A múltam a jövőm 3. fejezet –Fény derül az igazságra

Sziasztok! Itt a friss! Remélem most is megdobtok jó pár komival! A Who is Edward -ot pénteken hozom! Ha valakinek nem jönne be a szöveg, akkor írjon a chat-be és e-mailbe elküldöm neki!


(Bella szemszöge)

A vásárlás Alice-el… borzalmas volt! Nem mondom, hogy nem szeretek vásárolni, de amit művel az már túl megy minden határon!
Egyik boltba be… 20 darab felső, próbafülke, pénztár, ki a boltból. Be a másik boltba, 10 darab nadrág, 5 darab szoknya, be a fülkébe, felpróbálás, fizetés, ki a boltból. Be a fehérnemű boltba, megszámlálhatatlan ruha, próba, kassza, távozás. Ez így ment legalább öt-hatszor! Ezt nem bírom idegileg! Ha 25 szatyorral fejenként nem tértünk haza, akkor eggyel sem! Vámpír létemre én is elfáradtam!

Sokszor már azon agyaltam, hogy megszökök, vagy felvonom a fizikai pajzsomat, hogy ne tudjon a közelembe jönni, de amint eldöntöttem, azonnal ott termett és rám nézett azokkal az iszonyú szemekkel! Vallatni lehetne velük! Hogy nézhet valaki még a kölyökkutyánál is könyörgőbben?

„Röpke” 6-7 óra vásárlás után (és tényleg nem viccelek) hazaindultunk. Alice -t így is a nyafogásom győzte meg.
Ezzel a mondattal távoztunk a plázából:

„Legközelebb nem úszod meg ennyivel! Még nem is jártunk minden boltban!”

Észveszejtő a csaj. Akár egy bomba. Valahogy le kéne szűrni belőle a hiperaktivitását és Active-Alice néven el kellene adni, üdítő formájában…
Barátnőm is vitt haza, mert nem engedte, hogy az én autómmal menjünk. Vajon miért?

Amikor hazaértem, nyugodt hangon közölte:

-6 –ra nálunk legyetek, mert, ha nem… ne akard megtudni, hogy mit csinálok! –jelentette ki magabiztosan.
Én fejrázva bementem a többnél is sokkal, több zacskóval a házunkba, majd a szobám felé vettem az irányt. Kipakoltam a ruhákat. Szinte nem is volt köztük olyan felső, aminek ne lett volna mély dekoltázsa.

Elmentem lefürödni, mert az mindig megnyugtat. Fürdés után, bementem a gardróbomba, hogy ruha után nézzek. Nem is volt időm gondolkodni, mert egy SMS-t kaptam.

„Bal leghátsó polc: nadrág, jobb első polc: felső! A csizmát rád bízom!
Puszi: Alice”

A döbbenettől megszólalni sem tudtam, csak mentem és összeszedtem a ruhadarabokat.
Egy szürke színűnek ható farmernadrágot, egy türkizkék már majdnem tunikás felsőt, és egy fekete bolerót vettem fel.
A csizma választása egyszerűnek bizonyult. Egy magas sarkút vettem fel, ami a térdem alá
ért.

Lebaktattam a lépcsőn, miközben a zsebembe süllyesztettem a telefonomat.
-Na, hogy sikerült a vásárlás? –kérdezte Neil. Arcán letörölhetetlen vigyor volt.
-Nem vicces! Alice, egyszerűen kiakasztó! Te meg ne vigyorogj így, mert legközelebb te is jössz! –jelentettem ki magabiztosan, mire eltűnt a mosoly a képéről.

Kimentünk a garázsba, majd beültünk az autómba. Nem hagytam, hogy ő vezessen. Így lassabb volt, mint futva. Meg kellett beszélnünk néhány dolgot.
-Szóval szerinted megbízzunk bennük? –kérdezte Neil.
-Szerintem nem lesz velük gond. Ott, ahol egy vámpír orvos, vagy hiperaktív, ott nem lesz gond.
-Orvos? –hüledezett.
-Igen, Alice mesélte, amikor vásárolni voltunk –feleltem.
-Rendben, ha te megbízol bennük, hogy helyesnek látod, akkor én is megbízok bennük. Akkor elmondjuk –mondta, mire én bólintottam. A kocsikázás hiába lassúbb a futásnál, ha az ember –jelen esetben vámpír- 200-al hajt, akkor így is hamar átszeli a várost.

