11. fejezet –Rég nem látott ismerős 1.rész

Sziasztok! Itt a friss! Remélem örültök neki! Kérlek komizzatok! Most nagyon rám fér!

(Bella szemszöge)

-Bella lejönnél végre? –kérdezte Alice. Igen, szép volt ez a pár nap, amit itt töltöttem, de ideje hazamenni… vagyis inkább iskolába. Míg itt voltam, eszembe jutott pár emlékkép némelyik családtagról. Eszembe jutott, hogy Rosalie –val mennyire nem voltunk jóban. Ez szerencsére, már megváltozott. Azt, hogy minek köszönhetően, azt nem tudom.
Eszembe jutott, hogy Emmett hányszor űzött gúnyt az eséseimen, hogy hányszor röhögött rajtuk. Ami hozzáteszem, most sem volt másképpen.
Eszembe jutott, hogy Jasper ugyanilyen volt. Ez alatt a tartózkodót értem. Bár, mintha már többet lenne a közelemben.
Eszembe jutott Esme sok kedvessége. A rengeteg étel, amit főzött, és az hogy segít az árvákon.
Eszembe jutott, hogy Carlisle hányszor látta el a sebeimet. Mennyire gyakran jártam hozzá azért, hogy megvizsgáljon.

Viszont néhány dolog továbbra is aggaszt. A családból Alice áll hozzám a legközelebb érzem, de róla nincs semmilyen emlékem. Nagyon zavaró. Annyira szeretnék emlékezni a vele eltöltött időre… akárcsak Edward. Róla az óta az egy dolog óta nincs semmi. Egy a legapróbb emlékfoszlány sincs. Ráadásul, mintha egy kicsit távolságtartó is lenne. Majd meglátjuk, hogy mi lesz.

Kiléptem a szobából és a földszint felé vettem az irányt.
-Na végre, hogy leértél –mondta bosszúsan Alice, bár a szája szegletében mosoly bujkált.
-A száguldás nem az életem része –mondtam, mire egy öblös nevetést lehetett hallani… Emmett.
-Gyere kedvesem, készítettem reggelit. Szinte alig ettél, amióta nálunk vagy –„dorgált meg” Esme.
-Megyek –mondtam, majd a konyha felé vettem az irányt. Az egyik széken Carlisle ült, egy újságot lapozott.
-Jó reggelt –köszöntem.
-Neked is Bella –mondta Carlisle mosolyogva –Most mennem kell. A betegek már várnak –azzal egy puszit nyomott kedvese arcára, és már ott sem volt. Esme elém tett egy tálat tele finomsággal. Volt ott pirítós, méz, lekvár és még palacsinta is.
-Köszönöm –mondtam.
-Nincs mit kedvesem. Jó étvágyat –mondta kedvesen, majd nekiálltam megenni a reggelimet. Mindenből ettem egy keveset, de az egészet nem tudtam megenni.
Amint végeztem a nappali felé vettem az irányt, ahol szinte mindenki ott ült.

-Ideje indulnunk, ha nem akarunk elkésni –mondta Alice.
-Már megint iskola… jellemző –mondta Emmett.
-Akkor, Em, te Rosalie –vel mész a BMW -vel. Mi pedig Edward -al- és Bellával, a Volvóval.
A suliban találkozunk –adta ki az utasítást Alice.

Mindenki kiment a garázsba és beszállt a neki kijelölt autóba. Alice és Jasper hátulra ült én, pedig előre Edward mellé. Egész úton, az ablakon bámultam kifelé. Nem szólt senki sem.
Én meg csak gondolkodtam. Próbáltam emlékezni, de minden hiába. Lehet, hogy már nem is fogok. De miért nem jut eszembe semmi Alice –el és Edward –al kapcsolatban? Mert talán ők jelentették nekem a legtöbbet? És miért aggódott értem annyira Edward? Miért ölelt meg?
ÁÁÁ, egyszer még tuti bedilizek.

Gondolataimból az ébresztett fel, hogy valaki kinyitotta nekem az autó ajtaját. Edward volt. Milyen udvarias. Mintha nem is ebből a századból jött volna.
Istenem miket képzelsz.
Lassan kimásztam az autóból és elmotyogtam egy köszönöm félét.
-Nagyon szívesen –mondta egy csibészes mosoly kíséretében. A szívem kihagyott egy ütemet. Ezt már nem először látom. Ez már nem először történhetett.

