem hiszem, hogy ennyire jóban lettem Bellával. Én meg a csajos esték? Naná, csak általában Alice szokta ezeket megszervezni.
-Vegyél egy jó forró fürdőt, addig hozok, vagy készítek neked valamit enni! Amint látom, eléggé lefogytál az elmúlt időben –ajánlottam neki egy kedves mosoly kíséretében.
-Azt hiszem nem ellenkezem –mondta félénken. Én kimentem a szobájából és a konyha felé vettem az irányt. Várjunk, mit is csináljak neki?

Körülnéztem a konyhában, találtam ott kenyeret, igen, azt hiszem így hívják. Aztán volt ott még, valami piros, folyékony, de sűrű dolog. Aztán, hús, vagy nem, felvágott!
Mit is kell velük csinálni? De régen voltam ember! És még annál régebben ettem emberi kaját!

Fogtam a kenyeret, rányomtam azt a piros löttyöt, majd a felvágottat. Azt hiszem így kell…
Nem tudtam tovább ezen agyalni, mert megszólalt a telefonom.
Alice neve volt a kijelzőn. Csak nem vetemedik Ed arra, hogy a húga mobiljáról telefonáljon!

-Igen? –kérdeztem, de a háttérben nevetést hallottam.
-Rose… -kezdte Alice –A kenyérre előbb a sonkát tedd rá, arra, pedig a piros löttyöt, amit ketchup –nak hívnak! –mondta, de hallottam a hangján, hogy a kitörő nevetésével küszködik.
-Ha kiröhögtétek magatokat, akkor akár el is mondhatnád, hogy pontosan miért hívtál! –szóltam rá megrovóan.
-Jah igen, nagyon, de nagyon sajnálom, de Edward a gondolataimban látta, hogy elmentél Bellához. A beszélgetés közben volt egy látomásom, amiben Bellával ölelkezel és… hát… ezért úgy döntött, hogy elmegy Forks –ba –mondta húgom bűnbánóan.
-És ti? Ugye ti is jöttök? –kérdeztem reménykedve.
-Igen, ő már el is indult. Mi is mindjárt megyünk, csak gondoltam szólok előtte, nehogy váratlanul érjen.
-Köszi az infót, most megyek. Szia Alice –mondtam, de nem tudtam letenni a telefont, mert valaki közbeszólt.
-Jah, és láttam, hogy Charlie elengedi hozzánk Bellát. Sok sikert! Puszi –mondta.

Miközben Bella a szobájában készülődött, addig én elkészítettem neki a vacsorát, úgy, ahogyan Alice mondta.
Legalább jó hír, hogy Ed úgy tudja, hogy Bells él. De ha rajta múlik, akkor még ma ideér. A szerelméért akármire képes!
De mit, mondjak el neki? Nem kéne nekem beleavatkozni az ő életükbe… ez jókor jut az eszembe…
Nem, ha Ed visszajön, akkor majd ő elmondja azt, amit Bellának tudnia kell…
Mivel még volt időm, ezért kimentem az ajtón és futásnak eredtem az erdő felé. Csak nem vihetem a karjaimban haza…

Nem téptem ekkora sebességgel már régóta, mint most! Több, mint 220 –al mentem vissza Bellához, immár a BMW -vel, így nem kevesebb, mint 10 perc alatt megfordultam.,

Visszasiettem a konyhába és már hallottam is Bella halk lépteit, ahogyan jön lefelé a lépcsőn.
-Gyere csak, készen vagyok… hát nem készítettem valami nagy dolgot, csak egy szendvicset, mert…hát… -mit mondjak? Ha nem emlékszik arra, hogy vámpírok vagyunk, nem hozhatok fel semmit… talán egy dolgot.
-Nem szoktam gyakran kaját készíteni, mert Esme imád főzni, így nem is engedi, hogy mi készítsünk ennit. De azért remélem, ízlik –mondtam neki. Első dolog, amint Bella elaludt, megyek ételt venni neki…
-Beszéltem Charlie –val –kezdte, ennyire le lettem volna foglalva? Mindegy –…és elengedett.
Azt mondta, ha úgy látom jónak, akkor menjek, meg a szokásos szöveg –a végén már mosolygott.
-Akkor, amíg eszel én, összepakolok pár cuccot… –…pár napra, fejeztem be magamban a mondatot.
Felmentem az emeletre és egyenesen Bella szobája felé vettem az irányt. Előkaptam a szekrényből egy cucctáskát, majd minden szükséges ruhát belepakoltam.
Nem egy napra…

(Bella szemszöge)

Miután megbeszéltem apuval, hogy engedjen el és beleegyezett a konyhába mentem. Mivel apu nagyon szereti Carlisle-t és Alice-t (nem tudom miért) ezért azt mondta, ha kell még egy napot maradhatok is. De annyira nem repdesett az örömtől…
A konyhában Rose, várt 2 szendviccsel.
Miután otthagyott, jóízűen elkezdtem enni, hiszen egész nap semmit sem fogyasztottam.
Bár a hasam még mindig görcsölt és az álmosság is kezdett elnehezedni rajtam.