Mikor megérkeztünk, akkor az ajtó felé vettük az irányt. Mire kopoghattam, vagy benyithattam volna, kivágódott az ajtó, és Alice ugrott a nyakamba, aminek következtében hátraestünk.
-Nyugi, Alice –mondtam nevetve, majd felálltunk és bevezetett minket a nappaliba.

Minden nagyon csodás volt. Az egyik fal üvegből volt. Minden annyira, nyitott, tágas. Az ízléses berendezéséről nem is beszélve. A nappali közepén található két kanapé, mellettük, pedig kétszemélyes kanapék. Balra, egy zongora állt.

Mindenki ott ült már. Emmett és Rosalie, egymás mellett foglaltak helyet. Alice odatáncolt Jasper mellé, majd ő is leült. Esme jött oda hozzám, aki kedvesen megölelt engem, és Neil –t is.
-Esme vagyok –mondta. –Az anyjuk –itt már mosolygott is.
-Nagyon örvendek –mondtam.
-Üdv –köszönt vigyorogva Neil is.
-Én pedig Dr. Carlisle Cullen vagyok. De nyugodtan tegezzetek.
-Rendben Carlisle. Én Isabella Swan vagyok, míg ő, Neil Hawk.
-Nagyon örvendek –mondta.
-Gyertek, üljetek le –mondta most Esme, majd helyet is foglaltunk egymás mellett. Esme és Carlisle szintén együtt ültek, Edward mellett.
-Bella, elmesélnéd, hogy hogyan is lettél vámpír? –érdeklődött Carlisle. Mindenki tekintete kíváncsiságról árulkodott.
-Rendben, de nem lesz valami vidám történet –válaszoltam egy grimasz kíséretében.

-Tehát az egész 1940 –ben kezdődött, amikor megszülettem. Sajnos a szüleim korán meghaltak egy betegségben. Nagyon korán kerültem árvaházba. Pokoli életem volt ott, ezért, amint betöltöttem a 18 –ik életévemet, elhagytam az „otthonomat” –rajzoltam macskakörmöt a levegőbe, majd szemlesütve folytattam.
-Egy este, éppen a munkámból tartottam hazafelé. Mivel egy rövidebb úton akartam hazamenni, egy sikátort választottam. Akkor még nem sejtettem semmit. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki hátulról elkapja a hajamat, és a földre kényszerít. Akkor még nem tudtam, hogy hiába próbálok kapálózni, mert a támadóm egy vámpír volt –itt felnéztem, de mindenki szemében ugyanúgy csak a kíváncsiság látszódott, majd folytattam, de a fejemet továbbra is lehajtottam. A rég nem dobogó szívem az emlék hatására összefacsarodott. –Azt hittem itt a vég –itt keserűen felnevettem. –félig igaz is. A vámpír a falhoz dobott, majd… -nem bírtam kimondani a szót. Neil biztatásképpen megszorította a kezemet, mire egy hálás mosolyt küldtem felé. –megerőszakolt –az emlék hatására, alig észrevehetően megrezzentem. Folytattam, mielőtt a zokogás úrrá lenne rajtam. Azt vettem észre, hogy valaki átölel. Felnéztem és Rosalie –val találtam szembe magamat. A szemében megértés tükröződött.
Sóhajtottam, majd folytattam.
-A történet innen vesz érdekes fordulatot –mondtam, majd a fejemet a kezembe temettem.
-Teherbe estem a támadómtól. Lehet, hogy furcsán hangzik, hogy egy vámpírnak lehet gyereke, de igaz. Csakis egy variáció lehetséges: egy férfi vámpír, és egy embernő együttléte által. A terhesség nem volt az átlagos. Kevesebb, mint 2 hónap volt a terhességem időtartama. Ez az idő maga volt a pokol. –itt egy bocsánatkérő pillantást küldtem Neil felé –A szülés sem a leányálom. Nagyon sok vért veszítettem. A terhességem alatt, egy nomád vámpír vigyázott rám. Igen, ez is nagyon abszurd. Amikor pedig eljött az idő, ő változtatott át, különben most nem lennék itt. Tehát a lényeg, hogy Neil a fiam –mondtam. Mire hitetlenkedő pillantásokat kaptam. –Ő egy félvér, ezért szüksége van emberi ételre is és vérre is. Gyorsabb és erősebb egy átlagembernél, viszont a vámpíroknál gyengébb. A szíve ver, de lassabban, mint a megszokott.
Körbenéztem és mindenhol döbbent arcokra találtam. Van, aki a fejét járatta köztem és Neil között. Hogy ne legyen olyan kínos a csend megszólaltam:

