8. fejezet –Nem érdekel, mit gondol!

Sziasztok! Mindenkinek szeretettel küldöm Valentin- nap alkalmából a 8-ik fejezetet!
Remélem ehhez is komiztok egypáran. ^^

8. fejezet –Nem érdekel, mit gondol!

(Rosalie szemszöge)

Már több mint két hét telte el azóta, hogy Alice –nek látomása volt Belláról.
Nem értem Edwardot. Miért nem engedi, hogy elmenjek?
Akármennyire is hihetetlen megszerettem Bellát. Rájöttem, hogy színt hozott az életünkbe. Hogy vele Edward is boldog. Ha meg is történt, hogy meghalt, nem ezt érdemli. Elvileg családtagként tekintünk rá az Isten szerelmére! Akkor miért csináljuk ezt? Nem csak a bátyámnak jelentett sokat!

Alice -nek a legjobb barátnője volt! Végre valaki rajtam kívül elkísérte vásárolni, bár nem ez volt a kedvenc elfoglaltsága. Nem is mosolyog. A mindig vidám Alice, aki színesen öltözködik, csak sír, vagy látomást vár.

Esme –nek és Carlisle –nek a gyermeke! Nem tudom, milyen érzés, ha egy gyereket veszít el az ember, jelen esetben vámpír, de akkor sem lehet egy pozitív dolog. Esme, nem mosolyodott el, mióta megtudta a hírt, Carlisle pedig a munkájába temetkezett… még jobban.

Jasper elviseli mindenkinek a fájdalmát. Magát okolja. Azt gondolja, ha jobban bírta volna
nem támadt volna Bellára. De hisz ez akárkivel előfordulhatott volna.
Emmett, kedvesem, nem is mesél vicceket és ő is feszült.
Én sem vagyok a legboldogabb, főleg miután rájöttem, milyen bután is viselkedtem vele.
Rájöttem, hogy a családom boldogsága egy emberlányon múlik. Méghozzá Belláén.
Ezért teszem azt, amit tenni fogok.
Edward –ról nem is beszélek! A szobájában ül. Néha hallom, hogy némán zokog. Vadászni szinte el sem ját. Ekkora önuralmat!

Akkor sem fogom hagyni. Bella most már a család tagja. Remélem még él. Bár nem vagyok benne biztos. De akkor sem érdemli meg, hogy ne emlékezzünk meg rá.

Nem érdekel, elmegyek Forks –ba!

Jajj persze Alice. Amint elhatároztam, hogy elmegyek, már jött is be. A bejövés enyhe kifejezés. Inkább berontott!

-Rosalie! Ezt nem hiszem el! Köszönöm –mondta vidáman.
-Végre egy mosoly. Bella ennyit megérdemel.
-Én is megyek veled! –jelentette ki határozottan.
-Nem! Azt nem lehet! Egyedül megyek! –mondtam én is határozottan.
-De miért? –kérdezte lelombozottan.
-Azért, mert így is eléggé gyanús, hogy egyedül elmegyek Em nélkül, hát, ha még te is jössz. Ha kiderül Edward így is, kiakad –magyaráztam el neki mindent, majd láttam, hogy átsuhan a felismerés az arcán.

-Rendben, de csak egy feltétellel.
-Mi lenne az? –kérdeztem.
-Én pakolok be, és amint odaértél, felhívsz! –mondta.
-Ez egyértelmű! De egy-két dolog bonyolult. Például el tudod titkolni Ed elől, hogy hová is megyek? –kérdeztem.
-Ugyan, az már profin megy nekem! Amint megbeszéltük az alibidet, könnyebb dolgunk lesz. Nem ez lesz az első alkalom, hogy eltitkolok valamit előle.
-Nah, ez már nem érdekel. Viszont kérlek nyugodj le, mert ez még nekem is sok nem, hogy még Jasper –nek! Ő sem tudhat róla.
-Értem, rendben, megpróbálok lenyugodni. De mégis mi lesz az alibi? –kérdezte. Óriási… ő volt az egyetlen reményem.

-Öhm, hát igazság szerint, azt hittem, hogy te kitalálsz valamit –vallottam be.
-Nem gond! Ez már csak apróság. Eltitkolni, nah azt nehéz lesz! –jelentette ki.
-Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy nagyobb vásárlást terveztem? Amúgy igaz is, tényleg rám fér már néhány új ruha, itt, pedig nem valami bő a választék. Meg azt is mondhatnám, hogy nem bírtam elviselni a szenvedéseteket és elmennék, olyan 1-2 hétre! –ajánlottam.
-Ez nem is rossz ötlet! Tehát, akkor meguntad a nyavalygásokat és a szomorúságot, ezért elutazol egy nagyobb vásárlókörútra, és úgy egy hét múlva jössz? –összegezte én pedig rábólintottam.

Otthagytam Alice –t hadd pakoljon össze, én pedig lementem, hogy elmondjam a családomnak, az egészet.

-Esme, Carlisle, Jasper, Edward, Emmett! –kiáltottam, mire mindenki megjelent a nappaliban, Ed kivételével. Ezen nem is csodálkoztam.

-Őszinte leszek hozzátok. Engem is mélyen érintett Bella halála, ezért is teszem, amit teszek. Szükségem van egy kis magányra, hogy egyedül tudjam feldolgozni a történteket. Számításba vettem egy nagyobb vásárló –körutat is. Az egész körülbelül egy hetet venne igénybe. Remélem nem haragszotok. Alice- nek már szóltam, most éppen a ruháimat pakolja. Tényleg sajnálom, de csak egy hét –mondtam és láttam, hogy elhitték.

Alice éppen most jött le a lépcsőn, kezében egy nagyobb cucctáskával.
Mindenkitől elbúcsúzkodtam. Gondoltam Edward- tól is elköszönök, ezért felmentem a lépcsőn és már éppen nyitottam volna ki az ajtót, de meghallottam, hogy némán zokog. Ezért inkább békén hagytam. Elindultam a nappaliba, és odamentem Alice- hez.

-Kérlek, köszönj el a bátyámtól a nevemben. Most inkább egyedül hagyom. Nem lenne alkalmas benyitnom –magyaráztam húgomnak.
-Persze, ez csak természetes.
-Köszönöm, most megyek is! Akkor, kb. egy hét múlva, találkozunk! Sziasztok! –mondtam majd a garázs felé vettem az irányt, mivel kissé fura lenne futva megtenni az utat. Beültem a tűzpiros BMWm-be, és még egy utolsó pillantást vetettem a házra, majd elindultam egy esős város felé.

( Alice szemszöge)

De örülök, hogy Rosalie elment egy kicsit kikapcsolódni. Direkt nem gondoltam olyanra, amire nem szabad.

-Mire nem szabad gondolni? –hallottam meg Ed hangját, kb. egy hét elteltével.
-Hát arra, hogy Rosalie elment. Tudom, hogy tudod, hogy mi miatt ment el és ez téged elszomorítana. Hiszen tudom, hogy kivel kapcsolatos. Amúgy Rosalie nem akart megzavarni ezért átadom helyette is az üdvözletét –mondtam, mire ő odajött hozzám és átölelt.
-Köszönöm –mondta, majd kiviharzott a szobából és az ablakon keresztül láttam, hogy az erdő felé veszi az irányt. Most biztonságban vannak a gondolataim. Szegény Ed. Olyan rossz átverni őt. De ez a saját érdeke is.

( Rosalie szemszöge)

Már lassan másfél napja autókázok Forks felé. Ideje lenne lassan vadásznom is, ha emberek közé megyek, nem lenne szerencsés lemészárolni mindenkit.
Éppen most kanyarodtam le az erdei ösvényen, ezzel a házunk felé vettem az utamat.
Mivel nem szerencsétlenkedtem, hanem még itt is közel 200 –al hajtottam, pillanatok alatt odaértem a Cullen villához.

A ház előtt gyorsan lefékeztem. Még jó, hogy ilyen jók a reflexeim.
Bementem a házba, ahol szinte minden ugyanúgy volt, ahogyan hagytuk. Csak élettelen.
És kissé poros is.
Felmentem az Emmettel közös szobánkba és kinyitottam a gardróbom ajtaját. Gyorsan beszórtam a cuccaimat, majd az órámra pillantottam.
Délelőtt 11.
Ha Bella él, akkor még suliban van. Szóval először elmegyek vadászni, aztán a temetőbe, és ha ott sincsen, akkor a Swan lakás felé veszem az utamat.

Futva elindultam az erdőbe. Nemsokára az egyik patak mellett találtam, két szarvast, amit le is döntöttem és kiszívtam a számomra oly sokat jelentő vért.
Ezzel úgy gondoltam jól elteltem.

Tehát irány a temető.
Nem autóval mentem. Jobb, most nem visszamenni. Már annyira izgulok. Teljesen ki vagyok. Remélem, nem találok egy olyan nevű sírkövet sem, hogy Isabella Marie Swan.
Jó negyed óra futás után, már látni lehetett a temetőt. Az utolsó métereket már gyalog tettem meg. Besétáltam a temető kapuján.
Sorról- sorra bejártam az egész helyet, és szerencsémre egy Bella nevezetű személyt sem találtam.
Ezek szerint él? De mi van, ha az anyukája kérésére Phoenix –ben temették el? Ááá, nem hiszem. Mindenesetre, most irány a Swan lakás, ha él, akkor minden bizonnyal nemsokára hazaér.

