15. fejezet -Rómeó és Júlia

Sziasztok! Itt a friss! A bétázásért ezer hála Bogszee felé! :D KÉrlek titeket komizzatok! Mostanában annyira kevés megjegyzést írtok. Így azt hiszem nem is tetszik a story. :/Ha valami gond adódna, akkor a chatben egy e-mailcímmel együtt elküldöm a fejezetet!


15. fejezet –Rómeó és Júlia

(Bella szemszöge)

Milyen kedves volt Edward-tól, hogy vett nekem egy csokor virágot. Az illata. És az az emlék. Vajon mit jelenthetett? Persze még most is sejtem, hogy ő és a családja vámpírok, de meghagyom neki a lehetőséget, hogy elmondja. Persze, ha rájött a célzásból.

Újabb iskolai nap. Jellemző. Kimásztam az ágyamból és bementem a fürdőbe. Kissé rendbe raktam magamat, majd lementem a földszintre. Furcsa módon aput is itthon találtam.

-Jó reggelt, Bells! –köszönt. –Jól látom? Reggelit csinál? Kikerekedett szemekkel méregettem az éppen elkészített tojásrántottát, amelyben egy-két tojáshéjat is találtam.
-Jó reggelt! –köszöntem én is.
-Gyere enni. Készítettem neked reggelit.
-Hogy-hogy itthon vagy? Nem dolgoznod kellene? És mi ez a reggeli? –a végén már mosolyogtam. Ki bírta volna ki akár nevetés nélkül a félig folyós tojásrántottát héjdarabkákkal?
-Nem is örülsz neki? Mára szabadnapot kaptam. Vagy inkább úgy mondom kényszerpihenő. Úgy gondolták sokat dolgozom. Miket képzelnek? A mondat végét inkább magának mondta.
-És a reggeli?- érdeklődtem.
-Azt csak úgy készítettem. Jajj, mielőtt elfelejteném, kaptál egy csomagot. Mindjárt idehozom –mondta, mire én bólintottam.
Alig telt bele egy percbe, mire egy csokor virággal a kezében jött vissza. De nem akármilyen csokor volt! Legalább egy tucatnyi vörös rózsát tartott Charlie a kezében.
-Ez meg mi? Ki? Hogyan? –kérdeztem döbbentem.
-Ez egy csokor vörös rózsa –közölte a tényt.
-Azt én is látom, de mégis ki küldte? –érdeklődtem, majd odamentem hozzá és olyan kis papírka után kezdtem kutatni, amit általában valamit írni is szoktak.
-Nem tudom. Egy kártya van bent, de mivel neked jött, ezért nem akartam megnézni. Mindenesetre kedves volt attól, aki küldte.

Kivettem belőle a kártyát és elkezdtem olvasni a rajta álló szöveget. Látszott rajta, hogy szabad kézzel írták. Gyönyörű, elegáns kézírással volt ráírva a szöveg. Vagy inkább idézet?

„Ha a hívő szemem vallása csalfa,
Legyen a könnyem tűz, mert mást szerethet
S ha nem fulladt meg eddig, vízbe halva,
Hát tűzben égjen el, mint az eretnek,
Őnála nincsen szebb, a napvilágnál
Nem járt különb, mióta a világ áll.”


Miután elolvastam, egyből felismertem, hogy ez az idézet Shakespeare: Rómeó és Júliájából van.
Hát ezt meg ki küldhette?
Ki azaz elvetemült, aki nekem, pont nekem rózsát küldene?

-Nah, rájöttél, hogy ki küldte? –kérdezte apám.
-Nem, de az biztos, hogy szereti Shakespeare –t –mosolyogtam. Fogtam magam, felmentem az emeletre, felkaptam az első vázát ami az utamba került és átballagtam a fürdőbe. Megengedtem a vizet, majd teletöltöttem a vázát és beleraktam a csokrot. Átvittem az egészet a szobámba, amikor csengetést hallottam.

-Bella! Téged keresnek! –kiáltotta Charlie.
-Megyek –kiáltottam én is, majd lefutottam a lépcsőn.
Az ajtóban egy futár állt.

-Jó reggelt, kisasszony –köszönt egy mosoly kíséretében.
-Önnek is –mondtam.
-Itt írja alá –mondta, majd úgy is tettem. –A feljáróra tegyem a szállítmányt? –kérdezte, mire én felhúztam a szemöldökömet.
-Öhm, nem kell, inkább hozza be –mondtam.
-Sajnálom, de ez lehetetlen –mondta, mire én még jobban ledöbbentem. Hogy érti, hogy...?
-Jöjjön ki és nézze meg –én így is tettem. Kiléptem az ajtón és ami az utcán fogadott, hát… arra nem találok szavakat! Ez mi, ki és, hogy?
Ugyanis a mi utcánkba, a mi házunk előtt egy Mercedes autó állt. A fajtáját már nem tudom. A színe fekete volt, de jelenleg egy piros masni ölelte körbe.
-De... hát… ez, meg… ki, mi… és? –csak dadogtam. Egy értelmes mondatot nem tudtam kiejteni a számon.
-Ez aztán az autó. Nekem aztán van hódolód Bells –mondta Charlie.
-Aha –csak ennyit bírtam kinyögni. –Nem árulná el, hogy ki küldte? –kérdezte a futártól.
-Sajnálom kisasszony, de szigorúan titkos. Itt vannak a kulcsok és további iratok. Viszlát.

Csak egy helyben álltam és néztem az autót. Ki adna egy autót csak úgy? És miért nem árulja el, hogy kicsoda? Kinek van ennyi pénze?
Pénz, várjunk csak… a pénz nem számít. Ajándék. Tegnap a frézia ma meg a rózsa. Cullenék… Edward? Ő adta volna? Na neee… úgy utálok ajándékot kapni.

-Van már sejtésed afelől, hogy ki küldte? –kérdezte.
-Nincs –válaszoltam tömören. Odaadtam apámnak a kulcsot és a ház felé vettem az irányt.
-És mi lesz az autóval? Nem tetszik?
-De tetszik, de te is tudod, hogy ki nem állhatom az ajándékokat! –mondtam.
-Akkor legalább a masnit vagy mit szedd le róla. Vagy vidd el egy próbakörre –ajánlotta. Végül is ebbe nem fogok belehalni…
-Oké –egyeztem bele, majd szépen leszedegettem a szalagot. Kinyitottam az ajtót és a vezető ülésen egy papírt találtam. Szétnyitottam és:

JÚLIA
A szent csak áll, bár hallja az imát.
ROMEO
Állj s a jutalmat én veszem im át.
Ajkadtól ajkam így lesz bűntelen.
Megcsókolja

Hát ez megint egy idézet a Rómeó és Júliából…

(Edward szemszöge)
Nagyon vicces látvány volt, amint Bella arca falfehérré válik. Utána átsuhant rajta a felismerés és ezzel együtt a düh is. Ajjaj, most már hazudhatok is neki.
Vigyoromat semmi sem törölhette le. Lemásztam a faágról és futásnak eredtem. Hamar odaértem a Cullen házhoz és bepattantunk a kocsimba, majd felpörgettem a motort és kilőttem a Volvóval.
(Bella szemszöge)

Most már biztos, hogy ő volt! Megölöm! Csak kerüljön a kezeim közé!
-Majd jövök apu szia! –köszöntem. Rátapostam a gázpedálra és az iskola felé vettem az irányt. Mennyivel halkabb ez az autó. Úgy dorombol akár egy macska. Milyen furcsa, hogy több mint 80-al is tudok hajtani.
Nem mentem gyorsan mégis hamar az iskolához értem.
Kipattantam a kocsiból és a Volvót kezdtem keresni. Nemsokára meg is találtam.
Ott volt az egész család… jellemző. Odasétáltam hozzájuk.

-Sziasztok. Edward beszélhetnénk? –kérdeztem és próbáltam nem hallattatni a hisztérikus hangomat.
-Persze –vigyorgott. Én tudtam, hogy ő volt az. Ez a letörölhetetlen vigyor mindent elárul.


-Tessék itt van a kocsikulcs. Vidd a flancos autódat ahová akarod! Rózsa? Shakespeare? –kérdeztem?
-Bella, minden rendben? –kérdezte normálisan, de a mosolyát nem tudta eltüntetni. –Össze-vissza beszélsz. Milyen autó? Mi van a virággal? Ja, hogy a tegnapi csokor fréziára gondolsz –adta az ártatlant. Próbált minél meggyőzőbb képet vágni, de nem nagyon sikerült.
-Te ne add itt nekem az ártatlant! Hány olyan Forks –i fiút ismersz, aki ismeri egyáltalán Rómeó és Júliát? Hány gyerek dúsgazdag Forks-ban? –a hangom már-már hisztérikusan csengett.
-Figyelj én tényleg nem tudom, hogy miről beszélsz. Úgy látszik akadt egy hódolód. Jah és visszaadom a kulcsot, elvégre nekem már van kocsim. Most ha megbocsátasz mennék –mondta. Egy féloldalas mosolyt villantott felém. Tudtam, hogy ő volt.

Bólintottam egyet, majd én is az épület felé vettem az irányt. Az első órám matek volt.
Beléptem a terembe. A helyem felé vettem az irányt, ahol mi várt? Hát ezt nem hiszem el!
Bele lehet őrülni az ajándékokba?
Az asztalon hevert egy doboz csokoládé, alatta pedig egy levél.

„JÚLIA
De ezzel az én ajkam bűnösebb lesz.
ROMEO
Bűnös? Te unszolsz bűnre szüntelen.
Add vissza bűnöm.
Megint megcsókolja”

Ez már mindenen túl megy! Tényleg bele fogok őrülni. Felkaptam a levelet és a csokit is, majd beledobtam a kukába.
-Nem szereted a csokit? –kérdezte az éppen akkor betoppanó Mike.
-Nem, a marcipánt nem szeretem –hazudtam, majd visszaültem a helyemre. Az óra csigalassúsággal telt. A tanár többször is elakadt abban, amit mondott…

A következő óra biológia volt. Bementem a terembe és már meg sem lepődtem azon, hogy egy rózsa és egy újabb levél hever a padon.
Felkaptam, majd szétnyitottam a papírt.


