A múltam a jövőm 6. fejezet - Csak a pokol marad…

Sziasztok!Itt a friss! Ohh, mintha magatoktól nem jöttetek volna rá xD. Remélem örültök neki és most is összegyűlik a komi. Ezt a fejezetet Netty-nek küldöm és ezúton szeretnék neki Előre is Boldog születésnapot kívánni...
Nem, nem szándékozom abbahagyni ezt a történetet. Örülök is, hogy több, mint 20-an a folytatás mellett voksoltatok. Nem a leghosszabb lett... Nem húzom az agyatokat, itt a kövi fejezet:



A múltam a jövőm 6. fejezet - Csak a pokol marad…


(Edward szemszöge)

Bellát kiraktam a házuknál, majd a Cullen villa felé vettem az irányt. Neil gondolatai már szerelme körül forogtak. Aztán átváltott arra, hogy mennyire is örül a boldogságunknak. Hogy Bella is végre talált magának valakit. Hogy most nem menekülnie kell… Azonban az is átfutott az agyán, hogy ez a boldogság meddig tart? Hogy ilyen nyugodt minden?
Utána emlékeztette magát arra is, hogy nemsokára el kell költözniük, mert túlságosan sok ideig tartózkodtak itt…
Ezután újra Netty körül folytak a gondolatai, azonban erre a részre már abszolút nem voltam kíváncsi. Próbáltam az útra koncentrálni, azonban mikor a házunkhoz vezető ösvényre fordultam rá, már nem bírtam tovább…

-Neil, nem tudnál esetleg másra gondolni? –kérdeztem szinte már könyörögve.
-Ohh, bocsánat –mondta és gondolatai már is másfelé terelődtek. –Még meg kel szoknom, hogy egy agyturkász az anyám barátja –mondta. Elvigyorodtam.
-Az a rész tetszik, hogy anyukád barátja, azonban mit értesz agyturkász alatt? –kérdeztem. Tényleg örültem, hogy Bella párjának tekint.
Neil sem gondolkodott másképp. Csak a gondolatai másfelé kezdtek terelődni.
-Nem, még nem történt meg –mondtam. Elmosolyodott.
-Erről beszéltem. Na ki is az agyturkász? –kérdezte. Felnevettem és megálltam a ház előtt, mert már megérkeztünk.

Nem tudom, hogy Bellának mennyi ideig fog tartani a vadászás, de remélem nem valami sok ideig. Még csak most ment el, én már is hiányolom. Vele kellett volna mennem. Olyan rossz előérzetem van.
Ezzel azonban nem vagyok egyedül Neil gondolatait hallva. Elindultunk az ajtó felé, majd beléptünk a nappaliba, ahol már mindenki ott volt, Carlisle kivételével. Emmett a TV-t nézte míg Jasper egy háborús könyvet olvasott. Rosalie egy divatlapot bújt, míg Esme egy házat tervezett. Alice ruhákat tervezgetett Netty számára, aki mellette csendben üldögélt, egészen addig, amíg meg nem érkeztünk.

Felállt, majd odament szerelméhez és egy csókban forrtak össze. Ez is csak Bella hiányát ébresztette fel bennem. Unalmamban leültem a zongora elé és játszani kezdtem rajta. Órákig végezhettem eme elfoglaltságot, mert arra eszméltem fel, hogy a sötét eget csak a hold fénye világítja meg.

Bella még nem ért vissza? Azt mondta, hogy csak a környékre megy vadászni… Talán valami baja esett?
-Edward, hagyd abba ezt az aggódást! Egyáltalán mi okod van a félelemre? –kérdezte Jasper.
-Bella miatt aggódom –feleltem egyszerűen.
-Nyugodj meg… Minden rendben –mondta. Azonban mivel egy cseppet sem nyugodtam le, saját maga segített ebben a képessége segítségével.
-Edward, arra nem gondoltál, hogy Bella lehet, hogy messzebbre ment vadászni? –vetette fel Alice.
-Pontosan. Lehet, hogy megkívánta a macit a hegyi oroszlán helyett –mondta Emmett és gondolatai máris egy zsákmány elejtéséről szóltak.

Sóhajtottam egyet. Végülis igazuk van. Miért kellene egyből a legrosszabbra gondolni?

~°~

Aggódásom nem csökkent egy keveset sem. Sőt még jobban kezdtem félni. Már két napja annak, hogy Bella elment vadászni. Ennyi idő alatt már rég vissza kellett volna érnie… Nem bírom tovább. Nem élem túl azt, ha elvesztettem. Most kaptam meg máris elvennék tőlem?

„Nem igaz... miért nincs róla egy átkozott látomásom sem?" –szitkozódott magában Alice.

