24. fejezet (1.rész) –Minden vég egy másik kezdet…

Sziasztok! Jó hírrel szolgálok! Húzom az agyatokat és még egy fejezet lesz!A fejezet végén, majd fűzök hozzá még egy-két dolgot... *ördögivigyor*

Nah köszönöm a sok-sok komit és azt, hogy el akartok tenni lába alól :D Mivel most 2 fejezet lett az egy helyett, ezért ez egy picurkával rövidebb lett *ártatlanul néz mielőtt leüvöltitek a fejét*
Ha meg lesz a 10 komi, akkor elvileg holnap hozom a befejező részt, majd az epilógust :D



24. fejezet (1.rész) –Minden vég egy másik kezdet…


(Bella szemszöge)

Sírás. Mennyi élőlény képes így kimutatni az érzéseit. Ha kiadjuk magunkból a gondokat, akkor állítólag jobb lesz. Azonban ezek mégsem segítenek. Már csak azért sem, mert nem képes minden élőlény, teremtmény, lény a könnyezésre. Ott vannak a vámpírok. Nekik marad a néma rázkódás.
Most is eme hangokat hallom?
Nem, hiszen ahol most vagyok az a menny lenne? Ott angyalok vannak. Akkor ők sírnának?
De az ő feladatuk az, hogy elhozzák a megnyugvást. Azonban itt érzem a fájdalmat.
Azt mondják, a halál békés, könnyű, megváltó. Én nem ezt érzem. Még több fájdalmat, sőt ürességet. Mintha az egyik felemet valaki kitépte, elvitte volna…


Pillanatok alatt pergett le előttem az életem. Akkor meghaltam? Azok az emlékek, amelyeket nem régen kaptam vissza, most újra látom. Igaz, társulnak mellé újabb és újabb képek is a gyermekkoromból.


Egy fénysugár után, újra sötétséget érzékelek, majd olyan érzésem támad, mintha lebegnék. Nemsokára magam előtt láthatom a Forks-i erdő egy részét. Akkor mi történik?
Újra a saját lábamon állok. Nem tudom merre megyek, csak követem az ösztöneimet.


Futásnak eredtem. Nem figyeltem, ezért nekimentem egy fának… Vagyis neki mentem volna, ha nem lépek át rajta. Akkor én, most valami szellemféleség lennék?
Ezen gondolkoztam, míg újra meg nem hallottam azt a sírós hangot. Követtem a hang forrását, míg egy tisztásra nem értem. Nagyon ismerős volt… Persze! Hiszen Edward és a családja ide hozott baseballozni.
Most is a pálya szélén, álltak, azonban nem a megszokott ruhában. Mindegyikükön volt sérülés, amit néhol a sérült ruha fedett fel. A farkasok is megjelentek. Odasiettek a Cullen családhoz, akik egy kört alkotva, valami körül guggoltak.


-Bella! Bella, kérlek ébredj fel! –sírta egy angyal.
Közelebb mentem és rájöttem, hogy az angyal nem mást, mint Edward. Életem szerelme. De miért hívott? Hiszen nem látja, hogy itt állok mellette?

Végigsimítottam bronzvörös haján, azonban kezemet semmi sem fogta fel. Tehát, akkor itt a vég? –kérdeztem magamtól.


-Persze, hogy megengedjük! –jött ki ember alakban a fák mögül Jacob.
-Vigyétek innen Edwardot! Vigyétek vadászni! Alice, te pedig menj a táskámért! –kiáltotta Carlisle, majd egy test fölé hajolt. Jobban megnéztem, hogy ki is az. A test nem másé volt, mint az enyém.

-Hogy kérheted, hogy hagyjam itt? –üvöltötte Edward kikelve magából.


Még életemben nem láttam ennyire kétségbeesettnek. Akkor sem volt ilyen, amikor James-től mentettek meg…
Még láttam, ahogyan elvonszolják kedvesemet, majd újra Carlisle-nak szenteltem minden figyelmemet.

Láttam, ahogyan próbálja újraéleszteni a testet, vagyis a testemet. Hirtelen elsötétült minden, majd újra zuhanni kezdtem… Tehát nekem tényleg végem. Már soha többé nem ölelhetek senkit. Már soha többé, nem mondhatom Edwardnak, a legfontosabbat, hogy szeretem…



(Edward szemszöge)


Ijedten fordultam Carlisle –hoz.

-Mondd, hogy nem! –kérdeztem csendesen.
-Edward, állj félre! Hívd a többieket, vagy fuss haza a táskámért! –mondta, miközben még egyszer megnézte Bella pulzusát, ami csak nem akart mutatni valamit magából…
-Nem hagyom itt! –jelentettem ki makacsul, amikor egyre több léptet hallottam meg.
Gondolom a testvéreim lehettek azok.
Egy kezet éreztem a vállamon, azonban tekintetemet egy percre sem vettem le kedvesemről.


