8. fejezet –Nem érdekel, mit gondol!

Sziasztok! Mindenkinek szeretettel küldöm Valentin- nap alkalmából a 8-ik fejezetet!
Remélem ehhez is komiztok egypáran. ^^

8. fejezet –Nem érdekel, mit gondol!

(Rosalie szemszöge)

Már több mint két hét telte el azóta, hogy Alice –nek látomása volt Belláról.
Nem értem Edwardot. Miért nem engedi, hogy elmenjek?
Akármennyire is hihetetlen megszerettem Bellát. Rájöttem, hogy színt hozott az életünkbe. Hogy vele Edward is boldog. Ha meg is történt, hogy meghalt, nem ezt érdemli. Elvileg családtagként tekintünk rá az Isten szerelmére! Akkor miért csináljuk ezt? Nem csak a bátyámnak jelentett sokat!

Alice -nek a legjobb barátnője volt! Végre valaki rajtam kívül elkísérte vásárolni, bár nem ez volt a kedvenc elfoglaltsága. Nem is mosolyog. A mindig vidám Alice, aki színesen öltözködik, csak sír, vagy látomást vár.

Esme –nek és Carlisle –nek a gyermeke! Nem tudom, milyen érzés, ha egy gyereket veszít el az ember, jelen esetben vámpír, de akkor sem lehet egy pozitív dolog. Esme, nem mosolyodott el, mióta megtudta a hírt, Carlisle pedig a munkájába temetkezett… még jobban.

Jasper elviseli mindenkinek a fájdalmát. Magát okolja. Azt gondolja, ha jobban bírta volna
nem támadt volna Bellára. De hisz ez akárkivel előfordulhatott volna.
Emmett, kedvesem, nem is mesél vicceket és ő is feszült.
Én sem vagyok a legboldogabb, főleg miután rájöttem, milyen bután is viselkedtem vele.
Rájöttem, hogy a családom boldogsága egy emberlányon múlik. Méghozzá Belláén.
Ezért teszem azt, amit tenni fogok.
Edward –ról nem is beszélek! A szobájában ül. Néha hallom, hogy némán zokog. Vadászni szinte el sem ját. Ekkora önuralmat!

Akkor sem fogom hagyni. Bella most már a család tagja. Remélem még él. Bár nem vagyok benne biztos. De akkor sem érdemli meg, hogy ne emlékezzünk meg rá.

Nem érdekel, elmegyek Forks –ba!

Jajj persze Alice. Amint elhatároztam, hogy elmegyek, már jött is be. A bejövés enyhe kifejezés. Inkább berontott!

-Rosalie! Ezt nem hiszem el! Köszönöm –mondta vidáman.
-Végre egy mosoly. Bella ennyit megérdemel.
-Én is megyek veled! –jelentette ki határozottan.
-Nem! Azt nem lehet! Egyedül megyek! –mondtam én is határozottan.
-De miért? –kérdezte lelombozottan.
-Azért, mert így is eléggé gyanús, hogy egyedül elmegyek Em nélkül, hát, ha még te is jössz. Ha kiderül Edward így is, kiakad –magyaráztam el neki mindent, majd láttam, hogy átsuhan a felismerés az arcán.

-Rendben, de csak egy feltétellel.
-Mi lenne az? –kérdeztem.
-Én pakolok be, és amint odaértél, felhívsz! –mondta.
-Ez egyértelmű! De egy-két dolog bonyolult. Például el tudod titkolni Ed elől, hogy hová is megyek? –kérdeztem.
-Ugyan, az már profin megy nekem! Amint megbeszéltük az alibidet, könnyebb dolgunk lesz. Nem ez lesz az első alkalom, hogy eltitkolok valamit előle.
-Nah, ez már nem érdekel. Viszont kérlek nyugodj le, mert ez még nekem is sok nem, hogy még Jasper –nek! Ő sem tudhat róla.
-Értem, rendben, megpróbálok lenyugodni. De mégis mi lesz az alibi? –kérdezte. Óriási… ő volt az egyetlen reményem.

-Öhm, hát igazság szerint, azt hittem, hogy te kitalálsz valamit –vallottam be.
-Nem gond! Ez már csak apróság. Eltitkolni, nah azt nehéz lesz! –jelentette ki.
-Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy nagyobb vásárlást terveztem? Amúgy igaz is, tényleg rám fér már néhány új ruha, itt, pedig nem valami bő a választék. Meg azt is mondhatnám, hogy nem bírtam elviselni a szenvedéseteket és elmennék, olyan 1-2 hétre! –ajánlottam.
-Ez nem is rossz ötlet! Tehát, akkor meguntad a nyavalygásokat és a szomorúságot, ezért elutazol egy nagyobb vásárlókörútra, és úgy egy hét múlva jössz? –összegezte én pedig rábólintottam.

