9.fejezet- Az első feladat

Sziasztok! meghoztam a frisst! most nem kellett rá egy hónapot várni x) Bocsika, hogy ilyen ritkán hozom, de itt a nyár. Azért majd igyekszem, mert most olyan írhatnékom van :D
Majd keresek képet arról, hogy hogyan képzelem el Carlost (hogy ki ő majd megtudjátok). nem biztos, hogy a pontos leírás és a kép majd megegyezik.

Nincsen lebétázva, szóval bocsi a helyesírási hibákért. Amúgy szeretnék édesanyámnak boldog névnapot kívánni! :)
Mindenkinek szeretném ajánlani a fejezetet és főleg azoknak, akik még most is komiznak és olvassák a blogot!

9.fejezet- Az első feladat

(Heidi szemszöge)

Reméltem, hogy ezzel az ötlettel végre boldogabb lehet ez a szegény lány. Miután elmesélte az egész történetét teljesen ledöbbentem. Azt hittem, hogy a mi fajtánk elvesztette az érzéseit, az odaadását. Azonban ahogyan a fiáról, arról a különleges félvérről beszélt, megcáfolta minden eddigi elméletemet.


Remélem a barátom megtalálja a családját. Carlos nem a legjobb nyomkövető, Demetri nyomába sem ér, azonban rendelkezik némi tapasztalattal e téren.
Milyen rossz érzés lehet úgy élni, hogy tudod, hogy van, hogy létezik a családod, ők viszont úgy tudják halott vagy. Te tudsz a létezésükről és minden nap szenvedsz, ők pedig a nehezen is de egy nap feldolgoznák a halálodat.


Carlosnak még a kastélyból üzentem, hogy jöjjön el egy általunk jól ismert helyre, a megbeszélt időpontban. Én fogtam a levelet és a címet, amit Bella írt fel és elindultam az erdőbe.
Amint kiértem a város látóköréből, futásnak eredtem, hogy gyorsabban odaérjek. Már messziről láttam, hosszú barna haját. Nekem háttal állt, de vámpírhallásának köszönhetően már régen tudta, hogy jövök.
Megfordult és elmosolyodott. Írisze vörösen csillogott, így biztos voltam benne, hogy nemrégen vadászott.
-Szerbusz Heidi –köszönt kedvesen.
-Szia Carlos.
-Nos mi lenne az a halaszthatatlanul fontos ügy? –kérdezte. Belekezdtem a mesélésbe. Elmondta, hogy hogyan is ismertem meg Bellát. A történet egy nem éppen kellemes részénél felmordult. Tudta, hogy engem is „beavatott” az a két mocsok. Elmeséltem, hogy van egy félvér fia, amit el is kellett neki magyaráznom, mert ugyanolyan döbbent fejet vághatott, mint én. Folytattam, hogy a Cullen családnál lakik, ő pedig egyből rávágta, hogy Forks.

-Honnan ismered a Cullen családot? –kérdeztem.
-Mindenki úgy ismeri őket, mint az aranyszeműek. Ott él közöttük Carlisle, aki kifejlesztette az állatvéren való élést –magyarázta.
-Akkor az a jó hír, hogy tudod kikről van szó és hol találod. Ezt az üzenetet kellene nekik átadni –nyújtottam felé a papírt, amelyen Bella üzenete égett. –Mindenáron juttasd el legalább az egyik családtagnak! Bármi áron! Ez nagyon fontos számára… és számomra is.
-Nagyon megkedvelhetted ezt a lányt, ha az életedet kockáztatod érte –közölte, amit amúgy is tudtam.
-Nagyon emlékeztet valakire. Én testvéremként tekintek rá… és nagyon jó ember, akarom mondani vámpír –mosolyodtam el. –Nem bírom látni a szenvedését. Kicsit olyan, mintha én is átérezném.
-Rendben érted bármit megteszek, drága hölgyem –mondta. –Jelentkezek, amint megtudtam valamit.
-Köszönöm –mondtam.
-Ugyan, kedvesem –mondta és azzal már ott sem volt.

Illata egy pillanatra megcsapott így érezhettem kellemes aromáját. Valamivel jobb kedvemben mehettem vissza a helyre, amit „otthonomnak” mondhattam... volna… Az egész pedig még szörnyűbb lenne, ha Bella nem lenne itt velem. Akármennyit szenvedett, még mindig képes arra, hogy szeressen bárkit. Mert több szeretete kaptam tőle az ittléte alatt, mint bárki mástól létezésem során…

(Bella szemszöge)

-Gondoltam szólok, hogy megvan az első feladatod…

-Ennek most örülnöm kellene? –kérdeztem flegmán.
-Kedvesem, nem illik ilyen hangon beszélni velem –mondta még mindig nyájasan.

Nem szívesen rontom itt a levegőt. Milyen feladatot adhat nekem?

-Igen, mester? Milyen feladatot tűzött ki nekem? –kérdeztem, tettetett lelkesedéssel.

Elmosolyodott és én rosszat sejtettem.

~ ° ~

Éppen úton voltunk, hogy megöljünk egy csoport nomád vámpírt, akik körül megnőtt a feltűnés. Ritkaság –mondta Aro –hogy egy nomádokból álló csoportnak ekkora a létszáma.

„-Drága Bella, te Jane, Alec, Demetri és Félix társaságában elmész, hogy elintézzetek, egy igen feltűnővé vált nomád sereget. Ritkaság, hogy egy nomádokból álló csoportnak ekkora lenne a létszáma. Veszélyezteti a titkunkat. Nem engedhetjük, hogy az emberi faj tudomást szerezzen kilétünkről! –nézett ránk Aro.
-Értettük mester. Mi a pontos terv? –kérdezte egyszerre a másik 4 végrehajtó. Én csak figyeltem őket, döbbent képpel. Mindenkinek megvan a saját akarata, ők pedig úgy csinálnak, mint a zombik. Vagy a marionett –bábuk, akiket madzagon rángatnak. Figyelmemet újra a „mester” felé fordítottam.
-Bella fog irányítani benneteket –mondta.
-De mester! Semmilyen gyakorlata nincsen! –puffogott Jane. Mindenki döbbenten váltogatta a tekintetét köztem és Aro között.
-Lehet, hogy nincsen gyakorlata, kedves Jane, de a képessége éppen léggé védene benneteket is és saját magát is. Emiatt nem kell aggódnotok. Rendelkeztek a kellő tudással és 5 nomádnak ellenetek semmi esélye sincs!”

Így most én vezetem ezt a, a manővert, ha lehet így nevezni. Úgymond, nem kell messzire utaznunk, mivel az eset Franciaországban történt.
Korábban mindig arra vágytam, hogy utazhassak. Mikor még ember voltam. Látni akartam a nevezetességeket, belekóstolni különböző országok hagyományaiba. Míg a Volturi nem talált meg mi volt a dolgunk? Hogy folyamatosan költöztünk. Sehol nem maradtunk egy évnél tovább. Nem tudtuk élvezni ezt az életnek nevezett valamit. Most sem.

-Kérjük Önöket kapcsolják be a biztonsági öveket, a gép hamarosan megkezdi a leszállást! –hallatszott a bemondó hangja. És valóban. Már látni lehetett, ahogyan a nap utolsó sugarai beborítják az eget, narancssárgás színt kölcsönözve az égnek…

~ ° ~

Éjszaka sokkal könnyebben mozoghattunk. Az emberek elkerültek minket, annak ellenére, hogy a többiek szeme nem világított vörösen. Mindannyian kontaklencsét viseltek. Az emberek vére most nem csábított annyira. Újra köszönetet kell mondanom Heidinek azért, hogy ennyit segített. Hogy kockáztatja az életét miattam.

Megkaptuk a pontos helyet, ahol a vámpírokat találjuk. A város egyik elhagyatottabb utcájában jártunk. Közel lehettünk, mivel éreztük a szagukat. Miután megszabadultak a kontaklencséktől a többiek, sokkal élesebbek lettek az érzékeink. Akármennyire is utáltam őket, tudtam ha mindenkit vissza kell vinnem, akkor össze kell dolgoznunk.

Véres nyomok vezettek minket, egy lepusztult tűzoltólakáshoz. Közelebb érve csattogások és morgások váltották fel a véres nyomokat. Csendesen, fajtánkhoz illően mentünk fel az emeletre, majd az ajtó elé érve átadtam Félix-nek a helyet. Tudta mi a dolga, ó pont ő ne tudta volna? Több száz évnyi szolgálat után van bőven tapasztalata, akkor mégis miért engem állított Aro az élükre?

Félix gondosan betörte az ajtót, mire a zűrzavar alábbhagyott. Mindenki tudta, hogy mi a dolga.
A vámpírok nekünk akartak rontani, de felvontam a fizikai pajzsomat, így akadályba ütköztek. A többiek könnyű szerrel intézték el a 4 vámpírt. A megszokott tömény füstszagot most sem nélkülözhette a kis harc.

Tudtam, hogy valahol kell lennie még egynek. Elindultam körbe a házban és szaglászni kezdtem... Valahol itt kell lennie az utolsónak. Hogy gondolkodásom alátámassza, egy jókora ütés ért hátulról. Nekicsapódtam a falnak és az utóbbi húzta a rövidebbet. Egyenesen abba a szobában kötöttem ki, ahol a többiek tartózkodtak. A levegő bennrekedt egy pillanatra tüdőmben, mely közömbösen reagált az oxigénre. Döbbenten néztek rám a „társaim” és úgy látszik elkerülte a figyelmüket, hogy egy vámpírt kihagytak.
Felpattantam, bár éreztem, hogy valamim eltörhetett. Nekiestem a vámpírnak. Felugrottam és a háta mögé kerültem. Leterítettem a földre és a két kezét letépve fémes reccsenés jelezte, hogy csakugyan sikerrel jártam. Félix és Demetri készségesen segített nekem elintézni a vámpírt, annak ellenére, hogy kértem volna.
A darabjait a tűzre vetették, majd indultak is kifelé.
Mindent jól körbelocsoltak benzinnel. Egy ember számára fullasztó lett volna ez a helyiség. El kellett tüntetni a nyomokat. Csupán rajtam maradt sérülés. Felhúztam a pólómat és láttam, hogy gyógyul a seb. Nem forrt össze teljesen és tudtam, hogy nem is fog. Állati véren élek, már amennyire. Nem segíti olyan gyorsan a regenerálódást.

Új kontaklencsét raktak be a „marionett-bábuk” és indultunk a reptérre.
Idefelé jövet nem zavart annyira az embervér, most viszont újra égetett a torkom. Lassacskán újra visszaérkeztünk Olaszországba és azon belül is Volterrába.

~ ° ~

Megérkezésünket követően a nagyterembe mentünk. Aro már várt minket. Minden munka ilyen gyorsan fog végződni? Hiába vagyok vámpír, még csak most fogtam, fel, hogy én segédkeztem megölni egy újabb teremtményt. Akinek szintén voltak érzései, talán még lelke is. Úgy érzem minden érzés kiveszett belőlem. Hogy kőszívű vagyok, hogy elveszett a lelkem.
Nem lennék épes több embert megölni. Vámpírt sem akartam. Muszáj volt ellenállnom a vér csábításának a repülőn is. Újra „innom” kellene. Viszont nem szeretném Heidi-t bajba sodorni.

-Már itt is vagytok, kedveseim? –kérdezte Aro nyájas hangon, majd odasuhant és megérintette Jane, Alec, Félix és Demetri kezét is. Már megtanulta, hogy rajtam nem fog az ereje.

-Örülök, hogy épségben hazaértetek. Vagyis nem teljesen. Minden rendben, kedvesem? –kérdezte Aro felém fordulva.

Miért aggódna értem? Vámpír vagyok nem? Itt állok előtte. Jah, persze a képességem. Ilyen hatásosan még nem zajlott volna küldetés?
-Miért ne lenne? Vámpír vagyok nem? Sérthetetlen? –mondtam cinikusan.
-úgy látszik mégsem vagy teljesen sérthetetlen. Holnap úgyis jön egy újabb adag vacsora. Addig kibírod. Vigyétek vissza a szobájába! –rendelkezett Aro.

Éreztem, hogy Félix és Demetri megragadják a karjaimat, de leráztam magamról és úgy haladtam tovább kettejük között.

Az ajtó újra becsukódott mögöttem én pedig az ágyamra zuhantam. Újabb nap a szeretteim nélkül..

(Carlos szemszöge)


Őrültségnek tartottam Heidi részéről, hogy segítsen egy ismeretlen vámpírlánynak. Aztán a véleményem megváltozott, amint elmesélte ennek a Bellának a történetét. A Volturi eddig sem volt a szívem csücske. Segíteni fogok nekik. Ismerem Carlisle-t. Mikor a Volturival élt és a városban járt, találkoztam vele. Mesélt az életmódjáról és én magam is kipróbáltam, nem nagy sikerrel. Két hétig bírtam mindössze. Agyon tisztelem ezt a vámpírt. Olyan emberi. Ahogy segít másokon. Másrészt innen is tudtam, hogy ez a Bella nem lehet rossz ember.
Carlisle barátomat egyszer még Forks-ban is meglátogattam, így tudom, hogy hol lakik. Remélem megtalálom őket…


Remélem megért pár komit :) Közeleg a történet vége, de nem lesz olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik x) Ismerhetnétek :D Most szerethettek, mert nincs függővég ;)
Puszi: Doree

8. fejezet- A remény szikrája

Tehát itt is a friss! Ez még nem olyan hosszú, mint szokott lenni, de lesz még az is. Váratlan fordulatokra számíthattok és már csak 2-3 fejezet van hátra! Utána kezdem a The spoiled life-al, amibe több változást is beleraktam.
Ezt a fejezetet, Ginewra, Mitchie, Gicus és Netty részére küldöm!

