10. fejezet –Hihetetlen!

Sziasztok! Jó hírrel szolgálok, ugyanis ez lett a leghosszabb fejezet! Kérlek titeket, hogy most is írjatok komit! Remélem tetszik majd.


10. fejezet –Hihetetlen!

(Edward szemszöge)

Már jó két hét eltelt, mióta megtudtam a rossz hírt.
Azóta, szinte ki sem mozdultam a szobámból. Gyakran zokogok némán, hiszen elveszettem létezésemet, az Ő halálával. Nincs értelme élnem, már amennyire lehet életnek nevezni azt, amit mi művelünk.

Rose is elment. Megértem, mindenkit kiborítok a viselkedésemmel.
Vásárlás. Jóra tud gondolni.
Azt mondta, egyedül szeretné feldolgozni Bella halálát.
Arról miért nem szól, hogy hova megy?

Nem is lényeges. Amióta megtudtam a rossz hírt, nem voltam vadászni. El kellene mennem. Talán így egy kissé elfelejthetném a dolgokat. Megkérem Alice –t, hogy jöjjön el velem. A családban ő áll hozzám a legközelebb.

Kimentem a szobámból, majd Alice –ék szobája felé vettem az irányt, de az ajtó előtt megtorpantam.
Rosalie –val beszélgetett telefonon. Nem szokásom senkit sem kihallgatni, szinte úriemberként viselkedek, de most ez az alap dolog is kiveszett belőlem, így jobban füleltem a beszélgetést.

-Volt egy látomásom, minden rendben? –kérdezte Alice
-Mit láttál? Képzeld, Bella él! Azt, már nem mondanám, hogy virul… -mi? Bella él? Ez lehetetlen!
Azért lett volna ez a sok titkolózás? Rosalie ezek szerint Forks –ba ment? Alice sikított egyet, de nem foglalkoztam vele…
De hiszen az nagyszerű! De előbb kiszedem ebből a két kisördögből az igazat.
Visszatértem a beszélgetésre, mivel nem akartam túl sok mindenről lemaradni.

-Figyi, én maradok egy pár napot az tuti, te viszont továbbra is titkold mindenki elől és mondd meg, hogy jól vagyok! –parancsolta Rose. De, hát ezt meg miért akarták eltitkolni előlem, előlünk?
Mintha nem is én lennék. Olyan vagyok most, mint egy kisgyerek, aki megkapta azt, amit akart…
-Rendben megpróbálom. De én is látni szeretném! Ha más nem elmegyek én is! Csak Edward meg ne tudja! –most komolyan el akarják titkolni előlem, hogy Bella él?
Akkor harag, gyúlt bennem, hogy teljesen meggondolatlanul cselekedtem.
Benyitottam a szobába és közbeszóltam:

-Mit ne tudjak meg? –kérdeztem, de reméltem, hogy a hangomból nem hallatszik ki a düh.
-Öm, most mennem kell! Majd még beszélünk! Sziasztok! –miért teszi ezt?
-Rose… -kezdtem, de csak a búgást hallottam…

Dühösen fordultam Alice felé.
-Ez meg mi volt? Bella tényleg él? És ti el akartátok előlem titkolni? Miért nem szóltatok az elején, hogy erre készültök? –zúdítottam rá a kérdéseket.
-Te idióta! Szerinted, ha elmondja Rosalie, hogy mire készül, akkor te el is engeded? Igen él! És igen, el akartuk titkolni előled addig, amíg semmi sem biztos, mivel… -de nem tudta befejezni a mondatot, mivel látomása támadt:

„Rosalie és Bella, Bella szobájában az ágyon ülnek, és Rose vigasztalja a kissé lesoványodott kedvesemet.”

Én, mint egy őrült rohantam ki a szobából, le a nappaliba, és végig ordítoztam, hogy
-Él! Él! Él!

Messzinek hallottam, most Emmett hangját:
-Hé Carlisle a vámpírok megőrülhetnek? Hé, Öcsi nyugi! Mi ez a nagy öröm? –kérdezte, mire én csak megint annyit tudtam mondani, hogy:

-Él! Él! Él! –már mindenki a nappaliban volt, Alice kivételével és értetlenül néztek rám. Majd koboldszerű húgom ugrált le a lépcsőn, hatalmas vigyorral az arcán és hozzám rohant.
-Életben van! –kiáltotta most ő.