Tudtam, éreztem, hogy Belláról van szó. Felpattantam az ágyamról –ahol eddig feküdtem- és Alice szobája felé vettem az irányt. Berontottam az ajtón, majd odasiettem hozzá.
-Mi az Alice, mit látsz? Van valami látomásod? –kérdeztem.
-Nem tudom. Annyira össze vagyok zavarodva. Egyetlen egy látomásom volt Belláról… Az, hogy, hogy…de nem ez lehetetlen! –dadogott össze-vissza.
-Mit láttál Alice? –kérdeztem kétségbeesetten. Szavak helyett inkább megmutatta:

„Nem messze innen az erdőben találtam magamat. Felnéztem az égre, amelyet felhők borították. A nap próbált áttörni a felhőrétegen, az azonban túl vastag volt. AZ egész eget azonban még valami beborította. Egy sötét, tömény füstfelhő. A forrásához érve megláttam a legfőbb Volturikat. Egy halotti máglyát öleltek körbe.
-Így jár az, aki megszegi a törvényeket, drága Bella –mondta Caius, majd a fekete köpenyes alakok távolodni kezdtek.”

Itt a látomás véget ért, én pedig kétségbeesésemben azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Ezer és egy gondolat suhant át az agyamon.
Itt jártak. Megölték. Örökre vége. Miért tették? Akkor Neil is veszélyben van? Hogy tehették ezt? Bella semmiről sem tehet!

-Én elhiszem. Épp ez az, amit szeretnék kérni. Mivel nem könnyű dolog az állandó költözés. Sem lelkileg, sem amúgy. Ha bármi történne velem, akkor kérlek vigyázzatok rá! –emlékeztem vissza kedvesem szavaira. Ez volt az a rossz előérzete mindnyájunknak az elmúlt időben.

Nem tudtam hogy merre keressem Bellát. Elvileg ez csak egy látomás. Döntéseken alapszik. Lehet, hogy semmi nem történt és Bella még él.
-Alice, mondd el az egészet a többieknek. Addig körülnézek az erdőben –suttogásnál nem volt több a hangom. Kiugrottam a nyitott ablakon és az erdő felé futottam…

~°~

Már több napja keressük Bellát de semmi. Sehol egy nyom. Ezt értem is, hiszen amikor lekezdtük keresni 2 nap már eltelt. A nyomok ennyi idő alatt elhalványodnak és el is tűnnek.

„Ezt nem hiszem el… Anya… Nem! Miattam van az egész! Én tehetek róla!” –hallottam egy nem éppen bíztató gondolatfoszlányt Neil felől.
Követni kezdtem, majd egy máglya mellett meg is találtam. A földön térdelt. Fejét két kezébe temetve zokogott. Én sem voltam jobb állapotban. Mióta Bellát keressük mindenki aggódik. Senki sem boldog.
Odasétáltam mellé és kezemet a vállára tettem. Ezek szerint mindennek vége?
Nem érdekel semmi. Bosszút esküdök a Volturi ellen. Azt a tervemet, miszerint megöletem magamat, gyorsan elvetettem. Megígértem Bellának, hogy vigyázni fogok Neilre és így is lesz…


(Bella szemszöge)

Miután megérkeztünk Volterrába, azon belül is a „székhelyünkre” a bánásmód cseppet sem volt kedves. Egy köpennyel a kezemben vezettek egyenesen egy nyirkos, koszos, szinte üres szobába.
Milyen meghitt. Ezt a bánásmódot… Nem vagyok valami királykisasszony, de ez azért már túlzás. Bár inkább vagyok ide bezárva egyedül, nemhogy Félix társaságában. Egész úton engem bámult kigúvadt szemekkel. Többször is végigmért. Komolyan azt hiszi, hogy lehet akármi is közöttünk?

Jól gondoltam. Tényleg bezártak abba az átkozott szobába. Hallott már valaki olyan anyagról ami vámpírbiztos? Mert ez a hely ebből az anyagból készült. Az ajtón kijutni lehetetlen, egy őrrel az ajtó előtt. Az ablakok rácsosak… akár egy börtön. Úgy érzem az is lesz. AZ én börtönöm az örökkévalóság végéig.

Vajon a családom már rájött arra, hogy eltűntem? Hogyan magyarázza a Volturi az eltűnésemet? Valami nyomnak csak kell lennie… Reménykednem kell, hogy kijutok. Neil is veszélyben van. Én nem bízok a Volturiban. Ahhoz már túl sok mindenkinek ártottak. Nem hihetek nekik.

Annyira hiányzik a fiam. Amennyire ismerem, tudom magát hibáztatja. Még úgy is, hogy azt sem tudja mi történt. Remélem Netty-vel együtt boldogok lesznek.
Edward. Annyira szeretném, ha velem lenne. Azonban ezt nem kívánhatom neki. Ezt még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánom. Nem is tehetném, hiszen a Volturi elintézte… Elintézte… tűz, máglya és az én nyomom is ott van… Most világosodtam meg. Soha nem fogok innen kiszabadulni. A Cullen család és mindenki más is azt hiszi, hogy meghaltam. Örökre ittrekedtem.
Hiányozni fog az, hogy Alice a vásárlásával, míg Emmett a hülye beszólásaival nyaggasson. Mindenki hiányozni fog…

~°~

Az idő gyorsan telt. Már két hete, hogy itt vagyok, azonban a szobát még egyszer sem hagytam el. A torkom egyre jobban égni kezdett. Ez azonban elviselhető volt az érzelmi kínok mellett. Mindenki nagyon hiányzott. Tudtam, hogy csak rosszabb lesz. Hogy soha nem láthatom őket. Soha nem ölelhetem meg a fiamat. Soha nem mondhatom Edwardnak azt, hogy szeretlek.