Újra futásnak eredtem az erdőben, majd miután a fák már nem biztosítottak akkora árnyékot, lassítani kezdtem és gyalog mentem a házhoz, majd felugrottam az egyik fára, és bemásztam a résnyire nyitva hagyott ablakon.
A szobában por nem volt. Ez jó jel.
Rápillantottam az ágy mellett álló éjjeliszekrényre, ahol megtaláltam azt a CD –t, amit születésnapjára kapott, Alice –től és Edward –tól. De még egy üzenet is társult hozzá. Úgy gondoltam nem olvasom el. Ezek szerint tényleg él? És megtalálta, amit Edward elrejtett?
Akkor minden rendben?!
Megnéztem az órát, ami 13:33 –at mutatott. Akkor nemsokára hazaér. Gondoltam magamban.
Reménykedtem, hogy minden visszazökken a rendes kerékvágásba. Kinéztem az ablakon és az erdőt kémleltem.

Majd egy eléggé egyenletlen szívdobogást hallottam, amihez nemsokára léptek is társultak.
Valaki kinyitotta az ajtót, és ha jól hallottam a konyhába lépkedett. Utána feljött a lépcsőn és a fürdő felé igyekezett. Megnyitotta a vízcsapot, majd el is zárta.
Ezután hallottam meg közeledni a lépteket a szoba felé, de már éreztem a hozzá társuló illatokat is.
Igen, ez Bella. És él.
Halkan kinyitotta az ajtót, majd észrevettem, hogy a szíve kihagyott egy ütemet. Lassan megfordultam.
-Bella! –kiáltottam, majd már nem bírtam tovább és odaszaladtam hozzá, majd megöleltem. Először nem tért magához, majd visszaölelt.
-Bella, annyira örülök, hogy élsz! El sem hiszed, hogy mennyire ránk ijesztettél! Tudod, hogy Edward, hogy ki fog csattanni az örömtől? –kérdeztem, de csak most tudtam jobban szemügyre venni szegény lányt. Teljesen le volt fogyva, az arca beesett, a szeme alatt hatalmas karikák. Az egyik karja bekötve. Hát vele meg mi történt? Hozta a formáját? És mintha döbbenetet láttam volna megjelenni az arcán. Még párat pislantott is, mintha nem hinné el, hogy itt vagyok.

-Minden rendben? Tudom, hogy mérges vagy ránk, amiért szó nélkül itt hagytunk, de most már minden rendben lesz! Edward szeret téged, ne haragudj rá se! –mondtam, de még mindig semmi.
-Rosalie Hale –mondta úgy, mintha még csak most találkoztunk volna életünkben először.
-Igen, de hiszen ezt te is tudod –mondtam.
-Miért? Miért hagyott el? –kérdezte és a hangja egyre erélyesebb lett.
-Mert féltett magától, azért! –mondtam én is egy kis éllel a hangomban.
-De ez nem mentség, és ne védd! –mondta ugyanolyan hangnemben.
-De, Bella minden rendben? –kérdeztem. Olyan furcsa volt.
-Nem semmi sincs rendben, másrészt meg ki az, az Edward? –kérdezte most ő, mire én teljesen ledöbbentem. Mi az, hogy ki az, az Edward? Ugrat? Vagy mi?
-Bella –kezdtem finoman- elhiszem, hogy haragszol rá, de ezt, azért nem érdemli meg…
-Nem, én tényleg nem tudom, hogy ki ő. Volt egy balesetem. Egy autóbaleset. Súlyosan megsérültem. Amnéziám van. Szinte semmire sem emlékszem. Csak nevek és néhány kép, meg arc. De semmi más. És ez eléggé nehéz így nekem –mondta egyre halkabban, a végén már zokogott és átölelt.
Most komolyan? Nem emlékszik semmire? Istenem! Akkor arra sem emlékszik, hogy vámpírok vagyunk?
Most mi lesz?

Nem tudtam sokáig gondolkodni, mert telefoncsörgés zavart meg minket.
-Megbocsátasz? –kérdeztem, mire egy bólintással válaszolt is.
A telefon Alice nevét mutatta.

-Igen, mit akarsz Alice? –kérdeztem
-Volt egy látomásom, minden rendben? –kérdezte.
-Mit láttál? Képzeld, Bella él! Azt, már nem mondanám, hogy virul, mert amnéziája van és szinte semmire sem emlékszik –mondtam, mire egy sikítást hallottam a telefon másik végéből.
-Komolyan? Hát ez remek hír! Mármint, hogy él! Amnézia? Huh, hát azzal már több gond van. Mit tegyünk? –gondolkozott.
-Figyi, én maradok egy pár napot az tuti, te viszont továbbra is titkold mindenki elől és mondd meg, hogy jól vagyok!
-Rendben megpróbálom. De én is látni szeretném! Ha más nem elmegyek én is! Csak Edward meg ne tudja!
-Mit ne tudjak meg? –hallottam egy nagyon is ismerős hangot…

Tehát komit, és minden kedves, szerelmes párnak szeretnék kellemes napot kívánni!

7. fejezet –Kérdések és kérdések

Nah, mielőtt a frissel foglalkoznátok, lenne néhány fontos dolog, amiről beszélni szeretnék veletek! Ezekre megjegyzés formájában tessék válaszolni! *szigorúannéz*
1. Mivel, most nincs ihletem egy novellához, mit szólnátok, ha a 8. fejezet lenne az ajándékom nektek Valentin-napra? Ez csak tőletek függ! Persze, ez csak akkor ha ti igennel voksoltok a megjegyzésben!
2. Nos gondolkoztam, hogy egy idő után hogyan folytassam a törit, és arra jutottam, hogy megkérdezlek titeket afelől, hogy szeretitek- e, ha Bella szerencsétlenkedik. Mert, hát ugye a 6. fejezetben is sikeresen felsérti a tenyerét... Szóval, ha szeretnétek, hogy szerencsétlenkedjen, akkor erre is igennel voksoljatok...istenem tisztára, mint egy show... Nah mindegy és még valami
3. Amint elolvastátok mindenképpen komizzatok! :D

7. fejezet –Kérdések és kérdések

( Bella szemszöge)

Másnap reggel korán keltem, mert nem tudtam aludni az idegességtől.
Kikászálódtam az ágyból és fürdő felé vettem az irányt. Megmosakodtam, majd lecseréltem a kötést újonnan szerzett sérülésemről.
Felöltöztem. Egy farmer -póló összeállítást választottam.
Ezután a nappali felé vettem az irányt. Charlie már elment.
Fogtam egy tálat, kivettem a tejesdobozt a hűtőből és a zabpehellyel együtt a tálba raktam.
Jóízűen megettem, majd az agyam elkezdett újra működésbe lépni.
-Hogyan jutok én ma iskolába? –kérdeztem magamtól.
Mint valami varázsszó, egy autó motorjának zúgását hallottam meg.
Felpattantam és az ablak felé vettem az irányt, ahol Jake autóját pillantottam meg.
Most az ajtó felé vettem az irányt, majd nagy lelkesedéssel felszabtam azt.

-Jó reggelt Bells! –mondta levakarhatatlan vigyorral a képén.
-Szia Jake! –köszöntem én is –Miért jöttél?
-Ennyire nem szeretnél látni? –kérdezte, de a mosoly ott bujkált a kérdésben.
-Nem, nem erről van szó, csak gondolom reggel 7-kor nem igen szokott az embernek látogatója lenni.
-Ebben van valami… Nem csak azért bátorkodtam idetolni a képemet, hogy elvigyelek suliba… mivel, hát ugye a furgonod… már egy másvilágon van… -láttam, hogy alig bírja ki röhögés nélkül.
-Örömmel elfogadom az ajánlatod. Remélem nem csak egyszeri alkalom… -mondtam reménykedve, hiszen tényleg nem lenne jó gyalogolni, mert a suli nem tíz percre van…

A taxi egy idő után már drága lenne, szinte egy új autó is kijönne belőle…
Azt meg persze, hogy nem akarom, hogy rendőrautó fuvarozzon… Istenem, kiráz a hideg, ha erre gondolok. Mekkora égés lenne. Apuci pici lányát apuci, hozza villogós autóval.

-Nem, persze, hogy nem egyszeri alkalom… arra gondoltam, hogy furikázlak, amíg másik kocsid nem lesz… -csak én vettem észre a hangjában a reménykedést?
-Én, meg remélem, hogy el is viszel. Mindjárt mehetünk, csak még gyorsan elmosom a reggelim maradványait –mondtam.
-Rendben, addig bemegyek és megvárlak –hmm, milyen otthonosan érzi magát…

Jó tíz perc múlva elindultunk, de sietnünk nem kellett, mert még fél 8 sem volt. Az úton csak néha szólaltunk meg.
Én nem mertem felhozni neki sem az Edward, sem a vámpír, sem az orvosos témát.
Csak néztem kifelé a kocsiból és bámultam az elsuhanó fákat. Micsoda hülyeség, nem a fák mozognak, hanem mi.
Ismét zavaros gondolkodásomat Jacob szakította félbe.

