Közös történet

Sziasztok! Nem tudom megérdemlitek-e, mivel nem nagyon írtatok komit a történet 9. fejezetéhez, de lássátok milyen jólelkű vagyok. Mint már olvashattátok, van Ginewra-val egy közös történet, aminek az első fejezetét pillanatokon belül felrakjuk a történet blogjára! A címe eljátszott bizalom és a blogért katt ide!

Doree tollából, Ginewra fantáziájával megszületett: Dorewra- Eljátszott bizalom

Íme a történet ízelítője:

Elárult.

Becsapott.

Kijátszott.

Átvert.

Ő volt az egyetlen személy, akire az életemet is rábíztam volna. Igaz szerelemmel szerettem, és mikor elveszítettem úgy éreztem, hogy már nincsen semminek értelme. Nem láttam nappal a fényt, éjjel eltűntek a csillagok az égről. Aztán visszakaptam őt. Nem figyeltem a vészjósló jelekre, csak benne bíztam. Elmartam magam mellől mindenkit, és csak az éltetett, hogy ő velem van és szerethetem. Azt hittem, hogy ő is szeret.
- Edward? – szólított meg egy tétova hang, és egy gyengéd kezet éreztem a vállamon. Felnéztem aranybarna szemeibe, és megráztam a fejem. Nem ő tehet róla. Nekem kellett észrevennem, hogy akit én a szerelmemnek hittem, már rég halott.
Színjáték volt minden. A szerelme, a csókja, az érintése. Az összes szó mi elhagyta szépséges ajkait… hazugság volt. Egy nagy és gonosz terv része.
Megpillantottam a házunkat, ugyanolyan volt, mint máskor. De mégis… valami különös érzés szorította a bensőmet, és nyugtalan gondolatok száguldottak a családom felől. Aztán hirtelen Jasper morogni kezdett és támadóállásba helyezkedett. Majd Alice vérfagyasztó sikolya harsant a levegőbe, egy másik hanggal párhuzamosan.

Ezt a hangot bárhol felismerném. A szerelmem kétségbeesett hangja volt. A lábaim önálló szabad életre keltek, rohanni kezdtem. A bejárati ajtót egyetlen mozdulattal téptem fel. A látványra nem voltam felkészülve. Egy szépséges kar hullott a lábam elé. A düh úgy öntött el, mint még soha. Bosszú szállt meg. Gyilkolni akartam…


Ha a történet elejére is kíváncsiak vagytok és a részletekre, akkor irány a blog, mert ez az első és utolsó közös történetünk Ginnel!

De azért örülnék a 9. fejezetemhez pár kominak!

9.fejezet- Az első feladat

Sziasztok! meghoztam a frisst! most nem kellett rá egy hónapot várni x) Bocsika, hogy ilyen ritkán hozom, de itt a nyár. Azért majd igyekszem, mert most olyan írhatnékom van :D
Majd keresek képet arról, hogy hogyan képzelem el Carlost (hogy ki ő majd megtudjátok). nem biztos, hogy a pontos leírás és a kép majd megegyezik.

Nincsen lebétázva, szóval bocsi a helyesírási hibákért. Amúgy szeretnék édesanyámnak boldog névnapot kívánni! :)
Mindenkinek szeretném ajánlani a fejezetet és főleg azoknak, akik még most is komiznak és olvassák a blogot!

9.fejezet- Az első feladat

(Heidi szemszöge)

Reméltem, hogy ezzel az ötlettel végre boldogabb lehet ez a szegény lány. Miután elmesélte az egész történetét teljesen ledöbbentem. Azt hittem, hogy a mi fajtánk elvesztette az érzéseit, az odaadását. Azonban ahogyan a fiáról, arról a különleges félvérről beszélt, megcáfolta minden eddigi elméletemet.


Remélem a barátom megtalálja a családját. Carlos nem a legjobb nyomkövető, Demetri nyomába sem ér, azonban rendelkezik némi tapasztalattal e téren.
Milyen rossz érzés lehet úgy élni, hogy tudod, hogy van, hogy létezik a családod, ők viszont úgy tudják halott vagy. Te tudsz a létezésükről és minden nap szenvedsz, ők pedig a nehezen is de egy nap feldolgoznák a halálodat.