8. fejezet- A remény szikrája

(Bella szemszöge)

Feleslegesen feküdtem az ágyamon. Csak néztem a plafont és csak voltam. Semmi értelmes dolgot nem végeztem. Vajon miért akkor történnek a legrosszabb dolgok, amikor úgy érzed, az életed helyrerázódik?
Élet. Ugyan. Ezt nem lehet annak nevezni. Lassan már múmia lesz belőlem. Szavamat megtartottam, miszerint nem fogok több embert megölni. Minden mészárlás alkalmával a sarokban, szenvedve nézem végig az értelmetlen gyilkolászást. Egyre nehezebben megy türtőztetni magamat. Minden alkalommal egyre jobban ég a torkom. Egy-egy „étkezés” között persze megszokja az ember-jelen esetben vámpír-az állandó égést. A helyzetemen ez sem segít.

Minden nap eszembe jut a családom. Próbálok nem gondolni rájuk, hogy ne fájjon annyira, de mégsem sikerül.

Lassan megfordultam ágyamon, amely hangos nyikorgással jelezte, hogy bizony már jó ideje itt áll. A fal felé fordulva feküdtem. Annyira kívántam az alvást. Heidi próbál naponta meglátogatni, hogy legalább ő legyen meg, mint társaság, de nem valami gyakran látom. Ha itt van, akkor is inkább ő beszél, én pedig hallgatom.

Messzi léptek zaja ütötte meg fülemet, amely egyre hangosabbá vált. Az ajtó lassan, nyikorgással nyílt ki, így tudtam ki az illető. Már a léptek zaja alapján is felismertem látogatómat, azonban teljesen biztos így lehettem benne. Ahogyan belépett a szobába, kisebb huzatot csapott, amely felfrissítette a számomra felesleges levegőt a szobában. Heidi leült mellém, majd nyugtatólag elkezdte simogatni a hátamat.

Megfordultam és felültem az ágyban. Megöleltem őt, hisz annyi mindent tett már értem.
-Köszönöm, hogy eljöttél –mondtam, eléggé nehézkesen és rekedtesen a vér hiánya miatt.
-Tudod, hogy szívesen eljövök. Rajtad kívül senki barátom nincs itt –mondta, majd egy halvány mosoly jelent meg ajkain. Felemeltem a fejemet és vörös szemeibe néztem. –Nagyon szomjas vagy már igaz? –kérdezte.
-Ne is hozd fel –sóhajtottam, majd visszahuppantam fekvőhelyemre.
-Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy van egy ötletem, hogy vérhez juss, ami nem is embertől származik –mondta. Hallottam hangján, hogy elégedett magával. Vámpírgyorsasággal felültem és érdeklődve néztem rá.
-Azt mondanám, hogy te vagy a megmentőm és kíváncsian hallgatlak –válaszoltam.
-Veled ellentétben én ugye képes vagyok arra, hogy kimenjek a szabadba. Ami azt jelenti, hogy a legközelebbi erdő sem kivétel. Bár őzet, vagy ilyesmit nem tudok hozni, de egy nyulat, vagy valamilyen más állatot, amely tartalmazza a vért, szívesen hozok neked. Nem valami sok, de…
-de ezért is igen hálás lennék neked –fejeztem be a mondatot.
-Én nem éppen ezt akartam mondani, de így is jó. Akkor sötétedéskor elmegyek és „levadászok” neked egy nyulat –mondta mosolyogva.
-Meddig maradsz? -kérdeztem.
-Sajnos már nem tudok sokáig maradni –válaszolt már komoran. Újra lehajtottam a fejemet, mert megint eszembe jutottak a szeretteim.
-Tudok tenni érted még valamit? –kérdezte. –Egyáltalán miért vagy ennyire elkenődve, azon kívül amit már amúgy is tudok? –folytatta. Igen, a Volturi közül csak azok, tudnak a feláldozásomról, akik személyesen is ott voltak a távozásomkor.
-Nem is tudod, hogy miért vagyok itt igaz? –kérdeztem most én.
-Fogalmam sincs –mondta őszintén.
-A fiam egy félvámpír. Még ember voltam, amikor megerőszakolt egy vámpír és a fiam születése után változtam át vámpírrá. Így megmaradt benne a tulajdonság, hogy ember és hozzákapta, hogy vámpír. Tudtam, hogy csak akkor védhetem meg, ha folyamatosan költözünk, hogy a Volturi még véletlen se szerezzen tudomást egy ilyen faj létezéséről. Nem nehéz kitalálni, hogy két lehetőség van, amit tehettek volna vele. Az első: Vagy egyszerűen megölik –itt felszisszent- A második: hogy kivizsgálják eme faj minden részét és rabszolgaként életben tartják. Így vállaltam, hogy eljövök, cserébe a biztonságáért –fejeztem be a történet mesélését. Mindeddig csöndben figyelte a történetet, azonban most nyugodt hangon megszólalt:
-Mindig is tudtam, hogy a Volturi kegyetlen, azonban most így, a te szemszögedből látva a dolgokat szavakkal sem tudom leírni, mit érzek irántuk. Ugye tudod, hogy a fiad ettől még nincs biztonságban? –kérdezte. Értetlen fejem láttán tovább folytatta. –A Volturi soha nem tartja be az ígéretét. Annyit sikerült megtudnom, hogy téged is azért tartanak bezárva, mert félnek a képességeidtől.
-A képességeimtől? –értetlenkedtem.
-Igen, Aro legtehetségesebb „őrzői”, mint például Jane és Alec, valamint Félix és Demetri is hatástalan lenne rád, ha rendszeresen táplálkoznál. A pajzsod miatt. Szinte legyőzhetetlen vagy egy ilyen sereggel szemben- mondta a tényt. Igaza van.
-Most mennem kell. Hamarosan besötétedik és még a vacsiról is intézkednem kell –mondta mosolyogva.
-Köszönöm mégegyszer is –mondtam hálásan.
-Igazán nem kell ennyiszer megköszönni, de szívesen.

Az életével játszik és még ennek ellenére is segít nekem. Soha nem fogom tudni mindezt meghálálni.

(Edward szemszöge)

Neil-ék úgy döntöttek, hogy elköltöznek. Még ezt az egy ígéretemet sem tudtam teljesíteni Bellának. Nem tudom megvédeni, ha nincs itt. Azt mondta idézem: „Könnyebb lesz elfelejteni mindenkinek anyut, hogyha mi nem vagyunk itt. Köszönünk mindent és még remélem látjuk egymást.”

Mintha így annyival könnyebb lenne. A Cullen család nincs többé. Mindenki valahol a világ különböző pontján van a párjával. Utoljára Rosalie-val és Emmett-tel találkoztam Kanada É-i részén. Egyikünknek sincs állandó szállása. Míg a többiek néha visszatértek Forks-ba, addig én messziről elkerülöm. Az emlékek nagyon fájnak. Egyszer szerettem valakit igazán, még is sikerült elveszítenem.
„Elég volt egy perc, hogy megszeresselek, de nem elég egy élet, hogy elfelejtselek”

A felejtés már csak a vámpírlétem miatt sem lehetséges. Soha nem élveztem még ennyire a létet. Ha már Bella nélkül kell „élnem”,akkor mi mást tehetnék? Eszeveszett sebességgel rohanok a legközelebbi lakott hely felé. A gondolatok messzire elkerülnek. Legalább ezt élvezem a létemben.

Valahol Kanadában lehetem, hogy pontosan hol, arról fogalmam sem volt. Futás közben vadásztam is egyet, majd szaladtam tovább. Úgy 1km-re lehettem a legközelebbi lakott helytől. Lelassítottam és pár perc kocogás után már meghallottam az első gondolatokat is. Megálltam a várost jelző település előtt amely a Sudbury nevet tartalmazta. Gondoltam pár napot eltöltök itt is. Sétáltam az utcán, amikor egy ismerős illatot hozott felém a szél..

(Heidi szemszöge)

Szegény Bella... Bármint megtennék, hogy segítsek kihozni őt innen. Nem érdemli meg, hogy itt legyen. Hogy lehet valaki ennyire önfeláldozó? Az az anyai szeretet ami sugárzik belőle. Amikor a fiáról is beszélt láttam azt a felőle áradó boldogságot még a körülmények között is.

Éppen az erdőben kerestem valami ehető lény után, amikor eszembe jutott egy remek ötlet. Rengeteg büdös állat közül kiválasztottam egy kisebbet, majd siettem is vissza Volterra falai közé, hogy elmeséljem Bellának a remek ötletemet.

Mivel este volt, így nyugodtan közlekedhettem már álruha nélkül az utcán. Már láttam is a kaput, ahol bejuthattam. A két őr most is kinnt állt, úgy tűnik, még nem váltották le őket. Meg sem állítottak, én már be is léptem a nyirkos, köves, idős épületbe. Az utam egyenesen Bella szobája felé vezetett. Nyert ügyem volt, mivel senki sem tartózkodott a környéken. Nem is kopogtam, csak beléptem a szobájába. Az ágyon ült, fejét kezeibe temette. Amint beléptem, fejét felkapta és szemeiben megjelent némi vadság.
-Meghoztam a vacsid- mosolyogtam. Leültem mellé és átadtam legújabb szerzeményem. Nem volt valami sok, én legalábbis nem laktam volna vele jól. Pillanatok alatt elfogyasztotta, majd az élettelen testet a földre rakta. Később elintézem.
Felemelte a fejét, ahol látni lehetett szemeiben, hogy világosabb, mint volt.
-Köszönöm –ismételte magát ma már sokadjára.
Rosszallóan néztem rá, mire megszólalt:
-Jól van. Köszönetnyilvánítás visszavonva.
-Ezt már szeretem. Egyébként megint van egy remek ötletem.
-Na ki vele! –mondta.
-A fiadon kívül van még valaki, aki azt hiszi, hogy meghaltál? –kérdeztem komoly hangon, mire egy komor bólintást kaptam válaszul. –Van egy volterra-i barátom, aki ilyen nyomkövető. Ha gondolod megkeresem őt és átadatok egy üzenetet.

Szemei felcsillantak, majd a nyakamba ugrott. Soha nem csinált még ilyet. Néha még azt sem engedte meg, hogy hozzáérjek. Ez mind Félixnek és Demetrinek köszönhető.
-Akkor ne kímélj! Mit üzensz nekik? –kérdeztem.
-Én annyira örülnék, ha sikerülne megtalálnia őket, de mi lesz ha lebukunk? Én nem akarlak téged bajba sodorni –mondta lehajtott fejjel.
-Emiatt ne aggódj. Csak mondd el, hogy kiknek szeretnél üzenni és mit, én pedig elintézem.
-Rendben. Akkor az ismerősöd keresse meg a Cullen családot és adja át nekik ezt a papírt –kérte, majd egy papírra elkezdett írni.


(Bella szmeszöge)

Annyira örülök, hogy végre kapcsolatba léphetek a szeretteimmel. Elő is vettem egy lapot meg egy tollat. Remélem fog is.
„Nem kell aggódnotok, még élek! Vigyázzatok magatokra és Neilék-re is! Remélem még láthatjuk egymást! Szeretlek titeket!
Puszi: Bella”

Mindenképpen rövid üzenetet akartam írni, hogy semmiből se jöjjenek rá, hogy hol vagyok. Ki akarok jutni, de nem úgy, hogy közben bajba sodrom a családtagjaimat.
Odaadtam a levelet Heidi-nek, aki egy gyors köszönés után távozott a szobámból.

Valamivel boldogabban ültem le az ágyam szélére, egészen addig, míg az ajtóm kivágódott és az a két személy jelent meg rajta, akit a pokolba kívánok.

A két karomnál fogva vezettek a nagyteremig, ahol Aro már várt, másik két „testvérével” együtt.
-Kedvesem, Üdvözöllek! –mondta mézes-mázos hangon.
-Mit akarsz Aro? –kérdeztem cseppet sem kedvesen. Megköszörülte a torkát, majd rájöttem miért tette.
-Mester? –javítottam ki magamat fogcsikorgatva.
-Gondoltam szólok, hogy megvan az első feladatod…

Nem tudom, hogy pontosan mikor jön a következő rész, de azért örülnék egy-két kominak!+Lehet tippelni, hogy mi lesz a feladat!

A múltam a jövőm 7. fejezt - Hold

Sziasztok! Ezer és egymillió bocsánat, csak mostanában minden összejött. Rengeteget kellett tanulnom. Nincs mentségem nagyon csak az, hogy leírom az igazat. Aztán még ott volt egyszer az ihlethiányom is. Utána meg megnéztem a Vampire Diaries c. sorozatot x) Utána ahhoz kaptam ihletet és készítettem egy rajongói oldalt, ahol Mitchi-vel és Bogszee-vel vagyunk szerkik remélem megnézitek: Vampire Diaries
A fejezet nincs lebétázva. Tudom,hogy nem érdemlem meg, de örülnék ám a komiknak! Jah és annak is, ha komikba leírnátok, hogy a két döntős történet közül melyikkel kezdjem. Nem a leghosszabb fejezet, de tömör!


