18. fejezet -Egymáséi

Sziasztok! Ahogyan megígértem itt a friss! Gondoltam előre szólok, hogy holnap 100%, hogy nem hozok frisst, mert délután nem leszek otthon, aztán ha hazaérek tanulnom kell másnapra, meg még ott van egy-két dolog. Ha viszont minden jól megy, akkor szerdán hozom a Múltam a jövőm 5. fejezetét! Köszönöm a komikat! A komihatár a múltam a jövőmre is vonatkozik! Majd az ötödik fejezettől... 18 éven aluliaknak nem ajánlott! <- ezt először nem akartam ideírni :S xD . Először a kérdések, aztán a fejezet: "Bella RÉSZEG ? jó mondjuk meghalt az apja ..." (Lulu)
"Elég furcsa lehet egy részeges Bella:(" (névtelen)
"a részeg Bella, hát valahol megértem" (Virág)
"Teljesen összefog törni, viszont azt nem gondoltam volna hogy leissza magát ez nem rá vall. " (Gina)

Válasz:
Sokan furcsálljátok, hogy Bella leitta magát részegre, pedig nem is vall r. Nos a történet első fejezetében, írtam, (Bella szemszögéből) hogy milyen felelőtlenül viselkedik, hogy egyre furcsább dolgokat tesz.. ilyen volt ez az alkoholos dolog is. Tehetetlenségében nem tudta mit tegyen, ezért folyamodott italhoz. Úgymond "alkoholba fojtotta a bánatát". Remélem így megértettétek xD

"Em-ék mit csinálnak a másikkal?" (Lulu)

Válasz:
Ebben a fejezetben ez is kiderül ;)

"ja remélem ezt nem a valós életedből merítetted mint a lámpabúrás dolgot." (nanita)

Válasz:
Ebben a fejezetben (amit most szándékozok felrakni) többet is átérezhettek majd Bella érzései közül, amibe belecsempésztem egy-két általam átélt élményt is... Persze előre szólok, hogy azt majd nem kell félreérteni! Nem, alkoholba sem temetkeztem, csak egy kissé depisebb voltam, mivel azokat az érzéseket írtam le, amiket akkor éltem át, amikor a nagypapám meghalt :(

Akkor a fejezet:







18. fejezet

(Bella szemszöge)


Nem tudom mi vezérelt. Álltunk kint a zuhogó esőben. Edward valószínűleg a kulcsért nyúlt fel az ereszhez. Elkaptam a felsőjét és magamhoz rántottam és megcsókoltam. Először meglepődött, de viszonozta csókomat. Ajka édes volt, mint a méz. Bár hideg és kemény ajkai vannak, most mégis ellentétes érzést váltott ki belőlem. Olyan puhának éreztem, akár a vajat és forrónak. Nagyon édesen csókolt, de szenvedéllyel.


Elhúzódott tőlem és a szemembe nézett. Én is így tettem és megláttam éjfekete szemeit, amiben vágy csillogott. Most ő nem bírt magával és kereste ajkaival az enyémeket. Halványan rémlik az, hogy belépünk a házba, majd az emelet felé vesszük az irányt.


Éreztem hogy felkapott, így én dereka köré csavartam a lábaimat.
Elváltak egymástól az ajkaink, de a kényeztetést egy percre sem hagyta abba. Áttért a nyakamra, onnan pedig egyre lejjebb haladt. Levette rólam a kabátomat, majd azt követte a pulcsim is. Őt is megszabadítottam eme ruhadarabtól, majd benyúltam inge alá és elkezdtem simogatni izmos mellkasát, hasát, amitől egyre több sóhaj hagyta el ajkait.
Megszabadított a pólómtól, majd megemelt, hogy kicsatolhassa a melltartómat. Fejét újra magamhoz húztam és vadul megcsókoltam. Végigcsókolta a nyakamat, egészen a mellemig, majd haladt egyre lejjebb. Felnyögtem az élvezettől, majd elkezdtem kigombolni az ingjét, ami valljuk be, részegen nem ment egykönnyen. Átfordítottam a hátára. A ruha helyét én váltottam fel csókjaimmal, miközben egyre szaporábban vette a levegőt és néha felnyögött.
Újra én találtam magamat alul, immár nadrág nélkül. A hasamat csókolgatta, míg a belső combomat simogatta. Kezemmel én is bejártam felsőtestét, majd elértem a nadrágja széléhez. Segített levenni magáról a ruhadarabot. Immár meztelenül feküdt mellettem. Nem bírtam betelni teste látványával. Végigsimított oldalamon, egészen a tangámig. Leszabta rólam és elhajította.

-Gyönyörű vagy –suttogta rekedten.


Beletúrtam hajába és amikor azt hittem nem bírom tovább, felém hajolt és óvatosan belém hatolt. Majd lassan elkezdett mozogni bennem. Amikor már azt hittem, hogy szétrobbanok az élvezettől, zihálni kezdtem. Edward egy kis ideig még húzta a pillanatot, majd végül mindketten egyszerre értünk fel a csúcsra.
Zihálva hajtottam fejemet Edward mellkasára.


Nem tudom, hogy mennyi időbe telhetett, amíg sikerült újra normálisan lélegeznünk.
-Szeretlek –suttogta a fülembe egy kis idő után. Felnéztem a szemeibe és én is válaszoltam:
-Én is szeretlek –mondtam. Valószínűleg elaludhattam, mert egyre nehezebben érzékeltem a külvilágot.

(Edward szemszöge)


Nem bírtam ki. Azzal a csókkal feltüzelte a vágyaimat. Elhúzódtam tőle és a szemeibe néztem, amibe ugyanazt láttam, amit ő is az enyémben. Szerelmet, szenvedélyt. Szemeim újra az ajkaira tévedtek, de nem bírtam tovább és újra megcsókoltam.


Egyik kezemmel a kulcsért nyúltam, majd kinyitottam az ajtót. Lábammal be is löktem, miután átmentünk a küszöbön. A kulcsot elhajítottam, majd felkaptam kedvesemet, mire ő derekam köré csavarta a lábait. Éreztem egyre duzzadó férfiasságomat.
Ajkairól áttévedtem a nyakára, egészen a dekoltázsáig, majd megszabadítottam a kabátjától és a pulcsijától. Az utóbbi ruhadarab rólam is lekerült. Benyúlt ingem alá és elkezdte simogatni mellkasomat és haladt egyre lejjebb. Érintése nyomán enyhe bizsergést éreztem. Sóhajok hagyták el a számat. Ennél többet akartam. Levettem a pólóját, majd gyengéden megemeltem és kicsatoltam melltartóját. A tarkómnál fogva újra magához rántott és megcsókolt. Végigcsókoltam a nyakát a melléig, majd egyre lejjebb. Halk nyögés adta tudtomra, hogy élvezi tetteimet. Nekiállt kigombolni az ingemet, kissé nehézkesen. Hagytam, hogy átfordítson a hátamra. A ruha helyét, édes csókjai váltották fel. Szaporábban vettem a levegőt. Jóleső sóhajok hagyták el számat. Letéptem róla nadrágját és újra én kerekedtem felül. Elkezdtem simogatni belső combját, míg hasát kényeztettem. Ő sem tétlenkedett. Simogatások közepette elérte nadrágom szélét, amelynek levételében segédkeztem. Szememet végigjárattam testén, miközben kezem szabad utat járva, simított végig oldalán fehérneműjéig, amit szintén egy egyszerű mozdulattal lerántottam róla. Számomra hangos puffanással ért földet valahol a szoba másik felében.

-Gyönyörű vagy –hangos rekedtes volt. Teljesen eltért a megszokott bársonyosságtól.

Hajamba túrt. Felé feküdtem, majd egy óvatos mozdulattal váltunk eggyé. Az élvezettől mind a ketten vadul ziháltunk. Egyszerre értünk fel a csúcsra.

Fejét mellkasomra hajtotta, míg lenyugodott a légzése. Annyira gyönyörű egy teremtés. Egy tisztalelkű lény. Akár egy angyal. Ő az én személyes angyalom.

-Szeretlek –suttogtam, mire felemelte fejét. A szemembe nézve válaszolt:
-Én is szeretlek –mondta, majd lassan elaludt.

Néztem, hallgattam békés szuszogását. Még így is annyiféle érzelem olvasható le az arcáról.

Míg aludt, visszagondoltam az elmúlt órák eseményére. Életemben nem éreztem még ilyet. Sőt, kételkedem benne, de ha lehetséges még jobban szeretem Bellát.


Szegény. Szegény Charlie. Bella nem érdemli meg a szomorúságot. Pedig most az. Az édesapja halála nagyon megrendítette. Nem néztem volna ki belőle, hogy leissza magát részegre. Úristen! Részeg?! Mi van, ha csak emiatt volt képes mindent megtenni? Mert részeg volt!


Vajon tényleg csak egy álca? Mi van, ha nem szeret? Ha csak az alkohol késztette?
De hogy lehetek olyan hülye, hogy kételkedjek bármiben is, amit ez az angyal csinál?


Hallottam rezegni a telefonomat, így kénytelen voltam felkelni szerelmem mellől. Kivettem a nadrágom zsebéből, majd megnéztem milyen név áll a kijelzőn: Alice.

-Igen Alice, mit akarsz? –kérdeztem tőle. Közben fel is kaptam magamra a nadrágomat.
-Elintéztük a fickót. Az egyiküket, már a rendőrség elfogta.
-Mit értesz azon, hogy „elintéztük”? –kérdeztem.
-Nyugi, semmi rosszat nem tettünk. Emmett leütötte, majd nem feltűnő módon eljuttattuk a rendőrségre –mesélte Alice.
-Ez megnyugtató. Legalább másnak nem okoz gondot –mondtam és éreztem, hogy a szomorúság átjárja a testemet. Ránéztem Bellára, aki szintén nyugtalanul forgolódott.
-Charlie meghalt –mondta a húgom.
-Tudom… -suttogtam, bár felesleges, hiszen úgyis meghallotta.
-Mondd meg Bellának, hogy sajnálom, bár ahogy láttam eléggé kifárasztottad –hallottam a hangján, hogy mosolyog.
-Nagyon vicces vagy Alice. Van még valami, vagy mehetek? –kérdeztem.
-Hát, csak annyi, hogy válogasd meg a szavaidat, amikor Bella felkel –mondta. –A temetést is elintéztem. 2 nap múlva lesz, délután 3 órakor. Mondd meg Bellának. –utasított.
-Rendben, akkor majd beszélünk. Szia Alice.
-Szia –köszönt el ő is, majd letette a telefont.


Még egy ideig feküdtem kedvesem mellett az ágyban, majd hajnaltájt lementem a konyhába. Muszáj lesz ennie. Nem hagyhatja most el magát. Az, hogy részeg volt, már így is elég rossz.
Most, hogy ez újra eszembe jutott, megint elkezdtem gondolkozni azon, hogy mi van, ha a részegsége miatt szeretkezett velem?


Nincs valami hatalmas nagy főzőtudományom, így gondoltam tojásrántottát készítek neki. Az végül is nem nagy teljesítmény. Miközben már sült a tojás, hallottam, hogy az egyenletes szívdobogás felerősödik. Ezekhez a hangokhoz lassacskán léptek is társultak.