„ROMEO
Hogy menjek innen, hogyha itt a szívem?
Fordulj, sötét föld, és keresd a napfényt.”


Újra a szemetes felé vettem az irányt és kihajítottam mindent. Fújtatva foglaltam helyet.
-Nem szereted a rózsát? –szólalt meg egy hang mellettem.
-Nem és azt hiszem már a Rómeó és Júliától is hányok –feleltem őszintén, mire halk kuncogást hallottam.
-Miért csinálod ezt? –kérdeztem –Tudom, hogy te voltál. Más fiú amúgy sem tenne ilyet, de ez már sok! Hidd el! –mondtam.
-De tényleg nem én voltam! Akarod, hogy kiderítsem ki volt az? –érdeklődött.
-Nem. Hagyjuk az egészet –mondtam, majd be is csöngettek. Szerencsémre nem beszélgettünk. Néhányszor éreztem magamon Edward tekintetét, de semmi nem történt.

Amikor kicsengettek, egyenesen az ebédlőbe mentem. Meg sem lepődtem, hogy amikor az ebédemet mentem megvenni, a konyhás néni egy kisebb csomagot adott át.

Elolvastam a cetlit, amin csupán ez állt:

„Vigyázz magadra”

Ez a szöveg ismerős! Ez volt az egyik emlékemben is! Ott is ugyan ez a kézírás volt. Hirtelen eszembe jutott az elmúlt hét közös csoportmunkája biológián.
Edward jegyezte le a megoldást. A kézírás megegyezik. Most már nem is tagadhatja.
Ezt az üzenetet kivételesen nem hajítottam ki.
Úgy gondoltam, hogy az utolsó órámra nem megyek be. Kimentem a menza épületéből és az újonnan kapott autómba csüccsentem. Az út hazafelé ugyanúgy telt, mint ide.
Már láttam is a házunkat így lassítottam. Hangosan becsaptam az ajtót. Bementem a házba és lerúgtam a cipőmet a lábamról.
-Apu! Hazajöttem! –kiáltottam.
-Oh, szia Bells, nekem most mennem kell! Ennyit a szabadnapról. Behívtak egy sürgős eset miatt. Egy régóta körözött személyt üldözünk. Szerintem holnap este érhetek majd haza. Vigyázz magadra! –azzal egy puszit nyomott a homlokomra és elindult az ajtóhoz, de visszafordult –Megtennél nekem valamit? Elmennél holnap a bankba, hogy átutalj egy kis összeget?
-Persze –mondtam.
-Rendben. A számlaszám a hűtőajtón, a pénz pedig a konyhapénzem dobozban! Most megyek szia!
-Szia –köszöntem az ajtónak. Éppen elindultam volna a konyha felé, amikor kopogtattak.
-Ez nem igaz! Apa mit hagytál itthon? –kérdeztem, majd feltéptem az ajtót és egy nem várt személlyel találtam szemben magamat.
-Áh, szia Edward. Miben segíthetek? –kérdeztem.
-Szia gondoltam utánad hozom a táskádat, amit a menzán felejtettél –közölte nemes egyszerűséggel.
-Áhh értem, köszönöm –mondtam fülig pirulva.
-Nincs mit. Jah és elhoztam a leckét az utolsó óráról. Bejöhetek? –kérdezte, mire válaszképpen csak szélesebbre tárta az ajtót. Beinvitáltam a nappaliba.

-Haragszol még rám? –kérdezte egy kis idő után.
-Figyelj én magam sem tudom, hogy mit gondoljak. Teljesen össze vagyok zavarodva. Jelen pillanatban azt sem tudom, hogy mit érzek. Nehéz, mert néha az emlékeim zavarosak. Nem tudom, hogy mit higgyek. De, hogy válaszoljak a kérdésedre, már annyira nem haragszom –miért is haragudnék rád? –folytattam magamban a kérdést. Küldtem felé egy mosolyt, amit ő is viszonzott.

Még jó pár órán át maradt velem. Közben elmagyarázta a matekot (amit nem értettem).
Miután végzett a korrepetálással még sokáig beszélgettünk. Kértem, hogy meséljen a régi életemről. Beszélt is róla, de nem sokat.
Késő este fájó szívvel engedtem el.
Kikísértem az ajtóhoz.
-Akkor szia –mondtam.
-Holnap találkozunk a suliban.
-Igen de az még messze van –mondtam. A szám gyorsabban járt, mint az eszem, ezért fülig vörösödtem.
- Az arcomon az éj álarca, látod,
Másképp leányos pír kendőzné arcom,
Azért, amit ma éjjel elkotyogtam.
Az illem - ó -, az illem azt kívánná,
Hogy visszaszívjam, ámde félre illem! –idéztem sóhajtva.

-Az áldott holdra esküszöm, kisasszony,
Mely a gyümölcsfákat ezüstözi - -folytatta Edward, mire felnéztem rá és elmosolyodtam.

-Ne arra esküdj, a hold változékony,
Havonta másul az körös futásán,
Attól szerelmed éppoly ingatag lesz. –fejeztem be végül én, mire mind a ketten nevetésben törtünk ki.

-Jó éjszakát Bella –köszönt ő először, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
-Jó éjt! –mondtam –Edward! –szóltam, mire visszafordult. –Tudtam én, hogy te voltál a mai üldözőm –mosolyogtam.
-Nem tagadom. Most bevallom. Tényleg én voltam. Álmodj szépeket! –mondta, majd eltűnt mielőtt bármit is mondhattam volna neki.

Egy kiadós fürdés után ágyba bújtam és mosollyal az arcomon aludtam el.

Tehát komikat kérek!
Puszi: Doree

Ízelítő a 15. fejezetből

Sziasztok! Nagyon örülök, hogy voltak akik elvállalták a bétázást, így a Who is Edward? -ot Bogszee, míg a Múltam a jövőm -et Lotti fogja bétázni.
Itt a Who is Edward? 15. fejezetének ízelítője! A frissre holnapig kell csak várni! Nem is valami hosszú előzetest rakok be. :S

Alig telt bele egy percbe, mire egy csokor virággal a kezében jött vissza. De nem akármilyen csokor volt! Legalább egy tucatnyi vörös rózsát tartott Charlie a kezében.

-Ez meg mi? Ki? Hogyan? –kérdeztem döbbentem.

-Ez egy csokor vörös rózsa –közölte a tényt.

-Azt én is látom, de mégis ki küldte? –érdeklődtem, majd odamentem hozzá és olyan kis papírka után kezdtem kutatni, amit általában valamit írni is szoktak.

-Nem tudom. Egy kártya van bent, de mivel neked jött, ezért nem akartam megnézni. Mindenesetre kedves volt attól, aki küldte.

Kivettem belőle a kártyát és elkezdtem olvasni a rajta álló szöveget. Látszott rajta, hogy szabad kézzel írták. Gyönyörű, elegáns kézírással volt ráírva a szöveg. Vagy inkább idézet?

Puszi: Doree

Fontos: Béta kerestetik

Nos üdv újra! xD. Szóval remélem, még lesz aki komizik a fejezethez. Ez néha okot ad arra is, hogy folytassam... *szúrósannéz*

Na, de a lényeg, hogy eljött az idő, hogy egy bétázót keressek. Nem valami jó a helyesírásom, és írni is könnyebb, ha nem tekintesz mindig vissza az előző mondathoz.
Tehát arra kérném, aki elvállalja, az írjon a szadorci@citromail.hu -ra .
A feladata az lenne, hogy minden kedden és csütörtökön, legkésőbb 6 óráig lebétázza a fejezetet, amit küldök neki.
Ez azért is lenne fontos, mert előfordul, hogy szavakat is elírok. Emiatt gyakran találgatnotok is kell (elvileg) hogy mi is az a szó. Ezt szeretném elkerülni.
Tehát, hogy egy délután alatt lebétázza és visszaküldje a megírt fejezetet! Esetenként az is előfordulhat, hogy hamarabb kellene az ellenőrzés, de erről mindig időben szólnék!

Aki szívesen vállalja, az írjon a fenti e-mail címre!

Puszi: Doree

A múltam a jövőm 3. fejezet –Fény derül az igazságra

Sziasztok! Itt a friss! Remélem most is megdobtok jó pár komival! A Who is Edward -ot pénteken hozom! Ha valakinek nem jönne be a szöveg, akkor írjon a chat-be és e-mailbe elküldöm neki!


(Bella szemszöge)

A vásárlás Alice-el… borzalmas volt! Nem mondom, hogy nem szeretek vásárolni, de amit művel az már túl megy minden határon!
Egyik boltba be… 20 darab felső, próbafülke, pénztár, ki a boltból. Be a másik boltba, 10 darab nadrág, 5 darab szoknya, be a fülkébe, felpróbálás, fizetés, ki a boltból. Be a fehérnemű boltba, megszámlálhatatlan ruha, próba, kassza, távozás. Ez így ment legalább öt-hatszor! Ezt nem bírom idegileg! Ha 25 szatyorral fejenként nem tértünk haza, akkor eggyel sem! Vámpír létemre én is elfáradtam!

Sokszor már azon agyaltam, hogy megszökök, vagy felvonom a fizikai pajzsomat, hogy ne tudjon a közelembe jönni, de amint eldöntöttem, azonnal ott termett és rám nézett azokkal az iszonyú szemekkel! Vallatni lehetne velük! Hogy nézhet valaki még a kölyökkutyánál is könyörgőbben?

„Röpke” 6-7 óra vásárlás után (és tényleg nem viccelek) hazaindultunk. Alice -t így is a nyafogásom győzte meg.
Ezzel a mondattal távoztunk a plázából:

„Legközelebb nem úszod meg ennyivel! Még nem is jártunk minden boltban!”

Észveszejtő a csaj. Akár egy bomba. Valahogy le kéne szűrni belőle a hiperaktivitását és Active-Alice néven el kellene adni, üdítő formájában…
Barátnőm is vitt haza, mert nem engedte, hogy az én autómmal menjünk. Vajon miért?

