12. fejezet-Rég nem látott ismerős 2.rész

Sziasztok! Igen, ma friss napja van! Remélem erre egy kicsivel több komit kapok! Tudom, senkit sem kötelezhetek, de akik írnak azok tudják, hogy mennyire jól jön egy kedves szó. :)
A végéért bocsi, de imádok függővéget írni! :D


(Bella szemszöge)

-Érted jöttem, ha már reggel, nem tudtalak suliba hozni… olyan rég láttalak –mondta a kedves ismerős…
-Oh, Jake ez tök kedves tőled –mondtam.
-Mit szólnál hozzá, ha inkább levinnélek, La Push –ba. A srácok már rég nem láttak –ajánlotta Jacob. Végülis, miért ne? Csak állandóan gondolkoznék azon, hogy hol rontottam el az életem…
-Persze, ezer örömmel lemegyek –válaszoltam a végét már mosolyogva.
-Akkor gyere –mondta, majd megfogta a táskámat és bedobta hátra az ülésre, nekem pedig kinyitotta az ajtót. Az egész út csendesen telt.

(Jacob szemszöge)

Reméltem, hogy eljön velem. Mindenképpen tennem kell valamit, hiszen azok a vérszopó szörnyetegek visszajöttek. Nem szeretném, ha Bella emlékezete gyorsan visszajönne. Lehet, hogy én sem vagyok különb, de a boldogságát akarom. Igazán kaphatnék egy esélyt.
Velem boldog életet élhetne.

Egész úton mind a ketten csöndesek voltunk. Nem is akartam volna megszólalni. Nem tudtam volna, milyen témát felhozni.
De most, hogy újra itt vannak a piócák, vajon mennyi esélyem van? Vajon szerelmes még belé? És mennyi emléke jött vissza? Ha nem sok, vagy csak minimális, akkor még nyerhetek. De ez annyira, nem is tudom. Bella nem egy trófea. Ő is egy érző lény. Mi van, ha nem szeret?
Mindegy. Nem ígértem tisztességes játékot. Szerencsénk van, a jövőbelátós csaj úgysem látja mit akarok csinálni.

(Bella szemszöge)

Már ismerős házakat véltem felfedezni. Igen, ez rémlik.
Nemsokára Jake lekanyarodott és meg is állt a ház előtt.
Mire feleszméltem, már kinyitotta nekem az ajtót.
-Köszönöm –motyogtam.
-Nagyon szívesen.

Elindultunk a ház felé. Mikor benyitott nem találtam senkit, majd a nappali felé közelítve megpillantottam, ha jól emlékszem Billy –t.
-Szervusz Bella –üdvözölt.
-Szia, Billy. Hogy vagy? –érdeklődtem udvariasan.
-Megvagyok Bells. És te?
-Köszönöm, most már én is.

Jake elkezdett húzni a saját szobája felé.
-Beszélgessünk –jelentettem ki.
-Rendben –mondta.
-Nos, mi történt veled, amióta nem találkoztunk? Bár, ha jól emlékszem, olyan régen nem volt… -a végét csak elgondolkozva mondta.
-Mindenki másképp érzékeli az idő múlását. Apropó. Ha már az időnél tartunk. Hogyhogy ennyi idő után visszajöttek Cullenék? –kérdezte. Mintha egy kis gúnyt is hallottam volna…
-Hát, ezt ne tőlem kérdezd, de igen visszajöttek –magyaráztam. Eközben Jake végig összeszűkült szemekkel nézett.
-És, van már valami emlék? –kérdezte.
-Hát, már lassan minden nap van egy emlékem, de sok értelmük nincs is.
-Értem, és Cullenék- ról? –érdeklődött tovább.
-Nos, hát Alice és Edward kivételével, mindenkiről volt épkézláb emlék –válaszoltam.
-Még lenne egy kérdésem… -kezdte.
-Mi ez, valami faggatás? –kérdeztem, de a hangom cseppet sem volt dühös.
-Hát, ki ahogy veszi –mondta vigyorogva. –Na, szóval, érzel még valamit Edward iránt? –kérdezte és én teljesen ledöbbentem.
Miért érdekli? Mi köze van Edward –hoz? Miért lényeges a számára? Csak… nem?

-Huh… hát… öhm… most jól megfogtál. Igazság szerint erre én magam sem tudom a választ –mondtam el az igazat. Mert az is. Vagy nem? Én magam sem tudom, hogy ki iránt és mit érzek. Ráadásul a sebek is annyira frissek, hogy nem tudom eldönteni.
Azt sem tudom, hogy ő mit érez irántam, vagy, hogy egyáltalán érez –e még valamit irántam.
Hogy ő mit gondol rólam.
Bonyolult az élet.