-Mi az a... ? –kérdezte Bella.
-Jó reggelt, Bella –mondtam, megfordultam és láttam, hogy a fejét fogja. Ennek hatására elmosolyodtam, majd kivettem egy tányért és egy poharat. Az utóbbit megtöltöttem vízzel, majd előkerestem a fejfájás-csillapítót. Odaadtam neki a gyógyszert, amit készségesen be is vett. Most vettem csak észre, hogy az ingem van rajta, ami nem valami sokat takart…

-Mi történt? –kérdezte.


Nem emlékszik semmire? Mintha megvilágosodott volna, szemeiből előtörtek a könnyek. Bármit megtettem volna azért, hogy újra mosolyogni lássam. De sajnos ez jelenleg lehetetlen volt. Nem tudtam, hogyan is vidíthatnám fel.
-Charlie meghalt –sírta, mire felkaptam és leültem az egyik székbe, őt pedig az ölembe húztam.


Elkezdtem simogatni a hátát nyugtatásképpen. Tudtam, hogy most egyetlen szó sem segíthetne. Én is így éreztem magam, amikor Carlisle elmondta, hogy édesanyám meghalt.
Őrjöngtem és legszívesebben én is ott helyben meghaltam volna.


Nem tudtam mit tenni. Úgy gondoltam, jobb ha minél előbb túl teszi magát rajta.
-A temetést 2 nap múlva délután tartják. Alice mindent megszervezett –mondtam.
-Rendben, addig rendbe szedem magamat –mondta.
-Gyere, enned kell valamit. Az alkohol nem tápláló –elhúzta a száját, amire halkan felkuncogtam.
Eléraktam a kész ételt, majd nekikezdett az evésnek.
-Öhm –kezdte, zavartan piszkálgatta a tojást. Fejét lehajtotta és úgy tett, mintha valami nagyon érdekes dolgot fedezett volna fel az asztalon.
-Igen? –kérdeztem. Ilyenkor nagyon is zavaró, hogy nem látok a gondolataiba.
-Tényleg megtörtént az tegnap este, amire gondolok? –kérdezte halkan, pironkodva. Megbánta volna?
-Még is mire gondolsz? –kérdeztem, úgy mintha semmiről nem is tudnék.
-Hát, hogy… te… meg… én… együtt? –kérdezte újból, majd felemelte arcát, ahol még mindig ott voltak a piros foltok. Elmosolyodtam. Milyen édes, amikor elpirul.
-Netán megbántad? -kérdeztem halkan.
-Nem dehogyis! Hogy gondolhatsz ilyet? –hangja kétségbeesetten csengett.
-Sajnálom… én csak azt hittem, hogy mivel részeg voltál, hogy… -nem tudtam befejezni a mondatot.
-Hogy nem tudom mit teszek? –beletalált. Bólintottam. –Azért annyira nem voltam kómás állapotban. Még emlékszem is arra, hogy mi történt –az utolsó mondatot csak magának suttogta, de én meghallottam és elmosolyodtam.
-Hát bizonyos dolgokhoz tényleg nem voltál kómás –mosolyom vigyorrá alakult.
-Te perverz disznó! –mondta hangosan, majd elmosolyodott és felnevetett.


(Bella szemszöge)


Miután megettem az Edward által elkészített reggelit, felmentem, hogy lezuhanyozhassak.
Edward ingét levettem magamról, majd megnyitottam a vízcsapot.
El sem hiszem, hogy lefeküdtem vele! Persze nem bánom! Minden érintése, csókja mérhetetlen szerelemről, féltésről, aggódásról árulkodott.


Beálltam a zuhany alá. Hagytam hadd’ folyjon végig az összes vízcsepp. A hőfokot a legforróbbra állítottam. Égette a bőrömet, de nem érdekelt. Erre volt szükségem. A hajamat is megmostam kedvenc samponommal, majd megtöröltem magamat nagyjából és kifésültem a hajamat.


Ekkor jöttem rá, hogy nem hoztam be magammal ruhát. Magam köré csavartam a törölközőt és kiléptem a fürdőből. A szobámba mentem. Edward az ágyamon feküdt és a plafont bámulta. Amikor beléptem a szobába, azonban rám emelte a tekintetét. Amikor rám nézett, nyelt egy nagyot. Éreztem, ahogyan egy vízcsepp elindul a hajam tövéből, át az arcomon, egészen a törölköző széléig.
Látta m, amint Edward szemei követik a vízcseppek útját. Szeme hirtelen elsötétült. Odajött elém és végigsimított az arcomon. Egyre közelebb hajolt hozzám, míg nem egy csókban forrtunk össze.


Az események ezután felváltva követték egymást. Ugyan ott folytattuk, ahol tegnap este abbahagytuk…

~°~

Charlie szobájában, az ágyon ülök. Edward is rendbe teszi magát, addig gondoltam nekiállok összeszedni Charlie holmijait. Kinyitottam a szekrényét, és minden egyes darabot szépen lassan kivettem, majd összehajtogatva egy dobozba raktam őket. Ezeket követte minden a szennyes kosárból is. Visszatérve a szobájába, minden földön heverő ruhadarabját is beletettem egy dobozba. Az asztala előtt a széken volt a pulóvere. Felkaptam. Még érezni lehetett rajta az illatát.


Most jut eszembe. Még anyut is fel kell hívnom!
Szomorúan ültem fel az ágyban és éreztem, hogy a könnycseppek újra kicsordulnak szememből. Egy hideg kar érintette meg a vállam, amire összerezzentem.
-Minden rendben? –kérdezte bársonyos hangján Edward.
-Még Renée –t is fel kellene hívni –mondtam elhaló hangon.
-Ha szeretnéd, majd én felhívom –ajánlotta. Válaszképpen csak bólintottam. Nem lettem volna képes most a beszédre.


Néhány perc múlva Edward visszajött. Arca nem éppen a boldogságtól sugároztak.


-Elmeséltem neki mi történt. Azt mondja, hogy nagyon sajnálja. Megadtam neki a temetés időpontját is, de azt felelte, hogy nem tudnak eljönni. Képtelenség lenne eljönniük, mert Phillel nem valami közel vannak.


Hát ezt nem hiszem el! Lehet, hogy már nem a férje, de miért nem képes eljönni? Milyen elfoglaltság lenne ennél fontosabb?


-Mi lesz most? Mihez kezdjek? –kérdeztem inkább magamtól, miközben lefeküdtem az ágyra.
-Ha gondolod, odajöhetsz hozzánk is. Esme és Carlisle biztos örülnének neki.


Ezen elgondolkoztam. Amennyiben itt maradok, az emlékek megrohamoznak és semmire sem megyek vele. Csak a fájdalom maradna. Ha elmennék a Cullen házhoz, ott élnék, akkor legalább társaságban lennék.

-Rendben –mondtam.


Elgondolkoztam. Ha már náluk élek, el kell nekik mondanom, hogy emlékszek arra, hogy vámpírok…
Igen, elmondom de csak akkor, amikor már ott leszünk.


A délután nagyon nem telt el mással, csak pakolászással. Edward is sokat segített nekem. Késő délutánra végeztünk. Míg Edward lent várt, addig én szalonképesebb állapotba ráztam magamat.
A kocsimnak defektje volt valahol, így az övével mentünk. Tényleg erről is szólnom kell majd.


-Öhm Edward –szólítottam már meg a kocsiban ülve.
-Igen? –kérdezte.
-A kocsimért ugye majd elmegyünk valahogy? Azt hiszem defektje volt –homlokomat ráncolva néztem ki az ablakon.


Ennyire részeg lettem volna? Még erre sem emlékszem. Ajjaj.
Edward vezetési stílusa mellett valamivel több, mint 10 perc múlva megérkeztünk a Cullen házhoz. Tudom, hogy jártam itt, mert ismerős… de semmi komolyabb emlékem nincsen…


Elmélkedésemből az rántott ki, hogy Edward kinyitja nekem az autó ajtaját. Elrebegtem egy köszönöm –öt, majd befelé vettük az irányt. Még az ajtó közelében sem jártunk, már is kivágódott és Alice „röpült” ki rajta.

-Bella de jó!! Edward felhívott és mindent elmondott! Már berendeztem a szobádat is! –ujjongott a kis tündér szerű lány. Amint beléptem, egyből megláttam Esme –t.

-Szia, kedvesem! Milyen régen láttalak! –mondta, majd megölelt.
-Szia kislány! –köszönt Emmett is, majd egy bordaropogtató ölelésben részesített.

Jasper egy fejbólintással jelzett köszönésképpen.
Alice megragadta a karomat és felfelé kezdett tuszkolni.
-Gyere! Megmutatom a szobádat! –mondta, majd így is tett.


Benyitott az említett helyiségbe a szemközti falon hatalmas üvegablakok voltak. Balra a falon található a hatalmas franciaágy. Vele szemben a Tv. Balra volt egy íróasztal. Jobbra a falon 2 ajtó is volt. Az egyik szerintem a fürdő, míg a másik a gardróbhoz vezet. Az ajtó mögött egy könyvespolc helyezkedett el, míg a hatalmas szemközti fal előtt egy kanapé volt. Előtte egy kis asztallal.
A falak kék színűek voltak.


-Wow –csak ennyit bírtam kinyögni. –Köszönöm, ezt igazán nem kellett volna –motyogtam.
-Ugyan már! Pakolj le, aztán gyere a nappaliba közénk –mondta vigyorogva.
-De Alice, nincs itt… -kezdtem, de befejezni nem tudtam, mert Edward meg is jelent e csomagjaimmal.
-Köszönöm –mondtam.
-nincs mit –felelte.


A legszükségesebb dolgokat kipakoltam, majd fogtam magam és lementem a földszintre. Mindenki ott volt. A párok egymás mellett foglaltak helyet.
-Öhm lenne valami fontos, amit el szeretnék mondani –kezdtem.
-Rajta, hallgatunk –mondta Carlisle egy mosoly kíséretében.
-Én emlékszem arra, hogy ti mik is vagytok… -mondtam, majd felnéztem és hét döbbent szempárral találtam szembe magamat…

Komikat és puszi! Doree

17. fejezet – Mindig történik valami

Sziasztok! Tényleg nagyon örülök, hogy a komihatár miatt így belendültetek! xD Hogy húzzam az agyatokat, először a kérdésekre válaszolok :P Amúgy a kompromisszumhoz visszatérve, ha nem lenne friss egy napon belül (miután összegyűlt a 10 db komi) akkor kiengesztellek titeket, pl hosszabb fejezet lesz, vagy több szemszög :D

Először is köszönet, mindenkinek, aki írt! Virág nem gond, hogy sokat írtál!

"Amúgy tényleg van egy ilyen mese,vagy csak kitaláltad?" (Lya)

Válasz:
Nem, ezt a történetet megálmodtam :D Komolyan, aztán gondoltam leírom :D

"Bellácska mostanában picikét agresszív..." (Lya)

Magyarázat:
Bella érzelmileg kötődik a Cullen családhoz, függetlenül attól, hogy nem emlékszik rájuk, így természetesnek véli megvédeni őket.

