A múltam a jövőm 5. fejezet -Mindennek vége?

Sziasztok! Na, a múlt héten kipihentem magamat, szóval most újult erővel írtam meg a frisst. Nem lett olyan hosszú, de nagyon rövid sem. Pont jó. xD Nah, ugye az előző törimnél állt a komihatár. Itt is fog. Csak kevesebb. Mivel nem tudom, hogy mennyire szeretitek ezt a fanfickemet, ezért itt 7 db komment után lesz friss. Remélem tetszeni fog. Ez a fejezet sorsdöntő lesz.

5. fejezet –Mindennek vége?

(Neil szemszöge)

Ez a lány teljesen megbabonáz, pedig még nem is ismerem. Itt fekszik az ágyon és kínok között vergődik, míg én tehetetlenül végignézem. Minden egyes sikoltásánál, mintha kést döfnének a szívembe. Amint minden rendeződik, én esküszöm, hogy megölöm azt az állatot! Először anyu, most meg Netty.

Anyu! Vele meg mi lehet? Olyan önző vagyok, hogy megint csak magammal törődök. Bella már közel 70 éve szenved velem. Miattam menekülünk állandóan a Volturi elől. Sokkal könnyebb lenne, ha megtalálnék, ha megölnének.

Úgy döntöttem, hogy egy kicsit magára hagyom Netty-t, mert anyuval is foglalkoznom kell.
Amint kiléptem a szobából, Jasperrel találtam szembe magamat.

-Miért van bűntudatod? –kérdezte elkínzott hangon.
-Az életem miatt. Miattam anyu majdnem meghalt. Miattam kell most vámpírként élnie. Soha nem lehet normális élete! Én tehetek arról, hogy menekülünk a Volturi elől már lassan 70 éve. Mindig csak bajt okozok mindenkinek! Ráadásul én most is önző módon a saját magam életével foglalkozok, nem pedig anyuval, aki még meg is sérült! –mondtam.
-Ne mondj hülyeségeket! Szerinted Bella megtenne érted mindent, ha utálna, vagy neheztelne rád akármiért is? Szerintem ő is éppen annyira örül a te boldogságodnak, mint más. Ráadásul ő sincs egyedül, mert Edward ott van vele. Ha tudnád mennyire odavannak egymásért… Néha eléggé zavaró érezni azt, amit más… A Volturival meg nem foglalkozz! Inkább menj szépen vissza Netty –hez! Még vár rá pár nap szenvedés –itt grimaszolt egyet. Szegény, neki át kell éreznie most Netty fájdalmát is.
-És mi lesz azzal a mocskos állattal? –szűrtem a fogaim között.
-Emmett és Rosalie a nyomába eredtek, de egy idő után minden nyomot elvesztettek.

Válaszképpen csak bólintottam. Visszamentem a vendégszobába kedvesemhez és leültem mellé.

(Bella szemszöge)


Amint visszaértünk a házhoz Edward rögtön felvitt az emeletre. Leültetett az ágyamra és mellém ült.
-Köszönöm, hogy hazahoztál, de a saját lábamon is képes lettem volna futni, elhiheted.
-De azért így még is kényelmesebb volt, nem gondolod? –kérdezte.
Válaszképpen csak megcsókoltam.
-Nekem most haza kellene mennem. Megnézem, hogy ott hogyan alakulnak a dolgok.
-Netty átváltozásáról, vagy Netty és Neil szerelmi életéről beszélsz? –kérdeztem.
-Is-is –vigyorgott.
-Rendben, menj, de siess vissza! Addig elmegyek lezuhanyozni –mondtam majd fel is álltam és elmentem a fürdőszobába.

Megint a legforróbbra állítottam a csapot, de még így is hidegnek éreztem. A hajamat is megmostam. A lábamon lévő harapás még mindig égetett, de már feleannyira sem, mint az elején. Kíváncsi vagyok, hogy most mi lett azzal az állattal? Szívem szerint megöltem volna, de Netty élete fontosabb volt. Vajon hol tarthat az átalakulása? Emlékszem, amikor én változtam át, mennyire rossz volt, hogy nem tudom, mi történik velem. Az a 3 napi tudatlanság.
Az a lényeg, hogy a fiam mellette van. Végre ő is megtalálja a boldogságot. Annyit szenvedett már. Ráadásul a bűntudata… Hiába mondom neki, hogy a létem során ő volt az egyetlen jó dolog, erre mindig csak azt mondja, hogy elvette tőlem a normális élet lehetőségét…

Pedig én szeretek vámpír lenni. Főleg most. Mióta megismertem Edward –ot, sokkal boldogabb vagyok. Így még jobban örülök a vámpír létnek. Ha nem lennék halhatatlan, vele sem ismerkedtem volna meg…

Úgy éreztem, hogy eleget „áztattam” már magamat, így elzártam a csapot és kimásztam a zuhany alól. Megtöröltem magamat nagyjából, a hajamat is kifésültem, azonban nem töröltem meg.