-Mi lesz az első órád? –libbent oda hozzám Alice.
-ÖöÖ matek –mondtam.
-Nekem is. Gyere, menjünk! –azzal karon ragadott és az iskola felé kezdett húzni. Én a többieknek elmotyogtam egy sziát.
Amikor beértünk a terembe még alig voltak páran. Leültünk barátnőmmel a leghátsó padba.
-Nah, és van már valami új emléked? –kérdezte.
-Az a legszörnyűbb, hogy tőletek mindenkiről van már emlékem, kivéve téged és Edward –ot. Annyira aggasztó tud lenni. Az elmúlt másfél évről alig van emlékem. Az osztálytársaimról, Jess –ről, Mike –ról, Ang- -ről sincs semmi. Úgy érzem, hogy közülük Angela –ban bízhatok. Mike állandóan nyomul, amiből már nagyon elegem van. Jess –t, pedig jobban érdeklik a pletykák, mint az hogy hogyan vagyok.
-Nyugi, minden rendbe jön majd. Remélem… -a végét már inkább magának motyogta. A tanár bejött és össze- vissza, magyarázott. Egyszer még saját maga is belegabalyodott abba, amit mondott. Keserves egy óra volt az biztos. Mindenki fellélegezett, amikor kicsengettek.

A következő órám magyar volt, ami közös óránk Rose –al. Nagyon kedves volt velem, ő is megkérdezte, hogy vagyok stb.
Ez így ment egész nap. Mindig valakivel a Cullenék közül közös volt az órám. Még egy óra van hátra a kajaszünetig.
Ez a biológia. Bementem a terembe és leültem. Nemsokára hallottam, hogy kihúzzák mellettem a széket.
-Szia Bella –mondta egy bársonyos hang.
-Szia –köszöntem én is.
-Minden rendben? Nem nézel ki valami jól –kérdezte Edward.
-A testvéreid ma már lefárasztottak –mondtam a végén már mosolyogva.
-Igen, miért mit követtek el? –kérdezte csibészes mosollyal.
-Egész nap az amnéziám volt a téma. Remélem, te nem fogsz róla kérdezősködni –válaszoltam.
-Ha ezt szeretnéd –mondta és ez volt a végszó, mert belépett a tanár. Többször éreztem magamon Edward tekintetét. Ez az óra is olyan volt, mint a többi: unalmas. Úgy érzem, hogy felesleges iskolába járnom.

Kicsengettek. Összeszedtem a cuccaim, majd az ajtó felé vettem az irányt, ahol sikeresen megbotlottam a küszöbben. El is estem volna, ha Edward nem kap el. Már megint hallottam egy jól ismert öblös nevetést, ami nem mástól, mint Emmett –től származott.

-Öcsi, hát te mindenkit leveszel a lábáról? –kérdezte nevetve –Ez egy díjnyertes fotó lett –mondta, majd megmutatta, az iménti esetet, amit lefényképezett. Ez alatt Edward összeszedte a cuccaimat, majd oda is adta. Milyen hideg a bőre. Erre bevillant egy emlék.

„− Profázis!
− Nem haragszol, ha én is megnézem? − Éppen kivettem volna a lemezt, amikor Edward
ezt kérdezte, és elkapta a kezemet, hogy megakadályozzon benne. Az ujjai jéghidegek voltak,
mintha az óra előtt hókupacban turkált volna. De nem ezért rántottam el a kezemet olyan
hirtelen. Hanem mert amikor megérintett, mintha elektromosság izzott volna fel kettőnk
között.
− Elnézést! − mormolta, és azonnal visszakapta a kezét.”

-Köszönöm –mondtam.
-Nincs mit. Minden rendben? –kérdezte.
-Igen, csak volt egy emlékem, de nem lényeges. Most mennem kell –azzal már ott sem voltam. Az ebédlő felé igyekeztem. Beálltam a hosszú sorba, majd vettem egy üveg ásványvizet és egy almát.
-Nem lesz ez egy kicsit kevés? –kérdezte egy gyönyörű hang. Felpillantottam rá és láttam féloldalas mosolyát. Meg kellene büntetni azért, hogy így mosolyog!
-Nem, nem vagyok valami éhes, és különben is, Esme reggelijével bőven elteltem.
-Annak legalább öt órája… -motyogta maga elé. –Értem. Hát gondolom, nem ülsz oda hozzánk, akkor majd máskor. Öhm, hány órád is lesz még? –kérdezte, de én észrevettem, hogy kezeit ökölbe szorította.
-Még egy tesim lesz… -mondtam alig hallhatóan, de úgy látszik, hogy ő meghallotta.
-Rendben, nekem is, szóval, ha gondolod, hazaviszlek. Úgyis útban esik nekünk, szóval… -kezdte, de én félbeszakítottam.
–Öhm, köszi tényleg, de nem akarok teher lenni a számotokra… -most én nem tudtam végigmondani.
-Nem teher. Szívesen hazaviszlek. Akkor suli után –mondta majd elmosolyodott és már ott sem volt.