7. fejezet- A hold


(Bella szemszöge)

Az omniózus estén otthagytak, mint egy rongyot. Egy elhasznált, koszos, lyukas rongyot. Abban a pillanatban semmi többen nem éreztem magamat. Mindennemű ruha nélkül, élettelenül. Elveszve a semmiben. A külvilágot is homályosan érzékeltem. Sírni lett volna kedvem. A vámpírok miért nem képesek sírni? Még a könnyek nélküli zokogás sem tört fel belőlem.
Alvás... Miért nem vagyunk képesek az alvásra? Legalább egy ájulás, vagy akármi, de ne ez. Inkább az öntudatlanság. Ennél az állapotnál még a halál is sokkal jobb.
Miért nem vagyok képes rá? Miért nem ölnek meg? Mi értelme annak, hogy fogva tartanak?

Mi lehet a többiekkel? Tudom, hogy azt hiszik, hogy meghaltam. Soha az életbe nem fogok innen kijutni… Örökre ebben a szobában kell raboskodnom? A válasz egyszerű: igen.

Azon az estén egyetlen vámpír bizonyította, hogy még sem olyan elveszett ez a hely. Nemhiába mondják azt, hogy bajban ismertetik meg a barát. Egy Heidi nevű vámpír jött be hozzám és látott el ruhákkal. Elmondta, hogy számítsak rá, nem ez volt az első. Elmesélte, hogy őt is úgymond így avatták be.

Nem tud meglátogatni valami gyakran. A társasága mégis több mint a semmi. Úgy érzem magam, mint egy néma. Soha senkivel és semmihez nem tudok beszélni. Előbb vagy utóbb meg fogok bolondulni. A napok, hetek teltek, hozzám még sem jött senki Heidin kívül. Aro sem hívatott. Akkor minek kellek én? Ha nem hallottam volna a vámpír memóriáról azt mondanám elfelejtettek.

~°~

„Az idő úgy szállt tova, mint az élet. Nem tehetek mást, csak számolom a másodperceket…”

Percek, napok, órák, hetek. Fogalmam sincs mennyi ideje szenvedhettem már itt. Félix és Demetri „látogatása” megismétlődött. Vadászat hiányában egyre gyengébbnek éreztem magamat. Akár egy múmia. Már beszélni sem tudtam volna, még ha akartam volna, akkor sem. Az eset után ismét Heidi vállán „sírtam” ki magamat. Ez még jobban lefárasztott.
Az események lassan követték egymást, míg nem egyik nap, este lehetett, amikor az ajtó kinyílt.
A két leggyűlöltebb személy lépett be rajta Aro után. Már éppen készültem volna a borzalomra, amikor megragadtak a két karomnál fogva és egy terembe hurcoltak. Itt minden annyira hideg, kemény és nedves volt. Nem az a fajta hideg vagy nedves, mint Forks-ban. Ott a sok zöld a hideg ellenére is a nyugalmat és békét árasztottak, míg ezekből a kövekből csak a sötétség sugárzik…

A terem hatalmasan nagy volt. Nem csak mi voltunk benne. Itt tartózkodott jó pár vámpír a Volturi tagjai közül. A jó párral nem tudtam felbecsülni értéküket. Nagyon rossz előérzetem volt. Az ember –vagy vámpír- az hinné, hogy egy magamfajtának nincs oka semmi félelemre. Hideg, kemény bőrünk áthatolhatatlan. Harapásunk egetrengetően erős. Gyorsaságunk felbecsülhetetlen. A ragadozók élén állunk. Az örökkévalóságig élünk. Ugyan mitől kellene félnünk? Azonban én most mégis rettegtem. Féltem az újtól.
-Kedvesem –szólalt meg Aro egy mosoly kíséretében. Annyira letörölném a vigyort a képéről. Közelebb jött és megérintette a kezemet. Csalódottan felsóhajtott, majd intett, hogy engedjenek el. Élettelenül rogytam a padlóra.
-Ne aggódj kedvesem, mindjárt jobban leszel –mondta Aro.

Itt a sejtésem beigazolódni látszott. A terem ajtaja újra nyitódott, majd dobbanásokat hallottam. Szív. Vér. Ember.
Nem kis tömeg lépteit hallottam meg felénk közeledni. Azzal, hogy betértek Volterrába, aláírták a halálos végrendeletüket. A több heti kimaradás vadászás terén nekem sem tett jót. A mészárlás megkezdődött. Láttam a sok ember arcát, hallottam a halálsikolyokat. Éreztem a vér szagát. Szinte láttam az összes ért, azon belül is a számomra oly fontos nedűt. Bár kitűnő önuralommal rendelkeztem, ez kevés volt.

Néhány pillanattal később, mikor áldozatom testét helyeztem a földre tudatosult bennem, hogy megöltem egy kisgyermeket. Aki előtt ott volt az egész jövő lehetősége. Családot alapíthatott volna. Gyermekeket szülhetett volna. Lehetett volna egy sikeres állása. Ezt én zúztam porrá. Hogy lehetek ekkora szörnyeteg? Milyen jogon veszem el más embertől az élet jogát?

Körbenéztem és láttam, ahogyan mindenkiből előtör valódi énje. Belenézni egy nő szemébe maga a pokol volt. Most még az átváltozást is jobban elviseltem volna. A torkomban lévő égés teljesen eltűnt. Undorodtam magamtól. Legszívesebben kihánytam volna a vért, vagy akármi ha ezzel visszaadom a kisgyermek életét. Akinek álmai voltak… Térdre rogytam a kis test mellett.
-Sajnálom… -suttogtam megtörve.

Még én sajnáltatnám magamat? Hiszen én tehetek mindenről! Miért kell nekem léteznem? Hiszen a normális dolog az, ha megszületünk, éljük az életünket és végül meghalunk. Ennek már régen be kellett volna következnie. Már régen csontjaimra kellett volna foszlanom valahol a temetőben. Vagy megöregedni és ülni a tornácon. Nézni az unokákat.

A vérontás lassan befejeződni látszott. A holttestek kiszállítása, eltűntetése is megkezdődött. Itt jött el az a pillanat, hogy megfogadom, soha többet nem iszom emberi vért! Ha kell belepusztulok, de ezt soha többé!
Gyakran hangzik el az, hogy soha ne mondd, hogy soha. Most mit tehetnék? Nem szeretném ha még több vér tapadna kezeimre.

A mészárlás után visszavittek börtönömbe, ahol a bűntudat tengerében hagytak sínylődni. Néztem a holdat, amelyet most egy felhő sem takart el. Hideg és kemény, akár az én fajtám…

(Edward szemszöge)

A napok és hetek mit sem jelentettek számomra. Fogalmam sincs, hányadika van, milyen nap és legfőképpen, hogy milyen hónap. Az életünk pokollá változott. Gondolatolvasási képességemet próbálom visszafogni, de hiába. Gyakran hallom Esme gondolatait. De nem csak azt, hanem néma zokogását is. Carlisle nem tud mit kezdeni. Eleinte próbálta nyugtatni, de neki is fáj látni az egész család helyzetét. Legfőképpen engem… Apám a munkát választja, amit meg is értek. Én sem szívesen látom ezt a sok depressziós vámpírt, nemhogy még a gondolataikat is hallom. Alice szinte csak fekete ruhákban járkál és ami tőle nem megszokott, hogy nem jár vásárolni. Emmett, a TV-t váltogatja már egy teljes napja… Rosalie hiába láthatja magát a tükörben, ő maga is szomorú. Egyrészt örül, hogy Neillel az oldalán anyának érezheti magát. Neil teljesen, teljesen üres lett. Mintha a tükörbe néznék. Homályos szemekkel néz előre a semmibe. Néhanapján elmosolyodik, de látszik, hogy nem szívből jön. Netty sajnálja a dolgokat és azt, hogy nem ismerhette meg jobban Bellát. Jasper gyakran nincs itthon. Meg sem próbálja vigasztalni vagy nyugtatni egyikünket sem. Tudja, hogy ez ellen még ő sem tud tenni.

Mindenkinek nehéz elviselnie azt, ha elveszít egy családtagot. Az érzelmek megőrjítik. A folyamatos hangulatváltozás. Mindenkiben átértékelődik a helyzet. Felmerül bennünk az a gondolat, hogy mi lesz akkor, ha a többieket is elveszti? Sokkal értékesebbnek látjuk egymást ezek után. Erre szokták azt mondani, hogy akkor tudjuk megbecsülni a dolgokat, ha már elvesztettük. Ez most tényleg igaz. Ha körbenézek, látom, hogy Bella magával vitte a boldogságot. A boldogságunkat.

Ráadásul az érzelmek rosszabbak, mint egy embernél. Sokkal erőteljesebben, szenvedélyesebben vagyunk képesek a szeretetre, vagy akármelyik érzelemre. Egy vámpír a társát az örök időkre választja, ha már egyszer képesek vagyunk az öröklétre. Ha egy vámpír megtalálja az igazit, azt érzi. Nálunk ez olyan, mint a farkasoknál a bevésődés. Mondhatni Bella volt az én bevésődésem. Most nem látok értelmet az életemnek. Mindenkinek vannak álmai vágyai, belőlem ez is kiveszett.

Ráadásul minden pillanatra örökké fogok emlékezni. Ez egyfelől áldás, másfelől viszont átok.
Néha jó lenne elfelejteni azt, ami megtörtént. Máskor pedig jó visszaemlékezni a megtörtént dolgokra.

Felkeltem az ágyamról, ahol már jó ideje feküdtem. Kiléptem a szobámból és a folyosón haladtam végig. Út közben találkoztam Rosalie-val, aki ugyanúgy nézett, mint mindig ha összefutunk: sajnálattal. A folyosón menve elhaladtam Alice szobája mellett, ahonnan Jasper lépett ki, a világ legfájdalmasabb képével. Be lehetett látni a szobába, ahol Alice feküdt az ágyon és a sírás rázta. Gondolom Jaspernek megint sok volt a negatív érzelmekből. Lehaladva a lépcsőn Emmett ugyanott ült, mint tegnap és még mindig a TV-t nézte. Esme a szekrény előtt állt és egy fényképet nézett.

A gondolatokra most egyáltalán nem voltam kíváncsi. Kiléptem az ajtón és láttam, ahogyan apám elhajt előttem. Az erdő felé vettem az irányt, ahonnan Netty és Neil lépett elő kézenfogva. Láttam szerelmes pillantásukat. Örültem a boldogságuknak, de egyben fájt is. Ígéretemet megtartom Bellának és vigyázok a fiára. Úgymond, már csak ennyi maradt meg belőle. Egy biccentéssel letudtam a köszönést és elhaladtam mellettük. Nem volt kedvem futni, minek ha örökké élek? Minek éljek örökké az életem nélkül?

Csak mentem, mentem és mentem. Lábam automatikusan vitt el rétünkre. Tudom, hogy Bella nem örülne neki, ha így látna minket. Zombi, múmia, minden jobban hangzik, mint a vámpír. Iskolába járunk még igen. De értelmetlenül… Minden automatikusan végzünk. A könyökünkön jön ki az iskola. Jobban tudunk mindent, mint a tanárok… Hová fejlődött a mai oktatás?

~°~

Órákhosszat feküdtem a fűben és néztem a csillagokat. A holdat. Mennyi ideig barangolnak egyedül. Évekre, fényévekre vannak tőlünk. Bár fényesek, néha meg sem közelíthetik a hold szépségét.

Ideje lesz visszamenni –gondoltam magamban, majd egy gyors vadászat után a lelketlen Cullen ház felé vettem az irányt. A nappaliban égett a villany, tökéletes látásunk ellenére is. Bár fény világította a helyiséget, vámpír nem töltötte be.
-Fiam, gyere kérlek az ebédlőbe –mondta apám teljesen normál hangnemben, hiszen tudja hogy így is meghallom. Teljesen csendben mentem az említett hely felé, majd foglaltam helyet a megszokott széken.
-Neil-nek bejelenteni valója van –kezdte Carlisle. Az említette felállt, majd minden kertelés nélkül a közepébe vágott.
-Mi szeretnénk elköltözni… -mondta, mire a levegő megfagyott közöttünk.

Puszi: Doree
Ui.: Mostanában gyakrabban lesz ám friss. Meg legközelebb hosszabb lesz a friss.

A múltam a jövőm 6. fejezet - Csak a pokol marad…

Sziasztok!Itt a friss! Ohh, mintha magatoktól nem jöttetek volna rá xD. Remélem örültök neki és most is összegyűlik a komi. Ezt a fejezetet Netty-nek küldöm és ezúton szeretnék neki Előre is Boldog születésnapot kívánni...
Nem, nem szándékozom abbahagyni ezt a történetet. Örülök is, hogy több, mint 20-an a folytatás mellett voksoltatok. Nem a leghosszabb lett... Nem húzom az agyatokat, itt a kövi fejezet:



A múltam a jövőm 6. fejezet - Csak a pokol marad…


(Edward szemszöge)

Bellát kiraktam a házuknál, majd a Cullen villa felé vettem az irányt. Neil gondolatai már szerelme körül forogtak. Aztán átváltott arra, hogy mennyire is örül a boldogságunknak. Hogy Bella is végre talált magának valakit. Hogy most nem menekülnie kell… Azonban az is átfutott az agyán, hogy ez a boldogság meddig tart? Hogy ilyen nyugodt minden?
Utána emlékeztette magát arra is, hogy nemsokára el kell költözniük, mert túlságosan sok ideig tartózkodtak itt…
Ezután újra Netty körül folytak a gondolatai, azonban erre a részre már abszolút nem voltam kíváncsi. Próbáltam az útra koncentrálni, azonban mikor a házunkhoz vezető ösvényre fordultam rá, már nem bírtam tovább…

-Neil, nem tudnál esetleg másra gondolni? –kérdeztem szinte már könyörögve.
-Ohh, bocsánat –mondta és gondolatai már is másfelé terelődtek. –Még meg kel szoknom, hogy egy agyturkász az anyám barátja –mondta. Elvigyorodtam.
-Az a rész tetszik, hogy anyukád barátja, azonban mit értesz agyturkász alatt? –kérdeztem. Tényleg örültem, hogy Bella párjának tekint.
Neil sem gondolkodott másképp. Csak a gondolatai másfelé kezdtek terelődni.
-Nem, még nem történt meg –mondtam. Elmosolyodott.
-Erről beszéltem. Na ki is az agyturkász? –kérdezte. Felnevettem és megálltam a ház előtt, mert már megérkeztünk.

