A múltam a jövőm -1. fejezet

Sziasztok! Jó napom van ma, kivéve, hogy sokat kell tanulnom, de ezért most rakom fel az első fejit! Képzeljétek, nem tudom mi van az angol tanárommal. 17 feladatos témazárót akar írattatni. Majd én időjárásjelentést írok neki angolul nem? Aztán még lehet, hogy kémiából is Tz-t írok :S
Nah de lényeg a lényeg, hogy itt a friss! Remélem tetszeni fog! Képet is rakok fel az egyik szereplőről!

1. fejezet –A kezdetek kezdete

(Edward szemszöge)

Egy újabb esős és kis város: Forks. Hogy miért tartunk az ország legcsapadékosabb zugába? Ez egyszerű, mert vámpírok vagyunk. Feltűnőek lennénk, mondjuk a Francia Riviérán…

Ennek is meg van az oka. A csillogás. Ezer gyémánt sem érne fel a ragyogásunkkal.

De mi nem olyan vámpírok vagyunk, akik emberi vért isznak. Megpróbáljuk nem kihozni a vámpír énünket, ezért állati vért iszunk.

Nem akarunk szörnyetegek lenni… Már aki nem az.

Erre vágtam egy grimaszt. Éppen a szürke Volvóm -ban ülök Alice –el és Jasperr –al. Előttünk megy Rosalie és Emmett a tűzpiros BMW –vel. Legelöl, pedig Carlisle és Esme megy a Mercedes –el.

Carlisle –t tekintjük apánknak. Nekem az is. Ő változtatott át még anno. Soha sem ivott még emberi vért. Ezért nagyon tisztelem. Ráadásul orvos is.

Bezzeg én, amikor lázadásom idején otthagytam őket. Hiába gyilkosokat öltem, az sem mentség. De ami a legrosszabb, hogy mindenféle szidás nélkül visszafogattak.

Egyre erősebben kezdtem markolni a kormányt. Ezzel társult még egy adag nyugalomhullám Jazz –től.

„Hé, Edward minden rendben?” –kérdezte Jazz gondolatban, mire egy bólintással válaszoltam is.

„Kell cipő, nadrág, felső, szoknya. Fel kell újítani a házunkat! Vennem kell …” –hallottam Alice gondolatait. A múlt héten volt egy látomása, amit azóta sem mutatott meg és még mindig nagyon jól titkol.

-Alice, miért nem mutatod meg a látomásodat? –kérdeztem.

-Majd mindent a maga idejében Edward –válaszolt.

-Nem igaz! Engem nagyon nem érdekel, hogy mit szeretnél venni –mondtam.

-Értettem –felelt. Már hallottam is a gondolatait, amint elkezdi sorolni a szorzótáblát, lehetetlen lassúsággal.

„Egyszer egy, az egy… egyszer kettő, az kettő… egyszer három, az három… egyszer négy, az négy…” –itt vesztettem el a türelmem és tapostam a gázra. Nem bírtam tovább odafigyelni. Kielőztem Rosalie –t és Carlisle –t is. Még szerencse, hogy már laktunk itt egyszer, és a vámpír- memóriának köszönhetően megtaláltam a házat.

-Alice, könyörgöm, hagyd ezt abba! –kérleltem.

-De hát mit? –kérdezte, tettetett értetlenséggel.

-Ne játszd a hülyét! Hagyd abba a szorzótáblát! Tudod te, hogy mennyire idegesítő? –kérdeztem.

-Akkor ne turkálj a fejemben –mondta.

-Bárcsak képes lennék rá –motyogtam.

Láttam, ahogy Jasper kisegíti Alice –t az autóból, aki egy csókkal jutalmazta. Hogy nekem milyen nehéz együtt élnem három szerelmespárral.

Húgom nem koncentrálhatott eléggé, mert eszébe jutott a látomása.

Egy vámpír lány él valakivel itt a városban. Óriási, és ebben mi volt annyira szörnyű?

Nem sokkal utánunk, megérkeztek a többiek is.

Mindenki bement a házba. Én is így tettem, felfutottam a lépcsősoron, és a szobám felé vettem az irányt. Minden ugyan úgy volt, mint amikor eljöttünk. Levettem a bútorokat, takaró fóliát. Jó fél, egy óra múlva minden teljes pompájában tündökölt.

Most a nappali felé vettem az irányt. Esme éppen a zongora melletti polcon portalanított. Milyen régen is zongoráztam már…

-Már végeztél is? –kérdezte anyám.

-Igen.

-Megtennél nekem valamit? –kérdezte.

-Persze, mi lenne az?

-Elmennél a gimnáziumba, és beíratnád magadat? –kérdezte.

-Persze, hacsak ennyi –mondtam és a végén egy mosolyt küldtem felé. Nem jött szívből, és ezt Esme is észrevette, mert a gondolatai ekörül forogtak.