Mi lesz, ha meghal? Át kell változtatni, most!
-Carlisle! Változtassuk át! –győzködtem kétségbeesetten.
-Ha nem dobog a szíve felesleges, mert nincs, ami a mérget szállítsa! –mondta.
-Vigyétek innen Edwardot! Vigyétek vadászni! Alice, te pedig menj a táskámért! –kiáltotta Carlisle, majd a test fölé hajolt.
-Hogy kérheted, hogy hagyjam itt? –üvöltöttem. Életemben nem kiabáltam még az apámmal. Nem tudom mi ütött belém.


-Persze, hogy megengedjük! –jött ki ember alakban a fák mögül Jacob. Gondolom a testvéreim kérték meg arra, hogy megengedjék Bella átváltoztatását.

Éreztem, hogy Emmett és Jasper közös erővel megragadnak és minél messzebbre húznak kedvesemtől. Lehet, hogy elkéstem. Lehet, hogy soha többé nem láthatom, ahogyan rám néz barna szemeivel.

Mintha az embernek –jelen esetben vámpírnak- ilyenkor lenne kedve vadászni. Nem tudom, hogy a fivéreim mennyi ideig ráncigálhattak, de nem messze egy szarvascsorda előtt mindannyian megálltunk. Ugyanis Esme és Rosalie is velünk jöttek.

-Hát, Öcsipók, ez nem hegyi oroszlán, de azért ez is megteszi –mondta Emmett. Most neki sem volt kedve a viccelődéshez…

Mivel úgy álltam ott, mint akinek a földbe gyökerezett a lába, ezért meglöktek. Mozgásom még így is halk volt. Az áldozatom észre sem vette jelenlétemet. Éreztem illatukat. Egy egész csorda állt a közvetlen közelemben. Illatuk égette a torkomat. Azonban még sem annyira, mint Bella illata. Csak álltam ott és szenvedtem.

Nem tudtam, hogy mit hoz a jövő. Ahhoz, hogy meghalljam apám gondolatait túl messze voltunk. Bíztam benne. Persze, hogy bíztam, hiszen minden okom meg volt rá. Lányaként szereti. Tudom, hogy mindent megtesz érte.

Még mindig nem vetettem magamat rá az áldozatokra, akik csendesen legelésztek. Torkom egyre jobban égett a szomjúságtól. Nem érdekelt, hogy az már fizikai fájdalmat okoz.
Azonban ezt a fajta szomjúságot ezáltal nem csak én éreztem, hanem Jasper is. Tudtam, hogy mit akar tenni. Gondolataiból kiolvastam. Azonban még sem tettem ellene semmit. Mögém lépett és meglökött. Már nem tudtam korrigálni szomjúságomat, így rávetettem magam az állatra.

A többiek is elmentek vadászni, kivéve Emmett. Tudtam, hogy nem akarnak egyedül hagyni, nehogy valami hülyeséget csináljak. Mindegyiküket megviselte a harc, rájuk fér a vadászat. Testüket több helyen is seb borította. Voltam olyan önző, hogy most is csak a saját gondommal törődtem. Ezzel megint visszatértem Bellához…


(Carlisle szemszöge)


Tudtam, hogy mindent meg kell tennem, hogy életben tartsam Bellát, a lányomat. Igen, mert annak tekintettem. De nem csak én, hanem a család többi tagja is.
Pulzusát megmértem, majd elküldettem Edwardot a többiekkel. Most inkább feltartana. Azonban a gond így is meg van. Érzem, hogy a szervezetébe került a vámpírméregből.
Miközben ezen gondolkoztam, kezem már járt. Újra kellett élesztenem. Csak akkor van esélye terjedni a méregnek. A többivel ráérek később is foglalkozni.


Már egy jó ideje próbálkoztam a életben tartásával, amikor már úgy gondoltam, hogy vége. Egy utolsó erőset rávágtam a mellkasára, majd fejemet lehajtottam.
Annyi ember életét képes voltam megmenteni, a saját lányomét mégsem.
Hirtelen hátra borultam. Először nem tudtam, hogy mi történ, majd akkor jöttem rá, hogy Alice ugrott a nyakamba és döntött le szó szerint a lábamról…

-Mi az Alice? Minek örülsz? Most veszteted el a legjobb barátnődet. Nincs okunk az ünneplésre…
-De van! Hallgasd! –mondta majd így tettem. Éreztem az egyre verdeső szívet, ahogyan pumpálja az elgyengült testet, hogy a vámpírméreg terjedhessen benne.

Vámpír lesz, de életben marad!
-Honnan tudtad? Láttad? –kérdeztem döbbentem.
-Amint eldöntötted, hogy mellkason vágod láttam, hogy életben marad! Már mindent láttam! –sikítozott örömében.
-Rendben, menjünk vigyük haza! –mondtam.
Óvatosan felemeltem lányomat, majd hazafelé kezdtünk futni.
Amint beléptünk a házba, felvittük az úgynevezett otthoni orvosi szobába és az ágyra fektettük, hogy még se kelljen a földön eltöltenie azt a három napot…


(Edward szemszöge)


Még egy szarvas után megvártam a többieket. Mindenki gondolataiban aggódást véltem felfedezni. Így még annyira sem tudtam elfoglalni magamat. Egy kicsit sem…
Mintha direkt csinálnák. Persze tudom, hogy ez hülyeség, de akkor is. Egyre több sajnálkozást hallok. De nem halt meg! Nem halhat meg! Nem engedem!

