Húsvéti ajándék, miniregény :D

Sziasztok! Nos, igazság szerint ezt a miniregényt egy versenyre írtam, de gondoltam felrakom nektek, mint húsvéti ajándék :D 2 fejezetet ma, egyet pedig holnap :D
Ez egy Titanicos story, amit ráadásul a Titanic betétdala a My heart will go on alatt írtam :D
A versenyt az alábbi oldal rendezi:

http://netty-blogja.blogspot.com/

A fejezetek nem a leghosszabbak de nem ez a lényeg xD

Szereplők: Edward Masen
Elizabeth Swan
Carlisle Cullen
Bár a történet 1912 –ben játszódik és eredetileg Edward 1918-ban lett 17 éves, ebben a töriben már most annyi Elizabeth-tel együtt, aki amúgy, tisztára úgy néz ki, mint Bella (mert ős is, csak az Elizabeth régiesebb név) Itt Edward még ember!

1. fejezet

1912. április 14. (az ütközés napja)

(Edward szemszöge)

A nap megvilágítja a nyílt óceánt. Olyan, mintha ezer gyémánt ragyogná be a vizet. A déli órákban járhatunk, mivel a nap magasan az égbolt közepén helyezkedik el. 1912 április 16 –ára végre elérjük úticélunkat.


Ekkor még senki sem gondolta, hogy ez lesz az első és utolsó útja a hajónak.
Éppen Írországból tartunk New York –ba, immár néhányadik napja.
A fedélzeten 2207 utas tartózkodik és én mégis azon szerencsésnek mondhatom magamat, hogy a világ legnagyobb utasszállító hajóján lehetek.

Jelenleg itt tartózkodik, az egyik nemesebb családból származó hölgy is, Elizabeth Swan.
A legszebb hölgyek közül is a legszebb. Kecses járású, okos és a többi nemessel ellentétben egyáltalán nem kicsinyli le az alsóbb rétegeket.

Egy napernyő társaságában járja körbe a hajófedélzetet.

-Jó napot, kisasszony. Milyen csodás napunk van ma –mondtam mosolyogva.
A hölgy felnézett rám, majd szintén elmosolyodott.
-Igen valóban az.

(Elizabeth szemszöge)

-Jó napot kisasszony –hallottam egy ismerős hangot, majd a fejemet odafordítottam.
Megláttam az egyik fiút, aki általában rajzokat készített mindenkiről. Szája csibészes mosolyra húzódott, ami engem is arra késztetett, hogy felfelé görbüljön a szám.
-Igen, valóban az –mondtam. Bár alacsonyabb „rétegből” származó fiú lehet, mégsem annak megfelelően viselkedik. Sokkalta udvariasabb, mint az összes itt tartózkodó nagyúr.

-Kegyed, ma nagyon csinosnak mondható –bókolt kedvesen, aminek hatására elpirultam. Nem értem, hiszen eddig egy férfi sem hozott ily helyzetbe. Ő viszont már az első alkalomtól fogva, udvarias mindenkivel. Nem társalogtam vele valami sokat, ő mégis különösebb volt a többieknél.

-Köszönöm. Mondja, maga talán valami művész? Gyakorta látom, hogy rajzolgat, vagy akár zongorán játszik –mondtam, ezzel beismerve, hogy gyakran bámulom, úri hölgyekhez egyáltalán nem méltóan.
-Igen, valóban szeretem a művészeteket. Amennyiben Ön is benne van, játszhatnék valamit magának –ajánlotta. Kezét kinyújtotta felém, amit örömmel fogadtam el.
Beinvitált az egyik báltermébe a hajónak, ami meglehetősen nagy volt. A terem közepén volt megtalálható egy emelvényen a hatalmas versenyzongora.
Edward felkísért engem, majd maga mellé ültetett. Elkezdett játszani egy számomra ismeretlen dalt. Minden egyes dallam magával ragadott. Annyira csodás egy mű, hogy meg is könnyeztem. Viszont azt is fel véltem fedezni, hogy eme művet még sehol sem hallottam.
-Mondja, én tévednék vagy ezt a dalt valóban maga alkotta? –kérdeztem.
-Nem, teljesen jól látja. Eme mű is a sajátjaim közé sorolható –válaszolta készségesen.

-Ha megkérném rá, mesélne magáról? –kérdeztem. Hangomban fellelhető volt az érdeklődés.
-Egy ilyen hölgynek lehet nemet mondani? Ezer örömmel mesélek magának…

Rengeteg mindent megtudtam ezáltal eme férfiról. Meg kell, hogy valljam, teljesen lekötött az amit mondott és ahogyan mondja. Az órák teljességgel repültek! Az ember észre sem veszi, már is alkonyodik.

A hajóorrhoz sétáltunk. A menetszél kellemes volt, akárcsak az idő, kora tavasz ellenére.
Nem tudtam mire vélni, amikor karjait derekamra rakta és felemelt a korlátokra. Mögém lépett.
-Engedje el a korlátot –kérlelt. –Ne aggódjon, én vigyázok magára –szavaiban benne volt az ígéret pecsétje. Ha akartam volna, se tudtam volna megkérdőjelezni. Bíztam benne.
Karjaimmal elengedtem az említett darabot. Ő ígéretét betartva megtartott engem.
-Hunyja le a szemét! –kérlelt. Miért ne tettem volna azt, amit mond?
Karjaimat széttárta. Az érzés olyan volt, akár a repülés. Felemelő. Úgy éreztem, hogy a lábam sem érinti a talajt.

Egyikünk sem szerette volna megtörni a pillanat varázsát, de az időnk véges.
Miután segített leszállni, és szemeibe néztem, némely érzéseket tisztán ki tudtam venni.
Most döbbentem rá, hogy én is így érzek iránta. Ajkaival közelített felém, majd egy csókban forrtunk össze.
Szenvedélyes, mindent elsöprő csók volt. Abban a percben úgy éreztem, semmi sem állhat közénk.

Kellemes Húsvéti Ünnepeket és a lányoknak sok locsolót kíván: Doree