22. fejezet- Elszabadul a pokol

Sziasztok! Meghoztam a frisst! Végre itt a hétvége! Nem is tudom, hogy mit írjak, ez is egy fontos fejezet lesz. A függővégért előre is bocsi, de itt a vége előtt pár fejezettel nem hagyhattam ki! NE öljetek meg, mert akkor nem tudjátok meg mi lesz a vége! Aminél még mindig nem árulom el, hogy szomorú lesz-e vagy sem...

Köszönöm a sok kommentet és a 35 rendszeres olvasót!
Nagyon örülök amúgy, hogy tetszik a történet xD
Néha úgy utálom, hogy egyeseknek milyen jó megérzései vannak!


22. fejezet- Elszabadul a pokol

(Edward szemszöge)


Azt hittem, hogy itt menten nekimegyek ennek a korcsnak. Hogy jön ő ahhoz, hogy ilyeneket feltételezzen. Az apjával együtt… Tudom mi áll a szerződésbe. Ó pont én ne tudnám?
Nem az ő feladatuk az emberek védelmezése? Mégis rengeteg halandó veszti életét, mert nem végzik jól a munkájukat.
Ahhoz bezzeg értenek, hogy utánunk ugráljanak. Pont utánunk. Mintha eddig nem tartottuk volna be a szerződést…


„Edward nyugalom. Gondold át a helyzetet. Ez egy temető.” –üzente gondolatban Jasper, majd éreztem, hogy a nyugalom eláraszt, de ezzel pont az ellenkező hatást érte el nálam.

„Edward! Neee! Ne támadd meg!” –sikította Alice gondolatban.

„Fiam higgadj le. Ez nem megoldás!” –Carlisle.

„Végre egy kis bunyó. Hajrá Edward!” –Emmett.

„Edward, kedvesem gondolj Bellára is… Bella? Hol van?” –Esme.

Ez a gondolat volt az, ami észhez térített. Felegyenesedtem. A családom gondolatai először nyugodtak voltak és fellélegeztek, de csak egy pillanatra.
Körbenéztem, de a temetőben Bella nem volt sehol. Hová tűnhetett?


-Hol van Bella? –nyögtem ki nehezen.
-Már hol lenne, hiszen itt van mellettem… -mutatott oda Emmett, de arcáról lefagyott a mosoly, amint meglátta az üres helyet.

-Ó, Istenem! –mondta Esme, majd a kezét a szája elé kapta.
-Meg kell keresnünk! –jelentette ki Carlisle a nyilvánvalót. –Hajlandóak vagytok segédkezni? –fordult a kutyusok felé.
-Persze. Belláért bármit! Ha már erről is ti tehettek –itt egyöntetűen mindenkiből egy morgás szabadult fel. Még van pofája minket hibáztatni…
-Megyek és szólok a falkának. Azzal elindult az erdő felé és pár másodperccel később lehetett is hallani az anyagszakadást.


A feszült csendet egy hatalmas dörgés törte meg. Mintha az idő is ellenünk szövetkezne. Érezni lehetett a levegőben, hogy az eső pár percnyire van.
Ha elkezd zuhogni, akkor elveszítünk minden nyomot.


-Oszoljunk szét! –mondta apám, majd el is tűntem.
Hallottam még beszélgetés foszlányokat, de semmi egyéb.

Rohantam, mintha az életem múlna rajta, mert így is volt. Bella jelentett számomra mindent. Nem élhetek nélküle.
Istenem, miért keveredik folyton bajba? Miért nem bír egyszer elülni azon a formás popóján?

Követtem az illata nyomát, azonban egy idő után eltűnt. Az eső elmosta. Remek. Még csak a gondolatait sem hallom. Nem tudom, hogy jó irányba megyek-e vagy sem. Ha Bella lennék, hova mennék?
Istenem, már így kell gondolkoznom? Nincs más választás…


(Bella szemszöge)

Remek. Tökély. Ez az állapot maga a tökéletesség. Nem igaz… most már az eső is rákezdett. Hát ez nem az én napom az biztos.
Az ég dörgött. Olyan, mint egy égiháború. Az eső zuhogott, mintha ez lenne az örökös feladata. Mintha soha meg nem akarna szűnni.

Kellett nekem elmenni a Cullen család mellől. Utólag belátva, tényleg hülyeség volt, de áhh… Annyira kusza vagyok. Még én magam sem igazodok ki magamon…

Az eső viszont tényleg jót tesz... olyan akár… az álmomban.
Nem, az nem lehet, hogy megálmodtam előre a dolgokat… Nem, ez képtelenség!

Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, hogy elbotlottam. Azonban ne, érdekelt, felálltam és mentem tovább, amíg…:

„− Csak nem megérkeztünk? − kérdeztem zsörtölődést színlelve.
− Majdnem. − Elmosolyodott, érzékelte megváltozott hangulatomat. − Látod ott elöl a
világosságot?
Hunyorogtam.
− Uhm, látnom kellene? Elvigyorodott.
− Lehet, hogy a te szemednek innen még túl távoli.
− Ideje szemorvoshoz mennem − morogtam, mire Edward még szélesebben vigyorgott.”

Egy emlékkép. Úgy látszik, hasznos volt az erdőbe jönni. Megengedtem egy fintort, majd ballagtam tovább előre, de hirtelen meg is torpantam. Ezt nem hiszem el!
Pont ott álltam, ahol az emlékképben is! Minden bokor, fa a helyén volt. Ahogyan előre mentem, úgy kezdett világosodni. Most végre megtudhatom, hogy mi az a hely, amiről már annyit hallottam, láttam, álmodtam…

Már annyira kíváncsi voltam, hogy futásnak eredtem, de ennek azonban meg is volt a gyümölcse. Míg az előbb egy kis karcolással megúsztam, most a jobb tenyeremet elég szépen felhorzsoltam. Éreztem is a vér émelyítő szagát. Kíváncsiságom, azonban most is felülkerekedett rajtam. Felálltam, most viszont lassabban közelítettem meg a helyet.

Amint kiléptem a fák árnyékából, az eső még jobban ostromolta testemet. Ez azonban nem nagyon foglalkoztatott. A döbbenettől szerintem még a szám is tátva maradt. Ennél szabályosabb kört, még körzővel sem lehet rajzolni. A fák mintegy kerítés, körbevették ezt a csodálatot. Az ámulatból felébredve közelítettem a kör középpontja felé.

Azonban légzésem nehézkessé vált, mert az események hirtelen pörögtek a szemem előtt. Térdre rogytam a fűbe, majd átadtam magamat a „filmnek”.

„− És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba... − suttogta, és én lesunytam a fejem,
nehogy meglássa, milyen boldog izgalmat keltett bennem ez a szó.
− Micsoda buta bárány! − sóhajtottam.
− Micsoda beteg, mazochista oroszlán! − Megint az árnyas erdő felé bámult, én meg azon
töprengtem, hová ragadhatták a gondolatai.”

Meg sem tudtam emészteni, már jött is a következő:

„− Azon gondolkodtam, amíg futottam... − Elhallgatott.
− Remélem, azon, hogyan kerüljük el a fákat!
− Buta Bella! − kuncogott. − A futás a második természetem, nem kell gondolkodnom
rajta!
− Felvágós! − morogtam újra. Elmosolyodott.”

Aztán…

„− Azon gondolkodtam, hogy van valami, amit szeretnék megpróbálni!
− És azzal újra a két keze közé fogta az arcomat.
Elakadt a lélegzetem.
Aztán hideg, márvány ajkát nagyon gyöngéden az enyémhez érintette.
Amire egyikünk sem számíthatott, az az én reakcióm volt.”

Mindegyik emlékben Edward és én szerepeltünk. Most már megismertem. Azonban ez a pillanatnyi nyugalmam nem tartott sokáig.

„− Eltörött a lábad, négy bordád, van egy-két repedés a koponyádon, horzsolások a bőröd
minden egyes négyzetcentiméterén, és jó sok vért vesztettél. Többször is kaptál
vérátömlesztést. Nem mondhatnám, hogy kedvemre volt, mert egy időre egészen
megváltozott a szagod!
− Legalább részed volt egy kis változatosságban!
− Nincs rá szükségem. Én a te illatodat szeretem.
− Hogy bírtad megtenni? − kérdeztem csöndesen, és Edward rögtön tudta, mire gondolok.
− Magam sem tudom. − Elfordította a tekinteté.”

Most egy emlék Alice-szel.

„Alice előre ugrott hogy üdvözöljön, tündér arca valósággal ragyogott
egyenes fekete frizurája alatt.
- Boldog szülinapot, Bella!
-Shh! - Sziszegtem, miközben gyorsan körbekémleltem nem hallotta-e esetleg meg valaki más is a
parkolóban.Az utolsó dolog amire vágytam az volt, hogy örömünnep törjön ki e lehangoló esemény
alkalmából.”

Újra Edward

„- Szóval, ha már nem engeded, hogy megvegyem neked az Audit, lenne valami aminek
örülnél a születésnapodra?
A szavak suttogásként érkeztek: - Tudod mire vágyom!
Mély ránc futott végig márvány homlokán.”

"-Viszlát, Bella! – mondta azon a csendes, békés hangján. "

Ez volt az utolsó lassú emlékkép, majd a film tovább folytatódott. Minden egyes perc visszatért az életebe. Mindenre emlékszem! Minden Edwaddal töltött időre. A kiskoromra. Arra, hogyan is kerültem Forks-ba. La Push. Az iskolai bál. A balett terem. A születésnapi party. A baleset. Minden egyes dologra emlékszem!