Lassan –legalábbis vámpírokhoz képest- lassan futottunk a Cullen villa felé. Tudtuk, hogy Bella nélkül az egész üres lesz. De reménykedni kell!

Carlisle és Alice is otthon voltak. Akkor… mindennek vége? -kérdeztem magamtól. Kinyitottam az ajtót. Két dologra lettem figyelmes.
Egy: Alice nem veti magát a nyakamba, hanem mind a ketten fent tartózkodnak.
Kettő: Hallok egy egyre jobban dobogó szívet.

Ez azt jelenti, hogy él? A hirtelen jött jókedvtől hatalmas mosoly terült szét arcomon, ami persze Emmett figyelmét sem kerülhette el.

-Mi az, van valami rajtam? –kérdezte. Többiek is értetlenül néztek és gondolataik, már a felém irányuló aggódásról árulkodtak.

„Semmi kétség, az Öcsipók meghibbant!” –Emmett.

„Mi ez a nagy öröm felőle? Szomorú érzés, az ilyenkor a megszokott…Lehet, hogy kezdek kiöregedni?” –Jasper.

„Szegény, Edward. Ennyire megviselte volna?” –Esme.

„Nem kérdés. Edward-nak elment az esze. Bella magával vitte oda, ahová került…” –Rosalie.

-Mindannyian tévedtek! Hát nem egyértelmű? –kérdeztem.
-Dehogynem, ezért nem értjük a jókedved, hiszen Bella… -kezdte Jasper, de félbeszakítottam.
-Igen, Bella él! Nem halljátok? A szívverését figyeljétek! –mondtam.

Reakciójukat már nem vártam meg, hanem mentem az emeletre. Berontottam a szobába és egy vigyorgó Alice-szel, valamint egy mosolygó Carlisle-lal találtam szembe magamat.
-Köszönöm –suttogtam.

A levegőben érezni a lehetett a vámpírméreg szagát a levegőben. Tehát átalakul. Már nem bánom. Inkább legyen mellettem örökké, mintsem hogy egy életen át nélkülözzem.

Nem tettem semmit, csupán leültem mellé. A családom a döbbenet után követett az emeletre.
-Tudtam én, hogy szívós a kiscsaj! –mondta Emmett. Nem láttam, csak hallottam, hogy fejbevágják.
Most ez sem érdekelt.
Kénytelen leszek megvárnia három napot, amíg felébred. Most már várok, ameddig kell, mert a lényeg, hogy együtt leszünk örökké.

~°~

(Jacob szemszöge)

Már a harmadik napja lesz, hogy megmérkőztünk a vámpírokkal. Természetes, hogy mi arattunk győzelmet. Bella miatt aggódtam. Arról kaptam hírt, hogy vámpír lesz belőle is.
Azonban nekem akkor is Bella marad. Még így is dobog iránta a szívem…


Gondolom nemsokára átalakul, így fogtam magamat és a Cullen házhoz mentem.
Levettem a nadrágomat az egyik fa mögött, majd farkassá alakultam. Nem siettem valami nagyon, mert tudtam: felesleges. Át fog alakulni, így a helyzet nehezebb lesz.

Bármennyire is lassan szerettem volna menni, nem szeltem valami gyorsan az erdőt. Azért akartam lassan menni, mert féltem Bella reakciójától. Persze, még msot sem emlékszik semmire. Azonban már kiderült, hogy farkasok vagyunk és ezzel megbántottam. A hazugságommal. Ráadásul miattam bajba is került. Ez nem a pontos kifejezés. Megsérült.

Már megbántam, hogy hazudtam neki. Mi lett volna, ha meghal? Akkor tudatlansággal, hazugsággal együtt? Inkább éljen a vérszívóval, mint sehogy. Hiszen, ha nem lennének Cullenék, akkor Bella sem élne. Hogy mondhattam azt, hogy Edward bántotta?

Miközben gondolkoztam átváltoztam és kopogás után beléptem a házba. Nem foglalkoztam senkivel sem.

Egyszer arra lettem figyelmes, hogy valaki kihajít az ablakon, amire automatikusan átváltoztam…

-Hogy tehetted ezt? Tönkre akartad tenni? Mit képzelsz, kivagy te?–üvöltötte Cullen…


Először is, mielőtt megölnétek, azért mert kétségek között hagytalak titeket napokig, szóljon mentségemre, hogy nem mondhatok el mindent. szerintetek hagylak álom nélkül? Valamilyen módon megoldom, hogy happy end legyen, ha kell a második könyvben... Ha kell akkor síron túl... Igen ezt célzásnak vehetitek, de nem a töri első részének boldog végére gondolok jelenleg. Hanem a harc kimenetelére :D Remélem leesett a harc gondolatom ;)
Ezért se öljetek meg, mert nem mondok semmit :D

Most pedig zárom soraimat, puszi: Doree