Kiléptem a fürdőből és Edwardot láttam a könyvespolcom előtt. Valamit nagyon tanulmányozott, mert nem vette észre, hogy bejöttem.

-Mi érdekeset találtál? –kérdeztem, karba tett kézzel.

Végre rám emelte a tekintetét. Láttam, ahogyan szeme fokozatosan sötétül el. Ha nem láttam volna a saját két szememmel el sem hiszem, hogy a szája is nyitva volt.
Éreztem, ahogyan az egyik vízcsepp legördül a nyakamnál egészen a törölköző széléig.
Még mindig reakcióit figyelve, nyelt egy nagyot, majd rázott egyet a fején.
Amolyan kitisztításképpen.

Gyorsan átszelte a köztünk lévő távolságot. Átölelt, én pedig fejemet mellkasára hajtottam. Most nem volt szükségem ennél többre. Csak rá. Egy kis nyugalomra.
-Mindjárt jövök, csak felveszek valamit –mondtam és már indultam is volna a gardróbom fel, ha két kar nem fonódik a derekam köré.
-Nekem így is jó leszel –suttogta, de hangján hallani lehetett, hogy mosolyog.
-Efelől semmi kétségem sincs –mondtam én is mosolyogva.

Otthagytam, majd bementem szekrényembe és magamra kaptam valami kényelmes ruhát. Amikor visszaértem Edward az ágyamon feküdt és a plafont tanulmányozta. Odafeküdtem mellé, mire magára vont. Éreztem, hogy egy puszit lehel a hajamra, ami még mindig vizesen omlott vállaimra.

Így feküdhettünk újabb éveknek tűnő percekig, de előbb-utóbb minden jónak vége lesz.
-Szeretném megnézni, hogy mi a helyzet Neilékkel –törtem meg a cseppet sem kínos csendet.
-Rendben. Hihetetlen! Ekkora ragaszkodást, szenvedélyes szeretetet még csak Esménél láttam –mondta.
-Igen. Nagyon szeretem őt. Bármire képes lennék érte. Bár Neil néha tényleg eléggé makacs és önfejű, akkor is az én fiam –mondtam.
-Hát a makacsságát volt kitől örökölnie –mosolygott Edward.
-Nah, köszönöm szépen –tettetem a durcást, mire felnevetett. Végigsimított arcomon, majd lágy csókban forrtunk össze.
Újabb csend következett, aminek szintén én vetettem véget:
-Ígérj meg nekem valamit! –kezdtem.
-Attól függ, hogy mit kérsz –mondta óvatosan.
-Arról lenne szó, hogy akármennyire is szeretem a fiamat, egy idő után újra el kell költöznünk. Folyamatosan menekülünk a Volturi elől. Félek, ha egyedül maradna, akkor valami történne vele.
-Miért maradna egyedül? Itt vagyunk neki mi és te is –mondta értetlenül Edward.
-Én elhiszem. Épp ez az, amit szeretnék kérni. Mivel nem könnyű dolog az állandó költözés. Sem lelkileg, sem amúgy. Ha bármi történne velem, akkor kérlek vigyázzatok rá! –mondtam a végét szinte már könyörögve.
-Ne beszélj butaságokat! Nem fog történni semmi! –mondta kedvesem.
-Ígérd meg –néztem szemeibe.
-Rendben… –suttogta.


~°~


Az idő nagyon gyorsan telt. Már két hete, hogy Cullenék ideköltöztek és fiam is megtalálta a boldogságot. Netty átváltozott. A hírt, hogy vámpír lett elég könnyen fogadta. Már régen el is kezdtük őt rászoktatni a vegetáriánus életmódra. Örültünk, hogy ő is ezzel a lehetőséggel él. Én pedig főként, mivel látom Neil szemében a boldogságot.

Sebastien azóta sem bukkant fel, legnagyobb szerencséjére. Féltettem a fiamat, de mindenki megmondta, hogy felesleges.
Esme, Rosalie és Alice, rengeteget foglalkoznak a fiammal, Netty-n kívül. Olyan számukra, mintha a saját gyerekük lenne.
Esme imád neki főzni. Alice mindig elcipeli vásárolni. Rosalie pedig, hát vegyítve a kettő.
Emmett továbbra is a magánéletemmel humorizál és bánja, hogy nem volt alkalma egy kis bunyóra.
Carlisle a kórházban szorgoskodik, ahol a nővérek és a betegek egyaránt csorgatják utána a nyálukat.
Jasper. Hát ő csak maradt Jasper.
Edwarddal mi is nagyon jól megvagyunk. A legutóbbi eset óta nem fordult elő semmilyen vita sem közöttünk. Olyanok vagyunk, akár a szerelmes tinik, pedig már jócskán a 100 fele közelítek én is. Úgy érzem, benne megtaláltam az igazit. Edward olyan számomra, mint a másik felem. Mint a szívem, a lelkem. Aki nélkül nem vagyok képes élni.
Fiammal mindennapos szinten vagyunk a Cullen házban, bár oda még nem költöztünk.

