14. fejezet –Néha lassan telik az idő…

Sziasztok, itt a friss! Mint már mondtam ez egy átvezető fejezet lesz! Ez sem olyan rövid! Kikérem magamnak! A 4-5 oldal az nem kevés *durcifejdevigyorog*
Úgyis most jönnek majd az izgisebb, hosszabb, viccesebb fejezetek... de nem árulok el semmit! :P
Tehát az "átvezető" fejezet. Jah mielőtt elfelejteném! Huhú képzeljétek, az ideiglenes felvételi listán 2. vagyok! *SIKÍÍÍT*

14. fejezet –Néha lassan telik az idő…

(Bella szemszöge)

Nem tudom mennyi ideje lehettem a sötétségben. Mi történhetett? Meghalhattam? Nem hiszem, a halál általában békés nyugodt. Az élet nehéz. Néha kegyetlen. Velem is jól elbánt. Hol rontottam el mindent?

Ezen gondolkoztam, míg a percekből órák, azokból napok lehettek.

Próbáltam kinyitni a szememet, ami több-kevesebb sikerrel. A hirtelen jött fény miatt, újra lehunytam a szememet.

Második próbálkozásra sikerült is. Egy aranybarna szempárral találtam szembe magamat. Az a tekintet, akár a folyékony arany. Perzselő.

Edward tekintetében aggódást, féltést szeretet vagy inkább szerelmet láttam?

-Edward? –megpróbáltam felülni, de hirtelen megszédültem.

-Jól vagy Bella? –kérdezte aggódva Edward.

-Öm, attól függ. Igen jól vagyok –majd próbáltam egy mosolyfélét összedobni. Hirtelen eszembe jutott valami. A szemem előtt csak úgy pörögtek az események. Edward arca távolinak tűnt.

Láttam magam előtt, ami az elmúlt öhm napokban történtek. Futás. Ruhasercegés. Egy hatalmas farkas. Morgás.

Akkor igaz a legenda? Jacob farkas és én erről tudtam. De elfelejtettem. A legjobb barátom átvert. Miért nem mondta el? Miért nem bízott bennem?

De ha farkasok vannak, akkor vámpírok is?

A legenda hidegekről, vérivókról szólt. Vámpírok. Az emlék. A harapásnyom.

Hirtelen rápillantottam a jobb karomra. A kép összeállt. Cullenék… vámpírok! Csak úgy simán titkolják előlem. Egy dologban 100% -ig biztos vagyok! Mielőtt a balesetem volt, én erről tudtam. Akkor Edward miért harapott volna meg? Annyira bonyolult.

-Bella, minden rendben? –kérdezte aggodalmasan.

-Még kérdezed? Azt hittem bízhatok bennetek! Először Jake, most meg ti! –ordítottam, majd nehézkesen, de felálltam.

-Bella, miről beszélsz? –kérdezte. A szemében aggodalom csillogott.

-Még kérdezed? Elmondom! Nem, tudod mit? Nem fogom elmondani se neked, se senkinek! Hagyom, hogy rájöjj, hol rontottál. Hogy hol vertél át. Azt hittem bízhatok benned –a végét szinte már suttogtam. Mivel ruha volt rajtam, így amennyire gyorsan csak tudtam, elhagytam a szobát. Edward nem jött utánam.

(Edward szemszöge)

Elment. De mit követtem el?

Úgy ültem, akár egy szobor.

Ez meg mi volt? Mi az, hogy hol rontottam? Hát ott, hogy itt hagytam. Hol máshol? Mi az, hogy átvertem? Netán a hazugságra gondol? Biztosan.

Lassan, emberi tempóban lementem a földszintre, ahonnan láttam, hogy Alice és Bella éppen elhagyja a házat.

„Edward nagyon kuszák az érzelmei” –hallottam meg Jazz gondolatait.

Nem tudtam mit tegyek. Nem tudtam hol és mit rontottam el. Akárhogyan is gondolkodtam mindig ugyan oda jutottam.

2 héttel később

A napok csak úgy teltek. Még mindig a bizonytalanságban éltem. Bella nem gyakran szólt hozzánk. Így azt sem tudtuk meg, hogy volt e emlékképe rólunk.

Volt, hogy Alice vitte suliba, akkor néha láttam egy mosolyt megjelenni az arcán. Volt, hogy Jacob is elé ment, szintén azért, hogy elvigye… sikertelenül. Bella –a legnagyobb örömömre- nem tartotta ezután a kutyákkal a kapcsolatot.

Hogyan szerezzem vissza? Mit tegyek?

A bizalmat nehéz visszanyerni.

Ismét a szobámban ültem és az egyik kedvenc elfoglaltságomat végeztem: bámultam a plafont.