„Látszik, hogy nem szívből mosolyog. Szegénykém… milyen egyedül van. Igazán megérdemelne már egy kedves lányt.”

-Anya, hallom ám a gondolataidat.

-Elnézést –mondta.

-Nincs semmi, akkor én most mennék is. Szia.

-Szia Edward –köszönt el. Beszálltam a szürke Volvó –ba és a gimi felé vettem az irányt.

Akaratlanul is az eszembe jutott a vámpírlány. Vajon ő is annyi idős lehet, hogy gimibe járjon? Biztosan…

Alig néhány perc autókázás után meg is érkeztem a kijelölt helyhez. A parkoló szinte üres volt. A tanulmányi iroda felé vettem az irányt.

Beléptem e helyiségbe és egy 40 –es éveiben járó nőt pillantottam meg.

-Jó napot kívánok! –köszöntem és megeresztettem egy mosolyt. Kár volt, már száguldoztak is felém a gondolatai.

„Ó, milyen helyes. Nem, nem szabad ilyenre gondolnod… de akkor is. Jaj minek bámulom?”

-Miben segíthetek fiatalember? –kérdezte. Fiatalember. Ha tudná, hogy nála jóval idősebb vagyok… Elmondtam, hogy miért is jöttem. Holnaptól jöhetünk az iskolába. Csak egy papírt kell aláíratnom otthon Carlisle –al. Amint kiléptem az épületből, megdöbbenve láttam, hogy majdnem tele van a parkoló. Egy kisebb csoport éppen az autómat fixírozta. Ha egy karcolás is lesz rajta én, nem állok jót magamért.

Körbenéztem, és még egy feltűnő autót találtam, pont mellettem. Wow. Nem is akármilyen.

Egy Audi R8 –as, fekete színben. Ha ezt Em és Rose meglátja… Már most tudtam, hogy ez csak is a vámpírlány lehet.

Valószínűleg most érkezhetett, az ő autóját is körbeugrálták.

Eddig csöndek voltak az elmék… de most!

„Apám, milyen jól néz már ki ez a szürke Volvó.”

„Csak nem Swan rokona?”

„Újabb gazdagék… hurrá. De a kocsi akkor is állati.”

Ki az a Swan? –kérdeztem magamtól.

Majd újra érdekes gondolatokat hallottam:

„Miért kell állandóan körülugrálni minket?” –kérdezte egy férfihang.

„Az a Volvó se semmi, de ezen az Audin nem tesz túl… főleg nem a sofőrjén.”

„Vajon ma ad nekem egy esélyt Bella?”

„Bella miért lóg állandóan azzal a ficsúrral? Netán járnak?”

Egyre jobban kezdett érdekelni, hogy ki is az a lány. Elindultam a kocsim felé. Nagy nehezen átverekedtem magam a tömegen és elértem a vezető ülés felőli ajtómhoz.

És akkor mellettem pont most szállak ki. Tekintetünk találkozott a lányéval, ha jól sejtem Belláéval.

Egy igen aggasztó gondolat futott a fejembe.

„ Ajjaj, vámpír! Ha egy van, akkor több is jön! Szerintem Bella is észrevette”

Ezt a gondolatot Bella döbbent képe is alátámasztotta. Mind a ketten megrökönyödve néztek rám. De én sem lehettem különb. Csak rám jobban illett volna a bambulás szó.

Azok a szemek.

Gyorsan elkaptam a tekintetem róluk és bevágódtam a kocsimba. Azonnal hajtottam és dudálással jeleztem a körülugráló tömegnek, hogy ki szeretnék jutni. Nagy nehézségek árán, de mindenki elment.

Kihajtottam a parkolóból és hazafelé vettem az irányt.

Mindenkinek a gondolatai Bellán forogtak. Hogy mennyire szép is. Ami tény az tény, tényleg gyönyörű. Ilyen szép vámpírt még életemben nem láttam. De nem kergetem magam hiú reménybe, mert az a fickó, aki ezek szerint tud a vámpírokról, a barátja.

De valami különös volt abban a gyerekben is. Mindegy.

Mosollyal az arcomon értem haza, ahol már mindenki ott volt. Amint Esme meglátott széles mosoly terült szét az arcán.

„Mi történhetett? Annyira boldognak látszik.” –tényleg az lennék?

„Mi van Öcsi? Mi történt veled, hogy ilyen levakarhatatlan vigyor van a képeden? Segítsek letörölni?” –kérdezte Em vigyorogva. Nem is ő lenne, ha ezt nem kérdezte volna meg.

Alice csak sejtelmesen mosolygott.

-Te tudtál erről? –kérdeztem.

„Miről? Mi történt?” –kérdezte, de a vigyorát nem tudta letörölni.

-Alice ne add az ártatlant!

„Jól van, jól van, igen tudtam! Most boldog vagy?” –kérdezte.