Nem tudom, hogy Bellának mennyi ideig fog tartani a vadászás, de remélem nem valami sok ideig. Még csak most ment el, én már is hiányolom. Vele kellett volna mennem. Olyan rossz előérzetem van.
Ezzel azonban nem vagyok egyedül Neil gondolatait hallva. Elindultunk az ajtó felé, majd beléptünk a nappaliba, ahol már mindenki ott volt, Carlisle kivételével. Emmett a TV-t nézte míg Jasper egy háborús könyvet olvasott. Rosalie egy divatlapot bújt, míg Esme egy házat tervezett. Alice ruhákat tervezgetett Netty számára, aki mellette csendben üldögélt, egészen addig, amíg meg nem érkeztünk.

Felállt, majd odament szerelméhez és egy csókban forrtak össze. Ez is csak Bella hiányát ébresztette fel bennem. Unalmamban leültem a zongora elé és játszani kezdtem rajta. Órákig végezhettem eme elfoglaltságot, mert arra eszméltem fel, hogy a sötét eget csak a hold fénye világítja meg.

Bella még nem ért vissza? Azt mondta, hogy csak a környékre megy vadászni… Talán valami baja esett?
-Edward, hagyd abba ezt az aggódást! Egyáltalán mi okod van a félelemre? –kérdezte Jasper.
-Bella miatt aggódom –feleltem egyszerűen.
-Nyugodj meg… Minden rendben –mondta. Azonban mivel egy cseppet sem nyugodtam le, saját maga segített ebben a képessége segítségével.
-Edward, arra nem gondoltál, hogy Bella lehet, hogy messzebbre ment vadászni? –vetette fel Alice.
-Pontosan. Lehet, hogy megkívánta a macit a hegyi oroszlán helyett –mondta Emmett és gondolatai máris egy zsákmány elejtéséről szóltak.

Sóhajtottam egyet. Végülis igazuk van. Miért kellene egyből a legrosszabbra gondolni?

~°~

Aggódásom nem csökkent egy keveset sem. Sőt még jobban kezdtem félni. Már két napja annak, hogy Bella elment vadászni. Ennyi idő alatt már rég vissza kellett volna érnie… Nem bírom tovább. Nem élem túl azt, ha elvesztettem. Most kaptam meg máris elvennék tőlem?

„Nem igaz... miért nincs róla egy átkozott látomásom sem?" –szitkozódott magában Alice.

Tudtam, éreztem, hogy Belláról van szó. Felpattantam az ágyamról –ahol eddig feküdtem- és Alice szobája felé vettem az irányt. Berontottam az ajtón, majd odasiettem hozzá.
-Mi az Alice, mit látsz? Van valami látomásod? –kérdeztem.
-Nem tudom. Annyira össze vagyok zavarodva. Egyetlen egy látomásom volt Belláról… Az, hogy, hogy…de nem ez lehetetlen! –dadogott össze-vissza.
-Mit láttál Alice? –kérdeztem kétségbeesetten. Szavak helyett inkább megmutatta:

„Nem messze innen az erdőben találtam magamat. Felnéztem az égre, amelyet felhők borították. A nap próbált áttörni a felhőrétegen, az azonban túl vastag volt. AZ egész eget azonban még valami beborította. Egy sötét, tömény füstfelhő. A forrásához érve megláttam a legfőbb Volturikat. Egy halotti máglyát öleltek körbe.
-Így jár az, aki megszegi a törvényeket, drága Bella –mondta Caius, majd a fekete köpenyes alakok távolodni kezdtek.”

Itt a látomás véget ért, én pedig kétségbeesésemben azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Ezer és egy gondolat suhant át az agyamon.
Itt jártak. Megölték. Örökre vége. Miért tették? Akkor Neil is veszélyben van? Hogy tehették ezt? Bella semmiről sem tehet!

-Én elhiszem. Épp ez az, amit szeretnék kérni. Mivel nem könnyű dolog az állandó költözés. Sem lelkileg, sem amúgy. Ha bármi történne velem, akkor kérlek vigyázzatok rá! –emlékeztem vissza kedvesem szavaira. Ez volt az a rossz előérzete mindnyájunknak az elmúlt időben.

Nem tudtam hogy merre keressem Bellát. Elvileg ez csak egy látomás. Döntéseken alapszik. Lehet, hogy semmi nem történt és Bella még él.
-Alice, mondd el az egészet a többieknek. Addig körülnézek az erdőben –suttogásnál nem volt több a hangom. Kiugrottam a nyitott ablakon és az erdő felé futottam…

~°~

Már több napja keressük Bellát de semmi. Sehol egy nyom. Ezt értem is, hiszen amikor lekezdtük keresni 2 nap már eltelt. A nyomok ennyi idő alatt elhalványodnak és el is tűnnek.

„Ezt nem hiszem el… Anya… Nem! Miattam van az egész! Én tehetek róla!” –hallottam egy nem éppen bíztató gondolatfoszlányt Neil felől.
Követni kezdtem, majd egy máglya mellett meg is találtam. A földön térdelt. Fejét két kezébe temetve zokogott. Én sem voltam jobb állapotban. Mióta Bellát keressük mindenki aggódik. Senki sem boldog.
Odasétáltam mellé és kezemet a vállára tettem. Ezek szerint mindennek vége?
Nem érdekel semmi. Bosszút esküdök a Volturi ellen. Azt a tervemet, miszerint megöletem magamat, gyorsan elvetettem. Megígértem Bellának, hogy vigyázni fogok Neilre és így is lesz…


(Bella szemszöge)

Miután megérkeztünk Volterrába, azon belül is a „székhelyünkre” a bánásmód cseppet sem volt kedves. Egy köpennyel a kezemben vezettek egyenesen egy nyirkos, koszos, szinte üres szobába.
Milyen meghitt. Ezt a bánásmódot… Nem vagyok valami királykisasszony, de ez azért már túlzás. Bár inkább vagyok ide bezárva egyedül, nemhogy Félix társaságában. Egész úton engem bámult kigúvadt szemekkel. Többször is végigmért. Komolyan azt hiszi, hogy lehet akármi is közöttünk?

Jól gondoltam. Tényleg bezártak abba az átkozott szobába. Hallott már valaki olyan anyagról ami vámpírbiztos? Mert ez a hely ebből az anyagból készült. Az ajtón kijutni lehetetlen, egy őrrel az ajtó előtt. Az ablakok rácsosak… akár egy börtön. Úgy érzem az is lesz. AZ én börtönöm az örökkévalóság végéig.

Vajon a családom már rájött arra, hogy eltűntem? Hogyan magyarázza a Volturi az eltűnésemet? Valami nyomnak csak kell lennie… Reménykednem kell, hogy kijutok. Neil is veszélyben van. Én nem bízok a Volturiban. Ahhoz már túl sok mindenkinek ártottak. Nem hihetek nekik.

Annyira hiányzik a fiam. Amennyire ismerem, tudom magát hibáztatja. Még úgy is, hogy azt sem tudja mi történt. Remélem Netty-vel együtt boldogok lesznek.
Edward. Annyira szeretném, ha velem lenne. Azonban ezt nem kívánhatom neki. Ezt még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánom. Nem is tehetném, hiszen a Volturi elintézte… Elintézte… tűz, máglya és az én nyomom is ott van… Most világosodtam meg. Soha nem fogok innen kiszabadulni. A Cullen család és mindenki más is azt hiszi, hogy meghaltam. Örökre ittrekedtem.
Hiányozni fog az, hogy Alice a vásárlásával, míg Emmett a hülye beszólásaival nyaggasson. Mindenki hiányozni fog…

~°~

Az idő gyorsan telt. Már két hete, hogy itt vagyok, azonban a szobát még egyszer sem hagytam el. A torkom egyre jobban égni kezdett. Ez azonban elviselhető volt az érzelmi kínok mellett. Mindenki nagyon hiányzott. Tudtam, hogy csak rosszabb lesz. Hogy soha nem láthatom őket. Soha nem ölelhetem meg a fiamat. Soha nem mondhatom Edwardnak azt, hogy szeretlek.

Csak a kétségek maradnak semmi más. Mire kellek én a Volturinak, ha még ide sem tolja senki a képét? Miért nem vadászhatok? Mi értelme van az ittlétemnek? Ha nincs szükségük a szolgálataimra, miért tartanak fogva? Nem látom értelmét. Bár a Volturinál soha semmi nem a megszokott módon történik. Mivel az ígéreteiket úgy sem tartják meg…
Lehet, hogy már el is feledkeztek rólam. Hiába a vámpírmemória… Cullenékkel mi lehet? Vajon eszükbe jutok még? El nem felejthetnek… Talán, ha ritkábban gondolnak rám… vagy egyáltalán az lenne a legjobb, ha eszükbe sem jutnék. Neil boldog lehet kedvese, Netty mellett. Edward pedig talál magának egy hozzá sokkal illő vámpírlányt, mint én. Nem értettem, hogy egy olyan tökéletes teremtés, mint Edward, mit lát bennem…

Órákig feküdhettem azon a vacak ágyon, ami a börtönömben volt. Milyen kár, hogy nem vagyunk képesek az alvásra. Pár órányi öntudatlanság. Felébredhetnél másnap egy olyan hittel, hogy minden jóra fordul. Most mindez olyan, mint egy tündérmese. Az a legnevetségesebb az egészben, hogy mi is mesebeli lények vagyunk és mégis élünk…

A nap már jócskán lement, helyét a hold váltotta fel. Csillagok ezrei fénylettek a sötét égbolton. Egyszer csak kinyílt a fogságban tartó ajtó és két alak lépett be rajta.

Két alak, akikre egyáltalán nem volt szükségem. Félix és Demetri. Mind a ketten magabiztos léptekkel közelítettek felém. Megfogták a karjaimat és felemeltek. Éreztem, hogy Demetri átkarolja a derekamat. Félix a száját az enyémre nyomta.

Mit képzel magáról? Dühöngtem, őrjöngtem belül. Felvontam a fizikai pajzsomat, mire mindketten a vámpírbiztos falnak repültek. A számomra biztonságot nyújtó pajzsot továbbra is magam köré vontam.

A két mocsok felállt és újra megközelítettek. Ismét a láthatatlan falba ütköztek.
-Ugyan, Bella. Tudjuk, hogy te is akarod –mondta Félix ködös tekintettel.

Ez normális? Nem fogom Edwardot megcsalni! Mit képzel magáról, ki ő? Ne is álmodozzon.
-Úgyis megtörik előbb vagy utóbb –mondta Demetri. Az ő véleményére sem voltam nagyon kíváncsi.
-Remélem előbb –mondta még mindig a vágytól el-elfúló hangon Félix.
-Mit képzeltek? –sziszegtem.

Úgy beszéltek rólam, mint valami tárgy. Nem vagyok egy rongybaba, akit ide-oda dobálhatnak. Nem arra teremtettem, hogy kihasználjanak. Sem arra, hogy két idióta vámpír rajtam élje ki szexuális vágyaikat. Mintha nem lenne több nő Volterrában nem? Senkit nem kívánok a helyembe, nem erről van szó.

Újra megiramodtak felém. Nem tudom, hogy figyelmetlenségem, vagy a vadászat elmulasztása okozta pajzsom gyengülését. Ők is észrevették, hogy már nem bírom tovább tartani magam körül a pajzsom, így egyre gyakrabban és erőteljesebben próbáltak áttörni a magam köré épített falon.

Úgy estem a földre, mint egy gerinctelen élőlény. Kihasználtatva és megalázva éreztem magamat. Mint akit a sárba tiportak. Sírni lett volna kedvem, de még ahhoz sem volt erőm. Tehetetlenül hevertem a padlón két szexéhes vámpír alatt, akik ezt ki is használták.

Félix elkezdte a nyakamat csókolgatni, amitől nem dobogó szívem szerint hánytam volna, e erre is képtelen voltam. Bénának éreztem magamat. Félix rányomta ajkait az enyémekre és durván ostromolni kezdett. Mivel nem válaszoltam csókjára, fejemnél fogva erősebben magához rántott, szinte már követelte válaszomat. Mivel nem érkezett, lekevert egy pofont.

-Csókolj vissza! –parancsolta. A hangja távolról érkezett. Éreztem, amint megszabadít ruháimtól, majd durván belém hatolt. Torkából morgások és nyögések szakadtak fel. Nekem sikítani, sírni, ordítani lett volna kedvem.

Azt hinnénk ennél rosszabb, már nem jöhet, hát ott van a másik vámpír. Mindenféle kertelés nélkül „tért a lényegre”. Kezei durván érintették fedetlen testemet ott, ahol érték.