( Rosalie szemszöge)

Mire leértem, Bella már útra kész volt. Kimentünk, mind a ketten beszálltunk az autóba, majd nem annyira gyorsan a Cullen ház felé vettük az irányt.
Jó 20 perc alatt meg is érkeztünk.
Bekísértem Bellát.
-Öm, a megmutatom, hogy hova tedd le a cuccaidat –mondtam, de már láttam, hogy egyre laposabbakat pislog… sebaj, legalább nem kérdezősködik.
De melyik szobába vezessem? Edward szobájában, csak kanapé van, azt pedig a drága bátyóm nem nézné jó szemmel, ha a kanapén aludna élete értelme…
Ezért Alice –ék szobájába invitáltam.

-Akarsz beszélgetni? –kérdeztem.
-Nem lenne gond, ha ezt kihagynám? Túl fáradt vagyok ehhez –mondta, és egy ásítással is alátámasztotta mondandóját.
-Persze, semmi gond, hosszú nap volt a mai. Álmodj szépeket és, ha akármire szükséges van, csak kiálts! –tanácsoltam, majd kilibbentem a szobából és elindultam a nappali felé. Leportalanítottam egy- két dolgot, majd az órára pillantva megállapítottam, hogy már hajnali 4 óra van, amikor hirtelen kivágódott az ajtó és a bátyám lépett be rajta.

-Hol van? –kérdezte, mire én megmutattam gondolatban és már ott sem volt. Ezen elmosolyodtam.
Egy pillanat múlva, újra mellettem termett.

-Nem lenne nagy baj, ha elmennék vadászni? Nem szeretnék neki ártani… –kezdte, de én félbeszakítottam.
-Nem, persze, hogy nem, de lenne itt még valami… -most én nem tudtam végigmondani, pedig ebből később gondok adódhatnak.

(Bella szemszöge)

Rose tényleg nagyon kedves velem.
Szívesen beszélgettem volna vele, vagyis hát lehet, hogy inkább faggatózás lett volna belőle, de ez a fáradtság miatt elmaradt.
Hát igen, eléggé hosszú volt ez a mai nap…
Hisz’ gyalog jöttem haza a suliból, meg az a sok sírás sem tesz jót…

Nemsokára elnyomott az álom, és az éjszakám álmatlanul telt.

Reggel az eget szürke felhőréteg takarta.
Éppen átfordultam a másik felemre, ahol egy aranybarna szempárral találkoztam…

-Edward? –kérdeztem…


Komit! Puszi

Ízelítő a 9-ik fejezetből!

Sziasztok! Ez most egy elég rövidke előzetes lesz, de remélem nem bánjátok! Főleg, hogy szinte semmi izgalmas nincsen benne... Na majd a fejezetbe! Szóval az előzetes:

Miután Rosalie kiment a szobából én fogtam magam és a könnyeimmel küszködve, leültem az ágyamra. A karjaimmal úgy fontam át magam, mintha szét akarnék esni. Mintha egy hatalmas lyuk lenne a mellkasomban, ami soha nem látszik megszűnni.
Szóval itt van Rose. Ez azt jelenti, hogy a többiek is? Nem, nem hiszem.
Hiszen nem számítok nekik. Nekem, pedig most idegeneknek számítanak.
Hihetetlen, de Rosale mellett biztonságban érzem magamat. A bizalmat nehéz kiérdemelni, főleg, ha elvileg az illető azt valamikor a régmúltban elvesztette… azt hiszem…

Csak arra lettem figyelmes, hogy újonnan érkezett vendégem besiet a szobájába, majd átkarol, és nyugtató szavakat suttog.
-Rose… -próbáltam értelmes mondatokat kinyögni a sírásom ellenére…
-Sss, nyugi Bella, most már minden rendben lesz. Itt vagyok –mondta.


Friss holnap, remélem tudtok addig várni!

8. fejezet –Nem érdekel, mit gondol!

Sziasztok! Mindenkinek szeretettel küldöm Valentin- nap alkalmából a 8-ik fejezetet!
Remélem ehhez is komiztok egypáran. ^^

8. fejezet –Nem érdekel, mit gondol!