A másik az volt, hogy titkon belopóztam Bellához és néztem, hogy mit csinál.

Ismerős lépteket hallottam, majd egy kopogást.

-Szabad –mondtam.

-Szia én vagyok –ugrált be Alice.

-Miért jöttél? –kérdeztem.

-Csak gondoltam szólok, hogy meggyőztem Bellát, hogy jöjjön el velem vásárolni –mesélte vigyorogva.

-Meggyőzted, vagy megfenyegetted? –érdeklődtem, mert nem mindegy.

-Edward, hát miket képzelsz rólam? Persze, hogy meggyőztem! Te is tudod, hogy milyen megnyerő személyiség vagyok –ecsetelte, majd megmutatta az egész jelenetet.

-És ezt miért közlöd velem? –lehet, hogy kicsit bunkónak tűnhettem.

-Szerinted? Te nem jössz vásárolni? –kérdezte.

-Ha elmennék biztos, hogy sírva menekülne…

-Így ismered Bellát? Mint aki megfutamodik? Hát akkor nem ismered eléggé. Figyelj, látszik rajta, hogy mennyire oda van érted. A szerelem csak úgy nem múlik el… Ahogy egy dal is mondja:

„Az érzést elhallgattatni, úgy sem tudod”

-Minden rendbe jön, meglásd. Na hogy döntöttél? –már válaszolni akartam… -Jujj de jó, örülök, hogy eljössz! Nem fogod megbánni.

Sóhajtottam egyet. Az én médium húgom. De őt így kell szeretni!

Már vártam, hogy mikor megyünk vásárolni. Életemben nem mondtam még ilyet, de így van.

Délután 3 körül bepattantunk a Volvóba, majd a Swan ház felé vettük az irányt. Nem kellett sokat várni, Bella megjelent az ajtóban, majd az autó felé vette az irányt. Alice már megint szervezkedett, azt hazudta Bellának, hogy ő elöl nem tud mindig ülni, mert felfordul a gyomra.

Így mellém ült. Felpörgettem a motort és már szabtam is. Nem is figyeltem, hogy mennyivel megyek, csak azt vettem észre, hogy Bella szólongat.

-Edward, nem mennél lassabban? –semmit sem változott! Még mindig a sebességgel törődik, pedig egy vámpírokkal teli autóban utazik.

Hogy megszüntessem rémült tekintetét, levettem a lábam a gázról, így már csak 120- al mentünk. Csigatempó…

Hamarosan megérkeztünk a pláza elé és Alice be is vetette magát. Egyik boltból ki, míg a másikba be. Úgy a nyolcadik után meguntam és leültem az egyik kinti padra. A szatyrokat így is én cipeltem. Mivel láttam, hogy húgom jó 10 percig úgy sem szabadul, ezáltal Bella sem, levittem a holmikat a kocsiba. A csomagtartó már majdnem megtelt. Szép lassan mentem vissza az üzlet elé és foglaltam újra helyet. Alig néhány perc után kedvesem lépkedett ki a helyiségből.

Ő is helyet foglalt mellettem.

-Ez… Alice… nem bírom! –nyögte.

-Megértelek. Te így is tovább bírtad, mint én- mondtam, majd küldtem felé egy féloldalas mosolyt, mire a szíve kihagyott egy ütemet és zavartan lesütötte a szemeit. El is pirult. Hogy én mennyire örülök neki, hogy még mindig ekkora hatást gyakorlok rá.

-Nem vagy éhes? –kérdeztem, mire rám emelte a tekintetét, és oly ritka mosolyát láttam.

-De, most éppen az vagyok –mondta.

-Mit szólnál hozzá, ha elmennénk enni? Van egy olyan érzésem, hogy Alice egy darabig biztos nem jön ki a butikból.

-Ebben biztos vagyok –nevetett fel. Mennyire szép, ha nevet! Felsegítettem, majd a legközelebbi étterembe vittem. Egy csendes sarokba beültünk, majd rendeltünk neki egy pizzát.

-Te nem eszel? –kérdezte.

-Nem én ettem mielőtt eljöttünk –mosolyogtam. Mindent észrevesz. –Jó étvágyat.

-Köszönöm –azzal nekiállt enni. Persze nem bírta mindet megenni. Miután végzett kimentünk az étteremből.

-Alice végezhetett? –kérdezte.

-Kétlem. Gyere, sétáljunk –ajánlottam fel, mire egy biccentéssel válaszolt.

Jókat beszélgettünk. Már rág voltam ennyire felszabadult és őt sem láttam rég ennyire boldognak.

Elmentünk egy virágbolt előtt.