Carlosnak még a kastélyból üzentem, hogy jöjjön el egy általunk jól ismert helyre, a megbeszélt időpontban. Én fogtam a levelet és a címet, amit Bella írt fel és elindultam az erdőbe.
Amint kiértem a város látóköréből, futásnak eredtem, hogy gyorsabban odaérjek. Már messziről láttam, hosszú barna haját. Nekem háttal állt, de vámpírhallásának köszönhetően már régen tudta, hogy jövök.
Megfordult és elmosolyodott. Írisze vörösen csillogott, így biztos voltam benne, hogy nemrégen vadászott.
-Szerbusz Heidi –köszönt kedvesen.
-Szia Carlos.
-Nos mi lenne az a halaszthatatlanul fontos ügy? –kérdezte. Belekezdtem a mesélésbe. Elmondta, hogy hogyan is ismertem meg Bellát. A történet egy nem éppen kellemes részénél felmordult. Tudta, hogy engem is „beavatott” az a két mocsok. Elmeséltem, hogy van egy félvér fia, amit el is kellett neki magyaráznom, mert ugyanolyan döbbent fejet vághatott, mint én. Folytattam, hogy a Cullen családnál lakik, ő pedig egyből rávágta, hogy Forks.

-Honnan ismered a Cullen családot? –kérdeztem.
-Mindenki úgy ismeri őket, mint az aranyszeműek. Ott él közöttük Carlisle, aki kifejlesztette az állatvéren való élést –magyarázta.
-Akkor az a jó hír, hogy tudod kikről van szó és hol találod. Ezt az üzenetet kellene nekik átadni –nyújtottam felé a papírt, amelyen Bella üzenete égett. –Mindenáron juttasd el legalább az egyik családtagnak! Bármi áron! Ez nagyon fontos számára… és számomra is.
-Nagyon megkedvelhetted ezt a lányt, ha az életedet kockáztatod érte –közölte, amit amúgy is tudtam.
-Nagyon emlékeztet valakire. Én testvéremként tekintek rá… és nagyon jó ember, akarom mondani vámpír –mosolyodtam el. –Nem bírom látni a szenvedését. Kicsit olyan, mintha én is átérezném.
-Rendben érted bármit megteszek, drága hölgyem –mondta. –Jelentkezek, amint megtudtam valamit.
-Köszönöm –mondtam.
-Ugyan, kedvesem –mondta és azzal már ott sem volt.

Illata egy pillanatra megcsapott így érezhettem kellemes aromáját. Valamivel jobb kedvemben mehettem vissza a helyre, amit „otthonomnak” mondhattam... volna… Az egész pedig még szörnyűbb lenne, ha Bella nem lenne itt velem. Akármennyit szenvedett, még mindig képes arra, hogy szeressen bárkit. Mert több szeretete kaptam tőle az ittléte alatt, mint bárki mástól létezésem során…

(Bella szemszöge)

-Gondoltam szólok, hogy megvan az első feladatod…

-Ennek most örülnöm kellene? –kérdeztem flegmán.
-Kedvesem, nem illik ilyen hangon beszélni velem –mondta még mindig nyájasan.

Nem szívesen rontom itt a levegőt. Milyen feladatot adhat nekem?

-Igen, mester? Milyen feladatot tűzött ki nekem? –kérdeztem, tettetett lelkesedéssel.

Elmosolyodott és én rosszat sejtettem.

~ ° ~

Éppen úton voltunk, hogy megöljünk egy csoport nomád vámpírt, akik körül megnőtt a feltűnés. Ritkaság –mondta Aro –hogy egy nomádokból álló csoportnak ekkora a létszáma.