(Rosalie szemszöge)

Már több mint két hét telte el azóta, hogy Alice –nek látomása volt Belláról.
Nem értem Edwardot. Miért nem engedi, hogy elmenjek?
Akármennyire is hihetetlen megszerettem Bellát. Rájöttem, hogy színt hozott az életünkbe. Hogy vele Edward is boldog. Ha meg is történt, hogy meghalt, nem ezt érdemli. Elvileg családtagként tekintünk rá az Isten szerelmére! Akkor miért csináljuk ezt? Nem csak a bátyámnak jelentett sokat!

Alice -nek a legjobb barátnője volt! Végre valaki rajtam kívül elkísérte vásárolni, bár nem ez volt a kedvenc elfoglaltsága. Nem is mosolyog. A mindig vidám Alice, aki színesen öltözködik, csak sír, vagy látomást vár.

Esme –nek és Carlisle –nek a gyermeke! Nem tudom, milyen érzés, ha egy gyereket veszít el az ember, jelen esetben vámpír, de akkor sem lehet egy pozitív dolog. Esme, nem mosolyodott el, mióta megtudta a hírt, Carlisle pedig a munkájába temetkezett… még jobban.

Jasper elviseli mindenkinek a fájdalmát. Magát okolja. Azt gondolja, ha jobban bírta volna
nem támadt volna Bellára. De hisz ez akárkivel előfordulhatott volna.
Emmett, kedvesem, nem is mesél vicceket és ő is feszült.
Én sem vagyok a legboldogabb, főleg miután rájöttem, milyen bután is viselkedtem vele.
Rájöttem, hogy a családom boldogsága egy emberlányon múlik. Méghozzá Belláén.
Ezért teszem azt, amit tenni fogok.
Edward –ról nem is beszélek! A szobájában ül. Néha hallom, hogy némán zokog. Vadászni szinte el sem ját. Ekkora önuralmat!

Akkor sem fogom hagyni. Bella most már a család tagja. Remélem még él. Bár nem vagyok benne biztos. De akkor sem érdemli meg, hogy ne emlékezzünk meg rá.

Nem érdekel, elmegyek Forks –ba!

Jajj persze Alice. Amint elhatároztam, hogy elmegyek, már jött is be. A bejövés enyhe kifejezés. Inkább berontott!

-Rosalie! Ezt nem hiszem el! Köszönöm –mondta vidáman.
-Végre egy mosoly. Bella ennyit megérdemel.
-Én is megyek veled! –jelentette ki határozottan.
-Nem! Azt nem lehet! Egyedül megyek! –mondtam én is határozottan.
-De miért? –kérdezte lelombozottan.
-Azért, mert így is eléggé gyanús, hogy egyedül elmegyek Em nélkül, hát, ha még te is jössz. Ha kiderül Edward így is, kiakad –magyaráztam el neki mindent, majd láttam, hogy átsuhan a felismerés az arcán.

-Rendben, de csak egy feltétellel.
-Mi lenne az? –kérdeztem.
-Én pakolok be, és amint odaértél, felhívsz! –mondta.
-Ez egyértelmű! De egy-két dolog bonyolult. Például el tudod titkolni Ed elől, hogy hová is megyek? –kérdeztem.
-Ugyan, az már profin megy nekem! Amint megbeszéltük az alibidet, könnyebb dolgunk lesz. Nem ez lesz az első alkalom, hogy eltitkolok valamit előle.
-Nah, ez már nem érdekel. Viszont kérlek nyugodj le, mert ez még nekem is sok nem, hogy még Jasper –nek! Ő sem tudhat róla.
-Értem, rendben, megpróbálok lenyugodni. De mégis mi lesz az alibi? –kérdezte. Óriási… ő volt az egyetlen reményem.

-Öhm, hát igazság szerint, azt hittem, hogy te kitalálsz valamit –vallottam be.
-Nem gond! Ez már csak apróság. Eltitkolni, nah azt nehéz lesz! –jelentette ki.
-Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy nagyobb vásárlást terveztem? Amúgy igaz is, tényleg rám fér már néhány új ruha, itt, pedig nem valami bő a választék. Meg azt is mondhatnám, hogy nem bírtam elviselni a szenvedéseteket és elmennék, olyan 1-2 hétre! –ajánlottam.
-Ez nem is rossz ötlet! Tehát, akkor meguntad a nyavalygásokat és a szomorúságot, ezért elutazol egy nagyobb vásárlókörútra, és úgy egy hét múlva jössz? –összegezte én pedig rábólintottam.

Otthagytam Alice –t hadd pakoljon össze, én pedig lementem, hogy elmondjam a családomnak, az egészet.

-Esme, Carlisle, Jasper, Edward, Emmett! –kiáltottam, mire mindenki megjelent a nappaliban, Ed kivételével. Ezen nem is csodálkoztam.