-Végre nekünk is elmondaná valaki, hogy mi folyik itt? Miért mindig a kicsit hagyjátok ki minden jóból? –poénkodott Em, ami most nem is érdekelt.
-Alice, elmondanád nekik? Én nekem most mennem kell! –mondtam, mire valakitől aggódó, valakitől szomorú, arckifejezést láttam.
-Persze, menj, utánad megyünk mi is nem sokkal –mondta.
-Köszönöm –azzal már ott sem voltam. Még hallottam, hogy kishúgom gondolja : „Hozzánk menj”

Rohantam, mint valami eszeveszett őrült. Nem érdekelt, hogyan, de mindenképpen visszajutok Forks –ba és ha kell, addig esedezem szerelmem bocsánatáért, ameddig kell, mivel most már egy a lényeg: hogy él!

Erre hatalmas mosoly terült szét az arcomon és inspirálólag hatott, mivel még életemben, nem is, létezésemben nem futottam ilyen gyorsan.
A fákat, most még vámpírszemmel is csak egy zöld csíkként érzékeltem. Nem érdekelt, ha egy állat ment el mellettem.
Csak azt akarom, hogy megbocsásson, hogy újra a karomba zárhassam, hogy megcsókolhassam kedvesemet.

Az út futva Forks –ba, olyan egy –másfél nap lenne…
Már rég besötétedett. Olyan éjféltájt lehet.

Akárhányszor, el akartam fáradni, Bella képét képzeltem magam elé, és újra erőre kaptam.
Most nagyon boldognak éreztem magam.

Futottam, futottam, futottam és futottam.

Az órákat most úgy érzékeltem, mintha évek, vagy akár évtizedek lettek volna.
Eddig nagy nehézségek árán kibírtam Bella nélkül hónapokat, most meg, alig egy-két napot, vagy már csak órát, alig bírok nélküle létezni!

Újra kezdtek elmémbe gondolatok szökni… szóval már közel lehetek.
He lehetséges ilyen, akkor még gyorsabban rohantam.
És… már láttam is az „Üdvözöljük Forks –ban” táblát.

Már a hajnali órákban járhattunk, de nem izgatott
Egyenesen a régi házunkhoz vettem az irányt az erdőn keresztül.
Már megpillantottam a házat, Alice -nek köszönhetően tudtam, hogy itt találom őket.
Nem törődtem az ajtóval, csak szimplán berontottam.

Rosalie éppen portalanított itt-ott.
-Hol van? –csak ennyit kellett, ahhoz kérdeznem, hogy gondolatban megmutassa, kedvesem Alice –ék szobájában van, mert nem akarta, hogy a kanapén aludjon.
Ezt, és még sok mindent meg kell köszönnöm Rose –nak.
Felrohantam az említett szobába, és láttam szerelmemet békésen szuszogni.
Most már minden rendben lesz… gondoltam, de még mekkorát tévedtem.
Amint, láttam, most is hozta a formáját, mert be volt kötve az egyik keze.

Egy csókot nyomtam a homlokára, majd visszasiettem nővéremhez.
-Nem lenne nagy baj, ha elmennék vadászni? Nem szeretnék neki ártani… -de nem engedte befejezni. Nem akarom, pont most megsebezni Bellát, főleg, hogy intenzívebben is érzem az illatát.

-Nem, persze, hogy nem, de lenne itt még valami… -a mondat végét meg sem várva rohantam ki az ajtón, de hallottam Rose gondolatait, hogy ebből gondok adódhatnak.
Miért? Mi történt?

Nem érdekelt, hogy most nem mehettem a kedvencemért, hegyi oroszlánért, most a szarvas is megteszi.
A patak mentén, egy kisebb csordára is találtam.
Viszont, nem akarok semmit sem a véletlenre bízni, így nem egyet fogok elejteni.
Gyorsan letepertem egy szarvast, majd szívtam a számomra sokat jelentő nedűt.
Ezután következett, majd még egy.

