15. fejezet -Rómeó és Júlia

Sziasztok! Itt a friss! A bétázásért ezer hála Bogszee felé! :D KÉrlek titeket komizzatok! Mostanában annyira kevés megjegyzést írtok. Így azt hiszem nem is tetszik a story. :/Ha valami gond adódna, akkor a chatben egy e-mailcímmel együtt elküldöm a fejezetet!


15. fejezet –Rómeó és Júlia

(Bella szemszöge)

Milyen kedves volt Edward-tól, hogy vett nekem egy csokor virágot. Az illata. És az az emlék. Vajon mit jelenthetett? Persze még most is sejtem, hogy ő és a családja vámpírok, de meghagyom neki a lehetőséget, hogy elmondja. Persze, ha rájött a célzásból.

Újabb iskolai nap. Jellemző. Kimásztam az ágyamból és bementem a fürdőbe. Kissé rendbe raktam magamat, majd lementem a földszintre. Furcsa módon aput is itthon találtam.

-Jó reggelt, Bells! –köszönt. –Jól látom? Reggelit csinál? Kikerekedett szemekkel méregettem az éppen elkészített tojásrántottát, amelyben egy-két tojáshéjat is találtam.
-Jó reggelt! –köszöntem én is.
-Gyere enni. Készítettem neked reggelit.
-Hogy-hogy itthon vagy? Nem dolgoznod kellene? És mi ez a reggeli? –a végén már mosolyogtam. Ki bírta volna ki akár nevetés nélkül a félig folyós tojásrántottát héjdarabkákkal?
-Nem is örülsz neki? Mára szabadnapot kaptam. Vagy inkább úgy mondom kényszerpihenő. Úgy gondolták sokat dolgozom. Miket képzelnek? A mondat végét inkább magának mondta.
-És a reggeli?- érdeklődtem.
-Azt csak úgy készítettem. Jajj, mielőtt elfelejteném, kaptál egy csomagot. Mindjárt idehozom –mondta, mire én bólintottam.
Alig telt bele egy percbe, mire egy csokor virággal a kezében jött vissza. De nem akármilyen csokor volt! Legalább egy tucatnyi vörös rózsát tartott Charlie a kezében.
-Ez meg mi? Ki? Hogyan? –kérdeztem döbbentem.
-Ez egy csokor vörös rózsa –közölte a tényt.
-Azt én is látom, de mégis ki küldte? –érdeklődtem, majd odamentem hozzá és olyan kis papírka után kezdtem kutatni, amit általában valamit írni is szoktak.
-Nem tudom. Egy kártya van bent, de mivel neked jött, ezért nem akartam megnézni. Mindenesetre kedves volt attól, aki küldte.

Kivettem belőle a kártyát és elkezdtem olvasni a rajta álló szöveget. Látszott rajta, hogy szabad kézzel írták. Gyönyörű, elegáns kézírással volt ráírva a szöveg. Vagy inkább idézet?

„Ha a hívő szemem vallása csalfa,
Legyen a könnyem tűz, mert mást szerethet
S ha nem fulladt meg eddig, vízbe halva,
Hát tűzben égjen el, mint az eretnek,
Őnála nincsen szebb, a napvilágnál
Nem járt különb, mióta a világ áll.”


Miután elolvastam, egyből felismertem, hogy ez az idézet Shakespeare: Rómeó és Júliájából van.
Hát ezt meg ki küldhette?
Ki azaz elvetemült, aki nekem, pont nekem rózsát küldene?

-Nah, rájöttél, hogy ki küldte? –kérdezte apám.
-Nem, de az biztos, hogy szereti Shakespeare –t –mosolyogtam. Fogtam magam, felmentem az emeletre, felkaptam az első vázát ami az utamba került és átballagtam a fürdőbe. Megengedtem a vizet, majd teletöltöttem a vázát és beleraktam a csokrot. Átvittem az egészet a szobámba, amikor csengetést hallottam.