-Őszinte leszek hozzátok. Engem is mélyen érintett Bella halála, ezért is teszem, amit teszek. Szükségem van egy kis magányra, hogy egyedül tudjam feldolgozni a történteket. Számításba vettem egy nagyobb vásárló –körutat is. Az egész körülbelül egy hetet venne igénybe. Remélem nem haragszotok. Alice- nek már szóltam, most éppen a ruháimat pakolja. Tényleg sajnálom, de csak egy hét –mondtam és láttam, hogy elhitték.

Alice éppen most jött le a lépcsőn, kezében egy nagyobb cucctáskával.
Mindenkitől elbúcsúzkodtam. Gondoltam Edward- tól is elköszönök, ezért felmentem a lépcsőn és már éppen nyitottam volna ki az ajtót, de meghallottam, hogy némán zokog. Ezért inkább békén hagytam. Elindultam a nappaliba, és odamentem Alice- hez.

-Kérlek, köszönj el a bátyámtól a nevemben. Most inkább egyedül hagyom. Nem lenne alkalmas benyitnom –magyaráztam húgomnak.
-Persze, ez csak természetes.
-Köszönöm, most megyek is! Akkor, kb. egy hét múlva, találkozunk! Sziasztok! –mondtam majd a garázs felé vettem az irányt, mivel kissé fura lenne futva megtenni az utat. Beültem a tűzpiros BMWm-be, és még egy utolsó pillantást vetettem a házra, majd elindultam egy esős város felé.

( Alice szemszöge)

De örülök, hogy Rosalie elment egy kicsit kikapcsolódni. Direkt nem gondoltam olyanra, amire nem szabad.

-Mire nem szabad gondolni? –hallottam meg Ed hangját, kb. egy hét elteltével.
-Hát arra, hogy Rosalie elment. Tudom, hogy tudod, hogy mi miatt ment el és ez téged elszomorítana. Hiszen tudom, hogy kivel kapcsolatos. Amúgy Rosalie nem akart megzavarni ezért átadom helyette is az üdvözletét –mondtam, mire ő odajött hozzám és átölelt.
-Köszönöm –mondta, majd kiviharzott a szobából és az ablakon keresztül láttam, hogy az erdő felé veszi az irányt. Most biztonságban vannak a gondolataim. Szegény Ed. Olyan rossz átverni őt. De ez a saját érdeke is.

( Rosalie szemszöge)

Már lassan másfél napja autókázok Forks felé. Ideje lenne lassan vadásznom is, ha emberek közé megyek, nem lenne szerencsés lemészárolni mindenkit.
Éppen most kanyarodtam le az erdei ösvényen, ezzel a házunk felé vettem az utamat.
Mivel nem szerencsétlenkedtem, hanem még itt is közel 200 –al hajtottam, pillanatok alatt odaértem a Cullen villához.

A ház előtt gyorsan lefékeztem. Még jó, hogy ilyen jók a reflexeim.
Bementem a házba, ahol szinte minden ugyanúgy volt, ahogyan hagytuk. Csak élettelen.
És kissé poros is.
Felmentem az Emmettel közös szobánkba és kinyitottam a gardróbom ajtaját. Gyorsan beszórtam a cuccaimat, majd az órámra pillantottam.
Délelőtt 11.
Ha Bella él, akkor még suliban van. Szóval először elmegyek vadászni, aztán a temetőbe, és ha ott sincsen, akkor a Swan lakás felé veszem az utamat.

Futva elindultam az erdőbe. Nemsokára az egyik patak mellett találtam, két szarvast, amit le is döntöttem és kiszívtam a számomra oly sokat jelentő vért.
Ezzel úgy gondoltam jól elteltem.

Tehát irány a temető.
Nem autóval mentem. Jobb, most nem visszamenni. Már annyira izgulok. Teljesen ki vagyok. Remélem, nem találok egy olyan nevű sírkövet sem, hogy Isabella Marie Swan.
Jó negyed óra futás után, már látni lehetett a temetőt. Az utolsó métereket már gyalog tettem meg. Besétáltam a temető kapuján.
Sorról- sorra bejártam az egész helyet, és szerencsémre egy Bella nevezetű személyt sem találtam.
Ezek szerint él? De mi van, ha az anyukája kérésére Phoenix –ben temették el? Ááá, nem hiszem. Mindenesetre, most irány a Swan lakás, ha él, akkor minden bizonnyal nemsokára hazaér.

Újra futásnak eredtem az erdőben, majd miután a fák már nem biztosítottak akkora árnyékot, lassítani kezdtem és gyalog mentem a házhoz, majd felugrottam az egyik fára, és bemásztam a résnyire nyitva hagyott ablakon.
A szobában por nem volt. Ez jó jel.
Rápillantottam az ágy mellett álló éjjeliszekrényre, ahol megtaláltam azt a CD –t, amit születésnapjára kapott, Alice –től és Edward –tól. De még egy üzenet is társult hozzá. Úgy gondoltam nem olvasom el. Ezek szerint tényleg él? És megtalálta, amit Edward elrejtett?
Akkor minden rendben?!
Megnéztem az órát, ami 13:33 –at mutatott. Akkor nemsokára hazaér. Gondoltam magamban.
Reménykedtem, hogy minden visszazökken a rendes kerékvágásba. Kinéztem az ablakon és az erdőt kémleltem.