Amikor hazaértem, nyugodt hangon közölte:

-6 –ra nálunk legyetek, mert, ha nem… ne akard megtudni, hogy mit csinálok! –jelentette ki magabiztosan.
Én fejrázva bementem a többnél is sokkal, több zacskóval a házunkba, majd a szobám felé vettem az irányt. Kipakoltam a ruhákat. Szinte nem is volt köztük olyan felső, aminek ne lett volna mély dekoltázsa.

Elmentem lefürödni, mert az mindig megnyugtat. Fürdés után, bementem a gardróbomba, hogy ruha után nézzek. Nem is volt időm gondolkodni, mert egy SMS-t kaptam.

„Bal leghátsó polc: nadrág, jobb első polc: felső! A csizmát rád bízom!
Puszi: Alice”

A döbbenettől megszólalni sem tudtam, csak mentem és összeszedtem a ruhadarabokat.
Egy szürke színűnek ható farmernadrágot, egy türkizkék már majdnem tunikás felsőt, és egy fekete bolerót vettem fel.
A csizma választása egyszerűnek bizonyult. Egy magas sarkút vettem fel, ami a térdem alá
ért.

Lebaktattam a lépcsőn, miközben a zsebembe süllyesztettem a telefonomat.
-Na, hogy sikerült a vásárlás? –kérdezte Neil. Arcán letörölhetetlen vigyor volt.
-Nem vicces! Alice, egyszerűen kiakasztó! Te meg ne vigyorogj így, mert legközelebb te is jössz! –jelentettem ki magabiztosan, mire eltűnt a mosoly a képéről.

Kimentünk a garázsba, majd beültünk az autómba. Nem hagytam, hogy ő vezessen. Így lassabb volt, mint futva. Meg kellett beszélnünk néhány dolgot.
-Szóval szerinted megbízzunk bennük? –kérdezte Neil.
-Szerintem nem lesz velük gond. Ott, ahol egy vámpír orvos, vagy hiperaktív, ott nem lesz gond.
-Orvos? –hüledezett.
-Igen, Alice mesélte, amikor vásárolni voltunk –feleltem.
-Rendben, ha te megbízol bennük, hogy helyesnek látod, akkor én is megbízok bennük. Akkor elmondjuk –mondta, mire én bólintottam. A kocsikázás hiába lassúbb a futásnál, ha az ember –jelen esetben vámpír- 200-al hajt, akkor így is hamar átszeli a várost.

Mikor megérkeztünk, akkor az ajtó felé vettük az irányt. Mire kopoghattam, vagy benyithattam volna, kivágódott az ajtó, és Alice ugrott a nyakamba, aminek következtében hátraestünk.
-Nyugi, Alice –mondtam nevetve, majd felálltunk és bevezetett minket a nappaliba.

Minden nagyon csodás volt. Az egyik fal üvegből volt. Minden annyira, nyitott, tágas. Az ízléses berendezéséről nem is beszélve. A nappali közepén található két kanapé, mellettük, pedig kétszemélyes kanapék. Balra, egy zongora állt.

Mindenki ott ült már. Emmett és Rosalie, egymás mellett foglaltak helyet. Alice odatáncolt Jasper mellé, majd ő is leült. Esme jött oda hozzám, aki kedvesen megölelt engem, és Neil –t is.
-Esme vagyok –mondta. –Az anyjuk –itt már mosolygott is.
-Nagyon örvendek –mondtam.
-Üdv –köszönt vigyorogva Neil is.
-Én pedig Dr. Carlisle Cullen vagyok. De nyugodtan tegezzetek.
-Rendben Carlisle. Én Isabella Swan vagyok, míg ő, Neil Hawk.
-Nagyon örvendek –mondta.
-Gyertek, üljetek le –mondta most Esme, majd helyet is foglaltunk egymás mellett. Esme és Carlisle szintén együtt ültek, Edward mellett.
-Bella, elmesélnéd, hogy hogyan is lettél vámpír? –érdeklődött Carlisle. Mindenki tekintete kíváncsiságról árulkodott.
-Rendben, de nem lesz valami vidám történet –válaszoltam egy grimasz kíséretében.

-Tehát az egész 1940 –ben kezdődött, amikor megszülettem. Sajnos a szüleim korán meghaltak egy betegségben. Nagyon korán kerültem árvaházba. Pokoli életem volt ott, ezért, amint betöltöttem a 18 –ik életévemet, elhagytam az „otthonomat” –rajzoltam macskakörmöt a levegőbe, majd szemlesütve folytattam.
-Egy este, éppen a munkámból tartottam hazafelé. Mivel egy rövidebb úton akartam hazamenni, egy sikátort választottam. Akkor még nem sejtettem semmit. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki hátulról elkapja a hajamat, és a földre kényszerít. Akkor még nem tudtam, hogy hiába próbálok kapálózni, mert a támadóm egy vámpír volt –itt felnéztem, de mindenki szemében ugyanúgy csak a kíváncsiság látszódott, majd folytattam, de a fejemet továbbra is lehajtottam. A rég nem dobogó szívem az emlék hatására összefacsarodott. –Azt hittem itt a vég –itt keserűen felnevettem. –félig igaz is. A vámpír a falhoz dobott, majd… -nem bírtam kimondani a szót. Neil biztatásképpen megszorította a kezemet, mire egy hálás mosolyt küldtem felé. –megerőszakolt –az emlék hatására, alig észrevehetően megrezzentem. Folytattam, mielőtt a zokogás úrrá lenne rajtam. Azt vettem észre, hogy valaki átölel. Felnéztem és Rosalie –val találtam szembe magamat. A szemében megértés tükröződött.
Sóhajtottam, majd folytattam.
-A történet innen vesz érdekes fordulatot –mondtam, majd a fejemet a kezembe temettem.
-Teherbe estem a támadómtól. Lehet, hogy furcsán hangzik, hogy egy vámpírnak lehet gyereke, de igaz. Csakis egy variáció lehetséges: egy férfi vámpír, és egy embernő együttléte által. A terhesség nem volt az átlagos. Kevesebb, mint 2 hónap volt a terhességem időtartama. Ez az idő maga volt a pokol. –itt egy bocsánatkérő pillantást küldtem Neil felé –A szülés sem a leányálom. Nagyon sok vért veszítettem. A terhességem alatt, egy nomád vámpír vigyázott rám. Igen, ez is nagyon abszurd. Amikor pedig eljött az idő, ő változtatott át, különben most nem lennék itt. Tehát a lényeg, hogy Neil a fiam –mondtam. Mire hitetlenkedő pillantásokat kaptam. –Ő egy félvér, ezért szüksége van emberi ételre is és vérre is. Gyorsabb és erősebb egy átlagembernél, viszont a vámpíroknál gyengébb. A szíve ver, de lassabban, mint a megszokott.
Körbenéztem és mindenhol döbbent arcokra találtam. Van, aki a fejét járatta köztem és Neil között. Hogy ne legyen olyan kínos a csend megszólaltam:

-Lenne egy kérésem felétek. Mivel a Volturi nem tud az ő létezéséről, nem szeretném, ha kitudódna és elveszíteném a fiamat. Ezért kérlek titeket arra, hogy ne mondjátok el senkinek. Én, vagyis mi, bízunk bennetek –mondtam majd a fejemet a tenyerembe rejtettem.

-És ezt csak úgy simán közlöd, hogy van egy fiad? Még meddig akartad titkolni? –kérdezte dühödten Edward. Hát belé meg mi ütött?
-Ha annyira titkolni akartam volna előletek, szerinted elmondtam volna? –kérdeztem alig hallhatóan.
-Mi az, csak nem a segítségünket kéred? –kérdezte gúnyosan. A nappaliban, mindenki csöndben figyelte a beszélgetésünket. Érezni lehetett a levegőben a feszültséget.
-Képzeld, már közel 70 éve boldogulok egyedül, nem kell a segítség! Ezek után, a tiéd főleg nem! Úgy látszik, te nem tudod milyen érzés valakit csak úgy elveszíteni! Minden másodpercben attól rettegni, hogy mikor jön érte a Volturi és viszi el. Az egyetlen személy az életemben, aki mindig mellettem volt az Neil! Az, hogy te nem tudod kezelni a hormonjaidat, ne rajtam csattanjon! Tudod, hogy te mekkora seggfej vagy, Edward Cullen? –a végén már ordítottam kikelve magamból. Még egy pillanatig egymásra néztünk, majd egy hitetlenkedő pillantás után fogtam magam, és kimentem a házból. Még hallottam, amint Esme, Alice és Emmett tér magához először:
-Hát ezt jól megkaptad, Öcsi! –Emmett.
-Szegény lány! Azt sem tudod, hogy min mehetett keresztül, te pedig így megtaposod? Most csalódtam benned fiam –Esme.
-Remélem, most örülsz! Egy életre elástad nála magunkat.

Ez volt az utolsó, amit még hallottam, de nem figyeltem semmire és senkire. Csak rohantam előre. Mindent és mindenkit hátrahagytam. Egyedül akartam lenni.

Hogy jön ő ahhoz, hogy megmondja mi a helyes? Nem is tud semmiről még is elítél! Így is nehéz az életem, hát még most! Kár volt megbízni bennük!

Fogtam és beleütöttem egy a legközelebbi fába, ami hangos reccsenéssel adta meg magát.
Hirtelen megszólalt a telefonom. Az sem érdekelt, hogy ki hív. Így fogtam ezt is és elhajítottam.

Órákig futottam, míg úgy döntöttem elmegyek a rétre. Ott legalább megnyugszom. Így is tettem. Az eső zuhogott, de engem nem érdekelt. Leheveredtem a fűbe és becsuktam a szememet. Elkezdtem dúdolni… egy altatót. Édesanyám énekelte nekem mindig esténként… amikor még élt.
Erre az emlékre elkezdtem zokogni, majd már csak azt vettem észre, hogy…

(Edward szemszöge)

Elkápráztatva figyeltem Bella minden mondatát. Azzal a szemét vámpírral, aki ezt tette vele, legszívesebben végeztem volna. Némelyik családtagom osztozott velem véleményben. Mérhetetlen düh tombolt bennem.