-Rendben, akkor mit szólnál hozzá, ha sétálnánk egyet? –kérdezte.
-Rendben, úgyis régen voltam már itt. És a fiúk? Nem arról volt szó, hogy ők is jönnek? –érdeklődtem.
-Hát, majd biztos összefutunk velük –adta meg a bizonytalan választ.

Azzal kézen fogott és kivitt a házból. Egyenesen arra a partrészre vitt, amire emlékszem.
A víz most is gyönyörűen csillogott. Bár az eget felhők borították, a víz felett néhol szabad utat járhatott a nap.

Furcsa volt, hogy kézen fogva mentünk, bár én csak barátként tekintek rá.
Mint a legjobb fiú barátomra. Sokan kételkednek abban, hogy fiú és lány között nem létezik igaz barátság. Az én részemről csak az. Egy erős kötelék, de annyira mégsem.
De vajon miért kérdezte meg, hogy mi van köztem és Edward között? Lehet, hogy szerelmes belém?
Mindig ugyan ide lyukadok ki.

Az egész délutánt átbeszélgettük. Én is kérdeztem arról, hogy mi történt vele, ő is én rólam.
Megkértem, hogy meséljen a múltamról, és mesélt is, de csak azt, amiről szabadott.
Idő közben egyre többen lettünk. Már itt volt Seth és Paul is. Bár az utóbbi nagyon furcsán méregetett, néha haragot is véltem felfedezni a szemében.
Ez a sok titok.

-Nos, és örülsz, hogy visszajöttek a drágalátós vám… Cullenék? –kérdezte Paul. Csak nekem tűnt fel, hogy egy pillanatra azt akarta mondani, hogy vámpír? Nem hiszem.
Jake és Paul vettek egy jelentőségteljes pillantást.

-Nem tudom, hogy miről beszélsz. Én… -kezdtem, de félbeszakított.
-Persze… Az a legrosszabb, hogy nagyon is tudod, hogy miről beszélünk! –mondta a végét, szinte már kiabálva. Elkezdett remegni is.
-Paul nyugodj le! –kiáltotta Jake, de Paul ahelyett, hogy távolodott volna, inkább közeledett.
-Már késő –szólt most Seth.
-Bella menj! Fuss! Most! –kiáltotta Jake, de én teljesen lefagytam. Egy emléket láttam.

„− Szóval van egy csomó legendánk, némelyik még az Özönvíz idejéből, amikor a
quileute indiánok a hegyeken nőtt legmagasabb fák csúcsához kötötték a kenuikat, és így ők
is túlélték az Özönvizet, akárcsak Noé a bárkájával. − Elmosolyodott, hogy meggyőzzön, ő
aztán csöppet sem hisz ezekben a régi históriákban. − Egy másik monda szerint a farkasoktól
származunk, és a farkasok még most is a testvéreink. A törzs törvénye tiltja, hogy farkast
öljünk”

Farkasok.

Egyszer csak láttam, amint Paul helyén egy hatalmas farkas áll, de én nem voltam túl messze tőle, így éreztem, hogy megsérültem. Jellemző. A hasam tájékán éles fájdalmat éreztem és összerogytam. Ezután elnyelt a sötétség.

~°~

A fájdalom még mindig nem szűnt meg, és én csak lebegtem a semmiben.
Nem tudom, meddig lehettem, ebben az öntudatlan állapotban, de hangokat kezdtem hallani.
Megőrültem volna?
-Bella, kérlek ébredj fel! –könyörgött egy hang.
Lassan kinyitottam a szemeimet, de vissza is csuktam a hirtelen jött fénytől.
Újra megpróbálkoztam és nagyobb sikerrel jártam. Jacob arcát láttam magam előtt. A szobájában voltam. Hogy is kerültem ide? Kérdeztem magamtól, mire lepörgött előttem az elmúlt, nem is tudom hány óra eseménye.