Majd egy eléggé egyenletlen szívdobogást hallottam, amihez nemsokára léptek is társultak.
Valaki kinyitotta az ajtót, és ha jól hallottam a konyhába lépkedett. Utána feljött a lépcsőn és a fürdő felé igyekezett. Megnyitotta a vízcsapot, majd el is zárta.
Ezután hallottam meg közeledni a lépteket a szoba felé, de már éreztem a hozzá társuló illatokat is.
Igen, ez Bella. És él.
Halkan kinyitotta az ajtót, majd észrevettem, hogy a szíve kihagyott egy ütemet. Lassan megfordultam.
-Bella! –kiáltottam, majd már nem bírtam tovább és odaszaladtam hozzá, majd megöleltem. Először nem tért magához, majd visszaölelt.
-Bella, annyira örülök, hogy élsz! El sem hiszed, hogy mennyire ránk ijesztettél! Tudod, hogy Edward, hogy ki fog csattanni az örömtől? –kérdeztem, de csak most tudtam jobban szemügyre venni szegény lányt. Teljesen le volt fogyva, az arca beesett, a szeme alatt hatalmas karikák. Az egyik karja bekötve. Hát vele meg mi történt? Hozta a formáját? És mintha döbbenetet láttam volna megjelenni az arcán. Még párat pislantott is, mintha nem hinné el, hogy itt vagyok.

-Minden rendben? Tudom, hogy mérges vagy ránk, amiért szó nélkül itt hagytunk, de most már minden rendben lesz! Edward szeret téged, ne haragudj rá se! –mondtam, de még mindig semmi.
-Rosalie Hale –mondta úgy, mintha még csak most találkoztunk volna életünkben először.
-Igen, de hiszen ezt te is tudod –mondtam.
-Miért? Miért hagyott el? –kérdezte és a hangja egyre erélyesebb lett.
-Mert féltett magától, azért! –mondtam én is egy kis éllel a hangomban.
-De ez nem mentség, és ne védd! –mondta ugyanolyan hangnemben.
-De, Bella minden rendben? –kérdeztem. Olyan furcsa volt.
-Nem semmi sincs rendben, másrészt meg ki az, az Edward? –kérdezte most ő, mire én teljesen ledöbbentem. Mi az, hogy ki az, az Edward? Ugrat? Vagy mi?
-Bella –kezdtem finoman- elhiszem, hogy haragszol rá, de ezt, azért nem érdemli meg…
-Nem, én tényleg nem tudom, hogy ki ő. Volt egy balesetem. Egy autóbaleset. Súlyosan megsérültem. Amnéziám van. Szinte semmire sem emlékszem. Csak nevek és néhány kép, meg arc. De semmi más. És ez eléggé nehéz így nekem –mondta egyre halkabban, a végén már zokogott és átölelt.
Most komolyan? Nem emlékszik semmire? Istenem! Akkor arra sem emlékszik, hogy vámpírok vagyunk?
Most mi lesz?

Nem tudtam sokáig gondolkodni, mert telefoncsörgés zavart meg minket.
-Megbocsátasz? –kérdeztem, mire egy bólintással válaszolt is.
A telefon Alice nevét mutatta.

-Igen, mit akarsz Alice? –kérdeztem
-Volt egy látomásom, minden rendben? –kérdezte.
-Mit láttál? Képzeld, Bella él! Azt, már nem mondanám, hogy virul, mert amnéziája van és szinte semmire sem emlékszik –mondtam, mire egy sikítást hallottam a telefon másik végéből.
-Komolyan? Hát ez remek hír! Mármint, hogy él! Amnézia? Huh, hát azzal már több gond van. Mit tegyünk? –gondolkozott.
-Figyi, én maradok egy pár napot az tuti, te viszont továbbra is titkold mindenki elől és mondd meg, hogy jól vagyok!
-Rendben megpróbálom. De én is látni szeretném! Ha más nem elmegyek én is! Csak Edward meg ne tudja!
-Mit ne tudjak meg? –hallottam egy nagyon is ismerős hangot…

Tehát komit, és minden kedves, szerelmes párnak szeretnék kellemes napot kívánni!