Úgy éreztem, így Bella biztonságban lesz már mellettem, tehát újra a ház felé vettem az irányt, majd meg sem várva, hogy Rose mondjon valamit, vagy, hogy én szóljak akár egy szót is, kishúgom szobája felé mentem és leültem az ágy mellé.
Néhány óra múlva, Bella légzése kezdett a normális lenni, majd már forgolódott is.
Éppen átfordult a másik felére, majd kinyitotta a szemét, hogy újra elmerülhessek, a csokoládébarna szemeiben.
Kissé értetlenül nézett rám, majd szólásra nyitotta a száját:

-Edward? –kérdezte.
-Igen, most már itt vagyok, nem kell félned! És, soha többé nem megyek el! –mondtam nek, majd megöleltem. Annyira jó volt újra a karjaimba zárni őt. Érezni puha bőrét, meleg testét.
A szívverése akadozó volt.

-Te vagy Edward Cullen? –kérdezte, és én értetlenül néztem rá. Most hülyéskedik? Vagy haragszik? Direkt csinálja ezt?
-Bella, nem tudom, hogy amiatt, mondod ezt, mert haragszol rám, vagy… most komolyan –mondtam neki.
-Akkor ne válaszolj. Én halál komolyan kérdeztem. Nem emlékszem sok mindenre –kezdte…
„Edward, én el akartam neked mondani… , hogy Bellának balesete volt, és szinte semmire sem emlékszik. Tőlünk legalábbis, csak képekre és nevekre, de semmi több…”

Ez is az én hibám. Jesszusom, akkor arra sem emlékszik, hogy vámpírok vagyunk?
Rápillantottam és a szemében féltést, értetlenséget, szerelmet és, talán félelmet láttam volna?
Kissé elhúzódott tőlem, amit nem tudtam mire vélni…
-Bocsánat –mondtam, majd kimentem a szobából és az erdő felé vettem az irányt.

Istenem! Nem emlékszik semmire!
Most mit csináljak? Szívem szerint elmesélnék neki mindent. De nem tehetem! Azzal csak neki ártanék!
Az lenne a leghelyesebb döntés, mint az elején. Elkerülni.
De most már képtelen vagyok rá! Él, azt nem mondom, hogy virul, de él!
Hallom szívének dallamát, ami a legszebb zene füleimnek!
Mi lenne, ha megpróbálnám újra visszahódítani? Ez elég hülyén hangzik…


~°~


Nem tudom, hogy mennyi ideig gondolkozhattam, de ha nem szeretnék sok időt nélküle eltölteni, akkor ideje lenne visszamenni…
Mostanra biztosan Alice –ék is megérkeztek.
Vajon ők tudják? Biztosan… Mindig minden fontos dologról csak én maradok le…

Újra futásnak eredtem… Szinte ezt csinálom egész nap… rohanok…
Amint beértem a házba Alice ugrott a nyakamba.
Én fogtam magam és leültem a kanapéra, majd a kezembe temettem az arcomat.

-Minden rendben lesz, fiam –mondta anya.
-Köszönöm, de olyan nehéz… nem tudom, hogy mit tegyek… hogy mi lenne a helyes…
-Véleményem szerint, hagynunk kell, hogy ő maga jöjjön rá mindenre –mondta apám.
-De mit tegyek? Nem élhetek nélküle! Ő az életem! Nem élhetek az életem nélkül! Idáig is nagyon nehezen bírtam… de most… kár volt visszajönnöm –mondtam, mire egy dallam:
-Nem! Nem mehettek el újra! Nem emlékszem mindenre! Nem csak titeket felejtettek el! Segítsetek emlékezni… hagyjátok, hogy újra megbízzak bennetek… -mondta és a végén már zokogott. Esme és Alice egyből odarohantak és átölelték.
-Ne aggódj kedvesem, nem fogunk elmenni –mondta Esme.
-És innen sem fogsz elmenni addig, amíg nem tartunk egy csajos estét -kezdte Alice. Erre mindenki elmosolyodott.
-Én pedig átkötözöm a kezedet. Gyere –mondta Carlisle.
-Köszönöm.