-Bella! Téged keresnek! –kiáltotta Charlie.
-Megyek –kiáltottam én is, majd lefutottam a lépcsőn.
Az ajtóban egy futár állt.

-Jó reggelt, kisasszony –köszönt egy mosoly kíséretében.
-Önnek is –mondtam.
-Itt írja alá –mondta, majd úgy is tettem. –A feljáróra tegyem a szállítmányt? –kérdezte, mire én felhúztam a szemöldökömet.
-Öhm, nem kell, inkább hozza be –mondtam.
-Sajnálom, de ez lehetetlen –mondta, mire én még jobban ledöbbentem. Hogy érti, hogy...?
-Jöjjön ki és nézze meg –én így is tettem. Kiléptem az ajtón és ami az utcán fogadott, hát… arra nem találok szavakat! Ez mi, ki és, hogy?
Ugyanis a mi utcánkba, a mi házunk előtt egy Mercedes autó állt. A fajtáját már nem tudom. A színe fekete volt, de jelenleg egy piros masni ölelte körbe.
-De... hát… ez, meg… ki, mi… és? –csak dadogtam. Egy értelmes mondatot nem tudtam kiejteni a számon.
-Ez aztán az autó. Nekem aztán van hódolód Bells –mondta Charlie.
-Aha –csak ennyit bírtam kinyögni. –Nem árulná el, hogy ki küldte? –kérdezte a futártól.
-Sajnálom kisasszony, de szigorúan titkos. Itt vannak a kulcsok és további iratok. Viszlát.

Csak egy helyben álltam és néztem az autót. Ki adna egy autót csak úgy? És miért nem árulja el, hogy kicsoda? Kinek van ennyi pénze?
Pénz, várjunk csak… a pénz nem számít. Ajándék. Tegnap a frézia ma meg a rózsa. Cullenék… Edward? Ő adta volna? Na neee… úgy utálok ajándékot kapni.

-Van már sejtésed afelől, hogy ki küldte? –kérdezte.
-Nincs –válaszoltam tömören. Odaadtam apámnak a kulcsot és a ház felé vettem az irányt.
-És mi lesz az autóval? Nem tetszik?
-De tetszik, de te is tudod, hogy ki nem állhatom az ajándékokat! –mondtam.
-Akkor legalább a masnit vagy mit szedd le róla. Vagy vidd el egy próbakörre –ajánlotta. Végül is ebbe nem fogok belehalni…
-Oké –egyeztem bele, majd szépen leszedegettem a szalagot. Kinyitottam az ajtót és a vezető ülésen egy papírt találtam. Szétnyitottam és:

JÚLIA
A szent csak áll, bár hallja az imát.
ROMEO
Állj s a jutalmat én veszem im át.
Ajkadtól ajkam így lesz bűntelen.
Megcsókolja

Hát ez megint egy idézet a Rómeó és Júliából…

(Edward szemszöge)
Nagyon vicces látvány volt, amint Bella arca falfehérré válik. Utána átsuhant rajta a felismerés és ezzel együtt a düh is. Ajjaj, most már hazudhatok is neki.
Vigyoromat semmi sem törölhette le. Lemásztam a faágról és futásnak eredtem. Hamar odaértem a Cullen házhoz és bepattantunk a kocsimba, majd felpörgettem a motort és kilőttem a Volvóval.
(Bella szemszöge)

Most már biztos, hogy ő volt! Megölöm! Csak kerüljön a kezeim közé!
-Majd jövök apu szia! –köszöntem. Rátapostam a gázpedálra és az iskola felé vettem az irányt. Mennyivel halkabb ez az autó. Úgy dorombol akár egy macska. Milyen furcsa, hogy több mint 80-al is tudok hajtani.
Nem mentem gyorsan mégis hamar az iskolához értem.
Kipattantam a kocsiból és a Volvót kezdtem keresni. Nemsokára meg is találtam.
Ott volt az egész család… jellemző. Odasétáltam hozzájuk.

-Sziasztok. Edward beszélhetnénk? –kérdeztem és próbáltam nem hallattatni a hisztérikus hangomat.
-Persze –vigyorgott. Én tudtam, hogy ő volt az. Ez a letörölhetetlen vigyor mindent elárul.


