9. fejezet – Egy ismerős helyen

Sziasztok! itt a 9-ik feji! Remélem tetszik és kérlek a végéért ne öljetek meg! Viszont komikat várok és abban nyugodtan szidhattok :P Csak komiért cserébe! xD

9. fejezet – Egy ismerős helyen

( Bella szemszöge)

Miután Rosalie kiment a szobából én fogtam magam és a könnyeimmel küszködve, leültem az ágyamra. A karjaimmal úgy fontam át magam, mintha szét akarnék esni. Mintha egy hatalmas lyuk lenne a mellkasomban, ami soha nem látszik megszűnni.
Szóval itt van Rose. Ez azt jelenti, hogy a többiek is? Nem, nem hiszem.
Hiszen nem számítok nekik. Nekem, pedig most idegeneknek számítanak.
Hihetetlen, de Rosale mellett biztonságban érzem magamat. A bizalmat nehéz kiérdemelni, főleg, ha elvileg az illető azt valamikor a régmúltban elvesztette… azt hiszem…

Csak arra lettem figyelmes, hogy újonnan érkezett vendégem besiet a szobájába, majd átkarol, és nyugtató szavakat suttog.
-Rose… -próbáltam értelmes mondatokat kinyögni a sírásom ellenére…
-Sss, nyugi Bella, most már minden rendben lesz. Itt vagyok –mondta.
-De meddig? Mi lesz, ha újra elmész? És ők is itt vannak? Nem, nem emlékszem szinte semmire, mielőtt megkérdeznéd –mondtam, mert reményt láttam felcsillanni a szemében.
-Ne aggódj! Én mindenképpen itt maradok, és Emmett és Alice, no meg ha Alice, akkor Jasper is vissza fog jönni. Ha pedig már majdnem mindegyikünk úgy dönt, akkor Esme és Carlisle is jönni fog. Hát szülők nélkül nem is élet, az élet –mondta és én hittem neki. Hiszen, akkor most miért lenne itt?

(Rosalie szemszöge)

-Mit ne tudjak meg? –hallottam egy nagyon is ismerős hangot… -Edward! A fenébe! Miért kell neki rosszkor, rossz helyen lennie?
-Öm, most mennem kell! Majd még beszélünk! Sziasztok! –próbáltam menteni a menthetőt… de hiába!
-Rose… -hallottam még a hangját, de kinyomtam. Mindent megtettem, de fölösleges! Hacsak Alice nem talál ki valami megfelelő indokot, akkor biztos idejön! És, ha Edward jön, akkor a többiek is!

Nem érdekel! Én itt maradok Bellával! Látszik rajta, hogy mennyire szüksége van társaságra!
Hogy tehette ezt vele Ed? Hogy tehettük ezt?
De, ha már mindenki tud róla, akkor Em is. Csak az amnéziáról nem…
Zavaros egy ügy, az biztos.
Gondolkodásomból halk sírás rázott ki.
Bella!
Elindultam a szobájába, és amikor beléptem, felnézett rám.
A karjait összefonta a mellkasa előtt, mintha attól félne, hogy szétesik!
Mit tettünk vele?
Odamentem hozzá és átöleltem. Próbáltam nyugtatni, de nem hiszem, hogy sikerrel jártam volna…

-Rose… -kezdett bele, úgy látszik, hogy elég nehéz neki beszélnie.
-Sss, nyugi Bella, most már minden rendben lesz. Itt vagyok –mondtam. Igaz is volt!
-De meddig? Mi lesz, ha újra elmész? És ők is itt vannak? –lehet, hogy emlékszik valamire?- Nem, nem emlékszem szinte semmire, mielőtt megkérdeznéd –Bella mindig is jó megfigyelő volt. Nem csodálkozom, hogy észrevette, hogy közbe akartam vágni.
Én nem szándékozom elmenni az egyszer biztos.
Ezek után nem! Csak rá kell nézni!
-Ne aggódj! Én mindenképpen itt maradok, és Emmett és Alice, no meg ha Alice, akkor Jasper is vissza fog jönni. Ha pedig már majdnem mindegyikünk úgy dönt, akkor Esme és Carlisle is jönni fog. Hát szülők nélkül nem is élet, az élet –mondtam. Igen, milyen jó is lenne egy kisbaba. Csak reménykedni tudtam, hogy minden a régi lesz. Hogy Bellának visszatér az emlékezete, hogy újra egy párt alkotnak majd Edward -dal.