-Bells, minden rendben? –kérdezte és hallottam a hangjában a féltést.
-Persze, minden oké, de most mennem kell, még át kell néznem a matekot, lehet, hogy dogát írunk –hazudtam. Soha nem szerettem hazudni, de mostanában mindig ezt teszem. Hiába, nem tudom miért. Sőt azt sem, hogy miért ilyen zavaros ez az egész minden. Hogy miért emlékszem alig egy-két emberre…
Kiszálltam a kocsiból és a suli felé vettem az irányt. Még félszemmel láttam , amint Jake elhajt, aztán, csak azt hallottam, hogy valaki a nevemen szólít
-Bella, hé figyelsz te rám? –kérdezte, egy srác, miközben a kezem előtt legyezett.
-Öhm, bocsi de, te ki is vagy? Tudod volt itt ez a baleset és nem sok mindenre emlékszem, abból, ami az elmúlt években történt… -válaszoltam és láttam, ahogyan lefagy a mosoly a képéről. Közben odajött hozzám még két lány, meg még egy fiú…
Az egyik, barnás hajú lány átölelt, majd hátrébb lépett egyet.
-A nevem Mike, a többiekre sem emlékszel? –kérdezte az integetős gyerek.
-Nem, sajnos, nem. Így sokkal nehezebb minden –mondtam, most én elkeseredetten.
-Semmi baj, majd mi segítünk emlékezni - mondta kedvesen a lány, aki az imént megölelt, egy halvány mosoly kíséretében.
-Én Angela vagyok, ő itt mellettem –mutatott egy szőkésebb hajú lányra – Jessica, Mike az előbb bemutatkozott, ő pedig Mike mellett Eric –fejezte be a bemutatást.
-Értem –mondtam kissé zavarodottan és a neveket próbáltam megjegyezni, amikor a Jessica nevű lány folytatta.
-Nemrég költöztél Forks –ba. Mi voltuk az első barátaid. A beilleszkedésed viszonylag könnyen ment.
-Aztán kezdtél összemelegedni Cullenék –kal –folytatta most Mike. Nem volt valami szimpatikus ráadásul állandóan nyomult is.
-Azután majdnem elütött a kocsi, de az egyikük, Edward megmentett –hogy micsoda? De akkor miért ment el? Miért bántott?
Még több kérdés cikázott át, egyre zavartabb elmémen.

Majd fogtuk magunka és az első óránk felé mentem Jessica –val. Spanyol. Nem nagyon figyeltem, amit a tanár mond, Jessica, pedig előszeretettel magyarázott valami bugyuta sorozatról, ami most megy a Tv –ben. A tanár megkérdezte, hogy jobban vagyok -, de miután megtudta, hogy emlékezetkiesésem van, békén hagyott.

Az órák szépen lassan teltek, egy közös órám Angela –val is volt, de nem tudtunk nagyon beszélgetni.

Éppen a menza felé tartok, Angela –val.
Beléptem az épületbe és egyből minden tekintet rám szegeződött…
Mivel nagyon görcsölt a hasam, ezért csak egy üveg ásványvizet vettem, majd leültem barátnőmmel az „asztalunkhoz”.

Nem bírtam tovább, így rákérdeztem, néhány még nem éppen zavaró kérdésre.
-Szóval, mesélnél még Ang? Kíváncsi vagyok, hogy például mi történt még. Meg, ha nem nagy baj a Cullenék –ról is mesélhetnél egy- két dolgot. Csak én vettem észre, hogy Jess a szemét forgatta? Nem tudom… nem olyan szimpi nekem…

-Persze, szóval Edward, mint már említették, megmentett. Előtte egy csajra sem nézett rá a suliban, szinte te voltál a családján kívüli egyetlen ember, aki beszélgetett velük.
Aztán, már csak azt vettük észre, hogy jártok. Gondolom, így a családjával is megismerkedtél, és az egyik húgával, Alice –el is nagyon jóba lettél.
-Aztán összevesztetek, és elmentél Forks –ból. Mikor hazajöttél, kissé le voltál sérülve. Ez alatt azt kell érteni, hogy eltörött az egyik lábad stb. de ott is, ha nem lett volna Edward, és Dr. Cullen, már nem élnél –mesélte, én meg köpni - nyelni nem tudtam, majd mintha, csak egy filmről beszélne, folytatta –Aztán, szeptember vége felé elköltöztek, de ti még előtte szakítottatok. Röviden ennyit rólatok.
-Értem –csak ennyit tudtam kinyögni. Agyam folyamatosan dolgozta fel az információkat és a szavak csak úgy visszhangzottak a fejemben. Eltörött láb… Legjobb barátnő… Alice… életmentés…Dr. Cullen. Nem akartam tovább gondolkozni, hiszen még rengeteg kérdésem volt.
-Tehát Edward apja, Dr. Cullen, vagyis orvos –ezt inkább szántam kijelentésnek, mint kérdésnek.
-Igen az, a feleségét Esme –nek hívják. Mind a ketten elég fiatalok. Ők fogadták örökbe Rosalie és Jasper Hale-t, Emmett, Alice és Eward Cullent.
Rosalie –nak szőke hosszú haja van és gyönyörű… minden lány irigykedve néz rá…
Vele jár Emmett Cullen, bár nem vérszerinti rokonok de akkor is… nah az a lényeg, hogy ő egy nagydarab és mindenki fél tőle…ha ránézel az jut eszedbe róla, hogy mackó –a végén kuncogott egyet.
-Alice Cullen, amolyan koboldszerű, állandóan pörög, mint egy gumilabda. Sötétszínű haja az égnek áll. Jasper Hale a párja, ilyen világfájdalmas képű. Ő Rosalie testvére, de ténylegesen. Edward Cullen, pedig bronzvörös hajú és lélegzetelállító, mint az össze többi a Cullenék közül. Furcsa, annak ellenére, hogy nem is vérszerinti rokonok, mindegyiküknek fehér a bőrük. De, hát a nevelőszülei sem panaszkodhatnak.
-Röviden ennyi róluk egyéb kérdés? –kérdezte Angela.

Mit mondtam volna? Persze, hogy kíváncsi vagyok, de egyes dolgokat akkor sem kérdezhettem volna meg… Ráadásul Jessica is egyre jobban kezdte figyelni a beszélgetésünket.
Csak arra lettem figyelmes, hogy a menza egyre jobban kiürül.

-Ang, nem kellene órára mennünk? –kérdeztem.
-Már ennyi az idő?! –hitetlenkedett.
-Igen, na menjünk! –mondtam.

Sajnos a következő óránk nem volt közös…
Sőt, egyik barátommal sem volt közös…
Amint beléptem a terembe, fogtam magam és lehuppantam a leghátsó padba és reménykedtem, hogy nem ül senki sem mellém.
Így is történt. Egész órán egyedül voltam.
Persze a gondolkodást nem hagyhattam ki… Az járt a fejemben amit a barátnőmtől tudtam meg…
Tehát akkor az emlékben biztos, hogy Edward volt. Bár ezt eddig is sejtettem. Akkor az apja pedig Dr. Cullen, vagyis Carlisle.

Alice, azt mondta ugye a legjobb barátnőm. Mondta, hogy olyan, mint egy kobold. Elképzeltem, kissé alacsony magassággal, égnek álló sötét hajjal… Ahogy állandóan fecseg. Huh, akkor gondolom imád vásárolni.
Ezen elmosolyodtam.

-Miss Swan. Örülnék, ha a kérdésemre felelne –mondta a tanár.
Annyira elgondolkoztam, hogy nem még a kérdésre, hanem arra sem emlékeztem, hogy milyen órára jöttem.
-Elnézést tanár úr, de nem érzem magam valami jól –mondtam neki.
-Nos, hát ez biztos a balesete miatt van. Menjen ki a friss levegőre. Hátha jobban lesz. Ha pedig nem így van, menjen a gyengélkedőre és kérjen egy igazolást a következő órájáról –mondta a tanár. Milyen rendes.
-Köszönöm, de a következő órám testnevelés lenne és arra amúgy is van igazolásom, szóval ha nem lenne olyan nagy baj, akkor én most… -kezdtem, de nem tudtam végigmondani.
-Persze nyugodtan menjen haza. Ha kell, maradjon otthon, míg jobban nem lesz.
-Rendben –mondtam, majd összeszedtem a cuccomat és kimentem a szabadra.

Az idő persze most is felhős volt. De hát ez Forks… mit is várjak tőle?
Hurrá. Nincs ki hazavigyen.
Nem baj, egy kis gyaloglás rám fér. Amúgy is olyan ritkán vagyok a szabadban…

Így, hát fogtam magam és elindultam hazafelé. Még jó, hogy az útra emlékszem.
Ballagtam a főút mellett szépen lassan.
Néztem a mellettem lévő erdőt. Csupa zöld minden. Vagyis inkább itt minden annyira zöld.
Ezen elmosolyodtam.
Egyszer kissé elfáradtam, ekkor fogtam magam, és csak lazán leültem a fűbe.
Nem tudom mennyi időmbe telt, míg hazaértem, de biztos nem 10 perc volt. Elhiszem, hogy még az én tragacsommal is gyorsabban hazaérnék.
Pedig az nagy szó!

Nemsokára végre megpillantottam a házunkat.
Előkotortam a kulcsomat a táskám legaljáról, majd kinyitottam az ajtót.
A táskát fogtam és bedobtam a konyhába.
Felmentem a fürdőbe és megmostam az arcom.
Mivel a fűben ültem, eléggé átnedvesedett a ruhám… mielőtt megfáznék át kellene cserélnem.

Rászántam magamat és elindultam a szobám felé. Be is nyitottam és teljesen lesokkolt a látvány.
Ez nem létezik! Biztosan csak képzelődöm!
Az ablakom előtt egy alak állt. Hosszú, szőke haja hullámosan omlott le vállán.
Meghallhatta, hogy beléptem a szobába, mert megfordult és halványan elmosolyodott.
-Bella! –mondta, majd odajött hozzám és gyengéden megölelt.