-Tessék itt van a kocsikulcs. Vidd a flancos autódat ahová akarod! Rózsa? Shakespeare? –kérdeztem?
-Bella, minden rendben? –kérdezte normálisan, de a mosolyát nem tudta eltüntetni. –Össze-vissza beszélsz. Milyen autó? Mi van a virággal? Ja, hogy a tegnapi csokor fréziára gondolsz –adta az ártatlant. Próbált minél meggyőzőbb képet vágni, de nem nagyon sikerült.
-Te ne add itt nekem az ártatlant! Hány olyan Forks –i fiút ismersz, aki ismeri egyáltalán Rómeó és Júliát? Hány gyerek dúsgazdag Forks-ban? –a hangom már-már hisztérikusan csengett.
-Figyelj én tényleg nem tudom, hogy miről beszélsz. Úgy látszik akadt egy hódolód. Jah és visszaadom a kulcsot, elvégre nekem már van kocsim. Most ha megbocsátasz mennék –mondta. Egy féloldalas mosolyt villantott felém. Tudtam, hogy ő volt.

Bólintottam egyet, majd én is az épület felé vettem az irányt. Az első órám matek volt.
Beléptem a terembe. A helyem felé vettem az irányt, ahol mi várt? Hát ezt nem hiszem el!
Bele lehet őrülni az ajándékokba?
Az asztalon hevert egy doboz csokoládé, alatta pedig egy levél.

„JÚLIA
De ezzel az én ajkam bűnösebb lesz.
ROMEO
Bűnös? Te unszolsz bűnre szüntelen.
Add vissza bűnöm.
Megint megcsókolja”

Ez már mindenen túl megy! Tényleg bele fogok őrülni. Felkaptam a levelet és a csokit is, majd beledobtam a kukába.
-Nem szereted a csokit? –kérdezte az éppen akkor betoppanó Mike.
-Nem, a marcipánt nem szeretem –hazudtam, majd visszaültem a helyemre. Az óra csigalassúsággal telt. A tanár többször is elakadt abban, amit mondott…

A következő óra biológia volt. Bementem a terembe és már meg sem lepődtem azon, hogy egy rózsa és egy újabb levél hever a padon.
Felkaptam, majd szétnyitottam a papírt.


„ROMEO
Hogy menjek innen, hogyha itt a szívem?
Fordulj, sötét föld, és keresd a napfényt.”


Újra a szemetes felé vettem az irányt és kihajítottam mindent. Fújtatva foglaltam helyet.
-Nem szereted a rózsát? –szólalt meg egy hang mellettem.
-Nem és azt hiszem már a Rómeó és Júliától is hányok –feleltem őszintén, mire halk kuncogást hallottam.
-Miért csinálod ezt? –kérdeztem –Tudom, hogy te voltál. Más fiú amúgy sem tenne ilyet, de ez már sok! Hidd el! –mondtam.
-De tényleg nem én voltam! Akarod, hogy kiderítsem ki volt az? –érdeklődött.
-Nem. Hagyjuk az egészet –mondtam, majd be is csöngettek. Szerencsémre nem beszélgettünk. Néhányszor éreztem magamon Edward tekintetét, de semmi nem történt.

Amikor kicsengettek, egyenesen az ebédlőbe mentem. Meg sem lepődtem, hogy amikor az ebédemet mentem megvenni, a konyhás néni egy kisebb csomagot adott át.