Iskolába is ugyan úgy járunk. Most is éppen a biológia órán bambultam el eléggé. Gondolataimból Edward ébresztése rázott vissza. Mindig próbálja elterelni a figyelmem és nyugtatgat. Ez most sem volt másképp. Kezét combomra rakta és hihetetlenül lassan elkezdte simogatni. Szerencsénkre egy diák sem vette észre.
Eléggé csúnyán ránéztem. Nem azzal van a gond, hogy nem szeretem a közelségét, csupán nem az lenne a legszerencsésebb dolog, ha a biológia óra közepén teperném le.
Arcán kaján vigyor ült. Eltoltam elméleti pajzsomat és megszólítottam gondolatban.

„Edward” –üzentem, mire értetlenül elkezdte körbekémlelni az osztályt, míg szeme meg nem állapodott rajtam. Értetlenül nézett rám, mire csak elmosolyodtam.

„Nagyon édes vagy, amikor ilyen fejet vágsz” –folytattam és elmosolyodtam. Arcán meglepődöttség tükröződött, majd helyét az öröm vette át.
„Nem szép dolog elterelni a figyelmemet” –dorgáltam meg. Válaszul, emberi szem számára láthatatlanul csókot lehelt ajkaimra.

„Nekem jobb módszereim vannak” –folytattam, majd elkezdtem lejátszani azt az esetet, amikor tátott szájjal mért végig egy szál törölközőben. Vámpírmemóriámnak köszönhetően tökéletesen emlékszem mindenre. Végigjátszottam a felvételt, ahogyan a vízcsepp körbejár mindent…

Hirtelen megmerevedett ültében és nyelt egy hatalmasat. Kihúzódott a pad szélére és akadozva vette a levegőt. Ezen elmosolyodtam. Milyen reakciót tudok kihozni belőle.

Miután kicsengettek, Edward hazafuvarozott engem. Milyen régen használtam az én drágaságomat… Neil már tűkön ülve várta, hogy otthon lehessen kedvesénél. Én megkértem Edwardot hogy otthon tegyen ki, mivel el szeretnék menni még vadászni is.

Gyors csókot leheltem ajkaira, majd kiszálltam az autóból.
-Legyetek jók! Majd estefelé jövök! Sziasztok! –köszöntem azzal már ott sem voltam. Bevittem a cuccaimat a szobámba, majd átöltöztem és indultam is vadászni.


Bevetettem magamat az erdő sűrűjébe. Nem gyorsan, de nem is lassan futottam. Csak élveztem a sebesség adta örömöket. A szél az arcomba enyhén fújt. Kellemes illatot hozott magával.
Követtem a számomra édes illatot, majd megláttam egy hegyi oroszlánt. Nem játszottam az étellel. Vajpuha húsába mélyesztettem a fogaimat és szívni kezdtem a számomra oly sokat jelentő piros nedűt.
Élettelen testét otthagyva indultam útnak, hogy újabb zsákmányt keressek. Régen voltam vadászni, így muszáj jó sokat táplálkoznom.
Nemsokára egy szarvascsordára akadtam, így itt sem tétlenkedtem, hanem cselekedtem.

3 szarvas kivégzése után jóllakottan élveztem a természetet. Az állatok messze elkerültek minket. Érezték a veszélyt. Az emberben is benne van ez a félsz. Ha meglátnak minket, a fejükben megszólal a vészcsengő. Hahó, itt valami nem stimmel! Vajon mit tennének, ha kiderülne, hogy léteznek vámpírok? Futva menekülnének, pedig esélyük sincsen?

A nap próbált áttörni a sűrű felhőrétegen, azonban mindezt sikertelenül. Az eget elhomályosító felhők már-már feketék voltak, havat hozva magukkal. Ez Forks. Ezért is olyan tökéletes a mi számunkra.

Az utóbbi időben boldogságomat sok dolog is beárnyékolta. Rossz előérzetem volt. Fogalmam sincs miért, hogy és mivel kapcsolatban. Tudtam, hogy ideje lenne már tovább állnunk, hiszen már másfél –két éve lesz, hogy ideköltöztünk.

Leültem az egyik fa tövére, majd gondolkozni kezdtem. Mennyire más volt az életem, mint mielőtt megismertem a Cullen családot. Sokkal boldogabb vagyok és tudom, hogy nem vagyok egyedül.