Én fogtam magam és leültem Jess és Angela közé. Reggeli beszélgetésem Alice –el kezdett tényleg úgy tűnni, hogy igaz volt. Jess olyan szemrehányó tekintettel fürkészett, mintha nem is tudom…

-Sziasztok –köszöntem és próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra.
-Szia –köszöntek többen is egyszerre.
-Hogy telt a mai napod? –kérdezte Ang.
-Biztos remekül telt neki, hiszen Cullenékkel jött iskolába, és ők is viszik haza. A mi Bellánk újra el fog tűnni. Tényleg, ha már itt tartunk, mi van közted és Edward között? –kérdezte gúnnyal a hangjában. Angela csak egy bocsánatkérő pillantást küldött felém. Hogy érti azt, hogy újra? Szívem szerint felképeltem volna… Egy halk kuncogást hallottam az egyik távolabbi asztal felől, mire odakaptam a fejemet. Cullenék ültek ott. Aki nevetett nem volt más, mint Alice… és most már Emmett is. Óriási.
-Ne is törődj vele –suttogta csak nekem Angela.
-Jessica, ha valami nem tetszik el, lehet innen ülni! Bella akkor csatlakozik hozzánk, amikor akar! –mondta kicsit erélyesebben Mike. A védelmemre kelt… akkor mikre gondolhat?
-Ne, igazán hagyjátok! –mondtam.
-Nah szóval Bella, hol is tartottunk? –kérdezte Angela.
-Azt hiszem ott, hogy mi történt ma velem –válaszoltam mosolyogva.
-Értem. Akarsz róla beszélni? –kérdezte, mire megráztam a fejem.
-Rendben –sóhajtotta.
-Na és veled mi történt? –kérdeztem, csak, azért, hogy senkivel se kelljen beszélgetnem…
-Áh semmi különös, de képzeld spanyolon… -kezdett bele, és én végig csak hümmögtem, meg bólogattam. Többször éreztem magamon Cullenék tekintetét.
Amikor egyszer felpillantottam is engem néztek. De miért?

Nem tudom mennyi idő telt el, de arra lettem figyelmes, hogy az asztaltársaság vitázik.
-De hát nézzétek meg! Nem is figyel arra, amit mondunk! Ugyanolyan kétszínű, mint volt! Ha nincs ló, jó a szamár is, mi? –kérdezte Jessica dühösen. Félszemmel a Cullenék felé néztem, ahol Jasper és Emmett lefogva viszik ki Edward –ot az épületből.
-Jól van Jessica elég a hisztizésedből! Menj innen! –kiabálta Mike.
-Képesek lennétek lecserélni erre a senkiházira? –kérdezte dühösen Jess. És tényleg… igaz, amit mondtam… csak a pletyka érdekli… azért kérdezte állandóan, hogy mi van köztünk.
De ezt nem érdemli meg. Én rontottam el.
-Ne! Hagyjátok békén! Igaza van! –mondtam, mire Ang átölelt.
-Dehogyis! Mindenki hibázik, de ezt nem érdemled meg! –mondta barátnőm biztatásképp.
-Mi? Angela még te is a pártját fogod? –kérdezte Jessica… komolyan olyan, mintha meghibbant volna…
-Mondom, hagyjátok! Nem lesz itt gond! Majd elülök én! Nem éri meg, ha ti szomorúak vagytok. Miattam ne vesszetek össze! Igazán! –mondtam. Majd magamban hozzátettem egy- két dolgot. Miért kellett nekem Forks- ba jönnöm? Miért nem vettem előbb észre ezt Jessica -n? Csak az én hibám! Nem tehetem őket is tönkre!
Most érzem úgy, hogy nincs helyem a világban. Hogy senkihez nem tartozom…
Hogy nincs hová mennem. Persze ez nem igaz.

-Most inkább megyek –mondtam
-Biztos vagy benne? –kérdezte Angela.
-Igen, már csak egy tesim lenne, de azt igazán kihagyhatom. Úgyis van igazolásom –mondtam, majd felmutattam, a még mindig sérült bal kezemet.
-Rendben, akkor szia –mondta, majd megölelt.
-Szia –köszöntem én is, majd kilépdeltem a menza épületéből. Uhh, de ha elmarad az utolsó órám, hogyan jutok haza?
Most nincs kedvem hazasétálni.
Egy autó motorjának zúgását hallottam meg.
Csak nem?
Ez az ő autója?
Kiszállt a tulajdonosa és felém, vette az irányt.
Amikor odaért megölelt.
-Hát, te mit keresel itt? –kérdeztem mosolyogva.
-Érted jöttem, ha már reggel, nem tudtalak suliba hozni… olyan rég láttalak –mondta a kedves ismerős…

Vajon ki lehet ez az ismerős? Azért elárultam egy-két dolgot.
Örömmel vettem tudomásul, hogy várjátok az új történetet! Aki arra szavazott, hogy hozzá se kezdjek, arra nem haragszom, hiszen miért? Neki csak azt tudom tanácsolni, hogy akkor ne olvassa el!
Komizzatok!Komikra szomjazom!
Puszi Doree