Elolvastam a cetlit, amin csupán ez állt:

„Vigyázz magadra”

Ez a szöveg ismerős! Ez volt az egyik emlékemben is! Ott is ugyan ez a kézírás volt. Hirtelen eszembe jutott az elmúlt hét közös csoportmunkája biológián.
Edward jegyezte le a megoldást. A kézírás megegyezik. Most már nem is tagadhatja.
Ezt az üzenetet kivételesen nem hajítottam ki.
Úgy gondoltam, hogy az utolsó órámra nem megyek be. Kimentem a menza épületéből és az újonnan kapott autómba csüccsentem. Az út hazafelé ugyanúgy telt, mint ide.
Már láttam is a házunkat így lassítottam. Hangosan becsaptam az ajtót. Bementem a házba és lerúgtam a cipőmet a lábamról.
-Apu! Hazajöttem! –kiáltottam.
-Oh, szia Bells, nekem most mennem kell! Ennyit a szabadnapról. Behívtak egy sürgős eset miatt. Egy régóta körözött személyt üldözünk. Szerintem holnap este érhetek majd haza. Vigyázz magadra! –azzal egy puszit nyomott a homlokomra és elindult az ajtóhoz, de visszafordult –Megtennél nekem valamit? Elmennél holnap a bankba, hogy átutalj egy kis összeget?
-Persze –mondtam.
-Rendben. A számlaszám a hűtőajtón, a pénz pedig a konyhapénzem dobozban! Most megyek szia!
-Szia –köszöntem az ajtónak. Éppen elindultam volna a konyha felé, amikor kopogtattak.
-Ez nem igaz! Apa mit hagytál itthon? –kérdeztem, majd feltéptem az ajtót és egy nem várt személlyel találtam szemben magamat.
-Áh, szia Edward. Miben segíthetek? –kérdeztem.
-Szia gondoltam utánad hozom a táskádat, amit a menzán felejtettél –közölte nemes egyszerűséggel.
-Áhh értem, köszönöm –mondtam fülig pirulva.
-Nincs mit. Jah és elhoztam a leckét az utolsó óráról. Bejöhetek? –kérdezte, mire válaszképpen csak szélesebbre tárta az ajtót. Beinvitáltam a nappaliba.

-Haragszol még rám? –kérdezte egy kis idő után.
-Figyelj én magam sem tudom, hogy mit gondoljak. Teljesen össze vagyok zavarodva. Jelen pillanatban azt sem tudom, hogy mit érzek. Nehéz, mert néha az emlékeim zavarosak. Nem tudom, hogy mit higgyek. De, hogy válaszoljak a kérdésedre, már annyira nem haragszom –miért is haragudnék rád? –folytattam magamban a kérdést. Küldtem felé egy mosolyt, amit ő is viszonzott.

Még jó pár órán át maradt velem. Közben elmagyarázta a matekot (amit nem értettem).
Miután végzett a korrepetálással még sokáig beszélgettünk. Kértem, hogy meséljen a régi életemről. Beszélt is róla, de nem sokat.
Késő este fájó szívvel engedtem el.
Kikísértem az ajtóhoz.
-Akkor szia –mondtam.
-Holnap találkozunk a suliban.
-Igen de az még messze van –mondtam. A szám gyorsabban járt, mint az eszem, ezért fülig vörösödtem.
- Az arcomon az éj álarca, látod,
Másképp leányos pír kendőzné arcom,
Azért, amit ma éjjel elkotyogtam.
Az illem - ó -, az illem azt kívánná,
Hogy visszaszívjam, ámde félre illem! –idéztem sóhajtva.

-Az áldott holdra esküszöm, kisasszony,
Mely a gyümölcsfákat ezüstözi - -folytatta Edward, mire felnéztem rá és elmosolyodtam.

-Ne arra esküdj, a hold változékony,
Havonta másul az körös futásán,
Attól szerelmed éppoly ingatag lesz. –fejeztem be végül én, mire mind a ketten nevetésben törtünk ki.

-Jó éjszakát Bella –köszönt ő először, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
-Jó éjt! –mondtam –Edward! –szóltam, mire visszafordult. –Tudtam én, hogy te voltál a mai üldözőm –mosolyogtam.
-Nem tagadom. Most bevallom. Tényleg én voltam. Álmodj szépeket! –mondta, majd eltűnt mielőtt bármit is mondhattam volna neki.

Egy kiadós fürdés után ágyba bújtam és mosollyal az arcomon aludtam el.

Tehát komikat kérek!
Puszi: Doree