-Lenne egy kérésem felétek. Mivel a Volturi nem tud az ő létezéséről, nem szeretném, ha kitudódna és elveszíteném a fiamat. Ezért kérlek titeket arra, hogy ne mondjátok el senkinek. Én, vagyis mi, bízunk bennetek –mondtam majd a fejemet a tenyerembe rejtettem.

-És ezt csak úgy simán közlöd, hogy van egy fiad? Még meddig akartad titkolni? –kérdezte dühödten Edward. Hát belé meg mi ütött?
-Ha annyira titkolni akartam volna előletek, szerinted elmondtam volna? –kérdeztem alig hallhatóan.
-Mi az, csak nem a segítségünket kéred? –kérdezte gúnyosan. A nappaliban, mindenki csöndben figyelte a beszélgetésünket. Érezni lehetett a levegőben a feszültséget.
-Képzeld, már közel 70 éve boldogulok egyedül, nem kell a segítség! Ezek után, a tiéd főleg nem! Úgy látszik, te nem tudod milyen érzés valakit csak úgy elveszíteni! Minden másodpercben attól rettegni, hogy mikor jön érte a Volturi és viszi el. Az egyetlen személy az életemben, aki mindig mellettem volt az Neil! Az, hogy te nem tudod kezelni a hormonjaidat, ne rajtam csattanjon! Tudod, hogy te mekkora seggfej vagy, Edward Cullen? –a végén már ordítottam kikelve magamból. Még egy pillanatig egymásra néztünk, majd egy hitetlenkedő pillantás után fogtam magam, és kimentem a házból. Még hallottam, amint Esme, Alice és Emmett tér magához először:
-Hát ezt jól megkaptad, Öcsi! –Emmett.
-Szegény lány! Azt sem tudod, hogy min mehetett keresztül, te pedig így megtaposod? Most csalódtam benned fiam –Esme.
-Remélem, most örülsz! Egy életre elástad nála magunkat.

Ez volt az utolsó, amit még hallottam, de nem figyeltem semmire és senkire. Csak rohantam előre. Mindent és mindenkit hátrahagytam. Egyedül akartam lenni.

Hogy jön ő ahhoz, hogy megmondja mi a helyes? Nem is tud semmiről még is elítél! Így is nehéz az életem, hát még most! Kár volt megbízni bennük!

Fogtam és beleütöttem egy a legközelebbi fába, ami hangos reccsenéssel adta meg magát.
Hirtelen megszólalt a telefonom. Az sem érdekelt, hogy ki hív. Így fogtam ezt is és elhajítottam.

Órákig futottam, míg úgy döntöttem elmegyek a rétre. Ott legalább megnyugszom. Így is tettem. Az eső zuhogott, de engem nem érdekelt. Leheveredtem a fűbe és becsuktam a szememet. Elkezdtem dúdolni… egy altatót. Édesanyám énekelte nekem mindig esténként… amikor még élt.
Erre az emlékre elkezdtem zokogni, majd már csak azt vettem észre, hogy…

(Edward szemszöge)

Elkápráztatva figyeltem Bella minden mondatát. Azzal a szemét vámpírral, aki ezt tette vele, legszívesebben végeztem volna. Némelyik családtagom osztozott velem véleményben. Mérhetetlen düh tombolt bennem.