Csak a kétségek maradnak semmi más. Mire kellek én a Volturinak, ha még ide sem tolja senki a képét? Miért nem vadászhatok? Mi értelme van az ittlétemnek? Ha nincs szükségük a szolgálataimra, miért tartanak fogva? Nem látom értelmét. Bár a Volturinál soha semmi nem a megszokott módon történik. Mivel az ígéreteiket úgy sem tartják meg…
Lehet, hogy már el is feledkeztek rólam. Hiába a vámpírmemória… Cullenékkel mi lehet? Vajon eszükbe jutok még? El nem felejthetnek… Talán, ha ritkábban gondolnak rám… vagy egyáltalán az lenne a legjobb, ha eszükbe sem jutnék. Neil boldog lehet kedvese, Netty mellett. Edward pedig talál magának egy hozzá sokkal illő vámpírlányt, mint én. Nem értettem, hogy egy olyan tökéletes teremtés, mint Edward, mit lát bennem…

Órákig feküdhettem azon a vacak ágyon, ami a börtönömben volt. Milyen kár, hogy nem vagyunk képesek az alvásra. Pár órányi öntudatlanság. Felébredhetnél másnap egy olyan hittel, hogy minden jóra fordul. Most mindez olyan, mint egy tündérmese. Az a legnevetségesebb az egészben, hogy mi is mesebeli lények vagyunk és mégis élünk…

A nap már jócskán lement, helyét a hold váltotta fel. Csillagok ezrei fénylettek a sötét égbolton. Egyszer csak kinyílt a fogságban tartó ajtó és két alak lépett be rajta.

Két alak, akikre egyáltalán nem volt szükségem. Félix és Demetri. Mind a ketten magabiztos léptekkel közelítettek felém. Megfogták a karjaimat és felemeltek. Éreztem, hogy Demetri átkarolja a derekamat. Félix a száját az enyémre nyomta.

Mit képzel magáról? Dühöngtem, őrjöngtem belül. Felvontam a fizikai pajzsomat, mire mindketten a vámpírbiztos falnak repültek. A számomra biztonságot nyújtó pajzsot továbbra is magam köré vontam.

A két mocsok felállt és újra megközelítettek. Ismét a láthatatlan falba ütköztek.
-Ugyan, Bella. Tudjuk, hogy te is akarod –mondta Félix ködös tekintettel.

Ez normális? Nem fogom Edwardot megcsalni! Mit képzel magáról, ki ő? Ne is álmodozzon.
-Úgyis megtörik előbb vagy utóbb –mondta Demetri. Az ő véleményére sem voltam nagyon kíváncsi.
-Remélem előbb –mondta még mindig a vágytól el-elfúló hangon Félix.
-Mit képzeltek? –sziszegtem.

Úgy beszéltek rólam, mint valami tárgy. Nem vagyok egy rongybaba, akit ide-oda dobálhatnak. Nem arra teremtettem, hogy kihasználjanak. Sem arra, hogy két idióta vámpír rajtam élje ki szexuális vágyaikat. Mintha nem lenne több nő Volterrában nem? Senkit nem kívánok a helyembe, nem erről van szó.

Újra megiramodtak felém. Nem tudom, hogy figyelmetlenségem, vagy a vadászat elmulasztása okozta pajzsom gyengülését. Ők is észrevették, hogy már nem bírom tovább tartani magam körül a pajzsom, így egyre gyakrabban és erőteljesebben próbáltak áttörni a magam köré épített falon.

Úgy estem a földre, mint egy gerinctelen élőlény. Kihasználtatva és megalázva éreztem magamat. Mint akit a sárba tiportak. Sírni lett volna kedvem, de még ahhoz sem volt erőm. Tehetetlenül hevertem a padlón két szexéhes vámpír alatt, akik ezt ki is használták.

Félix elkezdte a nyakamat csókolgatni, amitől nem dobogó szívem szerint hánytam volna, e erre is képtelen voltam. Bénának éreztem magamat. Félix rányomta ajkait az enyémekre és durván ostromolni kezdett. Mivel nem válaszoltam csókjára, fejemnél fogva erősebben magához rántott, szinte már követelte válaszomat. Mivel nem érkezett, lekevert egy pofont.

-Csókolj vissza! –parancsolta. A hangja távolról érkezett. Éreztem, amint megszabadít ruháimtól, majd durván belém hatolt. Torkából morgások és nyögések szakadtak fel. Nekem sikítani, sírni, ordítani lett volna kedvem.

Azt hinnénk ennél rosszabb, már nem jöhet, hát ott van a másik vámpír. Mindenféle kertelés nélkül „tért a lényegre”. Kezei durván érintették fedetlen testemet ott, ahol érték.

Megalázva otthagytak a földön. Tudtam, hogy ezentúl nem lesz többé paradicsom, csak a pokol marad…


Jó hétvégét ;) Puszi: Doree