-Bella én szóltam, hogy menj hátrébb! –mondta Jake.
-Á, szóval már én vagyok az oka… -mondtam, majd próbáltam felülni,. Ami nagy nehezen, pár szisszenés közepette sikerült is.
-Nem, de igazán elfuthattál volna… Szóval most már tudod. Feküdj vissza –a végét lágyan mondta.
-Nem! Nem hiszem el, hogy hazudtál! Hogy egy ilyen fontos dolgot eltitkoltál! –próbáltam kiabálni.
-Most mennem kell –próbáltam kikelni, de forró kezei megakadályoztak.
-Bella… -kezdte, de én eltoltam magamtól. –Ne menj el... Legalább várj pár órát. Így nem mehetsz sehová.
-Hazaviszel? –kérdeztem. Megrázta a fejét.
-Rendben, akkor megyek gyalog –mondtam és láttam hitetlenkedő fejét.
-Láttad már egyáltalán, hogy mennyire megsérültél?- kérdezte. Megfogtam és felhúztam a kissé véres pólómat. Alatta egy hatalmas kötés volt, ami egész hasamat és hátamat befedte. Ez is, mint a felsőm néhol, át volt ázva a vértől.
-Igen, most már láttam –közöltem vele a tényt.
-Bella, ha szeretsz, akkor itt maradsz –mondta.
-Ha szeretsz, akkor most elengedsz. Másrészt, pedig egy barát nem ad ultimátumot –mondtam egy kicsit élesebben a kelleténél. Jacob meg sem tudott szólalni a döbbenettől.
Lassan felálltam. Minden egyes mozdulat nehéz volt a számomra. Próbáltam nem kiírni arcomra a fájdalmam. Vagy nem kiadni hangot.

A nappaliban láttam Billy döbbent képét. Egy biccentéssel elköszöntem tőle.
Kiléptem az ajtón. Odakint zuhogott.
Ez az én formám. Csoda, hogy a hó nem esik!

Lassan, nagyon lassan haladtam az úton. Most értékelem igazán azt, hogy egész úton kibámultam a kocsi ablakán.
Mögöttem léptek zaját hallottam.
-Bella, legalább had vigyelek el –mondta Jake kétségbeesett hangon.
-Ezzel már elkéstél –nyögtem ki a szavakat, majd megragadta a kezemet és visszarántott. Elég durva volt. Majd minden jel, és kérdés nélkül megcsókolt. A kezemet durván tartotta, olyan durván, mint amilyen a csókja volt. Egyáltalán nem élveztem. Akárhogyan próbáltam eltolni magamtól nem sikerült.
-Jake engedj el! –akartam mondani. Amúgy is gyenge voltam már, de erőt vettem magamon, és amekkorát csak tudtam, löktem rajta. Végül elengedett, én viszont csak ennyit mondtam.
-Most nagyot csalódtam benned Jacob Black.

Azzal már ott sem voltam. Lassú, megfontolt lépésekkel haladtam hazafelé. Fogalmam nincs mennyi ideje gyaloglok. Csak megye, megyek és megyek. Minden egyes lépéssel egyre fogy az energiám. Minden egyes lépéssel, egyre jobban fáj a sebem. Minden egyes lépéssel egyre fáradtabb vagyok, és minden egyes lépéssel kezdem elveszteni a fejemet.

Egy külső szemlélőnek úgy tűnhettem, mint aki be van rúgva. Pedig, ha tudnák mi történt. A pólómon, már hatalmas vérfolt volt.
De kitartottam, csak gyalogoltam szépen lassan tovább. Bár elég sokszor megtántorodtam. Már eléggé kótyagos volt a fejem. Gondolkodni nem is tudtam. Az amúgy is olyan jó egyensúlyérzékem is kezdett elhagyni. Egyre többször vesztettem el az egyensúlyomat is. Volt, amikor a földről álltam fel.

Ami persze végig velem volt, és kitartott mellettem az, az eső. Most még egy jó kis tüdőgyulladást is összeszedek majd. Ezt az elméletemet alátámasztotta egy tüsszentés is.

A fák közül hangokat hallottam. Odanéztem, már hunyorítanom kellett, hogy lássak.
Jake jött ki a fák közül.
-Jake hagyj békén! Próbáltam minél hangosabban mondani, de hiába. Nem figyeltem rá, csak mentem tovább egyenesen. Amikor hátrapillantottam Jacob továbbra is jött utánam.
-Bella kérlek, állj meg! –de nem válaszoltam. Csak mentem a saját fejem után.
Újabb néhány perc elteltével, megint hátranéztem, de Jake, már nem követett. Végre. Gondoltam magamban.
De ennyi volt. Nem bírtam tovább és összeestem. Még az eszméletemet is elvesztettem. Újra a jól ismert sötétség. Már vártam, hogy huppanjak a földön, de két erős, hideg kar megakadályozta ezt.

Mielőtt teljesen maga alá temetett volna a sötétség, még egy morgást hallottam, de már semmit sem láttam…


Puszi! Tehát csak akkor lehet szidni, ha cserébe komiztok! Friss márciusban :D Vagyis kedden :D