„Nyugi Edward! Már le sem tudlak nyugtatni!” –hallottam meg Jazz gondolatait.
„Szegény lány, miken mehetett keresztül!” –Esmétől.
„Ő is ugyanúgy járt, mint én. Talán jobban? Vagy rosszabbul? –Rosalie sem maradhatott ki ebből a körből.

-… Amikor pedig eljött az idő, ő változtatott át, különben most nem lennék itt. Tehát a lényeg, hogy Neil a fiam –mondta Bella, én pedig megdöbbenve nézem rá.

„Ez nagyon érdekes. Egy félvér. Vajon…” –hallottam Carlisle-t.

- Ő egy félvér, ezért szüksége van emberi ételre is és vérre is. Gyorsabb és erősebb egy átlagembernél, viszont a vámpíroknál gyengébb. A szíve ver, de lassabban, mint a megszokott –folytatta Bella.

Ezt nem hiszem el! Ezt titkolta előlem? De, hát én vakon megbíztam benne! Miért nem volt képes az első pillanattól fogva őszinte lenni velem és elmondani? Olyan nehéz lett volna?
Már nem is figyeltem arra, amit mond.

-És ezt csak úgy simán közlöd, hogy van egy fiad? Még meddig akartad titkolni? –kérdeztem kikelve magamból. A családtagjaim gondolatai döbbenetről árulkodtak. Éreztem, hogy Jazz próbál nyugtatni, de minden hiába. Már remegtem a dühtől.

-Ha annyira titkolni akartam volna előletek, szerinted elmondtam volna? –kérdezte alig hallhatóan. Az agyamat már teljesen elborította a vörös köd.

-Mi az, csak nem a segítségünket kéred? –kérdeztem gúnyosan.
Ez nem én vagyok! Nem!

-Képzeld, már közel 70 éve boldogulok egyedül, nem kell a segítség! Ezek után, a tiéd főleg nem! Úgy látszik, te nem tudod milyen érzés valakit csak úgy elveszíteni! Minden másodpercben attól rettegni, hogy mikor jön érte a Volturi és viszi el. Az egyetlen személy az életemben, aki mindig mellettem volt az Neil! Az, hogy te nem tudod kezelni a hormonjaidat, ne rajtam csattanjon! Tudod, hogy te mekkora seggfej vagy, Edward Cullen? –a végén már ordibált. És mennyire igaza van. Már most megbántam, amiket mondtam. Igaza van, tényleg egy barom vagyok.

Mire feleszméltem, már csak a távolodó alakját láttam az ablakon keresztül.

„Ezt jól elintézted, te idióta! Hogy bánthattad így meg?” –Alice

Elsőként Emmett szólalt meg.

-Hát ezt jól megkaptad, Öcsi! –majd gondolatban hozzátette: „Végre egy kiscsaj, aki nem a lábaid előtt hever. Úgy látszik méltó, ellenfélre akadtál.”
-Szegény lány! Azt sem tudod, hogy min mehetett keresztül, te pedig így megtaposod? Most csalódtam benned fiam –mondta Esme.
-Remélem, most örülsz! Egy életre elástad nála magunkat –mondta Alice.

„Ekkora fájdalmat, szomorúságot és megbántottságot még életemben nem éreztem” –hallottam meg Jazz gondolatait.

-Sajnáljuk! Őszintén a fiam nevében is –mondta Esme Neil –nek.
-Ugyan, nincs semmi gond. Ha megbocsátotok, inkább hazamegyek, nem szeretnék további kellemetlenséget okozni! Út közben majd felhívom –mondta Neil, majd elbúcsúzott és itt sem volt.

Felrohantam a szobámba. Nem törődtem a gondolatokkal. Hogy lehettem ekkora idióta? Elveszítette a szüleit. Én is tudom, hogy milyen érzés. Érthető, hogy félti a fiát.
A Volturi biztos kutat utána.
Én meg, ahelyett hogy segítettem volna, még ráteszek egy lapáttal.
Ügyes vagy Edward Cullen. Órák óta a szobában ültem.
Nem tétováztam tovább, kiugrottam az ablakon és követtem az isteni édes illatot.
Megtaláltam. A rét közepén ült és zokogott…

Tehát komikat!
Puszi: Doree