-Várj egy pillanatot –mondtam. Ő bólintott, majd leült a legközelebbi padra. Szerencsére nem vette észre, hogy hová is megyek be. Beléptem a boltba és az eladónőhöz mentem.

-Jó napot –köszöntem.

„Istenem milyen helyes… nem szabad ilyenre gondolni! Te férjnél vagy! Azok az izmok.”

-Miben segíthetek? –kérdezte.

„Neked bármit”

-Fréziát szeretnék vásárolni –mondtam.

„Gondolhattam volna, hogy van barátnője. Micsoda szerencsés lány. Vajon milyen lehet…” –na ez már sok…

Megvettem amit akartam, majd kimentem szerelmemhez, aki éppen bámult ki a fejéből. Ilyenkor mindig úgy sajnálom, hogy nem látok bele a fejébe.

-Öhm, nos ezt neked vettem –nyújtottam át neki a pár szál fréziát. Szemében meghatódottság tükröződött.

-Köszönöm –mondta hálásan, majd felpattant és egy puszit nyomott az arcomra. Mennyire jól esett! Már úgy hiányzott az érintése.

-Ez frézia? –kérdezte. Ó, ha tudnád, hogy mihez hasonlítom!

-Igen az –mondtam, mire elmosolyodott, majd tekintete olyanná vált, mint Alice –nek amikor látomása van.

(Bella szemszöge)

Megszagoltam a fréziát. Számomra jó illata van.

Egy emlékkép ugrott be:

„Virágillatod van, olyan, mint a levendulának... vagy a fréziának. Az ember szájában összefut a nyál.

– Igen, ritka az olyan nap, hogy valaki ne közölné velem, milyen étvágygerjesztő illatom van”

Majd megszakadt a kép. Az egyik szereplő Edward volt, míg a másik én. Ez még jobban alátámasztja, hogy ők azok, amik.

-Bella! Bella minden rendben? –kérdezte Edward.

-Igen persze, csak egy emlékkép.

-Értem. És haragszol még rám? –kérdezte.

-Miért is kellene? –ránéztem, mire felhúzta a szemöldökét. Ekkor leesett.

-Igen még mindig haragszom. Nem jöttél rá, hogy mi miatt haragszom rád, igaz? –kérdeztem.

-Nem, sajnos nem…

-Jajj fiatalok, mindenhol kerestelek titeket! Annyi mindent vettem! Bella ha nem baj most átmegyek hozzád és ruhapróbát tartunk! –ecsetelte. Hurrá. Nem tudom, hogy milyen képet vághattam, de lég vicces lehetett, mivel Edward felnevetett.

-Te meg csak ne nevess! Itt vannak a táskák! Menjünk, még sok dolgunk van! –azzal már ki is lökött minket a boltból.

Az út nagyon hamar eltelt, amit nagyon bántam. Vágytam Edward társaságára. Nagyon kedves volt tőle, hogy virágot is vett.

Alice tényleg megtartotta a szavát a ruhákkal kapcsolatban! Mikor azt mondtam neki, hogy ezek csak ruhák, csupán ennyit felelt:

„Sshh! Csak ruhák?! Ezeknek lelkük van! Vigyázz mit mondasz!”

Erre szoktam azt mondani, hogy Alice, már csak Alice.

(Edward szemszöge)

Miután hazafuvaroztam Belláékat a Cullen ház felé vettem az irányt. Gyorsan leparkoltam, majd beléptem a nappaliba. Emmett persze nem hagyta szó nélkül, hogy egyedül vagyok.

-Na mi az öcsi? Hol hagytad Alice –t és a Te Bellácskádat? Csak nem megették őket a ruhák? Nem is tudtam, hogy egy ruha meg tudja ölni a vámpírt –erre csak a szememet forgattam.

Mivel nem volt jobb dolgom, ezért leültem a zongora elé, és játszani kezdtem. Méghozzá Bella altatóját.

Fogalmam sincs, hogy hányszor ismételtem meg, hogy mennyi ideje zongorázhattam.

Hirtelen támadt egy remek ötletem arra, hogy hogyan is hódítsam vissza Bella szívét.

Alice lépdelt mögém.

-Először mérges lesz, de majd megbékél –mondta. -Én addig felhívom a virágosokat! –közölte Alice.

-Rendben, de ne túlozz! –mondtam neki.

Levetettem magam a gép elé és már kerestem is a megfelelő oldalt, remélve, hogy ezzel kiengesztelhetem, legalább egy kicsit…

Várom a komitokat, hogy tudjam min kellene javítani! Jó hírrel szolgálok, már megírtam a kövi fejezetet is, tehát csak rajtatok múlik! Bár ígyis -ugyis csak jövő hét pénteken lesz friss :D Nah de azért komikat kérek szépen!

Puszi: Doree