-Most csak egyedül jöttem… De mit szólnál hozzá, ha egy kis időt nálam, nálunk töltenél? –kérdeztem. Úgyis egyedül lennék, míg a többiek meg nem érkeznek. Ebben az egyben biztos voltam, hogy Alice nem tudja tartani a gondolatait és itt fognak kikötni.
-Rendben. Bemutatlak Charlie- nak, aztán utána mehetünk! Biztos megengedi –mondta.
-Igen, remélem is. Akkor tarthatunk egy csajos estét! –el sem hiszem, hogy ennyire jóban lettem Bellával. Én meg a csajos esték? Naná, csak általában Alice szokta ezeket megszervezni.
-Vegyél egy jó forró fürdőt, addig hozok, vagy készítek neked valamit enni! Amint látom, eléggé lefogytál az elmúlt időben –ajánlottam neki egy kedves mosoly kíséretében.
-Azt hiszem nem ellenkezem –mondta félénken. Én kimentem a szobájából és a konyha felé vettem az irányt. Várjunk, mit is csináljak neki?

Körülnéztem a konyhában, találtam ott kenyeret, igen, azt hiszem így hívják. Aztán volt ott még, valami piros, folyékony, de sűrű dolog. Aztán, hús, vagy nem, felvágott!
Mit is kell velük csinálni? De régen voltam ember! És még annál régebben ettem emberi kaját!

Fogtam a kenyeret, rányomtam azt a piros löttyöt, majd a felvágottat. Azt hiszem így kell…
Nem tudtam tovább ezen agyalni, mert megszólalt a telefonom.
Alice neve volt a kijelzőn. Csak nem vetemedik Ed arra, hogy a húga mobiljáról telefonáljon!

-Igen? –kérdeztem, de a háttérben nevetést hallottam.
-Rose… -kezdte Alice –A kenyérre előbb a sonkát tedd rá, arra, pedig a piros löttyöt, amit ketchup –nak hívnak! –mondta, de hallottam a hangján, hogy a kitörő nevetésével küszködik.
-Ha kiröhögtétek magatokat, akkor akár el is mondhatnád, hogy pontosan miért hívtál! –szóltam rá megrovóan.
-Jah igen, nagyon, de nagyon sajnálom, de Edward a gondolataimban látta, hogy elmentél Bellához. A beszélgetés közben volt egy látomásom, amiben Bellával ölelkezel és… hát… ezért úgy döntött, hogy elmegy Forks –ba –mondta húgom bűnbánóan.
-És ti? Ugye ti is jöttök? –kérdeztem reménykedve.
-Igen, ő már el is indult. Mi is mindjárt megyünk, csak gondoltam szólok előtte, nehogy váratlanul érjen.
-Köszi az infót, most megyek. Szia Alice –mondtam, de nem tudtam letenni a telefont, mert valaki közbeszólt.
-Jah, és láttam, hogy Charlie elengedi hozzánk Bellát. Sok sikert! Puszi –mondta.

Miközben Bella a szobájában készülődött, addig én elkészítettem neki a vacsorát, úgy, ahogyan Alice mondta.
Legalább jó hír, hogy Ed úgy tudja, hogy Bells él. De ha rajta múlik, akkor még ma ideér. A szerelméért akármire képes!
De mit, mondjak el neki? Nem kéne nekem beleavatkozni az ő életükbe… ez jókor jut az eszembe…
Nem, ha Ed visszajön, akkor majd ő elmondja azt, amit Bellának tudnia kell…
Mivel még volt időm, ezért kimentem az ajtón és futásnak eredtem az erdő felé. Csak nem vihetem a karjaimban haza…

Nem téptem ekkora sebességgel már régóta, mint most! Több, mint 220 –al mentem vissza Bellához, immár a BMW -vel, így nem kevesebb, mint 10 perc alatt megfordultam.,