„Nyugi Edward! Már le sem tudlak nyugtatni!” –hallottam meg Jazz gondolatait.
„Szegény lány, miken mehetett keresztül!” –Esmétől.
„Ő is ugyanúgy járt, mint én. Talán jobban? Vagy rosszabbul? –Rosalie sem maradhatott ki ebből a körből.

-… Amikor pedig eljött az idő, ő változtatott át, különben most nem lennék itt. Tehát a lényeg, hogy Neil a fiam –mondta Bella, én pedig megdöbbenve nézem rá.

„Ez nagyon érdekes. Egy félvér. Vajon…” –hallottam Carlisle-t.

- Ő egy félvér, ezért szüksége van emberi ételre is és vérre is. Gyorsabb és erősebb egy átlagembernél, viszont a vámpíroknál gyengébb. A szíve ver, de lassabban, mint a megszokott –folytatta Bella.

Ezt nem hiszem el! Ezt titkolta előlem? De, hát én vakon megbíztam benne! Miért nem volt képes az első pillanattól fogva őszinte lenni velem és elmondani? Olyan nehéz lett volna?
Már nem is figyeltem arra, amit mond.

-És ezt csak úgy simán közlöd, hogy van egy fiad? Még meddig akartad titkolni? –kérdeztem kikelve magamból. A családtagjaim gondolatai döbbenetről árulkodtak. Éreztem, hogy Jazz próbál nyugtatni, de minden hiába. Már remegtem a dühtől.

-Ha annyira titkolni akartam volna előletek, szerinted elmondtam volna? –kérdezte alig hallhatóan. Az agyamat már teljesen elborította a vörös köd.

-Mi az, csak nem a segítségünket kéred? –kérdeztem gúnyosan.
Ez nem én vagyok! Nem!

-Képzeld, már közel 70 éve boldogulok egyedül, nem kell a segítség! Ezek után, a tiéd főleg nem! Úgy látszik, te nem tudod milyen érzés valakit csak úgy elveszíteni! Minden másodpercben attól rettegni, hogy mikor jön érte a Volturi és viszi el. Az egyetlen személy az életemben, aki mindig mellettem volt az Neil! Az, hogy te nem tudod kezelni a hormonjaidat, ne rajtam csattanjon! Tudod, hogy te mekkora seggfej vagy, Edward Cullen? –a végén már ordibált. És mennyire igaza van. Már most megbántam, amiket mondtam. Igaza van, tényleg egy barom vagyok.

Mire feleszméltem, már csak a távolodó alakját láttam az ablakon keresztül.

„Ezt jól elintézted, te idióta! Hogy bánthattad így meg?” –Alice

Elsőként Emmett szólalt meg.

-Hát ezt jól megkaptad, Öcsi! –majd gondolatban hozzátette: „Végre egy kiscsaj, aki nem a lábaid előtt hever. Úgy látszik méltó, ellenfélre akadtál.”
-Szegény lány! Azt sem tudod, hogy min mehetett keresztül, te pedig így megtaposod? Most csalódtam benned fiam –mondta Esme.
-Remélem, most örülsz! Egy életre elástad nála magunkat –mondta Alice.

„Ekkora fájdalmat, szomorúságot és megbántottságot még életemben nem éreztem” –hallottam meg Jazz gondolatait.

-Sajnáljuk! Őszintén a fiam nevében is –mondta Esme Neil –nek.
-Ugyan, nincs semmi gond. Ha megbocsátotok, inkább hazamegyek, nem szeretnék további kellemetlenséget okozni! Út közben majd felhívom –mondta Neil, majd elbúcsúzott és itt sem volt.

Felrohantam a szobámba. Nem törődtem a gondolatokkal. Hogy lehettem ekkora idióta? Elveszítette a szüleit. Én is tudom, hogy milyen érzés. Érthető, hogy félti a fiát.
A Volturi biztos kutat utána.
Én meg, ahelyett hogy segítettem volna, még ráteszek egy lapáttal.
Ügyes vagy Edward Cullen. Órák óta a szobában ültem.
Nem tétováztam tovább, kiugrottam az ablakon és követtem az isteni édes illatot.
Megtaláltam. A rét közepén ült és zokogott…

Tehát komikat!
Puszi: Doree

Ízelítő a 3. fejezetből

Sziasztok! Hoztam az előzetesét a Múltam a jövőm c. történet 3. fejezetének. Remélem kicsit felcsigáz benneteket, bár nem erről fog szólni a történet.xDHa valakinek valami nem jelenik meg, akkor szóljon és e-mailbe elküldöm!

Sokszor már azon agyaltam, hogy megszökök, vagy felvonom a fizikai pajzsomat, hogy ne tudjon a közelembe jönni, de amint eldöntöttem, azonnal ott termett és rám nézett azokkal az iszonyú szemekkel! Vallatni lehetne velük! Hogy nézhet valaki még a kölyökkutyánál is könyörgőbben?

„Röpke” 6-7 óra vásárlás után (és tényleg nem viccelek) hazaindultunk. Alice -t így is a nyafogásom győzte meg.

Ezzel a mondattal távoztunk a plázából:

„Legközelebb nem úszod meg ennyivel! Még nem is jártunk minden boltban!”

Észveszejtő a csaj. Akár egy bomba. Valahogy le kéne szűrni belőle a hiperaktivitását és Active-Alice néven el kellene adni, üdítő formájában…

Barátnőm is vitt haza, mert nem engedte, hogy az én autómmal menjünk. Vajon miért?

Amikor hazaértem, nyugodt hangon közölte:

-6 –ra nálunk legyetek, mert, ha nem… ne akard megtudni, hogy mit csinálok! –jelentette ki magabiztosan.

Holnap friss!Puszi: Doree

14. fejezet –Néha lassan telik az idő…

Sziasztok, itt a friss! Mint már mondtam ez egy átvezető fejezet lesz! Ez sem olyan rövid! Kikérem magamnak! A 4-5 oldal az nem kevés *durcifejdevigyorog*
Úgyis most jönnek majd az izgisebb, hosszabb, viccesebb fejezetek... de nem árulok el semmit! :P
Tehát az "átvezető" fejezet. Jah mielőtt elfelejteném! Huhú képzeljétek, az ideiglenes felvételi listán 2. vagyok! *SIKÍÍÍT*

14. fejezet –Néha lassan telik az idő…

(Bella szemszöge)

Nem tudom mennyi ideje lehettem a sötétségben. Mi történhetett? Meghalhattam? Nem hiszem, a halál általában békés nyugodt. Az élet nehéz. Néha kegyetlen. Velem is jól elbánt. Hol rontottam el mindent?

Ezen gondolkoztam, míg a percekből órák, azokból napok lehettek.

Próbáltam kinyitni a szememet, ami több-kevesebb sikerrel. A hirtelen jött fény miatt, újra lehunytam a szememet.

Második próbálkozásra sikerült is. Egy aranybarna szempárral találtam szembe magamat. Az a tekintet, akár a folyékony arany. Perzselő.

Edward tekintetében aggódást, féltést szeretet vagy inkább szerelmet láttam?

-Edward? –megpróbáltam felülni, de hirtelen megszédültem.

-Jól vagy Bella? –kérdezte aggódva Edward.

-Öm, attól függ. Igen jól vagyok –majd próbáltam egy mosolyfélét összedobni. Hirtelen eszembe jutott valami. A szemem előtt csak úgy pörögtek az események. Edward arca távolinak tűnt.

Láttam magam előtt, ami az elmúlt öhm napokban történtek. Futás. Ruhasercegés. Egy hatalmas farkas. Morgás.

Akkor igaz a legenda? Jacob farkas és én erről tudtam. De elfelejtettem. A legjobb barátom átvert. Miért nem mondta el? Miért nem bízott bennem?

De ha farkasok vannak, akkor vámpírok is?

A legenda hidegekről, vérivókról szólt. Vámpírok. Az emlék. A harapásnyom.

Hirtelen rápillantottam a jobb karomra. A kép összeállt. Cullenék… vámpírok! Csak úgy simán titkolják előlem. Egy dologban 100% -ig biztos vagyok! Mielőtt a balesetem volt, én erről tudtam. Akkor Edward miért harapott volna meg? Annyira bonyolult.

-Bella, minden rendben? –kérdezte aggodalmasan.

-Még kérdezed? Azt hittem bízhatok bennetek! Először Jake, most meg ti! –ordítottam, majd nehézkesen, de felálltam.

-Bella, miről beszélsz? –kérdezte. A szemében aggodalom csillogott.

-Még kérdezed? Elmondom! Nem, tudod mit? Nem fogom elmondani se neked, se senkinek! Hagyom, hogy rájöjj, hol rontottál. Hogy hol vertél át. Azt hittem bízhatok benned –a végét szinte már suttogtam. Mivel ruha volt rajtam, így amennyire gyorsan csak tudtam, elhagytam a szobát. Edward nem jött utánam.

(Edward szemszöge)

Elment. De mit követtem el?

Úgy ültem, akár egy szobor.

Ez meg mi volt? Mi az, hogy hol rontottam? Hát ott, hogy itt hagytam. Hol máshol? Mi az, hogy átvertem? Netán a hazugságra gondol? Biztosan.

Lassan, emberi tempóban lementem a földszintre, ahonnan láttam, hogy Alice és Bella éppen elhagyja a házat.

„Edward nagyon kuszák az érzelmei” –hallottam meg Jazz gondolatait.

Nem tudtam mit tegyek. Nem tudtam hol és mit rontottam el. Akárhogyan is gondolkodtam mindig ugyan oda jutottam.

2 héttel később

A napok csak úgy teltek. Még mindig a bizonytalanságban éltem. Bella nem gyakran szólt hozzánk. Így azt sem tudtuk meg, hogy volt e emlékképe rólunk.