"nem tudom hogy csak nekem vagy másnak is de olyan lett szerintem a vége mintha várna valaki Bellára de lehet hogy csak túl élénk a fantáziám:)"(Lulu)
"de a vége, az nem sok jót sugall, ki várja a lakásban???? remélem nem Jack"(Virág)

válasz:
Nos, ha elolvassátok a 15. fejezetet+ a 16. fejezetet, akkor kiderül, hogy Charlie megbízta egy bizonyos feladattal. Emiatt is kellett hamarabb eljönnie az árvaházból :) Ezt csak azért írtam le, mert ebben a fejezetben kiderül.

Itt a fejezet! Kérlek ne nyúzzatok meg!


17. fejezet – Mindig történik valami


(Bella szemszöge)


A konyha felé vettem az irányt, hogy elintézzem, a Charlie által kijelölt feladatokat…
A hűtőajtón meg is találtam a kis cetlit, amin a számlaszám szerepelt. Letéptem. Majd kivettem a pénzt is a helyéről. Elindultam az ajtó felé.

Kiléptem a szabadba, majd magam után becsuktam az ajtót is. A nap próbálta áttörni a vastag felhőréteget, de sikertelenül. Az ég egy-két esőcseppet is hullatott. Az új csodajárgányom felé vettem az irányt, majd beszálltam és felpörgettem a motort.

Mielőtt a bankba mentem volna, beugrottam a helyi boltba is. Kevés volt otthon az étel. Jártam a sorokat, tettem a köröket a boltban, míg végül minden szükséges holmit összeszedtem. Beálltam a pénztárba, ahol lehetetlen hosszúságú volt a sor. Miután kiértem az üzletből, a vásárolt dolgokat beraktam a csomagtartóba, majd utamat a helyi bankba vettem.

Nem volt valami hatalmas épület… Egy alig több, mint 3000 fős városkába minek nagyobb? Így is csodálom, hogy egy bankot építettek ide… Nem baj, legalább nem kell messze mennem.

Az autó hangos fékcsikorgással állt meg az épület előtt. Nemhiába, még meg kell szoknom, hogy egyszerűbb vezetni, mint a régi járgányom. Kicsit hiányzik, de már megkedveltem a Mercedest is. A furgonom már kilehelte a lelkét is. A balesetem, pedig még jobban betett neki.

Kiszálltam a kocsiból és bementem az ajtón. Jobbra mindjárt egy bankautomata állt. Ezt nevezhetnénk olyan előtérnek is. Egy üvegajtó vezetett a lényeges helyiség felé. Amint átléptem a küszöböt, megláttam a tőlem balra elhelyezkedő sorszámhúzó gépet is. Kikerestem a megfelelő menüpontot, majd vártam, hogy kiadja a papírt.

Ránéztem a kis cetlire, amin a 456 –os szám állt. Körbenéztem, hogy megkeressen az ehhez legközelebb álló számot. 454 –est meg is találtam. Tehát a 7-es pulthoz kell mennem. Elindultam a terem közepén elhelyezkedő ülésekhez, majd le is ültem. Mellettem egy kislány foglalt helyet. Szőke haja két copfba volt kötve. Zöld szemeivel az édesanyját nézte.

Hallottam a pityegést, ami jelezte a következő számot. 323. 587. 455.
Már csak egy ember állt előttem. Mellettem a kislány leejtette a plüssmaciját. Odahajoltam, hogy felvegyem és oda is adtam neki.
-Köszönöm –mondta.
-Nincs mit –mosolyogtam. –Egy ilyen kislány, mit keres egy ilyen helyen? –kérdeztem.
-Az anyukámat várom –mondta, majd az említett személy hátrapillantott. Láttam a megkönnyebbülést a szemében, majd visszafordult az ügyintézőhöz.

Az elkövetkezendő percekben nem beszélgettünk. Figyeltem az óramutató járását. KATT. KATT. KATT. Percekig bámulhattam az idő múlását, míg álmaimból felébresztett az újabb pityegés. Felnéztem és örömmel vettem tudomásul, hogy a 456 –os szám következik.

Felálltam és a 7-es pulthoz vettem az irányt.
-Jó napot –köszöntem mosolyogva.
-Jó napot, miben segíthetek? –kérdezte a nő unottan.
-Erre a számlaszámra –adtam át a papírt. –szeretnék befizetni egy összeget –mondtam.
-Rendben –válaszolt, majd elkezdett pötyögetni a gépen. Micsoda csigatempó! Ez még nekem is túl lassú.
Újabb kattogások. Hát ez nem igaz! Időm van, de akkor is! Miért nem olyan embereket alkalmaznak, akik tudnak vakon írni?
Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy csak arra lettem figyelmes, hogy valaki elkapja a karom és valamit morog. Aprót ráztam a fejemen és körbenéztem.

Az emberek a földön feküdtek és csendben voltak. Mindenki rémült tekintettel figyeli az eseményeket.
A kislányt elkapta az egyik férfi.
Megvilágosodtam! Ez egy bankrablás! Ezt nem hiszem el! Minden rossz akkor történik, amikor én is jelen vagyok? Mindig ott történik a baj, ahol én is ott vagyok?

Lassan jutott el a tudatomig, hogy én is a földön vagyok, csak éppenséggel ülök. A férfi, aki elkapta a kislányt, most egy pisztolyt szegez a gyermek fejéhez.
Az édesanyja kétségbeesett tekintettel fürkészte gyermekét.

-Senki ne mozduljon! –mondta parancsolóan a férfi. –Különben a kislánynak annyi!
-Ehm… -kezdtem mire rám emelte a tekintetét. –Nem akarok gondot, de ne egy kislányt. Ettől nem tűnnek erősebbnek, hogy fenyegetik az embert egy gyerekkel.
-Miért, te vállalod helyette az áldozat szerepét? Egy idegen helyett? Akár képes lennél meghalni miatta? –kérdezte megrökönyödve. Ezalatt a másik fickó az ügyintéző nőket járt, hogy a pénzt begyűjtse.
-Inkább meghalok miatta, minthogy én okozzam a halálát –mondtam egyszerűen. Így is gondoltam. Semmi értelme a bankrablásnak.

Tudom, hogy az embereknek vannak pénzügyi gondjai, de mindenre van megoldás. Azzal, hogy bankot rabolnak, még több nehézségeket okoznak. Van olyan, hogy mást előrébb kell helyeznünk a saját dolgainknál. Akár idegen, akár nem. Ez semmit nem old meg. Ott van szegény lány. Egy életre halálfélelme lehet tőle. A szülőknek még több gondot okoz. Netán orvoshoz kell járatni a gyereket. Akkor nekik se lesz pénzük, érzelmileg a padlót súrolják alulról, és a pénzhiány miatt, ők is bankrablásra szorulnának.

-Rendben, ha ilyen nagy a szád, akkor gyere ide te! –akár akartam, akár nem akkor is oda kellett volna, mennem, mert a hangneme parancsoló volt.

Mintha azzal fenyegetne, hogy lelövi a lányt, ha én nem megyek oda hozzá… Ismerem én annyira az ilyen embereket, hogy nem fogják lelőni a „túszukat”.
A szőke kislány odaszaladt az édesanyjához, akinek a tekintetében ott volt a féltés, szeretet, aggodalom. Majd rám emelte szemeit, amiben megrökönyödést, értetlenséget és köszönetet láttam. Tudom én jól, hogy bolondnak tartanak, csak, mert ezt elvállaltam.

-Igyekezz! –mondta a másik pasas a nőnek. Még a biztonsági őrök is a földön ültek összegörnyedve. A pisztolyukat odaadva. Na szép… mit ne mondjak?

-Ha bárki megmozdul a lánynak annyi! –mondta a férfi, aki a fejemnek szegezett egy pisztolyt. Nem féltem. Mégis miért kellett volna? Ha meg kell halnom, akkor meghalok, nem tudok ellene mit tenni.
-Te! Nem megmondtam, hogy ne mozdulj! –kiáltotta a férfi, aki a pénzt gyűjtötte össze. –Megnyomta a pánikgombot! Húzzunk innen! –mondta.
-Amíg nincs meg minden pénz, addig nem! Ha bármi gond lenne, akkor itt a lány! –rázogatott meg. Istenem, ez a telhetetlenség…

Engem ne fenyegessen! Szívesen a képébe mondtam volna. De akkor miért nem teszem? Félnék tőle, vagy mi a szösz? Nem, nem hiszem. Hiszen, tudom, hogy Edwardék vámpírok, mégsem félek tőlük. Vajon miért? Mert érzem, hogy szeret? Hogy emiatt nem bántana? Biztos lehetek a szerelmében?

Ezeknek a kérdéseknek semmi értelme. Persze, hogy szeret. Akkor nem jönne Rómeó és Júlia idézetekkel. Erre elmosolyodtam magamat. Egy külső szemlélő számára most elég hülyén nézhettem volna ki.

De miért Rá gondolok még egy ilyen lehetetlen helyzetben is? Miért Ő tölti be minden gondolatomat? Miért érzem úgy, hogy csak érte élek? A figyelmemet ezzel sikeresen eltereltem.

Az események egymást követték. Hirtelen, nagyon hirtelen.
Egy kiáltást hallottam, majd egy puffanást és éreztem, hogy a mellettem lévő alak a földre kényszerül.
Megráztam a fejem és felnéztem.
NEM! NEM! Ez nem lehet!

A földön megpillantottam Charlie-t! Az édesapámat fekve, véresen! Nem! Az nem lehet! Meglőtték!
Mindenki menekült a helyszínről. A rendőrök többsége az utcára rohant, hogy üldözze az időközben megszökött rablókat.

Odarohantam apuhoz. Milyen régen is hívtam konkrétan apunak!
A fickó pont a szíve fölött találta el. Az egyik rendőrtársa, Mark maradt itt vele.
Csupán hangfoszlányok maradtak meg bennem abból, hogy hívja a mentőket.

Én tehetek róla! Ha én nem vagyok itt, akkor nem pofázok! Akkor nem fenyegetne meg! Akkor, akkor nem lőtték volna le!

-Apu, ne hagyj itt! Hallassz? –kérdeztem. Mark megfogta a vállamat.
-Be..lls.. –alig bírt beszélni. –Ne legyél… szomo..rú –a hangja elcsuklott.
-Ne, apu ne beszélj! Minden rendben lesz! –mondtam. Az egész úgy tűnt, mintha csak magamat győzködném.
-Vigyázz… magadra! Légy boldog… az… új… családoddal, Edward oldalán –mondta. Jól hallottam? Nem!
-De apu! Nem hagyhatsz itt! Nem! –sírtam. Éreztem, ahogyan a forró könnycseppek legördülnek az arcomon. –Nem teheted ezt!

Távolinak tűnt a mentőautó hangja. Csak apu arcát figyeltem, ahogyan a hordágyra helyezik, felrakják rá a légzőmaszkot és elviszik.

Sírva mentem én is ki az épületből.
-Kisasszony! Tudna segíteni… -kezdett bele az egyik rendőr, de én csak futottam az autómhoz. Beültem és olyan gyorsan hajtottam, mint még soha.
Az egész út, mégis olyan hihetetlenül hosszúnak tűnt. Szemeimet elhomályosították a könnyeim. Ezért voltam egész nap olyan furcsa.. mert megéreztem a veszélyt!