7. fejezet –Kérdések és kérdések

Nah, mielőtt a frissel foglalkoznátok, lenne néhány fontos dolog, amiről beszélni szeretnék veletek! Ezekre megjegyzés formájában tessék válaszolni! *szigorúannéz*
1. Mivel, most nincs ihletem egy novellához, mit szólnátok, ha a 8. fejezet lenne az ajándékom nektek Valentin-napra? Ez csak tőletek függ! Persze, ez csak akkor ha ti igennel voksoltok a megjegyzésben!
2. Nos gondolkoztam, hogy egy idő után hogyan folytassam a törit, és arra jutottam, hogy megkérdezlek titeket afelől, hogy szeretitek- e, ha Bella szerencsétlenkedik. Mert, hát ugye a 6. fejezetben is sikeresen felsérti a tenyerét... Szóval, ha szeretnétek, hogy szerencsétlenkedjen, akkor erre is igennel voksoljatok...istenem tisztára, mint egy show... Nah mindegy és még valami
3. Amint elolvastátok mindenképpen komizzatok! :D

7. fejezet –Kérdések és kérdések

( Bella szemszöge)

Másnap reggel korán keltem, mert nem tudtam aludni az idegességtől.
Kikászálódtam az ágyból és fürdő felé vettem az irányt. Megmosakodtam, majd lecseréltem a kötést újonnan szerzett sérülésemről.
Felöltöztem. Egy farmer -póló összeállítást választottam.
Ezután a nappali felé vettem az irányt. Charlie már elment.
Fogtam egy tálat, kivettem a tejesdobozt a hűtőből és a zabpehellyel együtt a tálba raktam.
Jóízűen megettem, majd az agyam elkezdett újra működésbe lépni.
-Hogyan jutok én ma iskolába? –kérdeztem magamtól.
Mint valami varázsszó, egy autó motorjának zúgását hallottam meg.
Felpattantam és az ablak felé vettem az irányt, ahol Jake autóját pillantottam meg.
Most az ajtó felé vettem az irányt, majd nagy lelkesedéssel felszabtam azt.

-Jó reggelt Bells! –mondta levakarhatatlan vigyorral a képén.
-Szia Jake! –köszöntem én is –Miért jöttél?
-Ennyire nem szeretnél látni? –kérdezte, de a mosoly ott bujkált a kérdésben.
-Nem, nem erről van szó, csak gondolom reggel 7-kor nem igen szokott az embernek látogatója lenni.
-Ebben van valami… Nem csak azért bátorkodtam idetolni a képemet, hogy elvigyelek suliba… mivel, hát ugye a furgonod… már egy másvilágon van… -láttam, hogy alig bírja ki röhögés nélkül.
-Örömmel elfogadom az ajánlatod. Remélem nem csak egyszeri alkalom… -mondtam reménykedve, hiszen tényleg nem lenne jó gyalogolni, mert a suli nem tíz percre van…

A taxi egy idő után már drága lenne, szinte egy új autó is kijönne belőle…
Azt meg persze, hogy nem akarom, hogy rendőrautó fuvarozzon… Istenem, kiráz a hideg, ha erre gondolok. Mekkora égés lenne. Apuci pici lányát apuci, hozza villogós autóval.

-Nem, persze, hogy nem egyszeri alkalom… arra gondoltam, hogy furikázlak, amíg másik kocsid nem lesz… -csak én vettem észre a hangjában a reménykedést?
-Én, meg remélem, hogy el is viszel. Mindjárt mehetünk, csak még gyorsan elmosom a reggelim maradványait –mondtam.
-Rendben, addig bemegyek és megvárlak –hmm, milyen otthonosan érzi magát…

Jó tíz perc múlva elindultunk, de sietnünk nem kellett, mert még fél 8 sem volt. Az úton csak néha szólaltunk meg.
Én nem mertem felhozni neki sem az Edward, sem a vámpír, sem az orvosos témát.
Csak néztem kifelé a kocsiból és bámultam az elsuhanó fákat. Micsoda hülyeség, nem a fák mozognak, hanem mi.
Ismét zavaros gondolkodásomat Jacob szakította félbe.