Otthagytam Alice –t hadd pakoljon össze, én pedig lementem, hogy elmondjam a családomnak, az egészet.

-Esme, Carlisle, Jasper, Edward, Emmett! –kiáltottam, mire mindenki megjelent a nappaliban, Ed kivételével. Ezen nem is csodálkoztam.

-Őszinte leszek hozzátok. Engem is mélyen érintett Bella halála, ezért is teszem, amit teszek. Szükségem van egy kis magányra, hogy egyedül tudjam feldolgozni a történteket. Számításba vettem egy nagyobb vásárló –körutat is. Az egész körülbelül egy hetet venne igénybe. Remélem nem haragszotok. Alice- nek már szóltam, most éppen a ruháimat pakolja. Tényleg sajnálom, de csak egy hét –mondtam és láttam, hogy elhitték.

Alice éppen most jött le a lépcsőn, kezében egy nagyobb cucctáskával.
Mindenkitől elbúcsúzkodtam. Gondoltam Edward- tól is elköszönök, ezért felmentem a lépcsőn és már éppen nyitottam volna ki az ajtót, de meghallottam, hogy némán zokog. Ezért inkább békén hagytam. Elindultam a nappaliba, és odamentem Alice- hez.

-Kérlek, köszönj el a bátyámtól a nevemben. Most inkább egyedül hagyom. Nem lenne alkalmas benyitnom –magyaráztam húgomnak.
-Persze, ez csak természetes.
-Köszönöm, most megyek is! Akkor, kb. egy hét múlva, találkozunk! Sziasztok! –mondtam majd a garázs felé vettem az irányt, mivel kissé fura lenne futva megtenni az utat. Beültem a tűzpiros BMWm-be, és még egy utolsó pillantást vetettem a házra, majd elindultam egy esős város felé.

( Alice szemszöge)

De örülök, hogy Rosalie elment egy kicsit kikapcsolódni. Direkt nem gondoltam olyanra, amire nem szabad.

-Mire nem szabad gondolni? –hallottam meg Ed hangját, kb. egy hét elteltével.
-Hát arra, hogy Rosalie elment. Tudom, hogy tudod, hogy mi miatt ment el és ez téged elszomorítana. Hiszen tudom, hogy kivel kapcsolatos. Amúgy Rosalie nem akart megzavarni ezért átadom helyette is az üdvözletét –mondtam, mire ő odajött hozzám és átölelt.
-Köszönöm –mondta, majd kiviharzott a szobából és az ablakon keresztül láttam, hogy az erdő felé veszi az irányt. Most biztonságban vannak a gondolataim. Szegény Ed. Olyan rossz átverni őt. De ez a saját érdeke is.

( Rosalie szemszöge)

Már lassan másfél napja autókázok Forks felé. Ideje lenne lassan vadásznom is, ha emberek közé megyek, nem lenne szerencsés lemészárolni mindenkit.
Éppen most kanyarodtam le az erdei ösvényen, ezzel a házunk felé vettem az utamat.
Mivel nem szerencsétlenkedtem, hanem még itt is közel 200 –al hajtottam, pillanatok alatt odaértem a Cullen villához.

A ház előtt gyorsan lefékeztem. Még jó, hogy ilyen jók a reflexeim.
Bementem a házba, ahol szinte minden ugyanúgy volt, ahogyan hagytuk. Csak élettelen.
És kissé poros is.
Felmentem az Emmettel közös szobánkba és kinyitottam a gardróbom ajtaját. Gyorsan beszórtam a cuccaimat, majd az órámra pillantottam.
Délelőtt 11.
Ha Bella él, akkor még suliban van. Szóval először elmegyek vadászni, aztán a temetőbe, és ha ott sincsen, akkor a Swan lakás felé veszem az utamat.

Futva elindultam az erdőbe. Nemsokára az egyik patak mellett találtam, két szarvast, amit le is döntöttem és kiszívtam a számomra oly sokat jelentő vért.
Ezzel úgy gondoltam jól elteltem.

Tehát irány a temető.
Nem autóval mentem. Jobb, most nem visszamenni. Már annyira izgulok. Teljesen ki vagyok. Remélem, nem találok egy olyan nevű sírkövet sem, hogy Isabella Marie Swan.
Jó negyed óra futás után, már látni lehetett a temetőt. Az utolsó métereket már gyalog tettem meg. Besétáltam a temető kapuján.
Sorról- sorra bejártam az egész helyet, és szerencsémre egy Bella nevezetű személyt sem találtam.
Ezek szerint él? De mi van, ha az anyukája kérésére Phoenix –ben temették el? Ááá, nem hiszem. Mindenesetre, most irány a Swan lakás, ha él, akkor minden bizonnyal nemsokára hazaér.