Nem élem túl, ha meghal miattam! Még belegondolni is rossz! Ez lehetetlen! Nem akarom! Nem engedem!

Én is kételkedtem benne, de mégis épen érkeztem a helyi kórházba. Tudtam, hogy a sürgősségin kell keresnem. Láttam is, ahogyan tolják be a műtőbe. Carlisle is velük tartott.
-Ne aggódj Bella! Édesapád jó kezekben lesz! –mondta, majd rohant a többiek után.

Tehetetlenül rogytam le a kinti székre. Újra és újra fájdalmat okozok mindenkinek. Most lehet, hogy az én hibámból hal meg az édesapám! Én mégis életben maradok! Miért ilyen kegyetlen velem a sors?

Órák óta ülhettem ott a folyosón. Néha már fel-alá kezdtem el járkálni, hátha az segít. Tudtam, hogy hiába. Újra leültem a terembe és a fejemet a kezembe temettem. A sírásom még jobban felerősödött. Még Renée –t is képtelen vagyok felhívni. Tudom, hogy nem lennék képes arra, hogy elmondjam mi történt apuval.

A cipő halk kopogására figyeltem fel. Carlisle jött felém olyan képpel, hogy ”sajnálom, mindent megtettem ami tőlem telt”.
-Hogy van? Ugye minden rendben? –kérdeztem kétségbeesetten és éreztem, hogy újabb könnyek törnek maguknak utat. Nem hittem volna, még jön egyáltalán sós kis csepp a szememből.
-Sajnálom, mindent megpróbáltam megtenni, de… -itt elhalt. Nem ez lehetetlen! Nem hagyhatott magamra!
-Ugye nem azt akarod mondani, hogy –itt nyeltem egy nagyot –meghalt? –kérdeztem kétségbeesetten.
Válaszképpen csak bólintott.

Nem figyeltem arra, hogy mit teszek. Csak rohantam. Futottam teljes erőmből. Nem figyeltem arra sem, hogy kiabálnak utánam az ápolók, orvosok, vagy Carlisle. Csak raktam az egyik lábamat, a másik után.
Nem hagyhatott itt! Nekem szükségem van rá! Nélküle nem tudok élni! Ő az apám volt! És meghalt! Miattam!

Kiértem az épületből és beültem az autómba.
-NEEEEM! –kiáltottam, mire újabb sírógörcs fogott el.

Nem tudtam, hogy mit kezdjek most az életemmel, ezért jobb dolgot nem tudtam, mint hogy alkoholba fojtom bánatomat…


(Edward szemszöge)

Hazaértem és indultam befelé. Felmentem a lépcsőn és a szobámba mentem. Lefeküdtem az ágyamra és a plafont bámultam.
Bella beszélt velem, ami haladást jelent. És az a puszi. Még mindig érzem a helyét. Még mindig kellemes meleg érzés fog el, ha rágondolok. Mintha bizseregne a helye.
Innen már tényleg nincs visszaút. Nem lennék képes arra, hogy még egyszer elhagyjam. Abba belehalnék. Nem tudom hogyan, de biztos. És az a szeretet, amit az árvák iránt mutatott. Teljesen az ujja köré csavart. Soha nem hittem volna, hogy valaki képes lesz arra, hogy felolvassza a jégszívemet.

Ezen gondolkoztam sokáig, amikor Alice sikítása rázott vissza.
-Edward! –sírta. –Edward! –rogyott le a szobám padlójára. Az ajtóban Jasper is megjelent és gondolatban azon morfondírozott, hogy hogyan tudná lenyugtatni, ha a képessége nem hat.
-Alice, mi a baj? –kérdeztem, már én is mellette térdelve.
-Néz… nézd meg –mondta, majd le is játszotta a látomását.

„Bella egy bankban van. Az egyik férfi egy pisztolyt szorít a fejéhez.
-Nem! –kiáltja egy alak, majd dörrenés.”

A másik látomásában Bella egy alak felett térdelt.

„-Nem! Nem hagyhatsz itt! –sírta kedvesem!”

A szívem is összeszorult ennek a látványától.
-Ez a Forks –i bank? –kérdeztem alig hallhatóan húgomtól, mire bólintott. Ennyi kellett nekem és már rohantam is.
Bevágódtam a Volvómba. Tudom, hogy most nem mehetek futva, pedig azt tenném.
Milyen jól jönne most a vámpírsebesség. Vagy legalább annyi, hogy este legyen! De nem!

Tövig nyomtam a gázpedált, nem tehettem róla. Életem értelme bajban volt. Szüksége van rám!
Nem engedhetem, hogy egy haja szála is meggörbüljön.
Már jóval 170 km/h felett haladtam. Még az sem érdekelt, hogy erdei úton haladok, hogy baja esik a kocsimnak. Mert még az autóm sem ért fel egy személlyel.
Egy életnek tűnt, míg odaértem az épület elé. A kocsi még meg sem állt, az egyik kezem már a kilincsen volt.

Elölről nem mehetek be. Megkerestem a hátsó bejáratot, majd futottam. A rendőrök éppen akkor érkeztek meg. Charlie is ott állt legelöl.
-Állj! –kiáltotta. Egyszerre történt minden. Egy dörrenést hallottam, de ezzel egy időben ütöttem le azt az alakot is, aki szerelmem szorította.

Láttam, amint a földön Charlie fekszik, de cselekednem kellett, mert a bűnözők elrohantak. Nem hagyhatom, hogy megszökjenek! Akárki másnak is baja eshet!
Újra futottam, már valamivel emberfelettibb sebességgel. Az egyik fickót a rendőrök elkapták, míg a másik egy sikátorban volt. Itt akart elmenekülni. De nem tudta, hogy itt még nagyobb veszélyben van.

Zsákutcába jutott, míg én csendesen mögé osontam. Mikor megfordult, láttam átfutni a félelmet a szemén. Ugyanez történt azokkal az emberekkel is, akiket a „lázadásom” idejében öltem meg.

„Úgy sincs semmi esélye ellenem. Hiszen fegyverem van. De mégis van valami a szemében, egyfajta düh, amitől félelem fut át rajtam”

Hallottam a gondolatain és igaza volt. Az ő szemében láttam magamat. Éjfekete szemek, és már remegtem a dühtől.
Egy kezet éreztem a vállamon.
-Hagyd, Öcsi! Rád máshol van most szükség! –mondta Emmett –Mi majd elintézzük!

Nem válaszoltam semmit csak eltűntem onnan, amilyen gyorsan csak tehettem. Bepattantam a kocsimba és a kórházba hajtottam. Mivel nem tudtam, hogy hol lehetnek, ezért egyenesen az apám irodája felé mentem. Még el sem értem az ajtóig, máris szembe jött velem.
-Hol van Bella? –kérdeztem. –Mi van Charlie –val? –folytattam a kérdésáradatot?
-Bella elment, nem tudtam megállítani. Charlie pedig… -„meghalt” –hallottam meg a gondolatait.
-Meg kellene keresned Bellát. Nagyon zaklatott állapotban van. Siess, mielőtt valami őrültséget csinálna.

Válaszképpen csak bólintottam, majd újra bevágódtam a Volvómba. Fogalmam sem volt, hogy merre keressem kedvesemet, csak mentem a fejem után. Lehúztam az ablakot és próbáltam őrjítő illata után haladni. Ez többé- kevésbé sikerült is. A főúton haladtam, amikor egy dülöngélő lányt láttam az út mentén haladni, akiben felismertem Bella személyét. Istenem csak nem… részeg?

Ezt az állításomat alátámasztotta, a nemsokára megérzett alkohol szaga.
Jó 10 méterre megálltam Bella előtt és kiszálltam az autóból. Az eső elkezdett zuhogni. Most még az kellene, hogy megfázzon!
Odasiettem hozzá és éppen, hogy elkaptam, részeg, síró szerelmemet. Segítettem neki beszállni az autóba, majd a házuk felé vettem az irányt.

-Miért ittad le magadat részegre? És hol hagytad a kocsid? –kérdeztem.
-Defekt –nyögte ki halkan ezt a szót. Látszott, hogy nehezére esik a beszéd. –Charlie! Meghalt érted? Meghalt! És ez miattam van! –kiáltotta, már amennyire tőle tellett.
-Bella! Ne beszélj butaságokat! Nem a te hibád! –mondtam egyre hangosabban. Lehúztam az ablakot.

Lassan meg is érkeztem a Swan ház elé. Muszáj minél előbb bevinnem, nehogy beteg legyen. Valahogy meg is kell nyugtatnom.
Kisegítettem a kocsiból és eltámogattam az ajtóig. A kulcsért nyúltam az ereszhez, amikor az felsőmnél fogva elkapott és száját az enyémre tapasztotta. Illata égette a torkomat, most még intenzívebben, az esőnek köszönhetően, de visszacsókoltam…




Komikat, ha előbb akartok frisst, mint jövő hét szombat!
Puszi: Doree, bocsi a függővégért!
Ha bármi gond adódna, írjatok a chat-be!

Kompromisszum

Sziasztok! Látom nem nagyon akartok komikat írni :S Nem szeretem ezt a módszert, főleg nem bevezetni.. De kénytelen vagyok rá! Aki ír, tudja mit jelent a jó szó! Annyira szeretném a következő törimet is folytatni, de addig nem tudom, amíg az egyiket be nem fejezem!
Azt találtam ki, ha összegyűjtötök 10 darab komit (ami nem sok, lássuk be 27 rendszeres olvasóm is van, +sokan olvassátok azon kívül) akkor felrakom a fejezetet, amint megírtam! Ha nincs meg a 10 komi, akkor fel sem teszem a fejezetet! Remélem ezzel is tisztában vagytok! Ügyködök, hogy mindig időben hozzam a frisst... Órák munkáját olvashatjátok, nektek pedig egy-két perc, míg komiztok! Amint látom, hogy lelkesedtek az ügy iránt, még köthetek veletek további kompromisszumot is! Remélem megértetek! Akire nem vonatkozik, mert mindig ír, annak köszönöm, hogy megjegyzést tesz :D

Puszi: Doree

16. fejezet–Mindent a jókedvért

Sziasztok! Nagyon rosszul esik, hogy csak 2 ember írt komit a múltam a jövőm 4. fejezetéhez... Ne is lepődjetek meg, ha esetleg nem lenne belőle kedden friss! Jól hallottátok! Először is, mert tényleg elszomorodtam! Van még egy történet ötletem! Úgy gondoltam, hogy A múltam a jövőmet gyorsan befejezem és utána hozzálátok az új storynak, de ez csak akkor megy,ha kapok komit is! Most főleg jól jönne az inspiráló komi! Tök depis vagyok *durcifej* A másik ok pedig az, hogy komplex természettudományi versenyre rángattak el, ezért 5-ig ott leszek, utána pedig a biosz könyvet kell bújnom, mert másnap dogát írunk /:
Majd meglátom, hogy alakulnak a dolgok! De ide téll írjatok megjegyzéseket! Mert rossz vége lesz!
Még egy megjegyzés: ez a fejezet lett az eddigi leghosszabb!