-Bells, minden rendben? –kérdezte és hallottam a hangjában a féltést.
-Persze, minden oké, de most mennem kell, még át kell néznem a matekot, lehet, hogy dogát írunk –hazudtam. Soha nem szerettem hazudni, de mostanában mindig ezt teszem. Hiába, nem tudom miért. Sőt azt sem, hogy miért ilyen zavaros ez az egész minden. Hogy miért emlékszem alig egy-két emberre…
Kiszálltam a kocsiból és a suli felé vettem az irányt. Még félszemmel láttam , amint Jake elhajt, aztán, csak azt hallottam, hogy valaki a nevemen szólít
-Bella, hé figyelsz te rám? –kérdezte, egy srác, miközben a kezem előtt legyezett.
-Öhm, bocsi de, te ki is vagy? Tudod volt itt ez a baleset és nem sok mindenre emlékszem, abból, ami az elmúlt években történt… -válaszoltam és láttam, ahogyan lefagy a mosoly a képéről. Közben odajött hozzám még két lány, meg még egy fiú…
Az egyik, barnás hajú lány átölelt, majd hátrébb lépett egyet.
-A nevem Mike, a többiekre sem emlékszel? –kérdezte az integetős gyerek.
-Nem, sajnos, nem. Így sokkal nehezebb minden –mondtam, most én elkeseredetten.
-Semmi baj, majd mi segítünk emlékezni - mondta kedvesen a lány, aki az imént megölelt, egy halvány mosoly kíséretében.
-Én Angela vagyok, ő itt mellettem –mutatott egy szőkésebb hajú lányra – Jessica, Mike az előbb bemutatkozott, ő pedig Mike mellett Eric –fejezte be a bemutatást.
-Értem –mondtam kissé zavarodottan és a neveket próbáltam megjegyezni, amikor a Jessica nevű lány folytatta.
-Nemrég költöztél Forks –ba. Mi voltuk az első barátaid. A beilleszkedésed viszonylag könnyen ment.
-Aztán kezdtél összemelegedni Cullenék –kal –folytatta most Mike. Nem volt valami szimpatikus ráadásul állandóan nyomult is.
-Azután majdnem elütött a kocsi, de az egyikük, Edward megmentett –hogy micsoda? De akkor miért ment el? Miért bántott?
Még több kérdés cikázott át, egyre zavartabb elmémen.

Majd fogtuk magunka és az első óránk felé mentem Jessica –val. Spanyol. Nem nagyon figyeltem, amit a tanár mond, Jessica, pedig előszeretettel magyarázott valami bugyuta sorozatról, ami most megy a Tv –ben. A tanár megkérdezte, hogy jobban vagyok -, de miután megtudta, hogy emlékezetkiesésem van, békén hagyott.

Az órák szépen lassan teltek, egy közös órám Angela –val is volt, de nem tudtunk nagyon beszélgetni.

Éppen a menza felé tartok, Angela –val.
Beléptem az épületbe és egyből minden tekintet rám szegeződött…
Mivel nagyon görcsölt a hasam, ezért csak egy üveg ásványvizet vettem, majd leültem barátnőmmel az „asztalunkhoz”.

Nem bírtam tovább, így rákérdeztem, néhány még nem éppen zavaró kérdésre.
-Szóval, mesélnél még Ang? Kíváncsi vagyok, hogy például mi történt még. Meg, ha nem nagy baj a Cullenék –ról is mesélhetnél egy- két dolgot. Csak én vettem észre, hogy Jess a szemét forgatta? Nem tudom… nem olyan szimpi nekem…

-Persze, szóval Edward, mint már említették, megmentett. Előtte egy csajra sem nézett rá a suliban, szinte te voltál a családján kívüli egyetlen ember, aki beszélgetett velük.
Aztán, már csak azt vettük észre, hogy jártok. Gondolom, így a családjával is megismerkedtél, és az egyik húgával, Alice –el is nagyon jóba lettél.
-Aztán összevesztetek, és elmentél Forks –ból. Mikor hazajöttél, kissé le voltál sérülve. Ez alatt azt kell érteni, hogy eltörött az egyik lábad stb. de ott is, ha nem lett volna Edward, és Dr. Cullen, már nem élnél –mesélte, én meg köpni - nyelni nem tudtam, majd mintha, csak egy filmről beszélne, folytatta –Aztán, szeptember vége felé elköltöztek, de ti még előtte szakítottatok. Röviden ennyit rólatok.
-Értem –csak ennyit tudtam kinyögni. Agyam folyamatosan dolgozta fel az információkat és a szavak csak úgy visszhangzottak a fejemben. Eltörött láb… Legjobb barátnő… Alice… életmentés…Dr. Cullen. Nem akartam tovább gondolkozni, hiszen még rengeteg kérdésem volt.
-Tehát Edward apja, Dr. Cullen, vagyis orvos –ezt inkább szántam kijelentésnek, mint kérdésnek.
-Igen az, a feleségét Esme –nek hívják. Mind a ketten elég fiatalok. Ők fogadták örökbe Rosalie és Jasper Hale-t, Emmett, Alice és Eward Cullent.
Rosalie –nak szőke hosszú haja van és gyönyörű… minden lány irigykedve néz rá…
Vele jár Emmett Cullen, bár nem vérszerinti rokonok de akkor is… nah az a lényeg, hogy ő egy nagydarab és mindenki fél tőle…ha ránézel az jut eszedbe róla, hogy mackó –a végén kuncogott egyet.
-Alice Cullen, amolyan koboldszerű, állandóan pörög, mint egy gumilabda. Sötétszínű haja az égnek áll. Jasper Hale a párja, ilyen világfájdalmas képű. Ő Rosalie testvére, de ténylegesen. Edward Cullen, pedig bronzvörös hajú és lélegzetelállító, mint az össze többi a Cullenék közül. Furcsa, annak ellenére, hogy nem is vérszerinti rokonok, mindegyiküknek fehér a bőrük. De, hát a nevelőszülei sem panaszkodhatnak.
-Röviden ennyi róluk egyéb kérdés? –kérdezte Angela.