Volt, hogy Alice vitte suliba, akkor néha láttam egy mosolyt megjelenni az arcán. Volt, hogy Jacob is elé ment, szintén azért, hogy elvigye… sikertelenül. Bella –a legnagyobb örömömre- nem tartotta ezután a kutyákkal a kapcsolatot.

Hogyan szerezzem vissza? Mit tegyek?

A bizalmat nehéz visszanyerni.

Ismét a szobámban ültem és az egyik kedvenc elfoglaltságomat végeztem: bámultam a plafont.

A másik az volt, hogy titkon belopóztam Bellához és néztem, hogy mit csinál.

Ismerős lépteket hallottam, majd egy kopogást.

-Szabad –mondtam.

-Szia én vagyok –ugrált be Alice.

-Miért jöttél? –kérdeztem.

-Csak gondoltam szólok, hogy meggyőztem Bellát, hogy jöjjön el velem vásárolni –mesélte vigyorogva.

-Meggyőzted, vagy megfenyegetted? –érdeklődtem, mert nem mindegy.

-Edward, hát miket képzelsz rólam? Persze, hogy meggyőztem! Te is tudod, hogy milyen megnyerő személyiség vagyok –ecsetelte, majd megmutatta az egész jelenetet.

-És ezt miért közlöd velem? –lehet, hogy kicsit bunkónak tűnhettem.

-Szerinted? Te nem jössz vásárolni? –kérdezte.

-Ha elmennék biztos, hogy sírva menekülne…

-Így ismered Bellát? Mint aki megfutamodik? Hát akkor nem ismered eléggé. Figyelj, látszik rajta, hogy mennyire oda van érted. A szerelem csak úgy nem múlik el… Ahogy egy dal is mondja:

„Az érzést elhallgattatni, úgy sem tudod”

-Minden rendbe jön, meglásd. Na hogy döntöttél? –már válaszolni akartam… -Jujj de jó, örülök, hogy eljössz! Nem fogod megbánni.

Sóhajtottam egyet. Az én médium húgom. De őt így kell szeretni!

Már vártam, hogy mikor megyünk vásárolni. Életemben nem mondtam még ilyet, de így van.

Délután 3 körül bepattantunk a Volvóba, majd a Swan ház felé vettük az irányt. Nem kellett sokat várni, Bella megjelent az ajtóban, majd az autó felé vette az irányt. Alice már megint szervezkedett, azt hazudta Bellának, hogy ő elöl nem tud mindig ülni, mert felfordul a gyomra.

Így mellém ült. Felpörgettem a motort és már szabtam is. Nem is figyeltem, hogy mennyivel megyek, csak azt vettem észre, hogy Bella szólongat.

-Edward, nem mennél lassabban? –semmit sem változott! Még mindig a sebességgel törődik, pedig egy vámpírokkal teli autóban utazik.

Hogy megszüntessem rémült tekintetét, levettem a lábam a gázról, így már csak 120- al mentünk. Csigatempó…

Hamarosan megérkeztünk a pláza elé és Alice be is vetette magát. Egyik boltból ki, míg a másikba be. Úgy a nyolcadik után meguntam és leültem az egyik kinti padra. A szatyrokat így is én cipeltem. Mivel láttam, hogy húgom jó 10 percig úgy sem szabadul, ezáltal Bella sem, levittem a holmikat a kocsiba. A csomagtartó már majdnem megtelt. Szép lassan mentem vissza az üzlet elé és foglaltam újra helyet. Alig néhány perc után kedvesem lépkedett ki a helyiségből.

Ő is helyet foglalt mellettem.

-Ez… Alice… nem bírom! –nyögte.

-Megértelek. Te így is tovább bírtad, mint én- mondtam, majd küldtem felé egy féloldalas mosolyt, mire a szíve kihagyott egy ütemet és zavartan lesütötte a szemeit. El is pirult. Hogy én mennyire örülök neki, hogy még mindig ekkora hatást gyakorlok rá.

-Nem vagy éhes? –kérdeztem, mire rám emelte a tekintetét, és oly ritka mosolyát láttam.

-De, most éppen az vagyok –mondta.

-Mit szólnál hozzá, ha elmennénk enni? Van egy olyan érzésem, hogy Alice egy darabig biztos nem jön ki a butikból.

-Ebben biztos vagyok –nevetett fel. Mennyire szép, ha nevet! Felsegítettem, majd a legközelebbi étterembe vittem. Egy csendes sarokba beültünk, majd rendeltünk neki egy pizzát.

-Te nem eszel? –kérdezte.

-Nem én ettem mielőtt eljöttünk –mosolyogtam. Mindent észrevesz. –Jó étvágyat.

-Köszönöm –azzal nekiállt enni. Persze nem bírta mindet megenni. Miután végzett kimentünk az étteremből.

-Alice végezhetett? –kérdezte.

-Kétlem. Gyere, sétáljunk –ajánlottam fel, mire egy biccentéssel válaszolt.

Jókat beszélgettünk. Már rág voltam ennyire felszabadult és őt sem láttam rég ennyire boldognak.

Elmentünk egy virágbolt előtt.

-Várj egy pillanatot –mondtam. Ő bólintott, majd leült a legközelebbi padra. Szerencsére nem vette észre, hogy hová is megyek be. Beléptem a boltba és az eladónőhöz mentem.

-Jó napot –köszöntem.

„Istenem milyen helyes… nem szabad ilyenre gondolni! Te férjnél vagy! Azok az izmok.”

-Miben segíthetek? –kérdezte.

„Neked bármit”

-Fréziát szeretnék vásárolni –mondtam.

„Gondolhattam volna, hogy van barátnője. Micsoda szerencsés lány. Vajon milyen lehet…” –na ez már sok…

Megvettem amit akartam, majd kimentem szerelmemhez, aki éppen bámult ki a fejéből. Ilyenkor mindig úgy sajnálom, hogy nem látok bele a fejébe.

-Öhm, nos ezt neked vettem –nyújtottam át neki a pár szál fréziát. Szemében meghatódottság tükröződött.

-Köszönöm –mondta hálásan, majd felpattant és egy puszit nyomott az arcomra. Mennyire jól esett! Már úgy hiányzott az érintése.

-Ez frézia? –kérdezte. Ó, ha tudnád, hogy mihez hasonlítom!

-Igen az –mondtam, mire elmosolyodott, majd tekintete olyanná vált, mint Alice –nek amikor látomása van.

(Bella szemszöge)

Megszagoltam a fréziát. Számomra jó illata van.

Egy emlékkép ugrott be:

„Virágillatod van, olyan, mint a levendulának... vagy a fréziának. Az ember szájában összefut a nyál.

– Igen, ritka az olyan nap, hogy valaki ne közölné velem, milyen étvágygerjesztő illatom van”

Majd megszakadt a kép. Az egyik szereplő Edward volt, míg a másik én. Ez még jobban alátámasztja, hogy ők azok, amik.

-Bella! Bella minden rendben? –kérdezte Edward.

-Igen persze, csak egy emlékkép.

-Értem. És haragszol még rám? –kérdezte.

-Miért is kellene? –ránéztem, mire felhúzta a szemöldökét. Ekkor leesett.

-Igen még mindig haragszom. Nem jöttél rá, hogy mi miatt haragszom rád, igaz? –kérdeztem.

-Nem, sajnos nem…

-Jajj fiatalok, mindenhol kerestelek titeket! Annyi mindent vettem! Bella ha nem baj most átmegyek hozzád és ruhapróbát tartunk! –ecsetelte. Hurrá. Nem tudom, hogy milyen képet vághattam, de lég vicces lehetett, mivel Edward felnevetett.

-Te meg csak ne nevess! Itt vannak a táskák! Menjünk, még sok dolgunk van! –azzal már ki is lökött minket a boltból.

Az út nagyon hamar eltelt, amit nagyon bántam. Vágytam Edward társaságára. Nagyon kedves volt tőle, hogy virágot is vett.

Alice tényleg megtartotta a szavát a ruhákkal kapcsolatban! Mikor azt mondtam neki, hogy ezek csak ruhák, csupán ennyit felelt:

„Sshh! Csak ruhák?! Ezeknek lelkük van! Vigyázz mit mondasz!”

Erre szoktam azt mondani, hogy Alice, már csak Alice.

(Edward szemszöge)

Miután hazafuvaroztam Belláékat a Cullen ház felé vettem az irányt. Gyorsan leparkoltam, majd beléptem a nappaliba. Emmett persze nem hagyta szó nélkül, hogy egyedül vagyok.

-Na mi az öcsi? Hol hagytad Alice –t és a Te Bellácskádat? Csak nem megették őket a ruhák? Nem is tudtam, hogy egy ruha meg tudja ölni a vámpírt –erre csak a szememet forgattam.

Mivel nem volt jobb dolgom, ezért leültem a zongora elé, és játszani kezdtem. Méghozzá Bella altatóját.

Fogalmam sincs, hogy hányszor ismételtem meg, hogy mennyi ideje zongorázhattam.

Hirtelen támadt egy remek ötletem arra, hogy hogyan is hódítsam vissza Bella szívét.

Alice lépdelt mögém.

-Először mérges lesz, de majd megbékél –mondta. -Én addig felhívom a virágosokat! –közölte Alice.

-Rendben, de ne túlozz! –mondtam neki.

Levetettem magam a gép elé és már kerestem is a megfelelő oldalt, remélve, hogy ezzel kiengesztelhetem, legalább egy kicsit…

Várom a komitokat, hogy tudjam min kellene javítani! Jó hírrel szolgálok, már megírtam a kövi fejezetet is, tehát csak rajtatok múlik! Bár ígyis -ugyis csak jövő hét pénteken lesz friss :D Nah de azért komikat kérek szépen!

Puszi: Doree

Ízelítő a 14. fejezetből

Sziasztok! Hoztam egy kis ízelítőt! Remélem örültök neki. Holnap pedig teljes fejezet. Addig is pusszancs

-Na mi az öcsi? Hol hagytad Alice –t és a Te Bellácskádat? Csak nem megették őket a ruhák? Nem is tudtam, hogy egy ruha meg tudja ölni a vámpírt –erre csak a szememet forgattam.