Ha eddig nem tetted meg, hogy elolvasod a fentieket, akkor rajtad a sor! Komit!

Ízelítő a 7. fejezetből!

Nah szép.. mit ne mondjak? Én itt készülök nektek előzetessel meg minden, tőletek meg csak 3 komit kapok...
Nah mindegy a lényeg, hogy megírtam a 7. és a 8. fejezetet is tegnap! Nagyon belelendültem, mert most lesz az egyik kedvenc részem is. Nos, hát izgalmas nem lesz az előzetes, mivel csak a feji vége jó, de hát azt nem akarom berakni!

Mint valami varázsszó, egy autó motorjának zúgását hallottam meg.
Felpattantam és az ablak felé vettem az irányt, ahol Jake autóját pillantottam meg.
Most az ajtó felé vettem az irányt, majd nagy lelkesedéssel felszabtam azt.

-Jó reggelt Bells! –mondta levakarhatatlan vigyorral a képén.
-Szia Jake! –köszöntem én is –Miért jöttél?
-Ennyire nem szeretnél látni? –kérdezte, de a mosoly ott bujkált a kérdésben.
-Nem, nem erről van szó, csak gondolom reggel 7-kor nem igen szokott az embernek látogatója lenni.
-Ebben van valami… Nem csak azért bátorkodtam idetolni a képemet, hogy elvigyelek suliba… mivel, hát ugye a furgonod… már egy másvilágon van… -láttam, hogy alig bírja ki röhögés nélkül.
-Örömmel elfogadom az ajánlatod. Remélem nem csak egyszeri alkalom… -mondtam reménykedve, hiszen tényleg nem lenne jó gyalogolni, mert a suli nem tíz percre van…

A taxi egy idő után már drága lenne, szinte egy új autó is kijönne belőle…
Azt meg persze, hogy nem akarom, hogy rendőrautó fuvarozzon… Istenem, kiráz a hideg, ha erre gondolok. Mekkora égés lenne. Apuci pici lányát apuci, hozza villogós autóval.

Azért remélem tetszett és kapok pár komit még az előző fejihez!
Holnap friss! Puszi

6. fejezet –Idő

Itt a 6. fejezet és nincs függővég... pedig úgy szerettem volna írni.. de majd a kövinél *gonoszmosoly* Örülök, hogy az előző fejihez több komit is kaptam, és kérlek titeket, hogy amint elolvastátok most is írjatok!

6. fejezet –Idő

(Bella szemszöge)

A napok csak teltek és teltek. Jake nem is jött hozzám át többé… Apu minden nap korán dolgozni megy, és mire hazajön, megfőzök neki. Iskolába nem mehetek… Akkor mit csinálok egész nap? Ez jó kérdés… néha én magam sem tudom… Vagy a szobámban fekszem és gondolkodom, vagy próbálok emlékezni, régi képeket nézni… már egész jól haladok… olyan 5 -6 éves koromig az összes emlékem megvan… de mostanság semmi. Ráadásul még ez az Edward gyerek is bosszant. Miért nem emlékszem rá? Vagy a családjára?
A gipszemet szerencsére a jövő héten leveszik…
Suliba is csak holnaptól mehetek. Tanulnivalóm nincs, egy másik elfoglaltságként alkalmaztam, hogy bepótoltam, amit a többiek a suliban vettek…

Le kéne mennem La Push –ba meglátogatni Jake-et. Ez egy jó ötlet! Igen ezt fogom tenni! Szerintem Charlie –nak sem lenne ellene kifogása.

Fogtam magam és lerohantam a lépcsőn (persze az én tempómban értendő a rohanás), majd a konyhába siettem. Letéptem egy cetlit és üzenetet írtam apunak, hogy hová is tűntem…
De, ha a kocsim totálkáros, akkor hogyan jutok el hozzá? Hívjam fel? Egy próbát megér…
Fogtam a telefonom és tárcsáztam Jacob otthoni számát…
Az első csengés után, máris felvették.

-Hallo? –szólt bele Jake
-Szia Jake, én vagyok Bella! –üdvözöltem én is.
-Á szia Bells –mondta, s a hangja máris lelkesebbnek tűnt.
-Mit szólnál, ha ma meglátogatnálak?
-Annak nagyon is örülnék! –mondta lelkesedve.
-Rendben én szívesen lemegyek, jobb dolgom úgy sincs, suliba is csak holnap megyek… viszont van egy gondom…
-Mi lenne az? –kíváncsiskodott.
-Öm , mivel nincs autóm, meg tudnád tenni, hogy értem jössz?
-Persze, ha csak ennyi a gond! Máris indulok!
-Köszönöm és várlak! Szia Jacob! –köszöntem el.
-Viszlát Bella! –mondta, majd már csak a telefon búgását hallottam.

De mit csináljak míg ideér? Vacsi maradt tegnapról, szóval azzal nem kellene bajlódni, leckét megcsináltam, szóval azzal sincs gond…
Mivel nem volt jobb dolgom ezért kicsit rendet raktam a szobámban… Gondosan mindenhol, beleértve az ágy alatt is.
Már csak az íróasztalom van hátra.
Szépen elraktam minden fölösleges tárgyat róla, majd sorban állítottam azt, ami még rajta állt. Kipakoltam minden szemetet a fiókból is. Bevallom semmi nem ment olyan gyorsan, mivel még egy kézzel végeztem a munkát.
-Már csak az asztal alatti hely maradt –mondtam magamnak.
Fogtam magam lehasaltam az asztal mellé, majd kezdtem kisöpörni alóla a koszt, utána fogtam a melegvizes rongyot, majd feltöröltem a maradékot. Az egyik sarka felé tartottam, amikor az egyik deszka megbillent. Fogtam magam felálltam és megpróbáltam odébb húzni az asztalomat. Ez elég hülye dolog volt, mert megfájdult a karom. Mindegy. Megpróbáltam a sajgó karommal felfeszíteni a deszkát, amikor is egy szög ( amiről fogalmam sem volt, hogy hogyan került oda) felszakította a tenyeremet.
-Hurrá, újabb sebesülés –morogtam megint magamnak. De ez kevésbé érdekelt, mert amit a parketta alatt találtam az kicsit lesokkolt. A fényképezőtől elkezdve a CD-n át minden volt ott. Egy cetlit is találtam.

Felálltam, megfogtam a CD-t és beraktam a lejátszóba és felcsendült egy dallam. Egy nagyon is ismerős dallam.
Egy altató.
Az altatóm.
Nem tudtam, hogy mit szóljak. Egyszerűen tudtam, hogy ez a dal az enyém, hogy hozzám tartozik.
Nem tudtam gondolkozni a zene csodájától, de eszembe jutott, hogy egy papírt is szorongatok a kezemben, amin a következő felirat volt található:

,,Remélem, sosem fogod elhinni, amit hazudok neked. Itt hagyom a szívem egy darabját vigyázz rá! Szeretlek. Örökkön örökké.

Edward.”

Meg sem tudtam mukkanni. Ezt meg, hát miért? Mi az, hogy szeret? Hát nem elhagyott? Mi az, hogy hazudni fog? Netán hazudott? Mi, emiatt ment el? Örökké.

Tovább nem tudtam gondolkozni, mert hallottam, hogy egy autó közelít.
-Ohh, Jake a fenébe! –mondtam. Persze, hogy a legjobbkor jön.
Kivettem a CD-t a lejátszóból, majd a cetlivel együtt behajítottam az asztal alá. Lerohantam (most ténylegesen) a lépcsőn befutottam a konyhába, megfogtam egy rongyot és a vérző kezem közé csavartam. Alig tettem meg ezt a folyamatot, máris csengettek.
-Nyitom! –kiáltottam, majd az ajtóhoz rohantam és a sebes kezemmel feltéptem az ajtót, egy szisszenés közepette.
-Szia Jake! –mondtam elfúló hangon, és a kezemet kezdtem el babrálni, mire Jacob is odapillantott.
-Bella, te meg mit műveltél megint? Most vihetlek a kórházba! –mondta, majd megfogta a kezemet és elkezdett kihúzni a házból.
-Hát röviden, takarítottam. Semmi szükség, hogy a sebészetire vigyél. Már jártam ott eleget, azt hiszem… -de mintha meg sem hallotta volna.

~°~

Becsukta az ajtót, majd a kocsija felé kezdett tuszkolni és miután beültetett, ő is elfoglalta helyét a vezető helyen. A kórház elé érve újra kinyitotta nekem az ajtót, majd végig velem volt, míg ellátták a sebemet. Jó, hogy ott volt, mivel a rozsdás szög miatt kaptam egy adag tetanuszt is…

A doki a kezemet (ami gipszben van) is megvizsgálta, majd úgy vélte, eleget volt gipszben, ezért levette róla. Adott felmentést a holnapi testnevelés óra alól, amit hál’ Istennek ezáltal megúszok és egy órával hamarabb, jöhetek haza…

Hiába mondtam Jake-nek, hogy velem minden rendben, szívesen megyek és meglátogatom őt és a családját, szavaim süket fülekre találtak…
~°~


Már azt sem engedte, hogy vacsorát készítsek, azzal az indokkal, hogy ,,persze, pont te, aki vonzza a bajt, még takarításkor is megsérül, akkor mit várjon vacsorakészítéskor? ”
Éppen emiatt fogta magát és rendelt egy óriáspizzát, és még Charlie-t is megvárta velem…
Amint úgy gondolta, hogy biztonságban vagyok, fogta magát és hazament.
Én elvégeztem az emberi teendőimet, zuhanyoztam, ami mellesleg egy óráig is eltarthatott, fogat is mostam, majd mindenki tiltakozásának ellenére el is mosogattam.