„-Drága Bella, te Jane, Alec, Demetri és Félix társaságában elmész, hogy elintézzetek, egy igen feltűnővé vált nomád sereget. Ritkaság, hogy egy nomádokból álló csoportnak ekkora lenne a létszáma. Veszélyezteti a titkunkat. Nem engedhetjük, hogy az emberi faj tudomást szerezzen kilétünkről! –nézett ránk Aro.
-Értettük mester. Mi a pontos terv? –kérdezte egyszerre a másik 4 végrehajtó. Én csak figyeltem őket, döbbent képpel. Mindenkinek megvan a saját akarata, ők pedig úgy csinálnak, mint a zombik. Vagy a marionett –bábuk, akiket madzagon rángatnak. Figyelmemet újra a „mester” felé fordítottam.
-Bella fog irányítani benneteket –mondta.
-De mester! Semmilyen gyakorlata nincsen! –puffogott Jane. Mindenki döbbenten váltogatta a tekintetét köztem és Aro között.
-Lehet, hogy nincsen gyakorlata, kedves Jane, de a képessége éppen léggé védene benneteket is és saját magát is. Emiatt nem kell aggódnotok. Rendelkeztek a kellő tudással és 5 nomádnak ellenetek semmi esélye sincs!”

Így most én vezetem ezt a, a manővert, ha lehet így nevezni. Úgymond, nem kell messzire utaznunk, mivel az eset Franciaországban történt.
Korábban mindig arra vágytam, hogy utazhassak. Mikor még ember voltam. Látni akartam a nevezetességeket, belekóstolni különböző országok hagyományaiba. Míg a Volturi nem talált meg mi volt a dolgunk? Hogy folyamatosan költöztünk. Sehol nem maradtunk egy évnél tovább. Nem tudtuk élvezni ezt az életnek nevezett valamit. Most sem.

-Kérjük Önöket kapcsolják be a biztonsági öveket, a gép hamarosan megkezdi a leszállást! –hallatszott a bemondó hangja. És valóban. Már látni lehetett, ahogyan a nap utolsó sugarai beborítják az eget, narancssárgás színt kölcsönözve az égnek…

~ ° ~

Éjszaka sokkal könnyebben mozoghattunk. Az emberek elkerültek minket, annak ellenére, hogy a többiek szeme nem világított vörösen. Mindannyian kontaklencsét viseltek. Az emberek vére most nem csábított annyira. Újra köszönetet kell mondanom Heidinek azért, hogy ennyit segített. Hogy kockáztatja az életét miattam.

Megkaptuk a pontos helyet, ahol a vámpírokat találjuk. A város egyik elhagyatottabb utcájában jártunk. Közel lehettünk, mivel éreztük a szagukat. Miután megszabadultak a kontaklencséktől a többiek, sokkal élesebbek lettek az érzékeink. Akármennyire is utáltam őket, tudtam ha mindenkit vissza kell vinnem, akkor össze kell dolgoznunk.

Véres nyomok vezettek minket, egy lepusztult tűzoltólakáshoz. Közelebb érve csattogások és morgások váltották fel a véres nyomokat. Csendesen, fajtánkhoz illően mentünk fel az emeletre, majd az ajtó elé érve átadtam Félix-nek a helyet. Tudta mi a dolga, ó pont ő ne tudta volna? Több száz évnyi szolgálat után van bőven tapasztalata, akkor mégis miért engem állított Aro az élükre?

Félix gondosan betörte az ajtót, mire a zűrzavar alábbhagyott. Mindenki tudta, hogy mi a dolga.
A vámpírok nekünk akartak rontani, de felvontam a fizikai pajzsomat, így akadályba ütköztek. A többiek könnyű szerrel intézték el a 4 vámpírt. A megszokott tömény füstszagot most sem nélkülözhette a kis harc.