-Határozottan –válaszoltam. –Most elmegyek vadászni, ha nem gond.

-Nem persze, hogy nem. Menj csak kisfiam! –mondta Esme.

Azzal már ott sem voltam. Csak futottam a Forks –i erdőben az éj leple alatt, és gondolkoztam a tüneményen. De nem lehetek belé szerelmes, hisz’ a vak is látta, hogy valakivel volt.

(Bella szemszöge)

Újabb nap, újabb bámészkodók. Már kezd elegem lenni belőlük.

Éppen most hajtottam be a suli parkolójába és beálltam egy szürke Volvó mellé. Ez csak nem azt jelenti, hogy?

-Neil, te is arra gondolsz, amire én? –kérdeztem. Az nem lehet, hogy újabb vámpírok legyenek itt. Ha kitudódik és a Volturi fülébe jut, nem tudom mihez kezdünk.

-Igen, sajnos én is –mondta ki azt, aminek most egyáltalán nem örülök.

-Figyelj, ha bárki kérdezi, mi testvérek vagyunk. A szüleink meghaltak… -kezdtem.

-És szerinted egy vámpírnak mennyi időbe telik meghallani egyes dolgokat? –itt tudtam, hogy mire utal.

-Igazad van. Akkor meg azt mondjuk, hogy te szívbeteg vagy, és én lettem a gyámod, mivel elmúltam 18 éves. Hogy én lettem a legközelebbi hozzátartozód.

-Ebben van igazság is –mondta Neil.

-Na látod. Nem, hazudunk, csak a féligazságot mondjuk el. Ideje mennünk. Még meg kell küzdenem a tömeggel –mondtam Neil –nek.

Láttam, amint a férfi a Volvójához siet. Már amennyire a tömegtől tud. Már érzem is az illatát. Vámpír. Milyen kellemes illata van. Olyan, akár a napfény.

Amikor kiszálltunk az autómból, a drága Audi R8 –ból, láttam, ahogyan minket figyel. A figyelés enyhe kifejezés rá. Inkább bambult, de én is ezt tettem. Azok a szemek. A bronzvörös haj.

Bella, térj észhez! Ő vámpír! Nem történhet meg! Nem bízhatsz senkiben!

Itt jött el a pillanat, hogy megrökönyödve bámuljam az előttem álló fiút. Tehát, nem egyedül van. Megláttam a kezében a papírokat, amiket az új diák, jelen esetben diák kap. Óriási… egy nagy család…

Azt vettem észre, hogy bepattan, majd dudálások közepette kihajt a parkolóból. Mindezt szinte alig láthatóan tette meg. Szeret száguldozni… akárcsak én.

Mi is kiverekedtük magunkat a tömegből és az első óránk felé vettük az irányt. Vagyis én vettem Neil pedig csak elkísér. Mi úgy tartjuk fent a látszatot, hogy ő az én barátom… pedig mekkora tévedés!

Már kezdem unni, hogy mindenki minket néz. Míg a lányok Neil –t, addig a fiúk engem. Pedig soha nem tartottam magamat szépnek, még a vámpírok között se.

-Bella! –hallottam meg egy ismerős hangot. Daniel. Minden nap próbálkozik, hátha beadom neki a derekamat.

-Szia. Mit akarsz? –kérdeztem. Próbáltam kedves lenni.

-Nincs kedved… ? –kezdte, de félbeszakítottam.

-Nem nincs, most megyek. Azzal már ott sem voltam. Az órák halál unalmasan teltek. Amúgy is, én mással voltam elfoglalva. Állandóan a körül a vámpírfiú körül járt az agyam. Vajon mi lehet a neve?

Az a szanaszét álló haj… az aranybarna szemek, az izmos test… na jó elég! Nem zúghatsz bele! Gondolj magatokra!

Órák után fogtuk magunkat Nail –el, és hazamentünk. Felmentem a szobámba és nekiálltam zenét hallgatni. Mindig megnyugtat. Valamint ellazít.

A Clair de Lune –t hallgattam.

Még jó egy óráig hallgattam zenét, majd fogtam magam és lementem a nappaliba.

-Neil, készítsek vacsorát? –kérdeztem.

-Nem, köszönöm már ettem.

-Rendben, akkor ha nem gond én elmennék vadászni –mondtam.

-Persze, vigyázz magadra! –mondta Neil.

-Te is.

Őrült futásnak eredtem, hogy vadászni tudjak, és időben visszaérjek, mire reggel lenne. Úgy gondoltam, hogy kicsit messzebbre megyek, hátha találok hegyi oroszlánt. Most valahogy azt kívántam.

Remélem tetszik, még mennyi fordulat lesz benne... Soha ne higgyétek azt egy fejezetre, hogy mindjárt vége, mert mindig lesznek meglepetések! Kérlek komizz is!

Puszi: Doree