~°~

A szobámba érve kissé megtornásztattam szabaddá tett kezeimet, és mivel senki nem zavarhatott újra a gondolataimba merültem.
A szabad kezemet is elkezdtem kémlelni. És lám, tényleg volt rajta egy harapás…
De mégis hogyan? Miért?

Újra kérdések ezrei vándoroltak kissé zavaros elmémbe.
Tehát szeret. Azt hiszem. De akkor is. Miért hagyott itt? Miért hazudott?
Lehet, hogy szeret, de lehet, hogy más valakije van?
És miért az, az egy emlékem van róla, hogy megharap, mint valami természetfeletti lény?
Miért nincs róla több emlékem?

Újra elővettem a kis cetlit, amin Edward gyönyörű kézírása volt. A szívem egy darabja… hmm…
Ezt követte a Cd –je is, amit újra örömmel tettem a lejátszóba, és amint felcsendült a dallam újra sírás fogott el. Miért jelent nekem olyan sokat ez a dal? És a többi?
Még időm sem volt végighallgatni a számokat. Biztos mind csodás.
És a fényképek az albumban. Akármennyire is kíváncsi vagyok rá, nem merem megnézni.
Rossz érzéssel tölt el, ha ránézek.

Így fogtam, kinyitottam a fiókomat és a fotóalbumot beleraktam, majd gondosan vissza is csuktam a fiókot.
Ledőltem az ágyra és gondolkodtam. Elméletek ezrei születtek meg zavaros elmémben. Egyre képtelenebb és képtelenebb, de mindig ugyanarra jutottam, hogy ő, és lehet, hogy a családja is természetfeletti lény. Lehet, hogy –még magamban is rossz volt kimondani – vámpír.


~°~


Kitől kérdezhetem meg anélkül, hogy bedugjanak egy diliházba?
Holnap úgyis suli… Lehet, hogy ott többet tudhatok meg róluk.
De mégis kitől? Senki nem is jut eszembe a diáktársaim közül, hogy ki a barátom és ki nem.

Nem baj, remélem a holnap jobb lesz.
Egy új nap… egy új remény.
Most nem adhatom fel, hogy megtudjam.
Ha az ember kialussza magát, talán a holnapot szebbnek fogja látni.

Még egy ideig gondolkoztam, mialatt a lejátszóban folyamatosan pörögtek a számok, és mire a végére ért, már én is aludtam, egy szebb jövő reményében…



Remélem tetszett friss nemsokára!

Ízelítő a 6. fejezetből!

Az ízelítőt Dorszíí kedvéért előre hoztam egy nappal! Remélem most örülsz *mérgelődik* Olyan vagy, mint egy gumilabda, pattogsz össze-vissza, de így szeretünk. Ł De nem baj, ma ezt elnézem, hiszen névnapunk van! Egy kicsit hosszabb is lett az ízelítő!

De mit csináljak míg ideér? Vacsi maradt tegnapról, szóval azzal nem kellene bajlódni, leckét megcsináltam, szóval azzal sincs gond…

Mivel nem volt jobb dolgom ezért kicsit rendet raktam a szobámban… Gondosan mindenhol, beleértve az ágy alatt is.

Már csak az íróasztalom van hátra.

Szépen elraktam minden fölösleges tárgyat róla, majd sorban állítottam azt, ami még rajta állt. Kipakoltam minden szemetet a fiókból is. Bevallom semmi nem ment olyan gyorsan, mivel még egy kézzel végeztem a munkát.

-Már csak az asztal alatti hely maradt –mondtam magamnak.

Fogtam magam lehasaltam az asztal mellé, majd kezdtem kisöpörni alóla a koszt, utána fogtam a melegvizes rongyot, majd feltöröltem a maradék koszt. Az egyik vége felé tartottam, amikor az egyik deszka megbillent. Fogtam magam felálltam és megpróbáltam odébb húzni az asztalomat. Ez elég hülye dolog volt, mert megfájdult a karom. Mindegy. Megpróbáltam a sajgó karommal felfeszíteni a deszkát, amikor is egy szög ( amiről fogalmam sem volt, hogy hogyan került oda) felszakította a tenyeremet.

-Hurrá, újabb sebesülés -morogtam megint magamnak. De ez kevésbé érdekelt, mert amit a parketta alatt találtam az kicsit lesokkolt.

Folytatás kedd környékén!

Isten ajándéka!

Sziasztok! Mivel ma van Dórák napja (én is az vagyok) úgy gondoltam meglepem az összes Dórát egy ajándékkal, egy nagyon rövidke novellával!
Remélem tetszeni fog! Nagyon sok Dórát ismerek, van aki gyönyörűen énekel, van aki tehetséges, van aki nagyon kreatív.
Dorszií! Neked küldöm első számúként a Dórák közül!
+Még egy nagyon kedves ismerősömnek Ginewra -nak!

Isten ajándéka!

( Bella szemszöge)

Éppen itt ülünk Edward –dal a csodás rétünkön, csendben. De ez nem az kínos csend… ezt mind a ketten élvezzük, mert egymás társaságában lehetünk.

Az idő csodás, pedig február van, de élvezhetem egyetlen szerelmem ragyogását. Ezernyi gyémánt sem érne fel hozzá.

Tiszta és tökéletes. De ezzel jellemezni igazán sértő. Tiszta, igen a lelke valóban tiszta. Mert én tudom, hogy van lelke. Egy olya csodálatos lénynek, mint Edward -nak, biztos, hogy van lelke.

Ki tudja, hogy hány órája ültünk már így, amikor a csendet a bokrok leveleinek zörgése törte meg. Edward előttem védekező pozíciót vett fel. Mellkasából feltört egy morgás is.

Majd megpillantottam két alakot a sűrűben. Ezt nem hiszem el! Nem lehet, hogy ő itt, és vámpír és él! És nincs egyedül!

-Bella? –kérdezte az egyik alak.

-Ezt nem hiszem el! Hogy, hogy te itt? És vámpír vagy? Mesélj el mindent! –mondtam, majd kiléptem szerelmem háta mögül, de a karomat elkapta és visszarántott maga mellé.

-Bella te ismered őket? –kérdezte tőlem, és láttam a szemében a féltést.

-Igen. Ha vársz, egy kicsit elmesélem honnan és miképp.

-Rendben -adta meg magát végül.

-Dóra, gyertek közelebb! Ezt el sem hiszem! Edward, bemutatom neked Dórát, mint egy régi legjobb barátnőmet és Dóra, ő itt Edward a kedvesem, életem értelme, válassz, amelyik tetszik –mondtam, majd szeretetteljesen néztem a számomra oly’ sokat jelentő személyre.

- Üdv, Edward! Bella csodásan festesz. Jajj, milyen udvariatlan vagyok, hadd’ mutassam be nektek, szintén régi ismerősömet Ginewra –t.

-Szia –köszöntünk kórusban.

-Nos, azt hiszem itt az ideje a mesélésnek –mondta Edward.

-Igen nos, akkor kezdem, azzal amit én is tudok. Tehát azt mondta, hogy míg nem költöztem Forks –ba nem volt valami sok barátom. Kivéve egyetlen egy embert. Dórát. Ő volt az, aki védelmezett a nagyobbaktól, aki megvédett, ha gond volt. Amikor valaki kinevetett, mert elestem, hát az én drágalátós barátnőm elhallgattatta –mondtam és a végén már mosolyogtam.

-Értem… örülök, hogy volt valaki előttem, aki az őrangyalod lehetett –mondta kedvesem.

-Azt viszont nem értem, hogyan lettél vámpír? –kérdeztem, mert megint hajtott a kíváncsiságom.

-Hát, Gin nagyon szeret túrázni, így gyakran látogatjuk az erdőket, egyik ilyen alkalommal csak ketten voltunk… Akkor tűnt fel egy kisebb nomád csoport és ránk támadtak, de egy kedves vámpírcsalád, akik vegák, leszedték róluk és végeztek támadóinkkal, de mire segíthettek volna, már késő volt, így, átváltoztunk. Újszülött évünket náluk töltöttük, majd úgy gondoltuk, hogy itt az ideje egy kis világkörüli útnak –mondta végig letörölhetetlen vigyorral az arcán.

-És ti hogyan találkoztatok? –kérdezte Edward, Ginewra-t.

-Ez is egy hosszú történet. Az osztályban, az egyik lány születésnapjára mind a kettőnket meghívott. Olyan volt, mintha, mind a kettőnknek, lenne valamilyen képessége, hogy másokat nevettet. Sokkal boldogabbak voltunk, amikor találkoztunk és onnantól elválaszthatatlan barátnők lettünk. Ha valamelyikünk szomorú, a másik egyből fel tudja vidítani –mesélte most Ginewra.

Az egész délutánt átbeszélgettük, még a Cullen házba is meghívtuk őket, ahová szívesen csatlakoztak, majd a többiek is kérdezősködtek, amire szívesen válaszoltak, a vendégeink. A mai estét én a Cullen házban töltöttem, most már még több vámpírral egy fedél alatt. Majd elkövetkezett a reggel. Február 6-a.