16. fejezet –Mindent a jókedvért

(Bella szemszöge)

Az éjszaka végre nyugodtan telt el. Az álmom szintén békés volt. Bár inkább mondanám csodásnak? Edward is szerepelt benne.
Este nem is volt már kedvem azon agyalni, hogy tőle kaptam azt a rengeteg ajándékot. Tudta, hogy fel tud bosszantatni az ajándékokkal. Milyen jól megjátszotta magát! Másrészt meg, manapság ritka az olyan fiatal, aki egyáltalán ismeri Shakespeare –t.
Akármilyen gazdagok, azért egy autó igen is drága ajándéknak.


Felkeltem az ágyamból, majd miután kiválogattam a ruháimat a fürdőbe mentem. Összeszedtem magamat. Belenéztem a tükörbe és meglepődve vettem észre, hogy nem tűnik annyira beesettnek az arcom. Inkább tűnt vidámnak. Ezt egy mosoly is alátámasztotta.


Lementem a lépcsőn és a konyhába mentem. Persze! Charlie nincs itthon! Majd csak este jön haza! Erről jut eszembe, délután még van egy-két elintézni valóm.
Kivettem egy tálat és beleöntöttem a szokásos müzlimet. Kivettem a tejet is, majd jól nyakon öntöttem vele az előbb említett ételt.
Mivel volt időm, jó lassan fogyasztottam el a reggelit. Amint végeztem, elmosogattam, majd az emelet felé vettem az irányt.
Bepakoltam a cuccaimat a táskámba, majd elindultam az ajtó felé. Becsuktam magam mögött, majd be is zártam.
Beszálltam újonnan kapott autómba és az iskola felé vettem az irányt. Egész úton gondolkoztam. Hogy min? Vagy inkább kin? Hát Edward-on.
Rómeó és Júlia. Egy szerelmes történet. A tiltott szerelemről. Egy vámpír-ember párosítás sem a legszerencsésebb…
Aztán, ott van az a kis cetli is, amit a deszka alatt találtam. Hogy szeret, mindörökké. A vámpírok örökké élnek? Bizonyára.
Szóval szeretne? De mi van, ha ez az egész csak a múlt? De akkor nem adott volna rózsát… sem kocsit…
Bonyolult az élet, ez már biztos.



Nem tudom, hogy mennyivel mehettem, de már oda is értem az iskolához.
Kiszálltam az új jövevényből, majd szembe találtam magamat egy élő gumilabdával. Természetesen Alice arcán hatalmas vigyor ült ki.
-Szia Bella! –mondta, majd megölelt.
-Szia Alice! Mi újság? –kérdeztem.
-Ezt én is kérdezhetném. Nálam semmi. Átjönnél ma délután? –érdeklődött.
-Öhm, hát ma nem nagyon érek rá… -kezdtem.
-Kérlek, ma az egész család az árvaházba megy. Majd elintézed a fontos dolgaidat később… -mondta, majd rám nézett azokkal a szemekkel. Háború esetén oda kellene állítani Alice-t az ellenség elé ilyen szemekkel, és azonnal megfutamodnának. Erre a gondolatmenetemre elnevettem magam, mire barátnőm értetlen képet vágott, de én csak legyintettem.


Elindultam az első órám felé. Matek volt. Hurrá, ki nem állhatom.
Az egész nap halál unalmasan telt. Míg a gumilabda sem tudott megnevettetni. Minden szünetben, miután kicsengettek, már a folyosón állt. Ezután az egész szünetet végigbeszélte.
Figyeltem arra, amit mond, de tényleg… csak aztán elkezdett a divatról fecsegni, míg az én agyam Edward körül forgott… Egyik szünetben velünk jött szembe.
-Sziasztok –köszönt, majd küldött felém egy mosolyt. A lélegzetem is elakadt.
-Szia –csicseregte Alice.
-Szia –biccentettem felé.
-Alice, majd szeretnék veled beszélni valamiről ebéd közben. Tényleg, ha már az ebédnél tartunk, nincs kedved velünk ülni Bella? –kérdezte féloldalas mosolyával. –Úgy látom Jessica nem nagyon örült a jelenlétednek. Az egész menza a ti jeleneteteket hallgatta.
-Rendben, miért is ne? Akkor ebédnél találkozunk. Szia –mondtam, s azzal ott is hagytam őket.


A többi óra unalmasan telt és én már az ebédszünetet vártam. Életemben nem éreztem még ilyen lassúnak az idő múlását.
Végre elérkezett a várva várt idő. Éppen kicsengettek az órámról. Összepakoltam a cuccaimat és kimentem a teremből. Alice persze már most is ott állt és várt.
-Na végre, hogy itt vagy, menjünk –mondta, majd karon ragadott és maga után kezdett húzni.


Beértünk a menzára és beálltunk a sorba. A változatosság kedvéért vettem egy üveg ásványvizet és egy almát. Kifizettem és indultam tovább.


-Várj már Bella –mondta Alice. –Kérünk még egy ilyen szendvicset is –mutatott az ételre, majd kifizette és ráejtette a tálcámra. Kérdőn néztem rá, mire csak elmosolyodott és húzott maga után az asztalukhoz.


-Sziasztok –köszöntem, majd megpróbáltam magamra erőltetni egy mosolyt. Nem tudom, vajon Alice műve lehetett-e, de Edward mellé ültem.
Nekiláttam az evéshez, de zavarban voltam, mert az asztaltársaság engem nézett.
-Most mi van? –kérdeztem, mire mindenki elkezdett beszélgetni.
-Képzeljétek, meggyőztem Bellát, hogy jöjjön el ő is velünk az árvaházba –újságolta Alice.
-Meggyőzted? Mivel? –kérdezte Emmett, de a választ nem vártam meg, mert Jess –ék asztala felé néztem, ahol újabb veszekedés volt.


Még én is meghallottam, ahogyan megint Jessica rendezi a fesztivált.
-És még ti akartatok elküldeni! Megint összejött Cullennel és nem törődik velünk! Egész nap azzal az agyrém kiscsajjal futkozik.
-Jessica nyugodj már le! Semmi közünk az életéhez! Azt csinál, amit akar! –mondta Angela.
-Azt elhiszem! Enyeleg Edward-dal. Még jó, hogy nem a világfájdalmas képűvel kezdett ki… -ecsetelte tovább. Na nálam itt telt be a pohár. Felálltam és odamentem az asztalukhoz.
-Mi a fenét képzelsz te magadról? Ki vagy te, hogy csak úgy elítélj másokat? Hogy mersz ilyeneket állítani rólam, vagy Cullenékről? Képzeld, rólad több emlékem van, mint róluk, de bennük jobban megbízok, mint benned! Szánalmas vagy!
-Pont te beszélsz? Te kétszínű ribanc! Ne merd tagadni, hogy van valami közted és az egyik Cullen fiú között –vörös köd szállt az elmémre. Jessica teljesen megőrült! Meglendítettem a kezem és akkora pofont levágtam neki, hogy megtántorodott és, ha Mike nem kapja el, akkor a földre esik.
A menzán mindenki döbbent arccal figyelt minket.
-Lenyugodtál? Ne merd még egyszer sértegetni akár Alice –t, vagy bárki mást. Megértetted? –kérdeztem nyugodt hangon.
Bólintott. Fogtam magamat és elindultam kifelé az épületből.
Arra lettem figyelmes, hogy egy tornádó a nyakamba ugrik.
-Köszönöm! Ilyet még soha, senki nem tett értem! –mondta Alice, majd egy puszit nyomott az arcomra.
-Bella nem hittem, hogy te ilyen is tudsz lenni! Láttátok, hogy mekkora pofont lekevert neki? Ha nincs ott az a Mike gyerek, akkor közelebbről is megismerte volna a padlót –vigyorgott Emmett, majd felemelt a földről és megpörgetett.
-Még, hogy én világfájdalmas képű? –kérdezte hitetlenkedve Jazz.
-Tényleg nagyon hálásak vagyunk, hogy így megvédtél minket –mosolygott Rosalie Edward pedig helyeslően bólogatott.
-Ez semmiség. Már régóta érett neki ez a pofon –mondtam. –Most viszont mennem kell órára. Akkor suli után találkozunk Alice! Szia.


Meg is indultam a terem felé. Biológiám lesz. Ami közös Edward –dal. Egész nap tekinteteket éreztem magamon. Hirtelen valaki elkapott a karomnál fogva, mire valami keménybe ütköztem. Megfordultam és egy csodás szempárral találtam szembe magamat.
-Bocsánat –mondta.
-Semmi. Szóval miért is állítottál meg? –kérdeztem.
-Semmi különös, csak én is szerettem volna megköszönni, hogy mellénk álltál. Tudod ritkán tapasztalunk ilyet. Mindenki különcnek tart minket –mondta grimaszolva.
-Értem. Hát tényleg semmiség. Már tényleg eléggé sértő volt Jessica és akkor még finom vagyok –mondtam, majd elmosolyodtam magamat.


Együtt mentünk az óránkra. Még beszélgettünk, mielőtt elkezdődött volna a tanítás.
Nem nagyon figyeltem arra, amit a tanár mond, mert a gondolataimat egy személy kötötte le. Méghozzá az, aki itt ült mellettem.
Egyszer csak arra lettem, figyelmes, hogy valami leszakad, sikítanak körülöttem, én pedig Edward ölében ülök.
Értetlenül néztem körbe. A székem helyén romhalmaz van. Felnéztem a plafonra és láttam, hogy a neonlámpa búrája leszakadt. Ha Edward nem ment meg, akkor most már nem élnék.
-Jól vagy Bella? –kérdezte egy bársonyos hang mellőlem.
-I-igen –dadogtam –Köszönöm. –nem kérdeztem hogy csinálta. Valahogy sejtettem. Ez is alátámasztotta vámpíros elméletemet.


Az órát befejeztük. Így mindenkinek volt egy kis szabadideje. Én éppen a folyosó sétáltam nagyon lassan a következő órám felé. Azóta nem is szóltam senkihez. Megkérdezték jól vagyok –e, mire csak biccentettem. Nem voltam lesokkolva, hiszen nem ez az első eset, hogy baleset ér. Leültem a folyosón a padlóra és vártam, hogy kicsengessenek. Nem tudom, hogy meddig ülhettem ott, de már a becsöngetésre lettem figyelmes, így elindultam az irodalom órám felé. Ez is közös volt Edward-dal.


Leültem mellé, majd a tanár is megérkezett.
-Minden rendben? –kérdezte Edward.
-Persze –mondtam, majd próbáltam magamra erőltetni egy mosolyt.