Én szeretem Edwardot!


(Emmett szemszöge)

Mindenhol keresem a mi kis Bellánkat, de semmi. Ez a rohadt eső sem segít. Ázunk, akár egy kutya. Bezzeg az illatokat nem érezzük. Semmi. Sehol sem érzem az illatát.

A lábnyomokat is ha volt, a drága jó eső elmosta. Abban biztosak voltunk, hogy a hugi az erdőbe jött, de tovább nem jutottunk…


(Jasper szemszöge)

Mindenki kétségbeesett érzését érzékelem, de semmi mást. Állatok szívverését hallom, azonban akiét keressük, az övé rejtett. Érzem az állatok bódító vérét. Nehéz az önkontroll, de most egy családtag forog veszélyben. Az erdő egyedül, egy emberi lény számára halálos lehet.
Még bele gondolni is rossz.
Régebben, a vámpírok kiképzésében sok tapasztalatra tettem szert,azonban most minden hiába, Ha nincs egy lábnyom, egy szívverés, érzelem vagy illet, akkor ez felesleges…
Bella illatát, nem azonban idegen vámpír szagát éreztem.


(Rosalie szemszöge)

Nem igaz. Előbb az apja, most meg lehet, hogy ő maga. Mi lesz, legközelebb Bella temetésére megyünk? Mi van, ha összetalálkozik egy nomád vámpírral?
Amilyen szerencséje van, az elsőbe belebotlik…

Most, mikor végre újra boldogok lehetnének Edwarddal…


(Alice szemszöge)

Miért nem látok semmit. Itt vagyok megáldva a jövőbe látással, még sincs egy aprócska látomás sem, amin elindulhatnánk, ha már az időjárás így közbevágott.

A legjobb barátnőm, a testvérem élete a tét. Aki sebezhető és törékeny.
Mióta visszajöttünk, annyi bonyodalom és gond várt ránk… Most Edward és Bella is végre boldog... Remélem megtaláljuk, mert annak nem lesz jó vége.
De miért nem látok semmit. Az egyetlen dolog, amit nem érzékelek, azok a …farkasok… Netán közük lenne a jövőnkhöz?

Nem volt időm ezzel a kérdéssel, mert idegen vámpírokat éreztem, így követtem a nyomukat…


(Edward szemszöge)

Néhányszor elcsípem a testvéreim gondolatait, de mindegyikbe ugyanaz van, akár az enyémben… kétségbeesés. Mennyire felemésztő ez az érzés. Egy ilyen „legyőzhetetlen” lány, mint a vámpír, ennyire meginog ez alatt az érzés alatt.
Félelem, aggódás. Egyszerre ennyi érzés egy lélektelen szörnyben…

Azonban egy valami nagyon aggasztott. Mindegyik családtagom gondolatai között szerepelt egy (vagy több) ismeretlen vámpír illata. Ha pont vadászás céljából járják az erdőt, akkor Bella tényleg nagy veszélyben forog.

Követtem a családomat az illat nyomába, amihez egy gyorsan dobogó szív is társult. Mivel gyorsabb voltam a többieknél, ezért követtem az illatot és elértem a rétünkre. Ahol minden kezdődött. Lehet, hogy itt lesz vége is?


(Bella szemszöge)

Annyira örültem, hogy visszakaptam az emlékeimet!
Az összes közös percünket! Ha kijutok innen, akkor végre boldogan élhetünk.. vagy sem…
Ezt a gondolatot akkor hessegettem el, amikor észrevettem, hogy nem vagyok egyedül.

Felpillantottam és egy vörös démonnal találtam szembe magamat. De nem volt egyedül. Ha 15-20 vámpír nem volt, akkor egy sem. Éreztem, itt a vég.

-Victoria –suttogtam.
-Hát emlékszel rám, kedvesem? –kérdezte merő gúnnyal a hangjában. –Elég kitartó vagy hallod-e? Először James elől menekülsz meg a vámpírjaidnak köszönhetően. Másodszorra Laurent-et intézték el a dögök. Akkor már azt hittem, hogy megleszel, de úgy látszik tévednem kellett… Azonban, most nincs esélyed menekülni –vigyorgott, de elehet, hogy inkább vicsorgott.

-Riley! –szólt Victoria, mire az említett elő is lépett. –Fogd meg! –adta ki az utasítást. Egy pillanattal később éreztem, hogy egy kar erősen megragad.
-Elég volt! –kiáltotta egy bársonyos hang, majd elszabadult a pokol…

Ez megér 1-2 komit?
puszi: Doree