Kikászálódtam az ágyból és a nappali felé vettem az irányt, ahonnan nevetés hallatszott. Ginewra és Alice nevettek önfeledten. Halkan köszöntem nekik, majd a konyhába érve Esme –t és Dórit láttam meg, utóbbi éppen segédkezik a reggeliben.

-Ugyan Esme, majd én megcsinálom –mondta barátnőm. A következő dolog, amire figyelmes lettem, hogy Rosalie jön le az emeletről, valamilyen vásárlást tervezve. Méghozzá újdonsült barátaikkal. Nagyon meglepődtem, hogy ennek a lánynak a kisugárzása mennyire kihat mindenkire.

Ekkor jutott eszembe, hogy bár útjaink elváltak, ő akkor is a barátnőm maradt és lesz az életem végéig. Hogy bár távol voltunk, ő akkor is ugyanaz a személy maradt. Eszembe jutatta, hogy el kell fogadni azt, ami van. Hogy, ha egyszer a földre esel, vegyél fel onnan valamit, hogy emlékezz a mélypontra, amit ott töltöttél, és tapasztalatot meríts belőle.

-Boldog névnapot Dóri! –mondtam, majd ölelésben részesítettem.

Számomra ő is olyan, mint egy ajándék. Isten ajándéka.


A történetnek van valóságalapja!A Dóra név a valóságban is azt jelenti, hogy Isten ajándéka.

5. fejezet –A hazugság

Itt a friss! Várom a jó sok véleményt!

5. fejezet –A hazugság

( Jacob szemszöge)

Akkor itt az ideje. Eljött. Hazudnom kell annak, akit szeretek, azért, hogy mellettem legyen. Erre magamban elfintorodtam. Míg én azért hazudok neki, mert magam mellett szeretném tudni, addig az a vérszopó pont amiatt, hagyta el, mert szereti.

Most önzőnek érzem magamat. Valamint kegyetlennek, igazságtalannak… ezer és egy szóval tudnám még jellemezni magamat, mire rájöttem, hogy valaki a választ várja. Csak elhiggye, utána minden könnyebb lesz. A féreg sem jön vissza és mi boldog életet élhetünk.

-Szóval ő… -még mindig nem tudtam rá a pontos szót.

- Micsoda? Nyögd már ki! –mondta erélyesen

-Ő nem éppen jó, hanem fogalmazzunk úgy, hogy Ő egy rossz ember –istenem ember? Ekkora hülyeséget! Ezt még én sem hiszem el.

-Rossz ember? Hisz miért? Mit tett? –kérdezte egyből. Mivel ezen még gondolkoznom kellett kitérőt kerestem.

-Tudom, hogy nem fogod annyiban hagyni a dolgot, nem is az a célom, hogy ne mondjam el a lehető legtöbbet, de szerintem ezt tartogassuk arra, mikor már hazaértél és egy kicsit jobban leszel. Rendben? Addig is át kell nekem is gondolnom, hogy mit mondhatok el és mit nem. Most te vagy nekem a legfontosabb és engem csak az érdekel, hogy jobban légy. Szóval megelégszel, ha akkor folytatjuk ezt a beszélgetést, ha otthon vagy? –reménykedtem benne, hogy igent mond. Már valamivel jobban elhittem én magam is azokat amiket mondtam.

Félig igaz is volt, tényleg szeretem, tényleg féltem, de a lehető legtöbb helyett, csak hazugságra futja.

-Rendben –mondta egy sóhajtás közepette.

-Köszönöm, most pedig mennem kell. Valakinek el kell vinni a jó hírt, hogy jól vagy. Jah, az orvos azt mondta, ha szépen gyógyul a kezed, 2 és fél hét és lekerül a gipsz. –mondtam a végét már mosolyogva.

-Ez aztán a jó hír… -mondta megjátszott lelkesedéssel.

( Bella szemszöge)

-Szóval ő… -motyogta Jake. Miért húzza az idegeimet?

- Micsoda? Nyögd már ki! –mondtam, lehet, hogy kicsit erélyesebben, mint kellett volna…

Nem tehetek róla! Miért kell velem ezt csinálni? Semmire sem emlékszem! Miért lenne az a jó megoldás, hogyha magam jönnék rá mindenre?

Ezzel megint elérkeztem ahhoz a részhez, ahol sok a ha. Mi van, ha én jövök rá? Ha egyáltalán nem is jön vissza az emlékem? Ha csak a baleset utáni emlékem marad meg? Ha magamra maradok?

Bár ezt kétlem. Ránézek Jake arcára és az idegességen kívül, csak szeretet látok benne. De várjunk csak, nem ez nem is szeretet! Csak nem… szerelmes belém?

Ezen ráérek később is agyalni, mivel már folytatta is kis monológját…

-Ő nem éppen jó, hanem fogalmazzunk úgy, hogy Ő egy rossz ember –mondta, egy kicsit talán úgy nézett ki, mint aki maga is elcsodálkozik azon, amit mondott…

Persze ez nem elég. Ebből nem is tudtam meg semmit! Remélem nem gondolta, hogy ennyivel beérem! Ezen csak egy pillanatig gondolkodtam és máris kérdések áradatát zúdítottam rá…

-Rossz ember? Hisz miért? Mit tett? –úgy tűnt, mintha kitérőt keresne…

-Tudom, hogy nem fogod annyiban hagyni a dolgot, nem is az a célom, hogy ne mondjam el a lehető legtöbbet, de szerintem ezt tartogassuk arra, mikor már hazaértél és egy kicsit jobban leszel. Rendben? Addig is át kell nekem is gondolnom, hogy mit mondhatok el és mit nem. Most te vagy nekem a legfontosabb és engem csak az érdekel, hogy jobban légy. Szóval megelégszel, ha akkor folytatjuk ezt a beszélgetést, ha otthon vagy? –kérdezte és átláttam rajta.

Most jó sok minden zengett a fejemben. Szóval félt, tehát lehetséges, hogy igaz a gyanú és tényleg szeret…

Azontúl ott volt a kitérés lehetősége is.

Valamint a hazugságé is. Nem, persze elhiszem amit mond, hisz látom a szemében a féltést, hanem afelől, hogy tényleg elmondja, vagy csak azért mondta, hogy szabaduljon.

Mindegy, ha otthon nem mondja el, én akkor sem fogom annyiban hagyni a dolgot!

-Rendben –válaszoltam egy sóhajtás kíséretében.

-Köszönöm, most pedig mennem kell. Valakinek el kell vinni a jó hírt, hogy jól vagy. Jah, az orvos azt mondta, ha szépen gyógyul a kezed, 2 és fél hét és lekerül a gipsz –a végét már mosolyogva mondta. De látszott, hogy csak térít. De hát miért? Lehet, hogy neki is rosszul esik erről beszélni?

Jajj most jut eszembe még mindig ott áll és mondanom kéne neki valamit…

-Ez aztán a jó hír… -mondtam, megjátszva lelkesedésem, majd magamra hagyott.

~°~

Az elkövetkezendő két napban Jacob nem jött be hozzám, ellentétben a szüleimmel. Bár anyu azt, mondta neki szerdán haza kell mennie, de nem bántam. Jó oké, persze, hogy hiányozni fog, de most annyi minden kavarog a fejemben, hogy nem vagyok senkinek sem jó társaság.

Mióta Jake elment, azon agyaltam, amit mondott. Gondolkoztam órákon át. Csak ugyanazok a szavak lengtek a fejemben… ,, rossz ember” . Vajon mire értette ezt? Meg azt, mondta, hogy jártunk… de miért szakítottunk? Most hol van? Miért nem jut eszembe semmi?

Persze egy emlék sem jutott eszembe a napok alatt, hiába törtem magam. Meglátszik, ez az én formám. Egyre inkább kételkedem, hogy visszajönne akár egy élményem is. Legalább ma már hazaengednek. Igen, ma szerda van, Renée reggel, bent volt és elköszönt, aztán indult, hogy elérje az első gépét.

Gondolataimat halk zajok törték meg… egy beszélgetés.

-Mr. Swan, Bella már jó formában van, ahhoz képest, amilyen volt, mikor behozták, de egy dolog miatt aggódok –mondta a doki

-Valami gond van? –kérdezte aggódva apám

-Az amnézia –felelte egyszerűen az orvos.

-Mi van vele? Ugye emlékezni fog? Ugye visszatérnek az emlékei?

-Pont ettől félek… már több, mint egy hete itt van és már jó pár napja ébren… de még egy emléke sem jött vissza… Jó persze én megértem, hogy ez egy hosszú folyamat, talán évekbe is beletelik, de az első emlék egy héten belül már jelentkezni szokott…

-Értem –válaszolt egyszerűen Charlie, nem hiszem, hogy bármi értelmesebbet tudott volna mondani…

-Ha még egy hét múlva sincs változás, kérem jöjjenek vissza- mondta az orvos, majd mind a ketten bejöttek a terembe.

-Bells, minden rendben? Indulhatunk? –kérdezte apu, jah igen ő visz haza.

-Persze –mondtam egyszerűen

Egész úton nem is beszéltünk. Nem is lett volna miről… Míg aput érdeklik a sportok, addig én a falra mászok tőlük. Nem, nem emlékszem, csak hallottam, amint valakivel meccsről tárgyalnak, és mivel az én figyelmem nem kötötte le, így következtettem ki.