Megalázva otthagytak a földön. Tudtam, hogy ezentúl nem lesz többé paradicsom, csak a pokol marad…


Jó hétvégét ;) Puszi: Doree

A múltam a jövőm 5. fejezet -Mindennek vége?

Sziasztok! Na, a múlt héten kipihentem magamat, szóval most újult erővel írtam meg a frisst. Nem lett olyan hosszú, de nagyon rövid sem. Pont jó. xD Nah, ugye az előző törimnél állt a komihatár. Itt is fog. Csak kevesebb. Mivel nem tudom, hogy mennyire szeretitek ezt a fanfickemet, ezért itt 7 db komment után lesz friss. Remélem tetszeni fog. Ez a fejezet sorsdöntő lesz.

5. fejezet –Mindennek vége?

(Neil szemszöge)

Ez a lány teljesen megbabonáz, pedig még nem is ismerem. Itt fekszik az ágyon és kínok között vergődik, míg én tehetetlenül végignézem. Minden egyes sikoltásánál, mintha kést döfnének a szívembe. Amint minden rendeződik, én esküszöm, hogy megölöm azt az állatot! Először anyu, most meg Netty.

Anyu! Vele meg mi lehet? Olyan önző vagyok, hogy megint csak magammal törődök. Bella már közel 70 éve szenved velem. Miattam menekülünk állandóan a Volturi elől. Sokkal könnyebb lenne, ha megtalálnék, ha megölnének.

Úgy döntöttem, hogy egy kicsit magára hagyom Netty-t, mert anyuval is foglalkoznom kell.
Amint kiléptem a szobából, Jasperrel találtam szembe magamat.

-Miért van bűntudatod? –kérdezte elkínzott hangon.
-Az életem miatt. Miattam anyu majdnem meghalt. Miattam kell most vámpírként élnie. Soha nem lehet normális élete! Én tehetek arról, hogy menekülünk a Volturi elől már lassan 70 éve. Mindig csak bajt okozok mindenkinek! Ráadásul én most is önző módon a saját magam életével foglalkozok, nem pedig anyuval, aki még meg is sérült! –mondtam.
-Ne mondj hülyeségeket! Szerinted Bella megtenne érted mindent, ha utálna, vagy neheztelne rád akármiért is? Szerintem ő is éppen annyira örül a te boldogságodnak, mint más. Ráadásul ő sincs egyedül, mert Edward ott van vele. Ha tudnád mennyire odavannak egymásért… Néha eléggé zavaró érezni azt, amit más… A Volturival meg nem foglalkozz! Inkább menj szépen vissza Netty –hez! Még vár rá pár nap szenvedés –itt grimaszolt egyet. Szegény, neki át kell éreznie most Netty fájdalmát is.
-És mi lesz azzal a mocskos állattal? –szűrtem a fogaim között.
-Emmett és Rosalie a nyomába eredtek, de egy idő után minden nyomot elvesztettek.

Válaszképpen csak bólintottam. Visszamentem a vendégszobába kedvesemhez és leültem mellé.

(Bella szemszöge)


Amint visszaértünk a házhoz Edward rögtön felvitt az emeletre. Leültetett az ágyamra és mellém ült.
-Köszönöm, hogy hazahoztál, de a saját lábamon is képes lettem volna futni, elhiheted.
-De azért így még is kényelmesebb volt, nem gondolod? –kérdezte.
Válaszképpen csak megcsókoltam.
-Nekem most haza kellene mennem. Megnézem, hogy ott hogyan alakulnak a dolgok.
-Netty átváltozásáról, vagy Netty és Neil szerelmi életéről beszélsz? –kérdeztem.
-Is-is –vigyorgott.
-Rendben, menj, de siess vissza! Addig elmegyek lezuhanyozni –mondtam majd fel is álltam és elmentem a fürdőszobába.

Megint a legforróbbra állítottam a csapot, de még így is hidegnek éreztem. A hajamat is megmostam. A lábamon lévő harapás még mindig égetett, de már feleannyira sem, mint az elején. Kíváncsi vagyok, hogy most mi lett azzal az állattal? Szívem szerint megöltem volna, de Netty élete fontosabb volt. Vajon hol tarthat az átalakulása? Emlékszem, amikor én változtam át, mennyire rossz volt, hogy nem tudom, mi történik velem. Az a 3 napi tudatlanság.
Az a lényeg, hogy a fiam mellette van. Végre ő is megtalálja a boldogságot. Annyit szenvedett már. Ráadásul a bűntudata… Hiába mondom neki, hogy a létem során ő volt az egyetlen jó dolog, erre mindig csak azt mondja, hogy elvette tőlem a normális élet lehetőségét…

Pedig én szeretek vámpír lenni. Főleg most. Mióta megismertem Edward –ot, sokkal boldogabb vagyok. Így még jobban örülök a vámpír létnek. Ha nem lennék halhatatlan, vele sem ismerkedtem volna meg…

Úgy éreztem, hogy eleget „áztattam” már magamat, így elzártam a csapot és kimásztam a zuhany alól. Megtöröltem magamat nagyjából, a hajamat is kifésültem, azonban nem töröltem meg.

Kiléptem a fürdőből és Edwardot láttam a könyvespolcom előtt. Valamit nagyon tanulmányozott, mert nem vette észre, hogy bejöttem.

-Mi érdekeset találtál? –kérdeztem, karba tett kézzel.

Végre rám emelte a tekintetét. Láttam, ahogyan szeme fokozatosan sötétül el. Ha nem láttam volna a saját két szememmel el sem hiszem, hogy a szája is nyitva volt.
Éreztem, ahogyan az egyik vízcsepp legördül a nyakamnál egészen a törölköző széléig.
Még mindig reakcióit figyelve, nyelt egy nagyot, majd rázott egyet a fején.
Amolyan kitisztításképpen.

Gyorsan átszelte a köztünk lévő távolságot. Átölelt, én pedig fejemet mellkasára hajtottam. Most nem volt szükségem ennél többre. Csak rá. Egy kis nyugalomra.
-Mindjárt jövök, csak felveszek valamit –mondtam és már indultam is volna a gardróbom fel, ha két kar nem fonódik a derekam köré.
-Nekem így is jó leszel –suttogta, de hangján hallani lehetett, hogy mosolyog.
-Efelől semmi kétségem sincs –mondtam én is mosolyogva.

Otthagytam, majd bementem szekrényembe és magamra kaptam valami kényelmes ruhát. Amikor visszaértem Edward az ágyamon feküdt és a plafont tanulmányozta. Odafeküdtem mellé, mire magára vont. Éreztem, hogy egy puszit lehel a hajamra, ami még mindig vizesen omlott vállaimra.

Így feküdhettünk újabb éveknek tűnő percekig, de előbb-utóbb minden jónak vége lesz.
-Szeretném megnézni, hogy mi a helyzet Neilékkel –törtem meg a cseppet sem kínos csendet.
-Rendben. Hihetetlen! Ekkora ragaszkodást, szenvedélyes szeretetet még csak Esménél láttam –mondta.
-Igen. Nagyon szeretem őt. Bármire képes lennék érte. Bár Neil néha tényleg eléggé makacs és önfejű, akkor is az én fiam –mondtam.
-Hát a makacsságát volt kitől örökölnie –mosolygott Edward.
-Nah, köszönöm szépen –tettetem a durcást, mire felnevetett. Végigsimított arcomon, majd lágy csókban forrtunk össze.
Újabb csend következett, aminek szintén én vetettem véget:
-Ígérj meg nekem valamit! –kezdtem.
-Attól függ, hogy mit kérsz –mondta óvatosan.
-Arról lenne szó, hogy akármennyire is szeretem a fiamat, egy idő után újra el kell költöznünk. Folyamatosan menekülünk a Volturi elől. Félek, ha egyedül maradna, akkor valami történne vele.
-Miért maradna egyedül? Itt vagyunk neki mi és te is –mondta értetlenül Edward.
-Én elhiszem. Épp ez az, amit szeretnék kérni. Mivel nem könnyű dolog az állandó költözés. Sem lelkileg, sem amúgy. Ha bármi történne velem, akkor kérlek vigyázzatok rá! –mondtam a végét szinte már könyörögve.
-Ne beszélj butaságokat! Nem fog történni semmi! –mondta kedvesem.
-Ígérd meg –néztem szemeibe.
-Rendben… –suttogta.


~°~


Az idő nagyon gyorsan telt. Már két hete, hogy Cullenék ideköltöztek és fiam is megtalálta a boldogságot. Netty átváltozott. A hírt, hogy vámpír lett elég könnyen fogadta. Már régen el is kezdtük őt rászoktatni a vegetáriánus életmódra. Örültünk, hogy ő is ezzel a lehetőséggel él. Én pedig főként, mivel látom Neil szemében a boldogságot.

Sebastien azóta sem bukkant fel, legnagyobb szerencséjére. Féltettem a fiamat, de mindenki megmondta, hogy felesleges.
Esme, Rosalie és Alice, rengeteget foglalkoznak a fiammal, Netty-n kívül. Olyan számukra, mintha a saját gyerekük lenne.
Esme imád neki főzni. Alice mindig elcipeli vásárolni. Rosalie pedig, hát vegyítve a kettő.
Emmett továbbra is a magánéletemmel humorizál és bánja, hogy nem volt alkalma egy kis bunyóra.
Carlisle a kórházban szorgoskodik, ahol a nővérek és a betegek egyaránt csorgatják utána a nyálukat.
Jasper. Hát ő csak maradt Jasper.
Edwarddal mi is nagyon jól megvagyunk. A legutóbbi eset óta nem fordult elő semmilyen vita sem közöttünk. Olyanok vagyunk, akár a szerelmes tinik, pedig már jócskán a 100 fele közelítek én is. Úgy érzem, benne megtaláltam az igazit. Edward olyan számomra, mint a másik felem. Mint a szívem, a lelkem. Aki nélkül nem vagyok képes élni.
Fiammal mindennapos szinten vagyunk a Cullen házban, bár oda még nem költöztünk.

Iskolába is ugyan úgy járunk. Most is éppen a biológia órán bambultam el eléggé. Gondolataimból Edward ébresztése rázott vissza. Mindig próbálja elterelni a figyelmem és nyugtatgat. Ez most sem volt másképp. Kezét combomra rakta és hihetetlenül lassan elkezdte simogatni. Szerencsénkre egy diák sem vette észre.
Eléggé csúnyán ránéztem. Nem azzal van a gond, hogy nem szeretem a közelségét, csupán nem az lenne a legszerencsésebb dolog, ha a biológia óra közepén teperném le.
Arcán kaján vigyor ült. Eltoltam elméleti pajzsomat és megszólítottam gondolatban.

„Edward” –üzentem, mire értetlenül elkezdte körbekémlelni az osztályt, míg szeme meg nem állapodott rajtam. Értetlenül nézett rám, mire csak elmosolyodtam.

„Nagyon édes vagy, amikor ilyen fejet vágsz” –folytattam és elmosolyodtam. Arcán meglepődöttség tükröződött, majd helyét az öröm vette át.
„Nem szép dolog elterelni a figyelmemet” –dorgáltam meg. Válaszul, emberi szem számára láthatatlanul csókot lehelt ajkaimra.

„Nekem jobb módszereim vannak” –folytattam, majd elkezdtem lejátszani azt az esetet, amikor tátott szájjal mért végig egy szál törölközőben. Vámpírmemóriámnak köszönhetően tökéletesen emlékszem mindenre. Végigjátszottam a felvételt, ahogyan a vízcsepp körbejár mindent…

Hirtelen megmerevedett ültében és nyelt egy hatalmasat. Kihúzódott a pad szélére és akadozva vette a levegőt. Ezen elmosolyodtam. Milyen reakciót tudok kihozni belőle.

Miután kicsengettek, Edward hazafuvarozott engem. Milyen régen használtam az én drágaságomat… Neil már tűkön ülve várta, hogy otthon lehessen kedvesénél. Én megkértem Edwardot hogy otthon tegyen ki, mivel el szeretnék menni még vadászni is.

Gyors csókot leheltem ajkaira, majd kiszálltam az autóból.
-Legyetek jók! Majd estefelé jövök! Sziasztok! –köszöntem azzal már ott sem voltam. Bevittem a cuccaimat a szobámba, majd átöltöztem és indultam is vadászni.


Bevetettem magamat az erdő sűrűjébe. Nem gyorsan, de nem is lassan futottam. Csak élveztem a sebesség adta örömöket. A szél az arcomba enyhén fújt. Kellemes illatot hozott magával.
Követtem a számomra édes illatot, majd megláttam egy hegyi oroszlánt. Nem játszottam az étellel. Vajpuha húsába mélyesztettem a fogaimat és szívni kezdtem a számomra oly sokat jelentő piros nedűt.
Élettelen testét otthagyva indultam útnak, hogy újabb zsákmányt keressek. Régen voltam vadászni, így muszáj jó sokat táplálkoznom.
Nemsokára egy szarvascsordára akadtam, így itt sem tétlenkedtem, hanem cselekedtem.

3 szarvas kivégzése után jóllakottan élveztem a természetet. Az állatok messze elkerültek minket. Érezték a veszélyt. Az emberben is benne van ez a félsz. Ha meglátnak minket, a fejükben megszólal a vészcsengő. Hahó, itt valami nem stimmel! Vajon mit tennének, ha kiderülne, hogy léteznek vámpírok? Futva menekülnének, pedig esélyük sincsen?