Mit mondtam volna? Persze, hogy kíváncsi vagyok, de egyes dolgokat akkor sem kérdezhettem volna meg… Ráadásul Jessica is egyre jobban kezdte figyelni a beszélgetésünket.
Csak arra lettem figyelmes, hogy a menza egyre jobban kiürül.

-Ang, nem kellene órára mennünk? –kérdeztem.
-Már ennyi az idő?! –hitetlenkedett.
-Igen, na menjünk! –mondtam.

Sajnos a következő óránk nem volt közös…
Sőt, egyik barátommal sem volt közös…
Amint beléptem a terembe, fogtam magam és lehuppantam a leghátsó padba és reménykedtem, hogy nem ül senki sem mellém.
Így is történt. Egész órán egyedül voltam.
Persze a gondolkodást nem hagyhattam ki… Az járt a fejemben amit a barátnőmtől tudtam meg…
Tehát akkor az emlékben biztos, hogy Edward volt. Bár ezt eddig is sejtettem. Akkor az apja pedig Dr. Cullen, vagyis Carlisle.

Alice, azt mondta ugye a legjobb barátnőm. Mondta, hogy olyan, mint egy kobold. Elképzeltem, kissé alacsony magassággal, égnek álló sötét hajjal… Ahogy állandóan fecseg. Huh, akkor gondolom imád vásárolni.
Ezen elmosolyodtam.

-Miss Swan. Örülnék, ha a kérdésemre felelne –mondta a tanár.
Annyira elgondolkoztam, hogy nem még a kérdésre, hanem arra sem emlékeztem, hogy milyen órára jöttem.
-Elnézést tanár úr, de nem érzem magam valami jól –mondtam neki.
-Nos, hát ez biztos a balesete miatt van. Menjen ki a friss levegőre. Hátha jobban lesz. Ha pedig nem így van, menjen a gyengélkedőre és kérjen egy igazolást a következő órájáról –mondta a tanár. Milyen rendes.
-Köszönöm, de a következő órám testnevelés lenne és arra amúgy is van igazolásom, szóval ha nem lenne olyan nagy baj, akkor én most… -kezdtem, de nem tudtam végigmondani.
-Persze nyugodtan menjen haza. Ha kell, maradjon otthon, míg jobban nem lesz.
-Rendben –mondtam, majd összeszedtem a cuccomat és kimentem a szabadra.

Az idő persze most is felhős volt. De hát ez Forks… mit is várjak tőle?
Hurrá. Nincs ki hazavigyen.
Nem baj, egy kis gyaloglás rám fér. Amúgy is olyan ritkán vagyok a szabadban…

Így, hát fogtam magam és elindultam hazafelé. Még jó, hogy az útra emlékszem.
Ballagtam a főút mellett szépen lassan.
Néztem a mellettem lévő erdőt. Csupa zöld minden. Vagyis inkább itt minden annyira zöld.
Ezen elmosolyodtam.
Egyszer kissé elfáradtam, ekkor fogtam magam, és csak lazán leültem a fűbe.
Nem tudom mennyi időmbe telt, míg hazaértem, de biztos nem 10 perc volt. Elhiszem, hogy még az én tragacsommal is gyorsabban hazaérnék.
Pedig az nagy szó!

Nemsokára végre megpillantottam a házunkat.
Előkotortam a kulcsomat a táskám legaljáról, majd kinyitottam az ajtót.
A táskát fogtam és bedobtam a konyhába.
Felmentem a fürdőbe és megmostam az arcom.
Mivel a fűben ültem, eléggé átnedvesedett a ruhám… mielőtt megfáznék át kellene cserélnem.

Rászántam magamat és elindultam a szobám felé. Be is nyitottam és teljesen lesokkolt a látvány.
Ez nem létezik! Biztosan csak képzelődöm!
Az ablakom előtt egy alak állt. Hosszú, szőke haja hullámosan omlott le vállán.
Meghallhatta, hogy beléptem a szobába, mert megfordult és halványan elmosolyodott.
-Bella! –mondta, majd odajött hozzám és gyengéden megölelt.


Ha eddig nem tetted meg, hogy elolvasod a fentieket, akkor rajtad a sor! Komit!