Tudtam, hogy valahol kell lennie még egynek. Elindultam körbe a házban és szaglászni kezdtem... Valahol itt kell lennie az utolsónak. Hogy gondolkodásom alátámassza, egy jókora ütés ért hátulról. Nekicsapódtam a falnak és az utóbbi húzta a rövidebbet. Egyenesen abba a szobában kötöttem ki, ahol a többiek tartózkodtak. A levegő bennrekedt egy pillanatra tüdőmben, mely közömbösen reagált az oxigénre. Döbbenten néztek rám a „társaim” és úgy látszik elkerülte a figyelmüket, hogy egy vámpírt kihagytak.
Felpattantam, bár éreztem, hogy valamim eltörhetett. Nekiestem a vámpírnak. Felugrottam és a háta mögé kerültem. Leterítettem a földre és a két kezét letépve fémes reccsenés jelezte, hogy csakugyan sikerrel jártam. Félix és Demetri készségesen segített nekem elintézni a vámpírt, annak ellenére, hogy kértem volna.
A darabjait a tűzre vetették, majd indultak is kifelé.
Mindent jól körbelocsoltak benzinnel. Egy ember számára fullasztó lett volna ez a helyiség. El kellett tüntetni a nyomokat. Csupán rajtam maradt sérülés. Felhúztam a pólómat és láttam, hogy gyógyul a seb. Nem forrt össze teljesen és tudtam, hogy nem is fog. Állati véren élek, már amennyire. Nem segíti olyan gyorsan a regenerálódást.

Új kontaklencsét raktak be a „marionett-bábuk” és indultunk a reptérre.
Idefelé jövet nem zavart annyira az embervér, most viszont újra égetett a torkom. Lassacskán újra visszaérkeztünk Olaszországba és azon belül is Volterrába.

~ ° ~

Megérkezésünket követően a nagyterembe mentünk. Aro már várt minket. Minden munka ilyen gyorsan fog végződni? Hiába vagyok vámpír, még csak most fogtam, fel, hogy én segédkeztem megölni egy újabb teremtményt. Akinek szintén voltak érzései, talán még lelke is. Úgy érzem minden érzés kiveszett belőlem. Hogy kőszívű vagyok, hogy elveszett a lelkem.
Nem lennék épes több embert megölni. Vámpírt sem akartam. Muszáj volt ellenállnom a vér csábításának a repülőn is. Újra „innom” kellene. Viszont nem szeretném Heidi-t bajba sodorni.

-Már itt is vagytok, kedveseim? –kérdezte Aro nyájas hangon, majd odasuhant és megérintette Jane, Alec, Félix és Demetri kezét is. Már megtanulta, hogy rajtam nem fog az ereje.

-Örülök, hogy épségben hazaértetek. Vagyis nem teljesen. Minden rendben, kedvesem? –kérdezte Aro felém fordulva.

Miért aggódna értem? Vámpír vagyok nem? Itt állok előtte. Jah, persze a képességem. Ilyen hatásosan még nem zajlott volna küldetés?
-Miért ne lenne? Vámpír vagyok nem? Sérthetetlen? –mondtam cinikusan.
-úgy látszik mégsem vagy teljesen sérthetetlen. Holnap úgyis jön egy újabb adag vacsora. Addig kibírod. Vigyétek vissza a szobájába! –rendelkezett Aro.

Éreztem, hogy Félix és Demetri megragadják a karjaimat, de leráztam magamról és úgy haladtam tovább kettejük között.

Az ajtó újra becsukódott mögöttem én pedig az ágyamra zuhantam. Újabb nap a szeretteim nélkül..

(Carlos szemszöge)


Őrültségnek tartottam Heidi részéről, hogy segítsen egy ismeretlen vámpírlánynak. Aztán a véleményem megváltozott, amint elmesélte ennek a Bellának a történetét. A Volturi eddig sem volt a szívem csücske. Segíteni fogok nekik. Ismerem Carlisle-t. Mikor a Volturival élt és a városban járt, találkoztam vele. Mesélt az életmódjáról és én magam is kipróbáltam, nem nagy sikerrel. Két hétig bírtam mindössze. Agyon tisztelem ezt a vámpírt. Olyan emberi. Ahogy segít másokon. Másrészt innen is tudtam, hogy ez a Bella nem lehet rossz ember.
Carlisle barátomat egyszer még Forks-ban is meglátogattam, így tudom, hogy hol lakik. Remélem megtalálom őket…


Remélem megért pár komit :) Közeleg a történet vége, de nem lesz olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik x) Ismerhetnétek :D Most szerethettek, mert nincs függővég ;)
Puszi: Doree