A nap próbált áttörni a sűrű felhőrétegen, azonban mindezt sikertelenül. Az eget elhomályosító felhők már-már feketék voltak, havat hozva magukkal. Ez Forks. Ezért is olyan tökéletes a mi számunkra.

Az utóbbi időben boldogságomat sok dolog is beárnyékolta. Rossz előérzetem volt. Fogalmam sincs miért, hogy és mivel kapcsolatban. Tudtam, hogy ideje lenne már tovább állnunk, hiszen már másfél –két éve lesz, hogy ideköltöztünk.

Leültem az egyik fa tövére, majd gondolkozni kezdtem. Mennyire más volt az életem, mint mielőtt megismertem a Cullen családot. Sokkal boldogabb vagyok és tudom, hogy nem vagyok egyedül.

-Nocsak, nocsak Bellácska, a fiúnkat hol hagytad? –kérdezte egy nagyon is ismerős hang. Sebastien.
-Mit keresel itt már megint? –kérdeztem. Felpattantam és torkomat egy akaratlan morgás hagyta el.
-Az majd mindjárt kiderül. Csak azt ne mondd, hogy harcolni akarsz velem. Velünk. Esélyed sem lenne –mondta magabiztosan.
Mondandóját alátámasztotta, hogy csuklyás alakok léptek ki az erdő fái közül. Járásuk magabiztosságról árulkodtak. Nyolc alak lépett ki a fák közül.
A sor bal oldalán Demetri, mellette Alec, Caius, Aro, mögötte Renata. Aro mellet Marcus, Jane és Félix.

Az volt a legrosszabb az egészben, hogy tudtam miért jönnek. Azt viszont nem, hogy mit kell tennem. Csak egy megoldása van.
-Bella, kedvesem. Miért menekültél előlünk? Te is tudod, hogy mi megtaláljuk azt, akit akarunk –mondta Aro.
-Aro, nem ezért vagyunk itt –mondta Caius.
-Valóban testvérem. Azonban mindent csak a maga idejében. Bella –fordult most felém –Igaz az amit ez a vámpír állít? Valóban van egy félvér gyermeked? –nem tudtam rá mit felelni, így inkább hallgattam. Nem akartam elárulni Neilt.
-A hallgatás beleegyezés. Mint tudod, nem is mertük eddig eme fajt. Így minden fajta kertelés nélkül kérünk rá, hogy add át nekünk a fiadat! –mondta Aro.
-Eszem ágában sincs. Ő nem jelent veszélyt senkire! Közel 50 éves! A t feladatotok az, hogy a titkunk titok maradjon nem? Ő nem jelent veszélyt. Én vállalom érte a felelősséget! –mondtam magabiztosan.
-Azonban ez akkor is egy érdekes dolog. Fajtánk soha nem találkozott olyan különlegességgel, mint a te fiad. Muszáj lesz megnézni, mire képes. Ki kell vizsgálni –mondta.

-Vagy elpusztítani –mosolygott gúnyosan Caius.
-Miért pusztítanátok el egy érző lényt? Ha nincs rá semmi ok?
-Mi az, hogy nincs rá semmi ok? –kérdezte Caius dühösen. –Veszélyes ránk! Fogadok, hogy azalatt az ötven év alatt te sem tudtál meg mindent róla! Halál vár rá is és arra is aki teremtette! –sziszegte dühösen.
-Nyugodj meg testvérem. Semmit sem hamarkodunk el –mondta Aro nyugodtan. –Sajnálom, de a fiú akkor is velünk jön! –jelentette ki magabiztosan.
-Inkább engem vigyetek, mintsem őt! –mondtam halkan.
-Mi hasznunk származna belőle? –kérdezte Caius. –Netán van valami képességed?
-Igen. Van egy elméleti pajzsom ami akadályozza, mondjuk a gondolatolvasást. Ezt ki is tudom terjeszteni és el is tudom lökni magamtól. Ehhez társul egy fizikai pajzs, amit ha felvonok magam köré senki nem érhet hozzám –vázoltam fel a helyzetet. Mindet a fiam érdekében. Mindent Neilért!
-Nagyon hasznos dologgal áldott meg a sors –mondta Aro.
Észrevettem, hogy Jane dühösen, míg Félix feltűnően méreget.

Éreztem a hiányt. Már tudtam, hogy Aro engem visz el nem Neilt. Már csak az maradt, hogy itt, magamban, csendben elbúcsúzzak mindenkitől, akit szeretek. A fiamtól, Edwardtól a szerelmemtől, Alice-től és a többiektől. Már a Cullen család jelentett a számomra mindent. Tudtam, ha kiderülne mindenki iszonyú dühös lenne rám.
-Rendben. A fiadat békén hagyjuk, cserébe te beállsz a Volturi közé. Még valami? –kérdezte.
-Folytatni szeretném az állati vérrel való táplálkozást –ez volt még az egyetlen kitételem. Nem szeretném, ha emberek vére tapadna kezeimhez.
-Mivel drága kincs leszel az ékszerdobozomban, ezért beleegyezek. Még sok hasznodat vesszük. –mondta.
Azzal sarkon fordult. Jane és Alec a két oldalamra álltak, mintha meg tudnának akadályozni a szökésben. A távolban hallottam, amint megölik Sebastient, hogy miért, azt magam sem tudom.
Ezután az ikrek helyét Félix és Demetri vette át, majd eltűntünk a fák között. Mindent a fiamért. Mindent szeretetből.




Tehát 7 db komment. Remélem megér annyit ;) Puszi: Doree

A múltam a jövőm 4. fejezet -Régen látott ismerős

Sziasztok! Gondoltam válaszolok itt egy-két kommentre. Ezt gyakrabban is bevezetem :D
Tehát
"Megértem, hogy Bella nem szereti az ajándékokat de azért nem kellett volna kidobnia őket. Ha már a felháborodásnál tartunk a csoki és a virág inkább figyelmesség szerintem ezek még elfogadhatok. Az az autó, hát igen ez már komolyabb, de Bella pont ezt tartotta meg. Pedig felháborodásában visszaküldhette volna a feladónak ha akarja megtartani, anélkül, hogy tudná ki küldte. "(Gina)

A válaszom az, hogy igen, a virág meg a csoki tényleg figyelmesség, csak olyan 5-6 doboz édesség, meg több csokorra való rózsa után elege van belőle. A kocsi, tényleg érdekes, hogy megtartja. De ha belegondolok van is rá egy épkézláb megoldás.
Vagy Jacob, vagy Alice vagy Edward, minden reggel elé akarnak menni, amit Bella elutasít. Bizonyos okokból. Szóval, ha megtartja az autót, eggyel kevesebb a gond. :)


Ha máskor is akad valamelyik történetnél, hogy nem értetek valamit, akkor nyugodtan írjátok meg komi formájában és itt kaphattok rá választ. Akkor jöjjön a várva -várt fejezet :D

4. fejezet

(Bella szemszöge)

Elkezdtem zokogni, mire egy kezet éreztem a vállamon. Felnéztem és Edward -dal találtam szembe magam. Szeméből aggodalmat és bűntudatot tudtam kiolvasni. Nem tudom, mi vezérelt, de átöleltem a nyakát és a vállán zokogtam tovább. A könnyeim nem folytak. Csak a szúró érzés maradt.

Miközben sírtam, Edward folyamatosan simogatta a hátamat és megnyugtató szavakat suttogott.

Egy idő után felnéztem rá.

- Sajnálom. Nem akartam, hogy láss… csak… -kezdtem volna, de ujját a számra helyezte.

- Semmi okod nincs arra, hogy bocsánatot kérj. Én viselkedtem lehetetlenül. Jobban át kellett volna gondolnom, hogy mit mondok. Meg tudsz nekem bocsátani? –kérdezte ellenállhatatlan hangon.

Nem válaszoltam, helyette megcsókoltam. Ő sem tétlenkedett, hanem visszacsókolt.

Elváltunk egymás ajkaitól.

- Ezt igennek veszem –mondta Edward. Ezen mind a ketten elmosolyodtunk. Egy ideig még ültünk a réten, majd feltápászkodtunk, és futni kezdtünk.

- Lenne kedved visszajönni hozzánk? –kérdezte kedvesem.

- Öhm, igen a többieket is meg kell nyugtatnom. Bólintott, majd rohantunk tovább. Az úton nem szóltunk egymáshoz, csak fogtuk a másik kezét. Nem az a kínos csend volt közöttünk, hanem inkább élveztük a másik társaságát.

Amikor odaértünk a Cullen házhoz, kinyitotta nekem az ajtót, majd a nappali felé vettük az irányt. Esme éppen az ágyon ült. Mellette pedig Emmett foglalt helyet és a Tv –t nézte.

- Jajj kedvesem, ne haragudj! Sajnálom, amit Edward mondott! –mondta Esme, majd megölelt.

- Semmiért nem kell bocsánatot kérnetek. Már mindent megbeszéltünk –mosolyogtam rájuk kedvesen.

- Köszönöm –mondta.

- Megbeszéltétek? –kérdezte kaján vigyorral az arcán Emmett és a szemöldökét fel –le húzogatta. Erre csak a szememet forgattam.

- Jajj Bella végre, hogy itt vagy! Azt hittem azok után, ahogy a bátyám bánt veled többé ide se jössz –szökdécselt le Alice a lépcsőn.

- Nem te vagy a médium? –kérdeztem.

- Nem Emmett a humorista a családban? –kérdezte ő is, mire elnevettük magunkat.

Ők is meséltek az emberi életükről.

Kiderült, hogy Rosalie azért volt velem kedves, mert vele is hasonló dolog történt. Esme nagyon megkedvelte Neil –t, hiszen ő elvesztette a babáját.

Elérkezettnek láttam az időt, hogy hazamenjek.

- Azt hiszem, haza kellene mennem. Még Neilt is meg kell nyugtatnom –mondtam.

- Rendben kedvesem –mondta mosolyogva Esme.

Nyomtam még egy gyors csókot szerelmem arcára, majd futva elindultam hazafelé. Egész úton Cullenéken gondolkoztam. Mennyire összeszokott, szeretetreméltó család. Ahogyan kiállnak a másikért, teljes az összhang köztük. Ilyenkor jut eszembe, hogy nekem igazán nem is volt családom.

Nagyon kicsi voltam még, amikor a szüleimet elvesztettem. Az árvaházról nem is beszélve. Amilyen életem ott volt…, senkinek sem kívánok olyat.

Azon az éjszakán fenekestül felfordult az életem, amikor az a vámpír megtámadott. Senkinek sem vallottam be, hogy volt egy idő a Neil-lel való terhességem alatt, amikor fiamat a pokolra kívántam. Viszont miután világra jött ez a teremtés, megbántam azt, amit akkor gondoltam. Azóta is szégyellem akkori hozzáállásomat.

Már láttam a házunkat. A nappaliban és az emeleten égett a villany. Odaértem az ajtóhoz és bementem. Neil éppen a Tv-t nézte.

- Szia –köszöntem mosolyogva.

- Akkor ezek szerint minden újra a régi? –kérdezte ő is mosolyogva.

- Igen –mondtam. –Készítek neked valamit vacsira –mondtam.

- Rendben, de egyik nap vadászni is el kellene mennem –mondta.

- A holnap jó lenne neked? Mehetnénk együtt is, mert már én is régen voltam –ajánlottam.

- Benne vagyok –válaszolta. Bementem a konyhába és nekiláttam a vacsora elkészítésének. Spagettit csináltam. Jó fél óra alatt el is készítettem.

- Neil vacsora! –kiáltottam.

- Megyek! –mondta. Bejött, majd leült az asztalhoz és nekilátott az evéshez.

Felmentem az emeletre és a szobám felé vettem az irányt. Benyitottam, majd ledöbbentem.

- Hát te? Mit keresel itt? –kérdeztem.

- Megtaláltam és gondoltam elhozom, hátha hiányzik –mondta, majd felmutatta a telefonomat. Minden egyes szónál közelebb lépett hozzám. Szenvedélyesen megcsókolt. Gondoltam játszadozok vele egy kicsit. Elhúzódtam.

- Köszönöm –suttogtam. Féltem, hogy többre nem jutna. –Miért nem az ajtón jöttél be? –érdeklődtem.

- Mert ez gyorsabb volt –felelte vállrándítva.

- És mit kerestél te az erdőben? –kíváncsiskodtam tovább.

- Vadászni voltam –válaszolt.

-Értem, mi holnapra tervezzük Neil –lel. Öhm, ha gondolod, menj le, én most éppen fürdeni indultam –mondtam neki, mire éreztem, hogy az arcom elkezd bizseregni. Féloldalasan elmosolyodott. Tovább folytattam tervemet és odamentem hozzá. Megcsókoltam.

Szenvedélyesen. Oda kellett figyelnem, nehogy elrontsam a tervem. A fenekemnél fogva felemelt, mire én dereka köré fontam a lábaimat. Nekidöntött az ajtónak, és a nyakamat kezdte el kényeztetni. Itt volt az alkalom. Amilyen gyorsan csak tudtam, lemásztam róla. Az ajtó nyitódott és csukódott. Nevetve indultam a fürdő felé. Gyorsan lezuhanyoztam. Felkaptam magamra egy másik ruhát, majd lementem a nappaliba.

Neil és Edward ott ült a kanapén. Az utóbbi szúrós pillantást lövellt felém, mire elvigyorodtam. Szívem szerint nyelvet öltöttem volna rá, de az túl gyerekes lett volna.