Mivel nem volt jobb dolgom, ezért leültem a zongora elé, és játszani kezdtem. Méghozzá Bella altatóját.

Fogalmam sincs, hogy hányszor ismételtem meg, hogy mennyi ideje zongorázhattam.

Hirtelen támadt egy remek ötletem arra, hogy hogyan is hódítsam vissza Bella szívét.

Alice lépdelt mögém.

-Először mérges lesz, de majd megbékél –mondta. -Én addig felhívom a virágosokat! –közölte Alice.

-Rendben, de ne túlozz! –mondtam neki.

Levetettem magam a gép elé és már kerestem is a megfelelő oldalt, remélve, hogy ezzel kiengesztelhetem, legalább egy kicsit…

Tudom, hogy rövid, de remélem egy kicsit felcsigáztalak titeket :D

Doree

A múltam a jövőm 2. fejezet – Egy dallam

Mivel teljesítettem egy kéréseteket én is kérek komit! (A kérésetek a fejezetben van).

A múltam a jövőm 2. fejezet

(Bella szemszöge)

Rohantam és csak rohantam. Élveztem a száguldást. Imádtam, ha a szél játszik a hajammal. Amint a szél az arcomba fúj.

Beleszagoltam a levegőbe és egy kellemes illatot hozott felém a szél. Hegyi oroszlán. Ez az amire most szükségem van.

Újra futásnak eredtem és meg is pillantottam a prédámat.

Megindultam felé, amikor valaminek nekiütköztem. Hideg, és kemény volt. Tehát vámpír. Az ütközéstől több métert repültünk. Több fa is kárát látta.

Felültem és újra azzal a szempárral találtam szembe magam, mint a suli parkolójában.

Ő is ugyanolyan döbbenten nézett rám, de előbb kapcsolt. Odarohant hozzám, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.

El is fogadtam. Amint felálltam leporoltam magamat. Rám is fért.

-Szia öhm bocsánat, a nevem Edward Cullen. Téged láttalak ma a suli parkolójában, igaz? –kérdezte.

-Igen én pedig… -kezdtem, de nem tudtam végigmondani, mert belenéztem azokba a szemekbe.

-Bella, ugye? –hát ezt meg honnan tudja?

-Igen, Bella Swan. Ezt honnan tudod? –kérdeztem.

-Tudok olvasni mások fejében. Vagyis gondolatolvasó vagyok –mosolygott közben csibészes mosollyal. Ezt nem ér! Nem lehet ilyen aranyosan elmosolyodni. Nem is, inkább szexis! Miket gondolsz?

-Értem. Akkor ezek szerint sokat tudsz rólam.

-Nem, nem éppen, csak annyit, hogy Bellának hívnak, van egy Audi R8-ad és, hogy gyönyörű vagy –mondta, mire én éreztem, hogy az arcom bizsereg. Ha ember lettem volna, már tuti elpirulok.

-Hát, az is több mint a semmi –nevettem. –Gondolom, ti most költöztetek ide.

-Inkább úgy mondanám, hogy ide vissza –mosolygott továbbra is. Úgy éreztem, hogy benne bízhatok. De a bizalmat ilyen rövid idő alatt nem lehet kiérdemelni.

-És mondd csak, neked van valami képességed? –kérdezte, mire én megmerevedtem. Elmondjam? Igen, azt teszem.

-Hát van egy fizikális, és egy mentális pajzsom, amiket ki tudok terjeszteni másokra –mondtam.

-Akkor ez lehet az oka annak, hogy nem hallom a gondolataidat? –kérdezte. Ezen teljesen ledöbbentem. Nem hallja a gondolataimat?

-Gondolom igen. Van még időd? –kérdeztem reménykedve.

-Igen, miért? –most rajta volt a sor, hogy kérdezzen.

-Szeretnék mutatni valamit –mondtam, majd karon ragadtam és elkezdtem húzni magam után. Nem kellett sok idő, már mellettem jött. Kiértünk egy rétre. Ha valami nyomasztja a lelkemet, akkor általában itt ütöm el az időmet.

Szinte majdnem teljesen szabályos kör alakú.

(Edward szemszöge)

A vadászat jól sikerült. Elkergettük a zsákmányt. Sebaj.

De ez a rét… fantasztikus! A virágok gyönyörűek! Főleg most, hogy az egészet megvilágítja a hold fénye. Kivételesen nem esik… egyelőre.

Bella is csodálatosan festett a hold megvilágítása által. Annyira szép. Főleg, amikor nevet.

Leültünk a rét közepére, egymással szemben.

Belenéztem sötétarany szemeibe, és teljesen elmerültem bennük.

Olyan, mint egy angyal.

Nem tudom, hogy meddig ültünk ott. Kérdeztem én is őt, és fordítva. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az eső elkezd esni. Már hajnaltájt lehetett.

-Ideje lesz hazamenni… -törte meg Bella a csendet.

-Igen, szerencsére nem süt majd ma a nap.

-Miért is? –kérdezte értetlenül.

-Mert akkor pár óra múlva újra láthatlak –mosolyodtam el.

-Értem –mosolygott ő is. Felsegítettem a földről, majd megöleltem s elindultam hazafelé.

Mindenki a nappaliban volt, amikor megérkeztem.

-Hát te hol jártál? –kérdezte letörölhetetlen vigyorral Em.

-Mintha nem tudnád, hogy vadászni voltam… -mondtam.

-Igen? És mire… vagy inkább kire? –kérdezte. Kapott egy taslit Esme –től.

Fejcsóválva mentem fel a szobámba, hogy átöltözzek, de előtte le is zuhanyoztam. Amint kijöttem a fürdőből, a kanapémra ki volt készítve a ruhám… Alice.

„Ezt vedd fel… kérlek!

Puszi, a kedvenc húgod Alice.”

Felöltöztem, majd gondoltam csatlakozom a többiekhez a nappaliban. De azalatt a pár másodperc alatt, míg leértem, egy dallam jutott eszembe.

Leültem a rég nem használt zongora elé, és engedtem, hogy az ujjaim automatikusan játsszák a dallamot.

Újabb és újabb részlet következett. Néhol a lágyabb dallamok között egy erőteljesebb hang is keletkezett. Majd újra egy lágyabb. Lassan véget ért a nóta, amikor észrevettem a mögöttem álló, szipogó Alice –t és Esme –t.

-Ez csodás lett Edward! –mondta Esme, Alice pedig helyeslően bólogatott.

-Köszönöm –mondtam. –itt az ideje, hogy menjünk iskolába! Nem lenne értelme az első napon elkésni!

-Vagy inkább az újra első napon? –kérdezte Emmett, mire én csak a szememet forgattam. Már nem fog felnőni, az biztos.

Most csak az én Volvómmal mentünk. Mellettem ült Alice, míg hátul Rose, Em, és Jazz.

Az út, most akármennyire is mentem gyorsan, hihetetlen hosszúnak tűnt.

Legalább tíz percbe telt, míg megláttam a Forks –i Gimnázium táblát.

Apró mosollyal fordultam be a parkolóba, majd megálltam a szokásos helyen.

(Bella szemszöge)

Milyen gyorsan is telik az idő, ha nem akarjuk. Egy pillanatban még a hold fénye világít be bennünket a réttel együtt, a következőben pedig, már zuhog az eső és hazafelé tartok.

Jó volt végre beszélgetni Edward –al. Annyira rossz érzés, hogy nem mondtam el neki az igazságot. Hogy nem mondtam el neki az igazat Neil –ről. De ez még nem megy.

Amikor hazaértem Neil még aludt. Hiszen neki szüksége van alvásra.

Gondoltam készítek neki reggelit. Jobb dolgom úgy sincs.

Készítettem neki pirítóst, valamint tojásrántottát. Raktam a tálcára még egy kis lekvárat is, majd írtam egy üzenetet, amin ez állt:

„Jó reggelt álomszuszék! Készülődj, én időbe hazaérek! Puszi Bella.”

Felmentem a szobámba és lezuhanyoztam, bár öntisztítók vagy mik vagyunk. A lehető legmelegebbre állítottam a vizet. Jó érzés volt, ahogyan a forró cseppek találkoztak a bőrömmel.

Jó néhány perc „áztatás” után, kilibbentem a fürdőszobából, és a gardróbom felé vettem az irányt. Szeretek vásárolni, de csak mértékkel.

Kiválasztottam egy szűkszárú, sötétkék farmert, és egy mélyebb kivágású sötétkék hosszú ujjút. Felvettem hozzá, egy viszonylag nem olyan magas sarkú, fekete csizmát. Megfésülködtem, hagytam, hogy a hajam szabadon omoljon a vállaimra.

Felkaptam az Ipodom -at és kiugrottam az ablakomon. A rét felé vettem az irányt. Örömmel tapasztaltam, hogy még több virág nyílt ki. A nap nem sütött, de nem is esett. Leheveredtem a fűbe, és elkezdtem a zenét hallgatni. Én is dúdoltam magamban.

Olyan két óra múlva, rávettem magam és elindultam hazafelé.

Neil már végzett a konyhába, a szíve dobogása alapján, pedig a szobájában öltözködött. Elmostam a tányérokat, majd halk lépteket hallottam. Mikor végeztem megfordultam és Neil –el találtam szembe magamat. Odajött hozzám és megölelt.

-Köszönöm, isteni finom volt a reggeli –mondta.

-Nincs mit. Elkészültél? Ideje lenne menni a suliba –mondtam. Mire grimaszolt.

-Jajj ne vágd itt a képeket! Hiszen odavannak érted a lányok! Kell ennél több? –kérdeztem.

-Aha, úgy, mint érted a fiúk.

Kifelé vettük az irányt a házból. Felkaptam a kabátomat, majd beültünk a kocsimba. Hangos fékcsikorgás után, már a földi úton haladtunk. Nem kellett tíz percnek sem eltelnie, már is megpillantottam a sulit jelző táblát. Leparkoltam a szokásos helyemre és örömmel vettem tudomásul, hogy mellettem parkol a jól ismert szürke autó.