-Nos gyerekek! Az igazgató megkért, hogy készítsünk díszeket. A tavaszi bál közeled, ezért fel kell díszítenünk iskolánkat. Ehhez kérném a segítségeteket. Párban dolgozzatok. Festéket én adok –mondta, majd elkezdett minden párnak festéket, papírt és ecsetet osztani. Edward javaslatára egy táncoló párt rajzoltunk, akiknek csak a derekától lefelé látszott a teste.
Ő rajzolta a lányt, míg én a fiút. Érezhető volt a különbség.
-Hahó, Bella itt vagy? Már vagy egy perce szólongatlak –hallottam egy távoli hangot. Majd azt éreztem, hogy valami puha és nedves csikizi az arcomat. Balra fordítottam a fejemet és egy vigyorgó Edwardot láttam, kezében egy ecsettel.
-Ez bosszút kíván! –mondtam, majd én is belemártottam az ecsetemet a festékbe és összekentem vele Edwardot. Olyanok voltunk, mint a gyerekek. Jól összekoszoltuk a ruhánkat, de nem baj. Sokat nevettünk és a végén még a szivárványnál is színesebben festettünk.
-Miss Swan, Mr. Cullen, ha jól kiszórakozták magukat, akkor akár a munkával is törődhetnének.
-Igenis –feleltük egyszerre, majd összenéztünk, és megint elnevettük magunkat.
Óra után én a lány, míg ő a fiúmosdóba ment, hogy rendbe szedje magát. Alice rontott be utánam.
-Hogy tehetted ezt? Most nézd meg a ruhádat! Teljesen tönkretetted! Ne, ne szólalj meg… -kiáltotta, amikor látta, hogy közbe akartam vágni. –Tudom, hogy a bátyám tehet róla! Vele is lesz elszámolni valóm! Te meg menj haza és öltözz át! 3-ra érted megyek és utána megyünk az árvaházba –mosolygott.
-Most pedig megkeresem Edward-ot.
-A fiúmosdóban van –mondtam vigyorogva.


Miután barátném magamra hagyott meg mostam az arcomat, megfésültem a hajamat és felkaptam a pulcsimat, hogy ne látszódjék annyira a festett pólóm.
Miután kijöttem a Wc –ből az autóm felé vettem az irányt. Odamentem a vezető üléshez és kinyitottam az ajtót, amikor valaki elkapta a karomat.
-Beárultál? Ez nem volt szép tőled –dorgált egy édes hang. Megfordultam és folyékony arany szemébe néztem. Arcán kedvenc féloldalas mosolyom pihent. Haja néhol még festéktől volt színes. Rajta nem volt sem kabát, sem pulóver, csak a temperás póló.
-Igen, mert megérdemelted. Majd találkozunk, szia! –mondtam vigyorogva, majd beszálltam az autóba, de az ajtót nem csuktam be.
-Szia –köszönt ő is, majd benyomta az ajtót.


Milyen rendes volt tőle, hogy elfeledtette velem a mai nap eseményeit. Ráadásul még az életemet is megmentette. Nagyon hálás vagyok ezért neki.
Gyorsan hazaértem. Ledobtam a táskámat és felmentem az emeletre. Elővettem néhány tiszta ruhát és bementem a fürdőbe. Megmostam a hajamat és le is fürödtem.
Kifésültem a fejemen található madárfészket és visszamentem a szobámba. Ránéztem az órámra, ami 14:45 –öt mutatott, így nekiálltam hajatszárítani. Tudtam, hogy magától nem száradna meg arra, mire Alice ideér. Még 3 óra előtt végeztem. A zsebembe süllyesztettem a telefonomat. Lementem a lépcsőn és csengetést hallottam.


-Szia –ugrott a nyakamba Alice.
-Szia –köszöntem én is.
-Mehetünk? –kérdezte, mire csak bólintottam. Kimentünk a ház elé és beültünk egy fekete Mercedes –be.
Alice egész úton csak fecsegett, hol a divatról, hol az árvákról. Az utóbbi témánál kicsit jobban figyeltem.
Nem mehettünk még 10 perce sem, amikor más az erdei ösvényen jártunk. Néhány pillanat múlva, már a Cullen villa előtt állt meg a kocsi. A gumilabda kipattogott mellőlem, amin csak mosolyogni tudtam. Az én ajtómat kinyitotta valaki, aki nem más volt, mint Edward.
-Köszönöm –motyogtam zavartan.
-Ó, hát így mekkora élvezet lesz az árváknál –röhögött Emmett. –Végre lesz egy vicces napja a gyerekeknek. Végignézik, ahogyan eldőlsz, mint a krumpliszsák –nevetett a mackó a viccén.
Esme is kijött a házból és dorgálóan nézett fiára, majd valamit mondott is neki, amit nem értettem.
-Szóval akkor, én, Jasper és Esme a Mercedes -szel, Rose és Emmett a BMW –vel, Bella és Edward pedig a Volvóval megy –adta ki az utasítást Alice, mi pedig úgy tettünk, ahogyan mondta.
Edward udvariasan kinyitotta nekem a Volvó ajtaját, majd miután ő is beszállt, a kocsi kilőtt.
-Na, mit kaptál Alice-től büntetésül? –kérdeztem vigyorogva.
-Mivel tönkretettem az egyik kedvence ruháját, el kell mennem vele vásárolni –mondta grimaszolva. Az arca láttán felnevettem.
-Ohh, te szegény. Szívből sajnállak! –mondtam még mindig mosolyogva.
-Aha, látom –mondta már ő is mosolyogva.


Az út további részében nem nagyon beszélgettünk már. Nagyon nem is lett volna alkalmunk, mert megérkeztünk a kijelölt helyre.

Edward most is kinyitotta nekem az ajtót. Bementünk az épületbe. Nem is figyeltem arra, hogy mit mond a segéd, csak mentem a fejem után.
Beléptem egy szobába, ahol olyan 5-6 év körüli gyerekek lehettek.


-Sziasztok –köszöntem mosolyogva, mire mindenki felém kapta a fejét és odafutottak hozzám.
-Csókolom! –köszönték egyszerre.
-Ugye tetszik nekünk mesét olvasni? –kérdezte az egyik kislány.
-Hát, ha akarjátok. Válasszátok, ki, hogy melyiket szeretnétek hallani, én pedig felolvasom –mondtam, mire szétszéledtek könyvet keresni, én pedig leültem egy székre. Néhány perc múlva az egyik kisfiú jött oda hozzám és adott a kezembe egy könyvet.
-Ezt szeretnénk hallani –mondta kedvesen.
-Rendben üljetek le –mondtam nekik.


Elolvastam, hogy mi a címe. A lány, aki örökké tanult. Érdekes. Még nem olvastam. Kinyitottam a könyvet, majd belekezdtem.
-Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy fiatal lány. Amabel –nek hívták. Ez a lány gyönyörű volt. Hosszú barna haja, és barna szemei voltak. Szerette a barátait és a szüleit. Azonban egy dologért soha sem rajongott. Ez a tanulás. Szülei mindent megpróbáltak annak érdekében, hogy lányuk véleménye megváltozzon az iskolával kapcsolatban.
Egy napon az édesapjának remek ötlete támadt. Bement a lánya szobájába, és elbeszélgetett vele. Mesélt neki egy régi legendáról, miszerint van megoldás arra, hogy édesanyja és jómaga ne öregedjenek..
Ennek egy dolog volt a feltétele. Addig nem halnak meg, míg leányuk tanul.
Amabel ezen elgondolkozott. Szüleit mindennél jobban szerette. Bármire képes lett volna azért, hogy ő szülei az örökkévalóságig éljenek. Bár eleinte butaságnak tartotta, hiszen senki sem él örökké.
De Amabel mégis nekiállt a tanulásnak. Megtanult írni, olvasni, számolni. Szépen lassan, évről- évre, mindegyik osztályt kijárta. Miután elvégezte az általános iskolát, következett a gimnázium. Ezekben az években is szorgalmasan tanult, mivel tapasztalta, hogy szülei tényleg nem öregednek. A gimnáziumot követték a különböző egyetemek. Különböző szakmákat szerzett Amabel, viszont ő öregedett is.
Egy napon, Amabel megöregedett és meghalt. Szülei ettől az időtől kezdve, újra elkezdtek idősödni.
Amabel volt az a lány, aki szeretetből tanult.


Befejeztem a meseolvasást és sok csillogó szempárral találtam szembe magamat.
-Tényleg létezik az örökkévalóság? –tette fel a kérdést egy kislány.
-Attól függ hiszel-e benne –mondtam, bár tudtam, hogy nem igaz. De még nagyon fiatalok, nem akarom őket lelombozni.
-Én igen –szólalt meg egy bársonyos hang. Mosolyognom kellett rajta, olyan aranyosan nézett. –Megbocsátotok, elrabolnám őt –mondta mosolyogva. Egy emberként bólintottak.


-Ideje lenne menni. A meséléssel jól elment az idő. Gyere, hazaviszlek –mondta. Ekkor jutott eszembe, hogy még van egy-két elintézni való dolgom. Kezdve, Charlie rámbízott feladatával.


(Edward szemszöge)


Milyen ironikus volt a történet, amit Bella olvasott. Örökkévalóság. Sok kisgyerek képzeletében létezik ilyen. A mikulással és a Jézuskával együtt. Na, meg a húsvéti nyuszit se hagyjuk ki. Mi lenne, hogyha mindenki megtudná, hogy vámpírok és vérfarkasok is léteznek? Sikítozva menekülnének a világból. De Bella nem ezt teszi. Ő és az a fordítottan működő agya.


Hiába akartam lassabban menni az autóval, hogy ne érjünk olyan gyorsan a Swan lakáshoz, mégis hamar odaértünk.
Leállítottam a motort, majd kiszálltam és kinyitottam Bellának az ajtót.
-Akkor, majd holnap találkozunk –mondtam egy féloldalas mosoly kíséretében.
-Igen –mondta, majd egy puszit nyomott az arcomra. Nem is tudja, hogy ez mennyire jól esett nekem.
-Ezt meg miért kaptam? –kérdeztem.
-Csak –mondta mosolyogva, majd elindult a ház felé. Visszaültem a kocsimba, majd miután ő is bement a házba elhajtottam.


(Bella szemszöge)


Nem tudom, hogy mi vezérelt akkor, amikor megpusziltam az arcát. Az érzés csak úgy jött. Egy késztetés. Mosollyal az arcomon léptem be a házba és vettem az irányt a konyha felé…


Tehát komikat és ha valami gond adódna írjatok a chat -be!
Puszi: Doree
Amúgy, a lámpaburás rész majdnem tényleg megtörtént velem :)

ízelítő a 16. fejezetből

Sziasztok! Hoztam egy kis előzetest! Az egész fejezet előre meg van írva,c sak gondoltam szólok, hogy milyen rosszul esik, hogy csak egy valaki írt komit a Múltam a jövőm 4. fejezetéhez! Így nem hozom ám időben a frisst! Besértődök *fenyegetőzik*

Egy kérdésre válaszolva:
"Ugye még lesz alkalom a bosszúra?
Szegény Bella.Arra viszont kíváncsi vagyok hogy Edward miért nem hisz neki soha?!
Netty és Neil között lesz majd valami a későbbiekben ugye?" (Lya)

Nos, úgy ismersz, mint aki nem tervezne bosszút? De hát még be sem indultak az események...
Edward azért viselkedik furcsán, mert itt most szerelmes először és nem tudja kezelni az érzéseit. Tudja, érzi, hogy szereti, szerelmes Bellába, de bizonytalan vele kapcsolatban. Netty és Neil Hmm Majd meglátjuk mit hoz a jövő :D


Tehát az előzetes:

Kiszálltam az új jövevényből, majd szembe találtam magamat egy élő gumilabdával. Természetesen Alice arcán hatalmas vigyor ült ki.

-Szia Bella! –mondta, majd megölelt.

-Szia Alice! Mi újság? –kérdeztem.