- Beszélgessetek csak, én elmegyek mosogatni –mondtam, majd a konyha felé vettem az irányt.

Megengedtem a vizet, és összeszedtem a mosogatnivalót. Már javában mosogattam, amikor két kar fonta át a derekamat. Edward belecsókolt a nyakamba, mire a kezem megállt az éppen sikált tányéron.

- Nem volt szép tőled, hogy csak úgy otthagytál –mondta, de érezni lehetett a hangján, hogy mosolyog.

- Tőled sem volt valami szép cselekedet, hogy csak úgy bejöttél a szobámba.

- Jajj anyu, ne már! Ne itt előttem, kérlek! Ehhez nem vagyok hozzászokva –jött be a fiam.

- Semmi gond. Már úgyis menni készültem –mondta Edward. Kihúztam a dugót a lefolyóból és eltöröltem a tányért.

- Most már mehetsz. Gyere, kikísérlek –mondtam kedvesemnek, majd kézenfogva az ajtóhoz vezettem.

- Látod, itt kell közlekedni –dorgáltam meg.

- Értettem asszonyom –szalutált. Erre csak a szememet forgattam. Adtam neki egy gyors csókot, majd elment.

Az éjszaka eseménytelenül telt. Könyvet olvastam. Holnap hétvége is lesz, és a nap sem fog sütni délután. Tökéletes lesz vadászatra. Vagyis inkább ma.

Már láttam áttörni a nap első sugarait. Rápillantottam az órára, ami hajnali ötöt mutatott. Úgy döntöttem, hogy lemegyek, és reggelit készítek Neil -nek.

Becsuktam a könyvet és lesuhantam a lépcsőn. A konyha felé vettem az irányt. Elővettem pár tojást és rántottát készítettem belőle. Ráraktam egy tányérra. Készítettem mellé pirítóst is. Ekkor hallottam meg, hogy fiam kezd ébredezni. A kész reggelit kiraktam az asztalra. Hallottam Neil lépteit a lépcsőn, majd a konyhában.

- Jó reggelt álomszuszék. Reggelizz, aztán öltözködj! Egész napos vadászatra megyünk!

- Oké –ásította Neil.

Felmentem a lépcsőn és indultam fürödni. Felöltöztem valami kényelmes ruhába. Míg a fiam volt a fürdőben, addig elmosogattam. Fél óra múlva útra készen álltunk a ház előtt.

Jó messzire mentünk, mivel egy ideig nem terveztük a vadászatot. Míg Neil a közelben maradt, én még messzebb mentem és néhány hegyi oroszlánt is leterítettem. Elindultam visszafelé, ahol Neil -lel kellett találkoznunk. Egy kisebb szarvascsordára lettem figyelmes. A legnagyobb darabot le is terítettem. Belevájtam vajpuha húsába a fogam, és éreztem az éltető nedűt. Kiszáradt, élettelen testét a földre ejtettem. Furcsa hangokra lettem figyelmes.

- Ne, kérem ne! SEGÍTSÉG! –kiáltotta egy női hang. Azonnal a hang irányába eredtem.

Az egyik fa alatt megláttam egy nőt, akinek rendellenesen állt az egyik lába. Felette egy vámpír tornyosult. Ismerős volt, túlságosan is… Ne!!! Ő volt az, aki megerőszakolt!

A vámpír a lány fölé hajolt és belevájta fogait a lány karjába. Azonnal kapcsoltam és letéptem a férfit az emberről.

A lány elvesztette az eszméletét.

Míg a figyelmemet az áldozatra fordítottam, a támadóm nekem jött, mire több métert repülve, egy fa állított meg.

- Olyan ismerős vagy nekem –mondta a vámpír.

- Vajon honnan? –kérdeztem. –Mintha nem tudnád! Áruld el a nevedet! Miért?

- Te vagy az a lány, akivel akkor… ott… De ez lehetetlen! Nem élhetted túl! –gondolkozott, amit én kihasználva nekimentem és újabb métereket gurultunk. Mellkasomból egy morgás tört fel.

- Segítség! –hallottam a nő sikítását. Figyelmemet megint lekötötte az emberlány, ezért már csak a fájdalmat éreztem. Támadóm megharapta a lábamat.

- Válaszoljak a kérdésedre? Sebastien vagyok! És igen, én tettem! És most megzavartad a vacsorámat! Ezt nem hagyhatom! Ha már akkor nem sikerült, akkor most… Megöllek! –kiáltotta. Eddig szórakozhatott velem. Felvontam a fizikai pajzsomat, mire ő csak nagyokat nézett, amikor a láthatatlan falba ütközött.

Odafutottam a lányhoz, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem törődtem azzal, hogy mennyire fáj a harapás okozta seb.

- Hahó –rázogattam a lányt. –Figyelj, nem hagyhatod el magadat! –ráztam meg újra.

- Mi a neved? –kérdeztem.

- Ne..Netty –nyögte ki nehezen. Pajzsomat köréje is felvontam. Sebastien elmenekült.

Kikaptam a zsebemből a mobilomat és Carlisle számát tárcsáztam.

- Igen? –szólt bele.

- Carlisle! Készüljetek elő! Baj van! –mondtam kétségbeesetten. –Kérlek Neil –nek is szóljatok.

Felkaptam Netty –t és olyan gyorsan rohantam, amennyire csak kitellett tőlem. Még félig sántikálva is gyorsnak számítottam. Már minden elő volt készítve, amikor odaértem. Carlisle nyitott ajtót és átvette tőlem a lányt.

- Mi történt? –kérdezte.

- Megharapták, nem tudom –nyögtem panaszosan. Istenem, ha meghal, az miattam lesz! Miért nem voltam gyorsabb?

Nem érdekelt, hogy milyen állapotban lehetett a ruhám, fogtam magam és leültem a nappaliba. A vér szaga nem hívogatott. A pólóm cafatokban hevert rajtam. A lábamon okozott harapás pedig különösen fájt. Égett. Odakaptam a karomat és meglepődve szemléltem, hogy nem csak piros, hanem meleg is. Elkezdtem zokogni. Minden az én hibám.

- Bella –jött oda hozzám Edward. –Mi történt? Csak nem te voltál? Tudom, hogy nehéz ellenállni a vérnek, de akkor is… jobban is figyelhettél volna…! -el sem hiszem. Ez most ki akar oktatni? Én próbáltam megmenteni. –Ezért van bűntudatod? –kérdezte. Felnéztem rá.

- Szerinted képes lettem volna bántani? –kérdeztem.

- Mindegyikünk képes lett volna rá, de te mégsem vallod be –mondta már erélyesebben.

- Na idefigyelj! Nem elég, hogy vadászat közben rátaláltam arra a vámpírra, aki miatt majdnem az életemet vesztettem emberként, még meg is támadta szerencsétlen lányt! Igen azt, aki odafent van! Tudod te, milyen érzés az, ha meg van rá a lehetőséged, hogy megments valakit, de te elszalasztod? Vámpír létemre nem tudtam megmenteni… -mondtam.

- Bella ez lehetetlen! Ne hazudj! –mondta még mindig ordítva.

- Én nem hazudok neked! Ha nem hiszed, meg is mutatnám, hogy megharapott! De tudod mit? Élj csak abban a hitben, hogy én voltam! Tudod mit? Megyek is a városba és lemészárolom a fél sulit! –ordítottam.

Sántítva elindultam kifelé az ajtón, ahol Neil éppen bejött.

- Anya, mi történt? –kérdezte. Nem válaszoltam, csak kitrappoltam az erdő felé.

(Neil szemszöge)

- Hát itt meg mi történt? –kérdeztem, de mintha meg sem hallották volna.

- Edward Anthony Masen Cullen! –kiáltotta Alice. -Még is hogy állíthatsz ilyet Belláról? Nem láttad, hogy menni is alig tud? És, hogy egyetlen vörös csík sincs a szemében?

- Miről maradtam le? –kérdeztem, de szavaim megint süket fülekre találtak.

- A lány életben fog maradni. És nem Bella tehet róla. Megint butaságot követtél el, fiam –mondta Carlisle.

- Milyen lányról van szó? –kérdeztem most már hangosan.

- Édesanyád egy lányra talált az erdőben, akit az a vámpír támadott meg, aki még anno őt… –kicsit zavaros volt az egész, ezért beletelt egy kis időbe, míg felfogtam.

- És akkor most átváltozik? –kérdeztem. Carlisle bólintott.

- Felmehetek hozzá? –kérdeztem, mire ismét bólintott.

Így is tettem. Követtem az ismeretlen illatot, majd benyitottam a szobába. Egy gyönyörű lány volt ott…

(Edward szemszöge)

Helyre kell hoznom a hibáimat. Hogy lehettem ekkora marha? Újra és újra megbántom azt, amit a legjobban szeretek.

Követtem az illatát. A számomra legédesebb illatot a világon.

Nem kellett sokáig futnom. Egy fán ült. Annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy észre sem vett. Most bármit megadnék annak érdekében, hogy halljam a gondolatait!

Felugrottam az ágra, amin éppen ült, de nem számoltam vele, hogy kettőnk súlyát nem bírja el, így a faág megadta magát, mi meg leestünk a földre. Én feküdtem alul, rajtam pedig Bella. Szerintem csak most vette észre, hogy itt vagyok. Felnézett és szemeit az enyémbe fúrta. Nem tudtam megszólalni, de ezzel ő is így volt. Aranybarna szemei fogságban tartottak. Mennyire igaza volt Alice –nek, egyetlen vörös árnyalat sincsen benne.

- Jól vagy? –kérdeztem egy torokköszörülés után. Úgy látszik ő is észhez tért.

- Hát, csak a marás helye fáj, de azon egy kiadós vadászat segíthet –mondta mosolyogva.

- Fogjak neked valamit? –kérdeztem.

- Hát, nem is tudom.

- Még mindig haragszol rám? Én nagyon sajnálom. Nem gondoltam végig. Hallottam Jazz gondolatai között, hogy bűntudatod van. Én meg magamból indultam ki. Ahelyett, hogy sajnáltalak volna, még nagyobb bajt okoztam.

- Nem haragszom –suttogta. –Nem is tudnék. Csak néha kiborítasz. –mondta mosolyogva.

Örülök, hogy megbocsátott nekem, nem tudnék úgy élni, hogy ez az angyal nem szól hozzám.

Elvittem vadászni, elejtettem neki egy-két szarvast. Azt mondta, jobban érzi magát, bár a marás helye még mindig nagyon ronda volt, de nem vitatkoztam vele.

Az egyik fa tövében ültünk, amikor kijelentette, hogy haza kell mennie. Nem válaszoltam, csak felkaptam a karjaimba és a házukhoz rohantam…

Örülnék, ha megdobnátok pár komival is! Tudom ám díjazni!

Puszi: Doree

A múltam a jövőm 3. fejezet –Fény derül az igazságra

Sziasztok! Itt a friss! Remélem most is megdobtok jó pár komival! A Who is Edward -ot pénteken hozom! Ha valakinek nem jönne be a szöveg, akkor írjon a chat-be és e-mailbe elküldöm neki!


(Bella szemszöge)

A vásárlás Alice-el… borzalmas volt! Nem mondom, hogy nem szeretek vásárolni, de amit művel az már túl megy minden határon!
Egyik boltba be… 20 darab felső, próbafülke, pénztár, ki a boltból. Be a másik boltba, 10 darab nadrág, 5 darab szoknya, be a fülkébe, felpróbálás, fizetés, ki a boltból. Be a fehérnemű boltba, megszámlálhatatlan ruha, próba, kassza, távozás. Ez így ment legalább öt-hatszor! Ezt nem bírom idegileg! Ha 25 szatyorral fejenként nem tértünk haza, akkor eggyel sem! Vámpír létemre én is elfáradtam!

Sokszor már azon agyaltam, hogy megszökök, vagy felvonom a fizikai pajzsomat, hogy ne tudjon a közelembe jönni, de amint eldöntöttem, azonnal ott termett és rám nézett azokkal az iszonyú szemekkel! Vallatni lehetne velük! Hogy nézhet valaki még a kölyökkutyánál is könyörgőbben?

„Röpke” 6-7 óra vásárlás után (és tényleg nem viccelek) hazaindultunk. Alice -t így is a nyafogásom győzte meg.
Ezzel a mondattal távoztunk a plázából:

„Legközelebb nem úszod meg ennyivel! Még nem is jártunk minden boltban!”

Észveszejtő a csaj. Akár egy bomba. Valahogy le kéne szűrni belőle a hiperaktivitását és Active-Alice néven el kellene adni, üdítő formájában…
Barátnőm is vitt haza, mert nem engedte, hogy az én autómmal menjünk. Vajon miért?

Amikor hazaértem, nyugodt hangon közölte:

-6 –ra nálunk legyetek, mert, ha nem… ne akard megtudni, hogy mit csinálok! –jelentette ki magabiztosan.
Én fejrázva bementem a többnél is sokkal, több zacskóval a házunkba, majd a szobám felé vettem az irányt. Kipakoltam a ruhákat. Szinte nem is volt köztük olyan felső, aminek ne lett volna mély dekoltázsa.

Elmentem lefürödni, mert az mindig megnyugtat. Fürdés után, bementem a gardróbomba, hogy ruha után nézzek. Nem is volt időm gondolkodni, mert egy SMS-t kaptam.