Kiszálltunk az autóból és a biológia terem felé vettük az irányt. Majd egy hangra lettem figyelmes, ami a nevemen szólít.

-Bella állj meg! –kiáltotta egy apró, koboldszerű lány. –Szia, a nevem Alice Cullen. Gyere, be szeretnélek mutatni titeket a családomnak. –mondta, mi pedig követtük.

Első benyomásra szimpinek tűntek…

-Ő itt… -kezdte a lány. –Emmet Cullen. Azt hiszem, elmondhatjuk nektek, hogy Emmett felesége Rosalie Hale –mutatott először egy hatalmas, mackószerű fiúra., majd utána egy hosszú, szőke hajó lányra. Nála szebb vámpírt még nem láttam.

-Üdv. –köszönt Em hatalmas vigyorral a képén, mire én is elmosolyodtam. Rosalie csak egy fejbiccentéssel köszönt.

-Ő itt Jasper Hale, aki nem mellesleg a férjem –mutatott most egy alacsonyabb, de eléggé izmos, szőkés hajó férfira. –Hello –köszönt Jasper.

-Ő pedig Edward Cullen –mutatott az ismerős személyre. Mind a ketten elvigyorodtunk.

-Hékás, mi miről maradtunk le? –kérdezte Emmett.

-Semmiről –mondtuk egyszerre, mire nevetésben törtünk ki.

-Én Isabella Swan vagyok, de csak szólítsatok Bellának. Ő pedig Neil Hawk mutattam be én is magunkat.

-Üdv –biccentett egyet Neil.

-Bella, mit szólnál hozzá, ha elmennénk suli után vásárolni? –kérdezte Alice. Ajjaj gondok lesznek még ebből. –Este, pedig átjöhetnétek hozzánk. –ajánlotta a gumilabda. Ránéztem Neil –re aki csak egy aprót biccentett.

-Oké. Átmegyünk, és én a vásárlást is elfogadom –mondtam majd elindultam az első órámra.

Az egész nap halál unalmas volt. Olyan 11 óra körül még az eső is elkezdett szakadni. Az egyik szünetben fogtam magam és kimentem az épületből. Leültem a tövébe és elkezdtem zenét hallgatni. Valamint gondolkoztam. Ha átmegyünk hozzájuk, akkor kérdezősködni fognak, onnantól pedig csak egy hajszál választ el attól, hogy megtudják az igazságot. Nem tűnnek ellenségesnek, sőt inkább kedvesnek. Olyannak, akikben bízhatunk. Majd megkérdezem róla Neil –t.

Arra lette figyelmes, hogy az én dúdolásom mellé egy másik is társul. Kinyitottam a szememet és a világ leghelyesebb férfijával találtam szembe magamat.

-Nem is tudtam, hogy te is szereted ezt a számot –mondtam.

-Igen, de van ennél egy szebb dal is –mondta, majd elkezdett dúdolni, egy számomra ismeretlen dalt. Viszont csodálatos volt. Amikor véget ért, csak ennyit bírtam kinyögni:

-Ez csodás.

-Remélem, nem lepődsz meg eléggé, ha azt mondom, hogy én írtam… és rólad –a végén suttogott. Most olyan volt, mint egy szégyenlős kisfiú. De mindenképpen édes.

-Köszönöm –csak ennyit bírtam kinyögni.

Arca egyre közeledett felém, mintha az engedélyemet kérné. De én nem bírtam várni. Áthidaltam a kettőnk között lévő távolságot és lecsaptam ajkaira. Bele is mosolygott csókunkba. Éreztem, ahogyan elválnak ajkaim, és hogy nyelve utat tör a számba. Nyelveink vad táncot jártak. Felemelő érzés volt. Ebbe a csókba benne volt minden. Az irántam érzett szerelme a féltés és az aggódás. Valamint a szenvedély.

Zihálva váltunk el egymástól, de mindvégig mosolyogtunk. Felállt mellőlem a földről és fel is segített.

Kézen fogva sétáltunk a menza felé, mivel ebédszünet volt. Elengedtem kezét, és beálltam a sorba. Ő jött utánam és hátulról átölelt, mire rajtam jóleső borzongás futott végig. Csak egy üres ásványvizet és egy almát vettem. Úgyis csak a látszat kedvéért.

Neil már ott várt a szokásos asztalnál. Edward –al leültünk, ő pedig csak felhúzott szemöldökkel méregetett.

Nemsokára a többi Cullen is belibbent az épületbe, és miután ők is vásároltak ételt, csatlakoztak hozzánk…

Remélem értettétek, hogy a kérés,vagyis inkább álmodozás, többeteknél is az volt, hogy fussanak össze az erdőbe. Ez a fejezet kicsit rövid lett. De a kövi hosszabb lesz. A Who is Edward? 13. fejezeténél írta valaki, hogy rövid lett, én pedig csak azt szeretném rá válaszolni, hogy kicsivel hosszabb is lett, de lehet, hogy csak az a gond, hogy tovább is olvastad volna:p

Pusszancs: Doree

Múltam a jövőm 2. fejezet (ízelítő)

Rohantam és csak rohantam. Élveztem a száguldást. Imádtam, ha a szél játszik a hajammal. Amint a szél az arcomba fúj.
Beleszagoltam a levegőbe és egy kellemes illatot hozott felém a szél. Hegyi oroszlán. Ez az amire most szükségem van.
Újra futásnak eredtem és meg is pillantottam a prédámat.
Megindultam felé, amikor valaminek nekiütköztem. Hideg, és kemény volt. Tehát vámpír. Az ütközéstől több métert repültünk. Több fa is kárát látta.
Felültem és újra azzal a szempárral találtam szembe magam, mint a suli parkolójában.
Ő is ugyanolyan döbbenten nézett rám, de előbb kapcsolt. Odarohant hozzám, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.
El is fogadtam. Amint felálltam leporoltam magamat. Rám is fért.

-Szia öhm bocsánat, a nevem Edward Cullen. Téged láttalak ma a suli parkolójában, igaz? –kérdezte.
-Igen én pedig… -kezdtem, de nem tudtam végigmondani, mert belenéztem azokba a szemekbe.
-Bella, ugye? –hát ezt meg honnan tudja?
-Igen, Bella Swan. Ezt honnan tudod? –kérdeztem.

Holnap friss!

13. fejezet - Kitekerném a nyakát!

(Jacob szemszöge)

Nem tudom mi vezérelt akkor, amikor megcsókoltam.

Vagyis, de tudom, a szerelem. Viszont rosszul esett, hogy nem csókolt vissza. Nézem távolodó alakját, ahogyan egyre közeledik a határvonalhoz. Egy önelégült vigyor jelenik meg arcomon, mert láttam, ahogyan a vérszopó végignézi csókunkat. Ezt neked Edward!

Bella pont ebben a pillanatban lépte át a határt, esett össze, és fogta meg Edward. Ugyan ebben a pillanatban morgott egyet a pióca és…

(Edward szemszöge)

Nem igaz! Egész nap kiborítanak ennek a Jessicának a gondolatai. Mit érdekli őt a másik élete? Mi köze van hozzá? Legszívesebben megfojtanám!

Akárhányszor Bellával beszélt mindig szóbahozott. És akármennyire is fájt kedvesem válasza, hogy nem vagyunk együtt, Jessica kikészített! Azt hinni, egy olyan ártatlan lényről, mint Bella, hogy hazudik, engem mindig ki hoz a sodromból.

Bementünk az ebédlőbe. Nem sokkal utánunk érkeztek meg Belláék. A családom minden tagjával volt közös órája, velem is. Mindig mindenki azzal nyaggatja, hogy hogyan van. Beállt a sorba, én pedig mögötte mentem.

Megint nem vett valami sok mindent, és ennek hangot is adtam:

-Nem lesz ez egy kicsit kevés? –kérdeztem. Arcomra erőltettem egy féloldalas mosolyt és örömmel vettem tudomásul, hogy még mindig ekkora hatással vagyok rá. Ugyan is a szíve kihagyott egy pillanatra, légzése elakadt.

„Még, hogy nincsenek együtt! Csak rá kell nézni mindkettejükre!” –hallottam meg Jessica idegesítő gondolatait! Néha áldás, néha viszont átok ez a képesség!

„Bár csak rám nézne ilyen szemekkel Bella” –még egy idegesítő gondolat, csak Mike felől.

-Nem, nem vagyok valami éhes, és különben is, Esme reggelijével bőven elteltem –mondta. Nem mintha olyan sokat evett volna reggelire!

-Annak legalább öt órája… -motyogtam inkább magam elé. -Értem. Hát gondolom, nem ülsz oda hozzánk, akkor majd máskor. Öhm, hány órád is lesz még? –kérdeztem. Kezeim önkéntelenül is ökölbe szorultak, amit Bella is észrevett. Nem tehettem róla! Ez a gondolat már kikészített!

„Vajon lefeküdtek már?” –újabb kedveskedés Jess –től.

-Még egy tesim lesz… -mondta alig hallhatóan.

-Rendben, nekem is, szóval, ha gondolod, hazaviszlek. Úgyis útban esik nekünk, szóval…

–Öhm, köszi tényleg, de nem akarok teher lenni a számotokra… -vágott közbe. Még, hogy teher? Ha az is lenne, ő lenne számomra a világ legédesebb terhe. Most én nem hagytam neki végigmondani:

-Nem teher. Szívesen hazaviszlek. Akkor suli után –mondtam és elmosolyodtam. Már ott sem voltam, mielőtt még mondhatott volna valamit.

Leültem a családomhoz, ő pedig a barátaihoz. Muszáj volt hallgatnom a beszélgetésüket:

-Sziasztok –köszönt és repített egy mosolyféleséget.

-Szia –köszöntek kórusban.

-Hogy telt a mai napod? Kérdezte Angela. Ő az egyetlen igaz emberi barátnője. A gondolatai is tiszták.