-Nocsak, nocsak Bellácska, a fiúnkat hol hagytad? –kérdezte egy nagyon is ismerős hang. Sebastien.
-Mit keresel itt már megint? –kérdeztem. Felpattantam és torkomat egy akaratlan morgás hagyta el.
-Az majd mindjárt kiderül. Csak azt ne mondd, hogy harcolni akarsz velem. Velünk. Esélyed sem lenne –mondta magabiztosan.
Mondandóját alátámasztotta, hogy csuklyás alakok léptek ki az erdő fái közül. Járásuk magabiztosságról árulkodtak. Nyolc alak lépett ki a fák közül.
A sor bal oldalán Demetri, mellette Alec, Caius, Aro, mögötte Renata. Aro mellet Marcus, Jane és Félix.

Az volt a legrosszabb az egészben, hogy tudtam miért jönnek. Azt viszont nem, hogy mit kell tennem. Csak egy megoldása van.
-Bella, kedvesem. Miért menekültél előlünk? Te is tudod, hogy mi megtaláljuk azt, akit akarunk –mondta Aro.
-Aro, nem ezért vagyunk itt –mondta Caius.
-Valóban testvérem. Azonban mindent csak a maga idejében. Bella –fordult most felém –Igaz az amit ez a vámpír állít? Valóban van egy félvér gyermeked? –nem tudtam rá mit felelni, így inkább hallgattam. Nem akartam elárulni Neilt.
-A hallgatás beleegyezés. Mint tudod, nem is mertük eddig eme fajt. Így minden fajta kertelés nélkül kérünk rá, hogy add át nekünk a fiadat! –mondta Aro.
-Eszem ágában sincs. Ő nem jelent veszélyt senkire! Közel 50 éves! A t feladatotok az, hogy a titkunk titok maradjon nem? Ő nem jelent veszélyt. Én vállalom érte a felelősséget! –mondtam magabiztosan.
-Azonban ez akkor is egy érdekes dolog. Fajtánk soha nem találkozott olyan különlegességgel, mint a te fiad. Muszáj lesz megnézni, mire képes. Ki kell vizsgálni –mondta.

-Vagy elpusztítani –mosolygott gúnyosan Caius.
-Miért pusztítanátok el egy érző lényt? Ha nincs rá semmi ok?
-Mi az, hogy nincs rá semmi ok? –kérdezte Caius dühösen. –Veszélyes ránk! Fogadok, hogy azalatt az ötven év alatt te sem tudtál meg mindent róla! Halál vár rá is és arra is aki teremtette! –sziszegte dühösen.
-Nyugodj meg testvérem. Semmit sem hamarkodunk el –mondta Aro nyugodtan. –Sajnálom, de a fiú akkor is velünk jön! –jelentette ki magabiztosan.
-Inkább engem vigyetek, mintsem őt! –mondtam halkan.
-Mi hasznunk származna belőle? –kérdezte Caius. –Netán van valami képességed?
-Igen. Van egy elméleti pajzsom ami akadályozza, mondjuk a gondolatolvasást. Ezt ki is tudom terjeszteni és el is tudom lökni magamtól. Ehhez társul egy fizikai pajzs, amit ha felvonok magam köré senki nem érhet hozzám –vázoltam fel a helyzetet. Mindet a fiam érdekében. Mindent Neilért!
-Nagyon hasznos dologgal áldott meg a sors –mondta Aro.
Észrevettem, hogy Jane dühösen, míg Félix feltűnően méreget.

Éreztem a hiányt. Már tudtam, hogy Aro engem visz el nem Neilt. Már csak az maradt, hogy itt, magamban, csendben elbúcsúzzak mindenkitől, akit szeretek. A fiamtól, Edwardtól a szerelmemtől, Alice-től és a többiektől. Már a Cullen család jelentett a számomra mindent. Tudtam, ha kiderülne mindenki iszonyú dühös lenne rám.
-Rendben. A fiadat békén hagyjuk, cserébe te beállsz a Volturi közé. Még valami? –kérdezte.
-Folytatni szeretném az állati vérrel való táplálkozást –ez volt még az egyetlen kitételem. Nem szeretném, ha emberek vére tapadna kezeimhez.
-Mivel drága kincs leszel az ékszerdobozomban, ezért beleegyezek. Még sok hasznodat vesszük. –mondta.
Azzal sarkon fordult. Jane és Alec a két oldalamra álltak, mintha meg tudnának akadályozni a szökésben. A távolban hallottam, amint megölik Sebastient, hogy miért, azt magam sem tudom.
Ezután az ikrek helyét Félix és Demetri vette át, majd eltűntünk a fák között. Mindent a fiamért. Mindent szeretetből.




Tehát 7 db komment. Remélem megér annyit ;) Puszi: Doree