Mikor hazaértünk Charlie felvitte a cuccomat a szobámba, majd magamra hagyott.

Az első dolog, amire felfigyeltem, az egy különösen jó illat volt… Mint a napfény…

Miután kipakoltam a holmimat, beindítottam egy mosást, majd eldőltem az ágyamon és ugyanúgy Jake szavain gondolkodtam, egészen addig míg, kopogásra nem lettem figyelmes.

-Szabad –mondtam

-Szia. Jacob vagyok.

-Gyere beljebb és ülj le nyugodtan –mondtam kedvesen.

-Gondolom, tudod miről szeretnék veled beszélni –mondta közömbösen.

-Igen, és gondolom tudod, hogy én mit szeretnék tudni –válaszoltam.

-Rendben, csak, hogy tudd, eltartat egy darabig, de nem mondok el mindent –szintén közömbös hang.

-Rendben, időm, mint a tenger.

- Nos, akkor kezdem az elejétől –bólintottam.

-Azt már mondtam, hogy ti együtt jártatok –ismét bólintottam.

-Azt is említettem, hogy szakítottatok, de azt, hogy miért nem mondhatom meg. Erre neked kell rájönnöd. Csak annyit mondhatok, hogy bántott téged, amit nagyon szégyellt és elhúzta a csíkot. Itt nem csak fizikai fájdalomra, hanem érzelmire is gondolok. Persze fizikai fájdalmait is okozott… Más okot nem látok amúgy sem a szakításra így is sokmindent elmondtam. Bella, minden rendben? –kérdezte Jake, de erre már nem nagyon tudtam figyelni, mert az első emlékem máris a felszínre tört.

,,Egy teremben vagyunk…szerintem, Edward, az egyik ember, de erről még megkérdezem Jake –et.

Edward a kezem fölé hajolt és belemélyesztette a fogait a bőrömbe. Mit csinált? De, hát miért tette?Csak nem…nem nem lehet, hogy vámpír. Biztos csak a képzeletem játszik velem. Ezt nem mondhatom el senkinek… a végén még diliházba csuknak.

-Fáj a kezem –mondtam

-Tudom, Bella –próbált nyugtatni egy angyal ( jobb nevet nem tudtam mondani rá).

-Carlisle mindjárt ad neked valamit, amitől elmúlik –mondta. Carlisle? Biztos ő az a szőke hajú férfi. Ezek szerint orvos?

-Ég a kezem! –kiáltottam, vonaglottam a földön a fájdalomtól, ez látszott, majd itt vége szakadt az emléknek.”

-Igen, persze Jake jól vagyok csak egy emlékem tört elő –mondtam neki. Ez igaz is. De valamit ki kell találnom, arra, hogy mi is volt az emlék.

-Hisz ez remek Bella! –kiáltotta Jake, majd karon ragadott és elkezdett lefelé vonszolni a lépcsőn.

-Charlie, Bellának beugrott egy emléke! –ujjongott újra, akár egy kisfiú.

-Igen? Bella mit láttál? –kérdezte apu. Nah, most mit mondjak? Gyorsan körbenéztem a szobában és az egyik polcon megláttam egy fényképet, amin apu, anyu és én is rajta vagyunk. A születésnapomkor. A 10-en. Egy csokitorta kíséretében. Meg is van.

-Az egyik szülinapom ugrott be. A 10-ik. Én, ti és egy csokitorta –hazudtam. Számomra olyan volt az a kép, mintha egy idegen fénykép lett volna. Inkább a hazugság, mint egy gumiszoba.

-Jake, kérlek gyere fel, lenne még egy-két kérdésem –mondtam neki.

-Rendben –mondta, most én fogtam meg a kezét és kezdtem felfelé húzni. Még néhány apróbb dologról beszélt, de Edward egyszer sem került szóba. Így nem sokkal bővült tudásom…

-Köszönök mindent, majd még beszélünk –mondtam –Jó éjt Jake!

-Jó éjt Bella! Kérlek vigyázz magadra! –mondta, amit egy újabb emlék kísért.

,,Kinyitottam a kocsiajtót. Meglepődve vettem észre, hogy az ajtó nyitva, a kulcs pedig a gyújtásban. Az ülésen egy fehér lap pihent, amelyen két szó szerepelt: Vigyázz magadra!”

Elkezdett érdekelni, hogy mi történt az én öreg kocsimmal.

-Apu? –kérdeztem.

-Igen? –válaszolt.

-Mi lett az autómmal?

-Öm, hát tudom, hogy mennyire szeretted, de sajnos nem tudtak rajta segíteni, így a roncstelepen kötött ki… Az iskola miatt ne aggódj, majd valahogy megoldjuk, hogyan juss el oda…

-Értem –válaszoltam, majd miután lefürödtem (vigyázva a gipszre), visszasétáltam a szobámba és Jake szavai zengtek a fejemben.

Gondolkoztam… Szóval bántott? Azért fájhatott a kezem? De ennek mi értelme lett volna? És ha tényleg az amire gondolok? Teljesen mindegy, akkor sem fogom elmondani senkinek sem… De, ha bántott, akkor utána miért segített? Ez olyan zavaros!

Várjunk! Az emlékemben úgy láttam, hogy megharapott… Gondolkozz Bella, melyik kezeden volt a harapás!

Igen, megvan a jobb kezemen! A fenébe! Csak nekem lehet olyan szerencsém, hogy eltöröm a jobb kezemet! Az iskolába sem tudok írni…

De miért tette? Még mindig ezen agyaltam, amikor elnyomott az álom…

Lécci, lécci komikat!

Ízelítő az 5-ik fejezetből!

Remélem, felcsigáz titeket egy kicsit az előzetes és gonosz leszek. Hogy miért? Ha elolvassátok megtudjátok! Amúgy arra szeretnélek titeket megkérni, hogy írjatok komit még az előző fejezethez!Köszönöm.

Akkor itt az ideje. Eljött. Hazudnom kell annak, akit szeretek, azért, hogy mellettem legyen. Erre magamban elfintorodtam. Míg én azért hazudok neki, mert magam mellett szeretném tudni, addig az a vérszopó pont amiatt, hagyta el, mert szereti.

Most önzőnek érzem magamat. Valamint kegyetlennek, igazságtalannak… ezer és egy szóval tudnám még jellemezni magamat, mire rájöttem, hogy valaki a választ várja. Csak elhiggye, utána minden könnyebb lesz. A féreg sem jön vissza és mi boldog életet élhetünk.

-Szóval ő… -még mindig nem tudtam rá a pontos szót.

- Micsoda? Nyögd már ki! –mondta erélyesen

-Ő nem éppen jó, hanem fogalmazzunk úgy, hogy Ő egy rossz ember –istenem ember? Ekkora hülyeséget! Ezt még én sem hiszem el.

Elég rövidke lett, de nem találtam a fejezetben olyan részt, ami hát nem is tudom, hogyan fogalmazzak! xD

Díj

1.:Megköszönöm Bella, aki gondolt rám, és elküldte

2.:Kiteszem a logót az oldalra

3.:Belinkelem, akitől kaptam

4.:Írnom kell 7 dolgot magamról

5.:Tovább adom ezt 7 blogtársamnak

6.:Belinkelem ide az oldalukat

7.:Megjegyzést hagyok náluk, hogy tudjanak a díjról

Kedves Bella!

Nagyon szépen köszönöm! Bár még csak most kezdtem írói pályafutásom, ez mindenképpen inspiráló a további időkre! Amit most érzek az szavakkal leírhatatlan! Köszönöm, hogy megtiszteltél azzal, hogy ezt ajándékozod nekem. Igazán meghatódtam és örülök, hogy a kis bandádba tartozom :D

Bella blogja

7. dolog magamról

1. Szeretek írni , olvasni, hülyülni, meg beégetni magam, ami akkor is megtörténik, ha nem akarom.
2. Esek-kelek, amire legfőképp akkor döbbentem rá, miután elolvastam az Alkonyatot!
3. Anyu kiskorom óta fréziának, vagy ducijucinak hív (az utóbbiért veszekszek is vele)
4. Tök béna vagyok nagyjából minden sportból, ezért nem is űzök semmilyen sportot sem profin!
5. Sokan elítélnek, pedig nem is ismernek, ezáltal kicsit olyan titokzatos vagyok.
6. Nem vagyok lusta (annyira) viszont makacs igen, amit a fejembe veszek, abból nem engedek!
7. Mindig is irtóztam a tűktől és a vértől...

tovább küldöm 7 blogtársamnak:

Ginewra: nélküle most nem olvasnátok a történetem, ugyanis ő szerettette meg velem az Alkonyatot! Miközben az egyik legeslegjobb barátnőm, akire mindig számíthatok!blogja: GinewraFiction

Szylu: Hmm szeressem, mert minden héten egyik este legalább leköt és a blogjának köszönhetően ott is tudok társalogni! Blogja: Szylu

Arielle: nagyon megszerettem, főleg, amikor a főnöke előtt írta a frisst, de psszt ;) Blogja: Arielle-Maradj Velem!

Pusszy: Nagyon jó a története, nagyon tehetséges, más szavakat nem találok : Alkonyat kicsit másképp

szannika: szintén jó beszélgetés estet csinált, amikor a frissre vártunk! Ambrózia

Ros-alice: a története valami fantasztikus, jó, hogy vagy nekünk! Moonshiny

Stelly: Amikor olvasom, a törijét, inspirálólag hat rám. Fanfiction by Stelly

Iccsinee: Köszönöm, hogy vagytok! Iccsinee

Ezen kívül még rengeteg olyan blog van, amit leírhatnék, mert tényleg, mindenki nagyon ügyes, akinek volt bátorsága,e gy történettel próbálkozni!