Újra futásnak eredtem az erdőben, majd miután a fák már nem biztosítottak akkora árnyékot, lassítani kezdtem és gyalog mentem a házhoz, majd felugrottam az egyik fára, és bemásztam a résnyire nyitva hagyott ablakon.
A szobában por nem volt. Ez jó jel.
Rápillantottam az ágy mellett álló éjjeliszekrényre, ahol megtaláltam azt a CD –t, amit születésnapjára kapott, Alice –től és Edward –tól. De még egy üzenet is társult hozzá. Úgy gondoltam nem olvasom el. Ezek szerint tényleg él? És megtalálta, amit Edward elrejtett?
Akkor minden rendben?!
Megnéztem az órát, ami 13:33 –at mutatott. Akkor nemsokára hazaér. Gondoltam magamban.
Reménykedtem, hogy minden visszazökken a rendes kerékvágásba. Kinéztem az ablakon és az erdőt kémleltem.

Majd egy eléggé egyenletlen szívdobogást hallottam, amihez nemsokára léptek is társultak.
Valaki kinyitotta az ajtót, és ha jól hallottam a konyhába lépkedett. Utána feljött a lépcsőn és a fürdő felé igyekezett. Megnyitotta a vízcsapot, majd el is zárta.
Ezután hallottam meg közeledni a lépteket a szoba felé, de már éreztem a hozzá társuló illatokat is.
Igen, ez Bella. És él.
Halkan kinyitotta az ajtót, majd észrevettem, hogy a szíve kihagyott egy ütemet. Lassan megfordultam.
-Bella! –kiáltottam, majd már nem bírtam tovább és odaszaladtam hozzá, majd megöleltem. Először nem tért magához, majd visszaölelt.
-Bella, annyira örülök, hogy élsz! El sem hiszed, hogy mennyire ránk ijesztettél! Tudod, hogy Edward, hogy ki fog csattanni az örömtől? –kérdeztem, de csak most tudtam jobban szemügyre venni szegény lányt. Teljesen le volt fogyva, az arca beesett, a szeme alatt hatalmas karikák. Az egyik karja bekötve. Hát vele meg mi történt? Hozta a formáját? És mintha döbbenetet láttam volna megjelenni az arcán. Még párat pislantott is, mintha nem hinné el, hogy itt vagyok.

-Minden rendben? Tudom, hogy mérges vagy ránk, amiért szó nélkül itt hagytunk, de most már minden rendben lesz! Edward szeret téged, ne haragudj rá se! –mondtam, de még mindig semmi.
-Rosalie Hale –mondta úgy, mintha még csak most találkoztunk volna életünkben először.
-Igen, de hiszen ezt te is tudod –mondtam.
-Miért? Miért hagyott el? –kérdezte és a hangja egyre erélyesebb lett.
-Mert féltett magától, azért! –mondtam én is egy kis éllel a hangomban.
-De ez nem mentség, és ne védd! –mondta ugyanolyan hangnemben.
-De, Bella minden rendben? –kérdeztem. Olyan furcsa volt.
-Nem semmi sincs rendben, másrészt meg ki az, az Edward? –kérdezte most ő, mire én teljesen ledöbbentem. Mi az, hogy ki az, az Edward? Ugrat? Vagy mi?
-Bella –kezdtem finoman- elhiszem, hogy haragszol rá, de ezt, azért nem érdemli meg…
-Nem, én tényleg nem tudom, hogy ki ő. Volt egy balesetem. Egy autóbaleset. Súlyosan megsérültem. Amnéziám van. Szinte semmire sem emlékszem. Csak nevek és néhány kép, meg arc. De semmi más. És ez eléggé nehéz így nekem –mondta egyre halkabban, a végén már zokogott és átölelt.
Most komolyan? Nem emlékszik semmire? Istenem! Akkor arra sem emlékszik, hogy vámpírok vagyunk?
Most mi lesz?

Nem tudtam sokáig gondolkodni, mert telefoncsörgés zavart meg minket.
-Megbocsátasz? –kérdeztem, mire egy bólintással válaszolt is.
A telefon Alice nevét mutatta.

-Igen, mit akarsz Alice? –kérdeztem
-Volt egy látomásom, minden rendben? –kérdezte.
-Mit láttál? Képzeld, Bella él! Azt, már nem mondanám, hogy virul, mert amnéziája van és szinte semmire sem emlékszik –mondtam, mire egy sikítást hallottam a telefon másik végéből.
-Komolyan? Hát ez remek hír! Mármint, hogy él! Amnézia? Huh, hát azzal már több gond van. Mit tegyünk? –gondolkozott.
-Figyi, én maradok egy pár napot az tuti, te viszont továbbra is titkold mindenki elől és mondd meg, hogy jól vagyok!
-Rendben megpróbálom. De én is látni szeretném! Ha más nem elmegyek én is! Csak Edward meg ne tudja!
-Mit ne tudjak meg? –hallottam egy nagyon is ismerős hangot…

Tehát komit, és minden kedves, szerelmes párnak szeretnék kellemes napot kívánni!