Visszasiettem a konyhába és már hallottam is Bella halk lépteit, ahogyan jön lefelé a lépcsőn.
-Gyere csak, készen vagyok… hát nem készítettem valami nagy dolgot, csak egy szendvicset, mert…hát… -mit mondjak? Ha nem emlékszik arra, hogy vámpírok vagyunk, nem hozhatok fel semmit… talán egy dolgot.
-Nem szoktam gyakran kaját készíteni, mert Esme imád főzni, így nem is engedi, hogy mi készítsünk ennit. De azért remélem, ízlik –mondtam neki. Első dolog, amint Bella elaludt, megyek ételt venni neki…
-Beszéltem Charlie –val –kezdte, ennyire le lettem volna foglalva? Mindegy –…és elengedett.
Azt mondta, ha úgy látom jónak, akkor menjek, meg a szokásos szöveg –a végén már mosolygott.
-Akkor, amíg eszel én, összepakolok pár cuccot… –…pár napra, fejeztem be magamban a mondatot.
Felmentem az emeletre és egyenesen Bella szobája felé vettem az irányt. Előkaptam a szekrényből egy cucctáskát, majd minden szükséges ruhát belepakoltam.
Nem egy napra…

(Bella szemszöge)

Miután megbeszéltem apuval, hogy engedjen el és beleegyezett a konyhába mentem. Mivel apu nagyon szereti Carlisle-t és Alice-t (nem tudom miért) ezért azt mondta, ha kell még egy napot maradhatok is. De annyira nem repdesett az örömtől…
A konyhában Rose, várt 2 szendviccsel.
Miután otthagyott, jóízűen elkezdtem enni, hiszen egész nap semmit sem fogyasztottam.
Bár a hasam még mindig görcsölt és az álmosság is kezdett elnehezedni rajtam.

( Rosalie szemszöge)

Mire leértem, Bella már útra kész volt. Kimentünk, mind a ketten beszálltunk az autóba, majd nem annyira gyorsan a Cullen ház felé vettük az irányt.
Jó 20 perc alatt meg is érkeztünk.
Bekísértem Bellát.
-Öm, a megmutatom, hogy hova tedd le a cuccaidat –mondtam, de már láttam, hogy egyre laposabbakat pislog… sebaj, legalább nem kérdezősködik.
De melyik szobába vezessem? Edward szobájában, csak kanapé van, azt pedig a drága bátyóm nem nézné jó szemmel, ha a kanapén aludna élete értelme…
Ezért Alice –ék szobájába invitáltam.

-Akarsz beszélgetni? –kérdeztem.
-Nem lenne gond, ha ezt kihagynám? Túl fáradt vagyok ehhez –mondta, és egy ásítással is alátámasztotta mondandóját.
-Persze, semmi gond, hosszú nap volt a mai. Álmodj szépeket és, ha akármire szükséges van, csak kiálts! –tanácsoltam, majd kilibbentem a szobából és elindultam a nappali felé. Leportalanítottam egy- két dolgot, majd az órára pillantva megállapítottam, hogy már hajnali 4 óra van, amikor hirtelen kivágódott az ajtó és a bátyám lépett be rajta.

-Hol van? –kérdezte, mire én megmutattam gondolatban és már ott sem volt. Ezen elmosolyodtam.
Egy pillanat múlva, újra mellettem termett.

-Nem lenne nagy baj, ha elmennék vadászni? Nem szeretnék neki ártani… –kezdte, de én félbeszakítottam.
-Nem, persze, hogy nem, de lenne itt még valami… -most én nem tudtam végigmondani, pedig ebből később gondok adódhatnak.

(Bella szemszöge)

Rose tényleg nagyon kedves velem.
Szívesen beszélgettem volna vele, vagyis hát lehet, hogy inkább faggatózás lett volna belőle, de ez a fáradtság miatt elmaradt.
Hát igen, eléggé hosszú volt ez a mai nap…
Hisz’ gyalog jöttem haza a suliból, meg az a sok sírás sem tesz jót…

Nemsokára elnyomott az álom, és az éjszakám álmatlanul telt.

Reggel az eget szürke felhőréteg takarta.
Éppen átfordultam a másik felemre, ahol egy aranybarna szempárral találkoztam…

-Edward? –kérdeztem…


Komit! Puszi