-Ezt én is kérdezhetném. Nálam semmi. Átjönnél ma délután? –érdeklődött.

-Öhm, hát ma nem nagyon érek rá… -kezdtem.

-Kérlek, ma az egész család az árvaházba megy. Majd elintézed a fontos dolgaidat később… -mondta, majd rám nézett azokkal a szemekkel. Háború esetén oda kellene állítani Alice-t az ellenség elé ilyen szemekkel, és azonnal megfutamodnának. Erre a gondolatmenetemre elnevettem magam, mire barátnőm értetlen képet vágott, de én csak legyintettem.

Puszi: Doree

A múltam a jövőm 4. fejezet -Régen látott ismerős

Sziasztok! Gondoltam válaszolok itt egy-két kommentre. Ezt gyakrabban is bevezetem :D
Tehát
"Megértem, hogy Bella nem szereti az ajándékokat de azért nem kellett volna kidobnia őket. Ha már a felháborodásnál tartunk a csoki és a virág inkább figyelmesség szerintem ezek még elfogadhatok. Az az autó, hát igen ez már komolyabb, de Bella pont ezt tartotta meg. Pedig felháborodásában visszaküldhette volna a feladónak ha akarja megtartani, anélkül, hogy tudná ki küldte. "(Gina)

A válaszom az, hogy igen, a virág meg a csoki tényleg figyelmesség, csak olyan 5-6 doboz édesség, meg több csokorra való rózsa után elege van belőle. A kocsi, tényleg érdekes, hogy megtartja. De ha belegondolok van is rá egy épkézláb megoldás.
Vagy Jacob, vagy Alice vagy Edward, minden reggel elé akarnak menni, amit Bella elutasít. Bizonyos okokból. Szóval, ha megtartja az autót, eggyel kevesebb a gond. :)


Ha máskor is akad valamelyik történetnél, hogy nem értetek valamit, akkor nyugodtan írjátok meg komi formájában és itt kaphattok rá választ. Akkor jöjjön a várva -várt fejezet :D

4. fejezet

(Bella szemszöge)

Elkezdtem zokogni, mire egy kezet éreztem a vállamon. Felnéztem és Edward -dal találtam szembe magam. Szeméből aggodalmat és bűntudatot tudtam kiolvasni. Nem tudom, mi vezérelt, de átöleltem a nyakát és a vállán zokogtam tovább. A könnyeim nem folytak. Csak a szúró érzés maradt.

Miközben sírtam, Edward folyamatosan simogatta a hátamat és megnyugtató szavakat suttogott.

Egy idő után felnéztem rá.

- Sajnálom. Nem akartam, hogy láss… csak… -kezdtem volna, de ujját a számra helyezte.

- Semmi okod nincs arra, hogy bocsánatot kérj. Én viselkedtem lehetetlenül. Jobban át kellett volna gondolnom, hogy mit mondok. Meg tudsz nekem bocsátani? –kérdezte ellenállhatatlan hangon.

Nem válaszoltam, helyette megcsókoltam. Ő sem tétlenkedett, hanem visszacsókolt.

Elváltunk egymás ajkaitól.

- Ezt igennek veszem –mondta Edward. Ezen mind a ketten elmosolyodtunk. Egy ideig még ültünk a réten, majd feltápászkodtunk, és futni kezdtünk.

- Lenne kedved visszajönni hozzánk? –kérdezte kedvesem.

- Öhm, igen a többieket is meg kell nyugtatnom. Bólintott, majd rohantunk tovább. Az úton nem szóltunk egymáshoz, csak fogtuk a másik kezét. Nem az a kínos csend volt közöttünk, hanem inkább élveztük a másik társaságát.

Amikor odaértünk a Cullen házhoz, kinyitotta nekem az ajtót, majd a nappali felé vettük az irányt. Esme éppen az ágyon ült. Mellette pedig Emmett foglalt helyet és a Tv –t nézte.

- Jajj kedvesem, ne haragudj! Sajnálom, amit Edward mondott! –mondta Esme, majd megölelt.

- Semmiért nem kell bocsánatot kérnetek. Már mindent megbeszéltünk –mosolyogtam rájuk kedvesen.

- Köszönöm –mondta.

- Megbeszéltétek? –kérdezte kaján vigyorral az arcán Emmett és a szemöldökét fel –le húzogatta. Erre csak a szememet forgattam.

- Jajj Bella végre, hogy itt vagy! Azt hittem azok után, ahogy a bátyám bánt veled többé ide se jössz –szökdécselt le Alice a lépcsőn.

- Nem te vagy a médium? –kérdeztem.

- Nem Emmett a humorista a családban? –kérdezte ő is, mire elnevettük magunkat.

Ők is meséltek az emberi életükről.

Kiderült, hogy Rosalie azért volt velem kedves, mert vele is hasonló dolog történt. Esme nagyon megkedvelte Neil –t, hiszen ő elvesztette a babáját.

Elérkezettnek láttam az időt, hogy hazamenjek.

- Azt hiszem, haza kellene mennem. Még Neilt is meg kell nyugtatnom –mondtam.

- Rendben kedvesem –mondta mosolyogva Esme.

Nyomtam még egy gyors csókot szerelmem arcára, majd futva elindultam hazafelé. Egész úton Cullenéken gondolkoztam. Mennyire összeszokott, szeretetreméltó család. Ahogyan kiállnak a másikért, teljes az összhang köztük. Ilyenkor jut eszembe, hogy nekem igazán nem is volt családom.

Nagyon kicsi voltam még, amikor a szüleimet elvesztettem. Az árvaházról nem is beszélve. Amilyen életem ott volt…, senkinek sem kívánok olyat.

Azon az éjszakán fenekestül felfordult az életem, amikor az a vámpír megtámadott. Senkinek sem vallottam be, hogy volt egy idő a Neil-lel való terhességem alatt, amikor fiamat a pokolra kívántam. Viszont miután világra jött ez a teremtés, megbántam azt, amit akkor gondoltam. Azóta is szégyellem akkori hozzáállásomat.

Már láttam a házunkat. A nappaliban és az emeleten égett a villany. Odaértem az ajtóhoz és bementem. Neil éppen a Tv-t nézte.

- Szia –köszöntem mosolyogva.

- Akkor ezek szerint minden újra a régi? –kérdezte ő is mosolyogva.

- Igen –mondtam. –Készítek neked valamit vacsira –mondtam.

- Rendben, de egyik nap vadászni is el kellene mennem –mondta.

- A holnap jó lenne neked? Mehetnénk együtt is, mert már én is régen voltam –ajánlottam.

- Benne vagyok –válaszolta. Bementem a konyhába és nekiláttam a vacsora elkészítésének. Spagettit csináltam. Jó fél óra alatt el is készítettem.

- Neil vacsora! –kiáltottam.

- Megyek! –mondta. Bejött, majd leült az asztalhoz és nekilátott az evéshez.

Felmentem az emeletre és a szobám felé vettem az irányt. Benyitottam, majd ledöbbentem.

- Hát te? Mit keresel itt? –kérdeztem.

- Megtaláltam és gondoltam elhozom, hátha hiányzik –mondta, majd felmutatta a telefonomat. Minden egyes szónál közelebb lépett hozzám. Szenvedélyesen megcsókolt. Gondoltam játszadozok vele egy kicsit. Elhúzódtam.

- Köszönöm –suttogtam. Féltem, hogy többre nem jutna. –Miért nem az ajtón jöttél be? –érdeklődtem.

- Mert ez gyorsabb volt –felelte vállrándítva.

- És mit kerestél te az erdőben? –kíváncsiskodtam tovább.

- Vadászni voltam –válaszolt.

-Értem, mi holnapra tervezzük Neil –lel. Öhm, ha gondolod, menj le, én most éppen fürdeni indultam –mondtam neki, mire éreztem, hogy az arcom elkezd bizseregni. Féloldalasan elmosolyodott. Tovább folytattam tervemet és odamentem hozzá. Megcsókoltam.

Szenvedélyesen. Oda kellett figyelnem, nehogy elrontsam a tervem. A fenekemnél fogva felemelt, mire én dereka köré fontam a lábaimat. Nekidöntött az ajtónak, és a nyakamat kezdte el kényeztetni. Itt volt az alkalom. Amilyen gyorsan csak tudtam, lemásztam róla. Az ajtó nyitódott és csukódott. Nevetve indultam a fürdő felé. Gyorsan lezuhanyoztam. Felkaptam magamra egy másik ruhát, majd lementem a nappaliba.

Neil és Edward ott ült a kanapén. Az utóbbi szúrós pillantást lövellt felém, mire elvigyorodtam. Szívem szerint nyelvet öltöttem volna rá, de az túl gyerekes lett volna.

- Beszélgessetek csak, én elmegyek mosogatni –mondtam, majd a konyha felé vettem az irányt.

Megengedtem a vizet, és összeszedtem a mosogatnivalót. Már javában mosogattam, amikor két kar fonta át a derekamat. Edward belecsókolt a nyakamba, mire a kezem megállt az éppen sikált tányéron.

- Nem volt szép tőled, hogy csak úgy otthagytál –mondta, de érezni lehetett a hangján, hogy mosolyog.

- Tőled sem volt valami szép cselekedet, hogy csak úgy bejöttél a szobámba.

- Jajj anyu, ne már! Ne itt előttem, kérlek! Ehhez nem vagyok hozzászokva –jött be a fiam.

- Semmi gond. Már úgyis menni készültem –mondta Edward. Kihúztam a dugót a lefolyóból és eltöröltem a tányért.

- Most már mehetsz. Gyere, kikísérlek –mondtam kedvesemnek, majd kézenfogva az ajtóhoz vezettem.

- Látod, itt kell közlekedni –dorgáltam meg.

- Értettem asszonyom –szalutált. Erre csak a szememet forgattam. Adtam neki egy gyors csókot, majd elment.

Az éjszaka eseménytelenül telt. Könyvet olvastam. Holnap hétvége is lesz, és a nap sem fog sütni délután. Tökéletes lesz vadászatra. Vagyis inkább ma.

Már láttam áttörni a nap első sugarait. Rápillantottam az órára, ami hajnali ötöt mutatott. Úgy döntöttem, hogy lemegyek, és reggelit készítek Neil -nek.

Becsuktam a könyvet és lesuhantam a lépcsőn. A konyha felé vettem az irányt. Elővettem pár tojást és rántottát készítettem belőle. Ráraktam egy tányérra. Készítettem mellé pirítóst is. Ekkor hallottam meg, hogy fiam kezd ébredezni. A kész reggelit kiraktam az asztalra. Hallottam Neil lépteit a lépcsőn, majd a konyhában.

- Jó reggelt álomszuszék. Reggelizz, aztán öltözködj! Egész napos vadászatra megyünk!

- Oké –ásította Neil.

Felmentem a lépcsőn és indultam fürödni. Felöltöztem valami kényelmes ruhába. Míg a fiam volt a fürdőben, addig elmosogattam. Fél óra múlva útra készen álltunk a ház előtt.