Apám az irodájába vezette, majd beszélgetni kezdtek.
Én pedig csak most döbbentem rá, hogy mennyire megváltozott…
Teljesen sovány lett, az arca beesett. Ez mind miattam…

(Bella szemszöge)

Még jó, hogy nem mennek el… Nem tudom, hogy miért érzem úgy, de belehalnék, ha újra elmennének.
Dr. Cullen nagyon jó orvosnak bizonyult.
Még a fertőtlenítés sem okozott kellemetlenséget.

-Lehetséges, hogy valaha újra emlékezni fogok mindenre? –kérdeztem inkább magamtól.
-Mennyi emléked jött vissza? –most ő kérdezte… Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy mellette biztonságban vagyok…
-Hát olyan 14 éves koromig. Szépen lassan, de eddig szinte majdnem minden emlékem visszatért 14 éves koromig. Rólatok csak egy-két emlékem van, de azt sem nagyon értem. Meg persze arra, emlékszem még, hogy ideköltöztem anyuék miatt… de annyira zavaró, hogy sok dologra tudom, hogy már megtörtént, vagy érzem valakire, hogy ismerem, de mégsem tudom, hogy ki az. Teljesen össze vagyok zavarodva –meséltem.
-Szerintem nem lesz itt gond. Ha már ennyi emléked visszatért, akkor a többi is követni fogja… mi pedig itt leszünk neked és segítünk.
-Köszönöm, és, hát lenne egy kérésem… -kezdtem bele.
-Mi lenne az? –kérdezte…
-Hát, ma ugye lett volna iskola, nem is vagyok a legjobban, meg mivel orvos vagy, lehetséges lenne, hogy adj mára egy igazolást? –kérdeztem.
-Ha csak ennyi, akkor természetesen. Ugye a mai napot még itt töltöd? –érdeklődött.
-Ha ti ezt szeretnétek, és nem zavarok, akkor igen. El is mennék elvégezni néhány dolgot.
-Persze megértem.

Elindultam a fürdő felé a cuccaimmal, majd vettem egy forró zuhanyt.
Újabb emlékem támadt.

„Az egyik pillanatban még Jake áll előttem, majd egy hatalmas vörösesbarna farkas.”

Most már tényleg meghibbantam…
Nem bírom tovább, hogy abból, ami érdekel, csak ilyen jelentéktelen dolgot látok.
Újra zokogásban törtem ki. Ezen már én sem igazodok ki.
Ráadásul most itt vannak Cullenék.
Esme és Carlisle nagyon kedves, szüleimként tekintek mind a kettejükre.
Rosalie ott volt, amikor kellett és ugyanúgy, mint Alice, nagyon kedves. Kíváncsi vagyok erre a csajos estére.
Emmett, megint poénkodott, de nem nagyon figyeltem rá.
Jasper kicsit távolságtartó, de biztosan nehezen megy neki az ismerkedés… vagy más…
Edward, pedig amióta itt van, mintha a lyuk a mellkasomban beforrt volna. Különös érzést vált ki belőlem. A gyomromban pillangók repkednek ezrével.
Nem is tudom, lehet, hogy szeretem. Szerelmes vagyok belé?


~°~


A csajos este fantasztikus volt! Életemben nem hittem volna, hogy ilyen jó érzem magam Rose- al és Alice –el. Beszélgettünk, DVD –t is néztünk, viszont holnap iskola… így korán kell kelnem, mert még haza kell mennem a cuccaimért.
Minden nap reménykedem, hogy másnap legalább visszatér még egy haloványka kis emlék, de hiába.
Szeretném már végre tudni, hogy nem hibbantam meg. És még itt van ez a farkas –vámpír dolog. Hiába érzem magam biztonságban Cullenék –nél, nem merem nekik elmondani a képzelgéseimet. Szerintem senki sem szeretne diliházba kerülni…


Tehát kérlek komizz, mert neked egy percedbe sem telik, viszont lehet, hogy a történet menetét befolyásolja!
Puszi: Doree