„Bal leghátsó polc: nadrág, jobb első polc: felső! A csizmát rád bízom!
Puszi: Alice”

A döbbenettől megszólalni sem tudtam, csak mentem és összeszedtem a ruhadarabokat.
Egy szürke színűnek ható farmernadrágot, egy türkizkék már majdnem tunikás felsőt, és egy fekete bolerót vettem fel.
A csizma választása egyszerűnek bizonyult. Egy magas sarkút vettem fel, ami a térdem alá
ért.

Lebaktattam a lépcsőn, miközben a zsebembe süllyesztettem a telefonomat.
-Na, hogy sikerült a vásárlás? –kérdezte Neil. Arcán letörölhetetlen vigyor volt.
-Nem vicces! Alice, egyszerűen kiakasztó! Te meg ne vigyorogj így, mert legközelebb te is jössz! –jelentettem ki magabiztosan, mire eltűnt a mosoly a képéről.

Kimentünk a garázsba, majd beültünk az autómba. Nem hagytam, hogy ő vezessen. Így lassabb volt, mint futva. Meg kellett beszélnünk néhány dolgot.
-Szóval szerinted megbízzunk bennük? –kérdezte Neil.
-Szerintem nem lesz velük gond. Ott, ahol egy vámpír orvos, vagy hiperaktív, ott nem lesz gond.
-Orvos? –hüledezett.
-Igen, Alice mesélte, amikor vásárolni voltunk –feleltem.
-Rendben, ha te megbízol bennük, hogy helyesnek látod, akkor én is megbízok bennük. Akkor elmondjuk –mondta, mire én bólintottam. A kocsikázás hiába lassúbb a futásnál, ha az ember –jelen esetben vámpír- 200-al hajt, akkor így is hamar átszeli a várost.

Mikor megérkeztünk, akkor az ajtó felé vettük az irányt. Mire kopoghattam, vagy benyithattam volna, kivágódott az ajtó, és Alice ugrott a nyakamba, aminek következtében hátraestünk.
-Nyugi, Alice –mondtam nevetve, majd felálltunk és bevezetett minket a nappaliba.

Minden nagyon csodás volt. Az egyik fal üvegből volt. Minden annyira, nyitott, tágas. Az ízléses berendezéséről nem is beszélve. A nappali közepén található két kanapé, mellettük, pedig kétszemélyes kanapék. Balra, egy zongora állt.

Mindenki ott ült már. Emmett és Rosalie, egymás mellett foglaltak helyet. Alice odatáncolt Jasper mellé, majd ő is leült. Esme jött oda hozzám, aki kedvesen megölelt engem, és Neil –t is.
-Esme vagyok –mondta. –Az anyjuk –itt már mosolygott is.
-Nagyon örvendek –mondtam.
-Üdv –köszönt vigyorogva Neil is.
-Én pedig Dr. Carlisle Cullen vagyok. De nyugodtan tegezzetek.
-Rendben Carlisle. Én Isabella Swan vagyok, míg ő, Neil Hawk.
-Nagyon örvendek –mondta.
-Gyertek, üljetek le –mondta most Esme, majd helyet is foglaltunk egymás mellett. Esme és Carlisle szintén együtt ültek, Edward mellett.
-Bella, elmesélnéd, hogy hogyan is lettél vámpír? –érdeklődött Carlisle. Mindenki tekintete kíváncsiságról árulkodott.
-Rendben, de nem lesz valami vidám történet –válaszoltam egy grimasz kíséretében.

-Tehát az egész 1940 –ben kezdődött, amikor megszülettem. Sajnos a szüleim korán meghaltak egy betegségben. Nagyon korán kerültem árvaházba. Pokoli életem volt ott, ezért, amint betöltöttem a 18 –ik életévemet, elhagytam az „otthonomat” –rajzoltam macskakörmöt a levegőbe, majd szemlesütve folytattam.
-Egy este, éppen a munkámból tartottam hazafelé. Mivel egy rövidebb úton akartam hazamenni, egy sikátort választottam. Akkor még nem sejtettem semmit. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki hátulról elkapja a hajamat, és a földre kényszerít. Akkor még nem tudtam, hogy hiába próbálok kapálózni, mert a támadóm egy vámpír volt –itt felnéztem, de mindenki szemében ugyanúgy csak a kíváncsiság látszódott, majd folytattam, de a fejemet továbbra is lehajtottam. A rég nem dobogó szívem az emlék hatására összefacsarodott. –Azt hittem itt a vég –itt keserűen felnevettem. –félig igaz is. A vámpír a falhoz dobott, majd… -nem bírtam kimondani a szót. Neil biztatásképpen megszorította a kezemet, mire egy hálás mosolyt küldtem felé. –megerőszakolt –az emlék hatására, alig észrevehetően megrezzentem. Folytattam, mielőtt a zokogás úrrá lenne rajtam. Azt vettem észre, hogy valaki átölel. Felnéztem és Rosalie –val találtam szembe magamat. A szemében megértés tükröződött.
Sóhajtottam, majd folytattam.
-A történet innen vesz érdekes fordulatot –mondtam, majd a fejemet a kezembe temettem.
-Teherbe estem a támadómtól. Lehet, hogy furcsán hangzik, hogy egy vámpírnak lehet gyereke, de igaz. Csakis egy variáció lehetséges: egy férfi vámpír, és egy embernő együttléte által. A terhesség nem volt az átlagos. Kevesebb, mint 2 hónap volt a terhességem időtartama. Ez az idő maga volt a pokol. –itt egy bocsánatkérő pillantást küldtem Neil felé –A szülés sem a leányálom. Nagyon sok vért veszítettem. A terhességem alatt, egy nomád vámpír vigyázott rám. Igen, ez is nagyon abszurd. Amikor pedig eljött az idő, ő változtatott át, különben most nem lennék itt. Tehát a lényeg, hogy Neil a fiam –mondtam. Mire hitetlenkedő pillantásokat kaptam. –Ő egy félvér, ezért szüksége van emberi ételre is és vérre is. Gyorsabb és erősebb egy átlagembernél, viszont a vámpíroknál gyengébb. A szíve ver, de lassabban, mint a megszokott.
Körbenéztem és mindenhol döbbent arcokra találtam. Van, aki a fejét járatta köztem és Neil között. Hogy ne legyen olyan kínos a csend megszólaltam:

-Lenne egy kérésem felétek. Mivel a Volturi nem tud az ő létezéséről, nem szeretném, ha kitudódna és elveszíteném a fiamat. Ezért kérlek titeket arra, hogy ne mondjátok el senkinek. Én, vagyis mi, bízunk bennetek –mondtam majd a fejemet a tenyerembe rejtettem.

-És ezt csak úgy simán közlöd, hogy van egy fiad? Még meddig akartad titkolni? –kérdezte dühödten Edward. Hát belé meg mi ütött?
-Ha annyira titkolni akartam volna előletek, szerinted elmondtam volna? –kérdeztem alig hallhatóan.
-Mi az, csak nem a segítségünket kéred? –kérdezte gúnyosan. A nappaliban, mindenki csöndben figyelte a beszélgetésünket. Érezni lehetett a levegőben a feszültséget.
-Képzeld, már közel 70 éve boldogulok egyedül, nem kell a segítség! Ezek után, a tiéd főleg nem! Úgy látszik, te nem tudod milyen érzés valakit csak úgy elveszíteni! Minden másodpercben attól rettegni, hogy mikor jön érte a Volturi és viszi el. Az egyetlen személy az életemben, aki mindig mellettem volt az Neil! Az, hogy te nem tudod kezelni a hormonjaidat, ne rajtam csattanjon! Tudod, hogy te mekkora seggfej vagy, Edward Cullen? –a végén már ordítottam kikelve magamból. Még egy pillanatig egymásra néztünk, majd egy hitetlenkedő pillantás után fogtam magam, és kimentem a házból. Még hallottam, amint Esme, Alice és Emmett tér magához először:
-Hát ezt jól megkaptad, Öcsi! –Emmett.
-Szegény lány! Azt sem tudod, hogy min mehetett keresztül, te pedig így megtaposod? Most csalódtam benned fiam –Esme.
-Remélem, most örülsz! Egy életre elástad nála magunkat.

Ez volt az utolsó, amit még hallottam, de nem figyeltem semmire és senkire. Csak rohantam előre. Mindent és mindenkit hátrahagytam. Egyedül akartam lenni.

Hogy jön ő ahhoz, hogy megmondja mi a helyes? Nem is tud semmiről még is elítél! Így is nehéz az életem, hát még most! Kár volt megbízni bennük!

Fogtam és beleütöttem egy a legközelebbi fába, ami hangos reccsenéssel adta meg magát.
Hirtelen megszólalt a telefonom. Az sem érdekelt, hogy ki hív. Így fogtam ezt is és elhajítottam.

Órákig futottam, míg úgy döntöttem elmegyek a rétre. Ott legalább megnyugszom. Így is tettem. Az eső zuhogott, de engem nem érdekelt. Leheveredtem a fűbe és becsuktam a szememet. Elkezdtem dúdolni… egy altatót. Édesanyám énekelte nekem mindig esténként… amikor még élt.
Erre az emlékre elkezdtem zokogni, majd már csak azt vettem észre, hogy…

(Edward szemszöge)

Elkápráztatva figyeltem Bella minden mondatát. Azzal a szemét vámpírral, aki ezt tette vele, legszívesebben végeztem volna. Némelyik családtagom osztozott velem véleményben. Mérhetetlen düh tombolt bennem.

„Nyugi Edward! Már le sem tudlak nyugtatni!” –hallottam meg Jazz gondolatait.
„Szegény lány, miken mehetett keresztül!” –Esmétől.
„Ő is ugyanúgy járt, mint én. Talán jobban? Vagy rosszabbul? –Rosalie sem maradhatott ki ebből a körből.

-… Amikor pedig eljött az idő, ő változtatott át, különben most nem lennék itt. Tehát a lényeg, hogy Neil a fiam –mondta Bella, én pedig megdöbbenve nézem rá.

„Ez nagyon érdekes. Egy félvér. Vajon…” –hallottam Carlisle-t.

- Ő egy félvér, ezért szüksége van emberi ételre is és vérre is. Gyorsabb és erősebb egy átlagembernél, viszont a vámpíroknál gyengébb. A szíve ver, de lassabban, mint a megszokott –folytatta Bella.

Ezt nem hiszem el! Ezt titkolta előlem? De, hát én vakon megbíztam benne! Miért nem volt képes az első pillanattól fogva őszinte lenni velem és elmondani? Olyan nehéz lett volna?
Már nem is figyeltem arra, amit mond.

-És ezt csak úgy simán közlöd, hogy van egy fiad? Még meddig akartad titkolni? –kérdeztem kikelve magamból. A családtagjaim gondolatai döbbenetről árulkodtak. Éreztem, hogy Jazz próbál nyugtatni, de minden hiába. Már remegtem a dühtől.

-Ha annyira titkolni akartam volna előletek, szerinted elmondtam volna? –kérdezte alig hallhatóan. Az agyamat már teljesen elborította a vörös köd.

-Mi az, csak nem a segítségünket kéred? –kérdeztem gúnyosan.
Ez nem én vagyok! Nem!

-Képzeld, már közel 70 éve boldogulok egyedül, nem kell a segítség! Ezek után, a tiéd főleg nem! Úgy látszik, te nem tudod milyen érzés valakit csak úgy elveszíteni! Minden másodpercben attól rettegni, hogy mikor jön érte a Volturi és viszi el. Az egyetlen személy az életemben, aki mindig mellettem volt az Neil! Az, hogy te nem tudod kezelni a hormonjaidat, ne rajtam csattanjon! Tudod, hogy te mekkora seggfej vagy, Edward Cullen? –a végén már ordibált. És mennyire igaza van. Már most megbántam, amiket mondtam. Igaza van, tényleg egy barom vagyok.

Mire feleszméltem, már csak a távolodó alakját láttam az ablakon keresztül.

„Ezt jól elintézted, te idióta! Hogy bánthattad így meg?” –Alice

Elsőként Emmett szólalt meg.

-Hát ezt jól megkaptad, Öcsi! –majd gondolatban hozzátette: „Végre egy kiscsaj, aki nem a lábaid előtt hever. Úgy látszik méltó, ellenfélre akadtál.”
-Szegény lány! Azt sem tudod, hogy min mehetett keresztül, te pedig így megtaposod? Most csalódtam benned fiam –mondta Esme.
-Remélem, most örülsz! Egy életre elástad nála magunkat –mondta Alice.

„Ekkora fájdalmat, szomorúságot és megbántottságot még életemben nem éreztem” –hallottam meg Jazz gondolatait.

-Sajnáljuk! Őszintén a fiam nevében is –mondta Esme Neil –nek.
-Ugyan, nincs semmi gond. Ha megbocsátotok, inkább hazamegyek, nem szeretnék további kellemetlenséget okozni! Út közben majd felhívom –mondta Neil, majd elbúcsúzott és itt sem volt.

Felrohantam a szobámba. Nem törődtem a gondolatokkal. Hogy lehettem ekkora idióta? Elveszítette a szüleit. Én is tudom, hogy milyen érzés. Érthető, hogy félti a fiát.
A Volturi biztos kutat utána.
Én meg, ahelyett hogy segítettem volna, még ráteszek egy lapáttal.
Ügyes vagy Edward Cullen. Órák óta a szobában ültem.
Nem tétováztam tovább, kiugrottam az ablakon és követtem az isteni édes illatot.
Megtaláltam. A rét közepén ült és zokogott…

Tehát komikat!
Puszi: Doree