Jó messzire mentünk, mivel egy ideig nem terveztük a vadászatot. Míg Neil a közelben maradt, én még messzebb mentem és néhány hegyi oroszlánt is leterítettem. Elindultam visszafelé, ahol Neil -lel kellett találkoznunk. Egy kisebb szarvascsordára lettem figyelmes. A legnagyobb darabot le is terítettem. Belevájtam vajpuha húsába a fogam, és éreztem az éltető nedűt. Kiszáradt, élettelen testét a földre ejtettem. Furcsa hangokra lettem figyelmes.

- Ne, kérem ne! SEGÍTSÉG! –kiáltotta egy női hang. Azonnal a hang irányába eredtem.

Az egyik fa alatt megláttam egy nőt, akinek rendellenesen állt az egyik lába. Felette egy vámpír tornyosult. Ismerős volt, túlságosan is… Ne!!! Ő volt az, aki megerőszakolt!

A vámpír a lány fölé hajolt és belevájta fogait a lány karjába. Azonnal kapcsoltam és letéptem a férfit az emberről.

A lány elvesztette az eszméletét.

Míg a figyelmemet az áldozatra fordítottam, a támadóm nekem jött, mire több métert repülve, egy fa állított meg.

- Olyan ismerős vagy nekem –mondta a vámpír.

- Vajon honnan? –kérdeztem. –Mintha nem tudnád! Áruld el a nevedet! Miért?

- Te vagy az a lány, akivel akkor… ott… De ez lehetetlen! Nem élhetted túl! –gondolkozott, amit én kihasználva nekimentem és újabb métereket gurultunk. Mellkasomból egy morgás tört fel.

- Segítség! –hallottam a nő sikítását. Figyelmemet megint lekötötte az emberlány, ezért már csak a fájdalmat éreztem. Támadóm megharapta a lábamat.

- Válaszoljak a kérdésedre? Sebastien vagyok! És igen, én tettem! És most megzavartad a vacsorámat! Ezt nem hagyhatom! Ha már akkor nem sikerült, akkor most… Megöllek! –kiáltotta. Eddig szórakozhatott velem. Felvontam a fizikai pajzsomat, mire ő csak nagyokat nézett, amikor a láthatatlan falba ütközött.

Odafutottam a lányhoz, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem törődtem azzal, hogy mennyire fáj a harapás okozta seb.

- Hahó –rázogattam a lányt. –Figyelj, nem hagyhatod el magadat! –ráztam meg újra.

- Mi a neved? –kérdeztem.

- Ne..Netty –nyögte ki nehezen. Pajzsomat köréje is felvontam. Sebastien elmenekült.

Kikaptam a zsebemből a mobilomat és Carlisle számát tárcsáztam.

- Igen? –szólt bele.

- Carlisle! Készüljetek elő! Baj van! –mondtam kétségbeesetten. –Kérlek Neil –nek is szóljatok.

Felkaptam Netty –t és olyan gyorsan rohantam, amennyire csak kitellett tőlem. Még félig sántikálva is gyorsnak számítottam. Már minden elő volt készítve, amikor odaértem. Carlisle nyitott ajtót és átvette tőlem a lányt.

- Mi történt? –kérdezte.

- Megharapták, nem tudom –nyögtem panaszosan. Istenem, ha meghal, az miattam lesz! Miért nem voltam gyorsabb?

Nem érdekelt, hogy milyen állapotban lehetett a ruhám, fogtam magam és leültem a nappaliba. A vér szaga nem hívogatott. A pólóm cafatokban hevert rajtam. A lábamon okozott harapás pedig különösen fájt. Égett. Odakaptam a karomat és meglepődve szemléltem, hogy nem csak piros, hanem meleg is. Elkezdtem zokogni. Minden az én hibám.

- Bella –jött oda hozzám Edward. –Mi történt? Csak nem te voltál? Tudom, hogy nehéz ellenállni a vérnek, de akkor is… jobban is figyelhettél volna…! -el sem hiszem. Ez most ki akar oktatni? Én próbáltam megmenteni. –Ezért van bűntudatod? –kérdezte. Felnéztem rá.

- Szerinted képes lettem volna bántani? –kérdeztem.

- Mindegyikünk képes lett volna rá, de te mégsem vallod be –mondta már erélyesebben.

- Na idefigyelj! Nem elég, hogy vadászat közben rátaláltam arra a vámpírra, aki miatt majdnem az életemet vesztettem emberként, még meg is támadta szerencsétlen lányt! Igen azt, aki odafent van! Tudod te, milyen érzés az, ha meg van rá a lehetőséged, hogy megments valakit, de te elszalasztod? Vámpír létemre nem tudtam megmenteni… -mondtam.

- Bella ez lehetetlen! Ne hazudj! –mondta még mindig ordítva.

- Én nem hazudok neked! Ha nem hiszed, meg is mutatnám, hogy megharapott! De tudod mit? Élj csak abban a hitben, hogy én voltam! Tudod mit? Megyek is a városba és lemészárolom a fél sulit! –ordítottam.

Sántítva elindultam kifelé az ajtón, ahol Neil éppen bejött.

- Anya, mi történt? –kérdezte. Nem válaszoltam, csak kitrappoltam az erdő felé.

(Neil szemszöge)

- Hát itt meg mi történt? –kérdeztem, de mintha meg sem hallották volna.

- Edward Anthony Masen Cullen! –kiáltotta Alice. -Még is hogy állíthatsz ilyet Belláról? Nem láttad, hogy menni is alig tud? És, hogy egyetlen vörös csík sincs a szemében?

- Miről maradtam le? –kérdeztem, de szavaim megint süket fülekre találtak.

- A lány életben fog maradni. És nem Bella tehet róla. Megint butaságot követtél el, fiam –mondta Carlisle.

- Milyen lányról van szó? –kérdeztem most már hangosan.

- Édesanyád egy lányra talált az erdőben, akit az a vámpír támadott meg, aki még anno őt… –kicsit zavaros volt az egész, ezért beletelt egy kis időbe, míg felfogtam.

- És akkor most átváltozik? –kérdeztem. Carlisle bólintott.

- Felmehetek hozzá? –kérdeztem, mire ismét bólintott.

Így is tettem. Követtem az ismeretlen illatot, majd benyitottam a szobába. Egy gyönyörű lány volt ott…

(Edward szemszöge)

Helyre kell hoznom a hibáimat. Hogy lehettem ekkora marha? Újra és újra megbántom azt, amit a legjobban szeretek.

Követtem az illatát. A számomra legédesebb illatot a világon.

Nem kellett sokáig futnom. Egy fán ült. Annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy észre sem vett. Most bármit megadnék annak érdekében, hogy halljam a gondolatait!

Felugrottam az ágra, amin éppen ült, de nem számoltam vele, hogy kettőnk súlyát nem bírja el, így a faág megadta magát, mi meg leestünk a földre. Én feküdtem alul, rajtam pedig Bella. Szerintem csak most vette észre, hogy itt vagyok. Felnézett és szemeit az enyémbe fúrta. Nem tudtam megszólalni, de ezzel ő is így volt. Aranybarna szemei fogságban tartottak. Mennyire igaza volt Alice –nek, egyetlen vörös árnyalat sincsen benne.

- Jól vagy? –kérdeztem egy torokköszörülés után. Úgy látszik ő is észhez tért.

- Hát, csak a marás helye fáj, de azon egy kiadós vadászat segíthet –mondta mosolyogva.

- Fogjak neked valamit? –kérdeztem.

- Hát, nem is tudom.

- Még mindig haragszol rám? Én nagyon sajnálom. Nem gondoltam végig. Hallottam Jazz gondolatai között, hogy bűntudatod van. Én meg magamból indultam ki. Ahelyett, hogy sajnáltalak volna, még nagyobb bajt okoztam.

- Nem haragszom –suttogta. –Nem is tudnék. Csak néha kiborítasz. –mondta mosolyogva.

Örülök, hogy megbocsátott nekem, nem tudnék úgy élni, hogy ez az angyal nem szól hozzám.

Elvittem vadászni, elejtettem neki egy-két szarvast. Azt mondta, jobban érzi magát, bár a marás helye még mindig nagyon ronda volt, de nem vitatkoztam vele.

Az egyik fa tövében ültünk, amikor kijelentette, hogy haza kell mennie. Nem válaszoltam, csak felkaptam a karjaimba és a házukhoz rohantam…

Örülnék, ha megdobnátok pár komival is! Tudom ám díjazni!

Puszi: Doree

Ízelítő a 4. fejezetből (Múltam a jövőm)

Sziasztok! sajnálom, mostanában nincs sok időm, de megpróbálom időben hozni a frisst. Ezen a héten menni is fog :D Nah a lényeg, hogy itt a Múltam a jövőm 4. fejezetének az előzetese
Semmi extra nem lesz benne, de ebben a fejezetben megtudhatjátok majd, hogy ki is Netty :D

-Köszönöm –mondta.

-Meg beszéltétek? –kérdezte kaján vigyorral az arcán Emmett és a szemöldökét fel –le húzogatta. Erre csak a szememet forgattam.

-Jajj Bella végre, hogy itt vagy! Azt hittem azok után, ahogy a bátyám bánt veled többé ide se jössz –szökdécselt le Alice a lépcsőn.

-Nem te vagy a médium? –kérdezte.

-Nem Emmett a humorista a családban? –kérdezte ő is, mire elnevettük magunkat.

Ők is meséltek az emberi életükről.

Kiderült, hogy Rosalie azért volt velem kedves, mert ő vele is hasonló dolog történt. Esme nagyon megkedvelte Neil –t, hiszen ő elvesztette a babáját.

Elérkezettnek láttam az időt, hogy hazamenjek.

-Azt hiszem haza kellene mennem. Még Neilt is meg kell nyugtatnom –mondtam.

-Rendben kedvesem –mondta mosolyogva Esme.

Holnap friss! Puszi: Doree

Díj :)

Sziasztok!

Köszönöm a díjat!
Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:

1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.

2)a logót(ami am szerintem egy pöppet béna) kirakom a blogomba.

3)a szabályzatot kirakom a blogomba.

4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.

5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.

6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.

7)betartom a szabályokat.

Ginewra
IccsiNee
Szylu
Bella1213
Pusszy

Még sorolhatnám :)
Teszt:

Név: Doree (Dóra)
Lakhely: Magyarország, Sopron
Születési hely: Sopron
Magasság: 162 cm
Névnap: február 6.
Foglalkozás: Tanuló
Testvérek: egy nővér :)
Anyanyelv: Magyar
Beszélt nyelvek: (Magyar), Angol
Gyűjtemény: ööö amiket régen gyűjtöttem már kidobtam, szóval most semmit
Cipőméret: 38
Iskola: Lackner Kristóf Általános Iskola, Sp.
Kedvencek: van ilyen?
Hobbi: olvasás, zene hallgatás, filmnézés, írás, lógás a haverokkal stb.
Zsebpénz: elvileg havi 5000 ft
Kívánság: Én így szeretem az életemet, ahogy van :) Veletek együtt!
Álom: könyvet akarok írni, ööö más asszem nincs
Szerencseszám: 6,9,13
Szeretnék találkozni: Reese Witherspoon -nal :)
Háziállatok: volt egy Buksi nevű kutyus :(

Ezt a díjat Tamitól kaptam 2010. március 21 -én 15:45 -kor :D Nagyon köszönöm! :D

Puszi: Doree