„Látszik rajta, hogy valami nyomja a lelkét. Szegény lány… „

-Biztos remekül telt neki, hiszen Cullenékkel jött iskolába, és ők is viszik haza. A mi Bellánk újra el fog tűnni. Tényleg, ha már itt tartunk, mi van közted és Edward között? –kérdezte Jessica, mire egy morgás tört fel a mellkasomból.

„Nyugi Edward! Már nem tudlak lenyugtatni!” –hallottam Jazz hangját, így próbáltam eleget tenni a kérésének.

Alice- nek hirtelen látomása támadt, amit én is végignéztem.

„Bella hirtelen feláll, majd úgy tesz, mintha el akarna menni. Jessica hátrafordul, Bella pedig képen törli. Jessica döbbent képpel mered a semmibe.”

Alice jót kuncogott rajta, majd miután megosztotta Emmett –tel a látomását ő is elkezdett röhögni.

Felénk kapta a fejét, hiszen ki nem hallotta ezt az öblös nevetést?

-Ne is törődj vele –suttogta Angela.

-Jessica, ha valami nem tetszik el, lehet innen ülni! Bella akkor csatlakozik hozzánk, amikor akar! –mondta erélyes hangon Mike. De neki csak egy dolog járt a fejében… Bella… meztelenül. Próbáltam nem a gondolatokra figyelni és arra, hogy letépjem annak a szerencsétlennek a fejét…

-Ne, igazán hagyjátok! –mondta. Hát még ilyenkor sem ő az első? Megint másokat helyez előtérbe.

-Nah szóval Bella, hol is tartottunk? –kérdezte kedvesen Ang.

-Azt hiszem ott, hogy mi történt ma velem –mondta szerelmem mosolyogva.

-Értem. Akarsz róla beszélni? –kérdezte, mire Bella megrázta a fejét.

-Rendben.

-Na és veled mi történt? –ohh, ez az állandó kíváncsisága…

-Áh semmi különös, de képzeld spanyolon… -kezdett bele Angela, de Bella egész végig úgy tűnt, hogy máshol jár.

„Hát ez nem igaz! Megint a Cullenék járnak a fejében! Még, hogy nincs köztük semmi! Ekkora egy kétszínű cafkát!” –na itt betelt a pohár. Felálltam, de Emmett a vállamnál fogva visszarántott a székbe.

-De hát nézzétek meg! Nem is figyel arra, amit mondunk! Ugyanolyan kétszínű, mint volt! Ha nincs ló, jó a szamár is, mi? –ordította kikelve magából Jessica, mire morogtam egyet, de éreztem a nyugalom hullámait, így Jazz –re kaptam a tekintetem. Erre még mérgesebb lettem és már indultam volna, hogy széttépjem az a senkiházit, de Em és Jazz fogtak és kivittek az épületből.

-Mondd csak, te teljesen megőrültél? –kérdezte Emmett. Most nem viccelt.

-Igen, minden a legnagyobb rendben van –mondtam, majd elindultam a tornaterem felé.

Felöltöztem, majd bementem a terembe.

A tesi, elvileg közös órám Alice –el és Bellával. Nemsokára egyre többen lettünk. Bella viszont sehol. De hová tűnt?

-Alice? –kérdeztem.

-Hm?

-Nem tudod, hogy Bella hol van? –érdeklődtem.

-Biztos hazament. Azok után, ami történt nem is csodálom –mondta a húgom.

Az óra elején futottunk. Valljuk be, nekünk a tesi kész kínszenvedés.

Futás közben visszafogni a gyorsaságunkat. Kidobózás közben az erőnket.

Ma röplabdáztunk. Labdás játék. Amiben a labdát, ütni kell. Nem megmondtam?

Alice és én, két külön csapatba kerültünk.

Egyszer a tekintete a távolba meredt. Látomása volt.

Nem tudott a külvilágra figyelni, így fejbe találta a röplabda. Lezuttyant a földre. Odasiettem hozzá. Bár tudtam, hogy vámpír és semmi baja nem eshet, de érdekelt a látomása. Nem mutatta meg.

„Odafutottam” hozzá.

-Mi történt? Mit láttál? –kérdeztem, de csak a kétségbeesett arcát látta.

-Tanár úr! Nem érzem jól magam! –kiáltotta hirtelen.

Felsegítettem a földről a látszat kedvéért és odasegítettem a tanárhoz.

-Tényleg elég sápadtnak tűnsz –mondta a tanár.

-Nem is érzem túl jól magam –Alice kicsi túljátszotta a szerepét. Ezen még nevettem is volna, ha nem lenne ennyire súlyos a helyzet. Kishúgom nem szokott csak úgy hazudni!

-Mr. Cullen szerintem, kísérje haza –mondta a tanár, mire én bólintottam. Amíg a látóhatárán belül voltunk segítettem testvéremet, utána viszont elengedtem.

-Ez meg mi volt? Mégis mit láttál? –kérdeztem.

-Öltözz fel! Addig szólok Jasper -nek és Emmett –nek.

Bólintottam, majd azt tettem, amit mondott.

Miután kiértem az öltözőből, a két fivérem és Alice már ott volt.

-Most már elmondanád, hogy mit is láttál? –kérdeztem.

-Bella jövője eltűnt Edward! Ez két dolgot jelenthet! Ugye tudod? –kérdezte most ő. Én meg teljesen ledöbbent. Mi történhetett vele?

Kimentünk az épületből, amikor egy bűzre összehúztam az orromat. Egy farkas. Az eső zuhogott a javából.

-Ti is érzitek? –húztam fel a szemöldököm.

-Ezt nem lehet nem érezni! –mondta Emmett és poénból, befogta az orrát.

-Akkor ez azt jelenti, hogy a kiskutyával ment el! Jelentette ki Emmett.

-Te tudod, hogy milyen veszélyes egy fiatal vérfarkas? –kérdezte felháborodottan Alice. Nem mindig ilyen.

Nem hallgattam tovább, elindultam a határhoz vezető úton. Persze az erdőben, az út mellett.

Jó ideje futottam már, amikor egyre intenzívebben kezdtem érezni kedvesem illatát. Bár az eső zuhogott az illata, ugyanolyan maradt. De várjunk csak. Ez vér!

Mi történhetett?

Nagyobb sebességre kapcsoltam, majd pár percnyi futás után, a határ előtt találtam magamat.

Láttam, ahogyan Bella esetlenül közeledik felém. Alig állt a lábán. Pólója itt- ott a vértől volt átázva.

Ekkor megláttam azt a személyt is, akit majdnem a legjobban utálok a világon. Jacob. Telán ő tette vele?

Jóval lemaradva ment kedvesem mögött, de a távolság egyre csak fogyott. Már hallottam fivéreim közeledő lépteit.

Jake megragadta kedvesem karját, majd visszarántotta és megcsókolta. Ott azt éreztem, hogy legszívesebben átlépném a határt és felrúgnám azt a kutyát. De nem tehettem. Nem szeghettem meg a szerződést.

-Jake engedj el! –hallottam Bella, erőtlen, rekedt hangját. Alig volt benne élet. Majd fogta és lökött a kutyán egyet.

-Most nagyot csalódtam benned Jacob Black –mondta.

Most eltűnt a kutya, majd egyre közelebb ért szerelmem a határhoz. De a korcs, újra előbukkant a fák közül. Kedvesem alig tíz métert tett meg jó 5 perc alatt.

-Jake hagyj békén! –mondta erőtlenül

-Bella kérlek, állj meg! –mondta a kutya, de kedvesem nem állt meg. Jacob arcán egy diadalittas mosoly jelent meg.

„Ezt neked Edward!” –hallottam meg Jacob hangját. Bella

Bella pont ebben a pillanatban lépte át a határt, esett össze, és fogtam el, mielőtt eleshetett volna. Egy vad morgás tört fel a mellkasomból. Legszívesebben most azonnal széttéptem volna, de a családtagjaim megjelentek. Értetlenül néztek rám, Bellára és a vigyorgó Jake –re.

-Én most odamegyek és széttépem –mondta Emmett.

-Nektek nem az a feladatotok hogy vigyázzatok az emberre? –ordította Alice. Az ég folyamatosan oltotta az esőcseppeket.

Rápillantottam Alice –re, aki gondolatban üzent.

„Már hívtam Carlisle-t! Menj csak, ezt mi majd lerendezzük!” –bólintottam, majd eszeveszett rohanásba kezdtem a házunk felé.

Amint beléptem a Cullen házba, apám már tényleg várt. Meg sem kérdezte, hogy mi történt Elég volt neki ránéznie Bellára. Rengeteg vért vesztett.

Felvitte a vendégszobába.

Követtem. Felhajtotta a pólóját, majd letekerte a kötést, ami rajta volt. Egy közepesnek mondható, viszont elég mély seb éktelenkedett ott.

-Nem tudom, hogy melyik épelméjű kötözte be. Előbb le kellett volna fertőtleníteni. Elég sok vért is vesztett. El is fertőződhetett volna. Lefertőtlenítem, majd összevarrom a sebet. Edward, ha nem bírod, nyugodtan kimehetsz –mondta apám.

-Nem nincs semmi gond. Segíthetnék valamiben? –kérdeztem. Esme éppen ekkor lépett be az ajtón. Szemében aggodalom tükröződött.

„Mi történt?” –kérezte.

-Egy farkas volt, ez biztos –mondta apám.

Végig ott voltam, míg kedvesemet elátta. Időközben Esme lement, hogy ebédet készítsen Bellának. A többiek is hazaértek. Alice is itt volt, mert ő is aggódott a legjobb barátnője miatt. Em teljesen letört, mert elmaradt a bunyó. Jazz pedig próbál mindenkit nyugtatni. Míg mi itthon voltunk, ő elugrott a suliba, hogy hazahozza az autómat. A suliban is vége lett a tanítási napnak így Rose is hazaért. Előkészítette a szobámat Bellának. Milyen furcsa, hogy ennyire megkedveltél egymást. Akkor sem mozdultam Bella mellől, amikor már a szobámban feküdt az ágyban…