4. fejezet – Miért nem engeded hogy..?

Sziasztok! Ez a fejezet egy kicsit hosszabbra sikeredett, mint az előző, amit remélem nem bántok ;) Tudom, hogy nem! Köszönöm a sok jó véleményt és a 10 rendszeres olvasót! Nem olyan régen nyitottam, szóval ez már szép teljesítmény! Kérlek írjatok komit, amint elolvastátok, most már névtelenül is tudtok írni! *szépennéz* Kérlek.

( Alice szemszöge)

-Emmett! –kiáltottam.

Ez nem mehet tovább! Elegem van! Sajnálom Edwardot, elhiszem, hogy fáj neki, hogy otthagyta Bellát, de vállalja a következményeit. Ő hagyta ott! Engem még elbúcsúzni sem hagyott a legjobb barátnőmtől! Pedig az volt! A legjobb barátnőm! Mit gondolhat most rólam?

Ráadásul ott ül a szobájában, nézegeti Bella fényképét még most is! Éppen azon, vagyunk, hogy kivigyük, legalább vadászni menjen el… Már legalább két hete nem volt… Eddig még egyikünk sem bírta ki… Ő viszont egyre tovább húzza a vadászatokat… Ezzel nem tesz jót senkinek sem!

Carlisle a munkájába temetkezik, alig jön haza. Egyre több munkát vállal. Bár meg is értem, inkább ott legyen, mint, hogy lássa mi is folyik itthon! Hiszen ő is az egyik lányát vesztette el.

Esme szintén gyermekeként kezelte Bellát, nagyon is megérintette ez. Ráadásul férjét is egyre kevesebbet látja… Az már csak a hab a tortán, hogy látja a mi szenvedésünket is… Mert igen, mi is szenvedünk…

Emmett, hát igen, ő is sokat változott… Nem is mesél már vicceket, nagyon ritka alkalomnak számít már… De ha mesél is, azon sem nevet egyikünk sem. Mintha Bella, elvitte volna az egyik felünket. Teljesen megváltoztatta az egész családot.

Rosalie.. hmm, igen én ő rajta lepődtem meg a legjobban. Ő sem mosolyog, nem boldog. Neki is hiányzik, Bella, hisz nélküle a család sem vidám, ezáltal ők sem bírják már sokáig itt Emmettel.

Jasper, ó igen az én kedvesem… szegénykém neki mindegyikünk érzését el kell viselnie. Az első hét után, már nem is próbált nyugtatni, vagy felvidítani senkit sem. Bár ki tudja? Lehet, hogy már egyikünket sem érzékeli, Edward annyira magába van fordulva.

Nos igen, Edward… Nem is találok rá szavakat! Mintha tényleg meghalt volna… Az egyik felét otthagyta Bellánál és nálunk, még a régi Edward –nál is rosszabb maradt… szerintem Bella sincs jobban… Nem is szól egyikünkhöz és éppen most is azon vagyunk, hogy vadászni vigyük, mint már mondtam… Azóta a zongorán sem játszott… csak ült és nézte azt a fényképét, amin egymást ölelgetik Bellával…

Nah és én… nem is mosolygok, mert nem tudok örülni semminek sem… még a vásárlás sem vidít fel… elég nekem a heti egy vásárlókörút is! Minek menjek, ha Bella úgysem jöhet velem? Ha nem nézhetem, amilyen képet vág, mikor már a 8 –ik boltból jövünk ki, ha nem hallhatom a nyavalygását… Mind ez hiányzik, mint ahogy a régi családom…és Bella.

-Kedvesem? –szólt Jasper

-Jazz én ezt már nem bírom tovább! Hiányzik Bella és az én régi, boldog családom! Edward is! Pedig itt van velünk… vagy is ez túlzás, a szobájában ül és olyan, mintha itt sem lenne… -zokogtam.

-Hidd el minden rendben lesz! –mondta kedvesem.

-Én is el akarom hinni –válaszoltam szomorkásan…

-Most pedig itt az idő, hogy vadászni vigyük Edward-ot –mondta szerelmem.

-Rendben, Emmett, gyerünk, tiéd az ajtó! –adtam ki az utasítást –Jazz, te pedig Edward-ot ráncigálod velem együtt, bármi áron!

-Értettem –felelte katonásan kedvesem.

-Végre egy kis bunyó –mondta félig lelkesen Emmett, bár mit is várjak?

( Edward szemszöge)

Még egy nap telt el nélküle…Nem bírom tovább egyedül! Mintha otthagytam volna a fél életemet, lelkemet, mindenemet. Vajon hogy van? Biztos sokkal jobban, mint én! Hiszen ember, hamar felejt, talán már nem is emlékszik rám és hozzáment valamelyik hímneműhöz, hiszen csodálatos egy teremtmény. A nevét azóta sem mondtam ki magamban. Nem mertem. Így is elég nehéz türtőztetni magamat. Rosszabb, mint mikor mellettem volt és az illata miatt volt veszélyben. Igen így ráadásul biztonságban is van, mert nincs mellettem. Számtalanszor elhatároztam, hogy visszamegyek, és a bocsánatáért esedezem, de tudom, hogy neki így a jobb…nélkülem… Neki élnie kell az életet, házasodni, gyerekeket szülni neki –amit mellesleg én soha nem adhatnék meg neki, de Ő még erről is lemondott volna értem- minden este, vacsorával hazavárni a férjét, majd az idők elteltével megöregedni és meghalni. De én még akkor is szeretni fogom… a halála után. Soha, senkit sem leszek képes úgy szeretni, mint Őt! Kicsi bárányom… mi lehet veled?

Gondolkodásomból az ajtó repülése szakított ki. Jah igen, elfelejtettem említeni, hogy mostanság a gondolatok szabad utat kaptak, mivel már szinte el is felejtettem használni a képességem. Így történhetett, most is, hogy rám rontottak. Ezek szerint már érzékelni sem tudok rendesen… Vagy csak amiatt van, hogy már jó két hete nem vadásztam?

-Nah Öcskös, itt az ideje a vacsinak! –próbált humorizálni Emmett. Igen, mostanság ezen sem nevet senki.

-Edward! Abbahagynád már ezt? Nem bírom sokáig! –szólt rám erélyesebben Jasper

-Sajnálom –mondtam rekedt hangon

-Istenem Edward! Miért kérsz bocsánatot? Ne inkább ne magyarázd meg! –mondta Alice, amikor látta, hogy válaszolni akarok.

-Itt az ideje vadászni! Kifogás nincs! Azzal, hogy még vadászni sem mész még rontasz a helyzeten! –mondta a kishúgom, majd kituszkoltak a házból, egyenesen az erdő felé.

Hmm ház, Ő azt mondta, hogy lehet, egy ilyet háznak nevezni? Miért jár mindig Rajta az eszem? Ez is annak az átkozott vámpír memóriának köszönhető. Egy szörny vagyok, de megérdemlem, azután, hogy otthagytam Őt. Ez életem legnagyobb hibája… Hmm. Életem? Milyen életem? Egy gyilkos szörnyeteg vagyok, csak az Ő szemében tűntem másnak… Mellette tényleg ember lehettem… de én mindent elrontottam.

-Akkor most megyünk vagy maradunk? Ugyan gyertek már! –mondta Emmett. Persze, ha neki kéne élnie Rosalie nélkül az olyan könnyen menne. De ezt már nem tettem szóvá, hiszen mégiscsak vámpír vagyok, főleg most a természetben… Sok állat vesz minket körül, és akármennyire is vagyok legyengülve, a szagokat még érzékeltem. Szerencsémre hosszabb vadászatot terveztek…

-A kedvedért megyünk ám a hegyekbe! –mondta Alice

-Köszönöm, bár nem érdemlem meg… -mondtam, mire húgom dühös képet vágott.

-Ezt most fejezd be! –mondta ingerülten majd, már valamivel lágyabba hozzátette –Kérlek, a kedvemért!

-Rendben –mondtam majd különváltunk, mindenki a saját kedvence után indult. Én személy szerint a hegyi oroszlán után, amikor megint eszembe jutott Ő és egy beszélgetésünk a suli menzáján:

,,– Mire vadásztok ma este? – kérdezte váratlanul. Na, igen, csak Bella képes erről a témáról ilyen zavarba ejtő nyíltsággal beszélni egy emberekkel zsúfolt ebédlő kellős közepén.

– Bármire, amit a parkban találunk. Nem megyünk messzire – feleltem idegesen,, s gondolatban hozzátettem: "Mert az több napig tartana, s egyébként is, erre csak azért van szükség, hogy ne akarjalak mindenáron megölni holnap."

Megőrültem! Ez már biztos! Vámpír memória ide, vagy oda! Miért jut mindig mindenről Ő az eszembe?! Visszamenjek vagy ne? Ne, nem kéne. Éppen végeztem, a gondolkodás között elejtett hegyi oroszlán édes nedűjének ivását. Emiatt fogtam magam és lerogytam az egyik fa törzsébe, fejemet, pedig két kezembe temettem.

Hogy lehettem ilyen hülye? Miért kellett, nekem akkor ott elmenni? És miért vágtam hozzá olyan durva szavakat? Ha vissza is mennék és elfogadna, akkor sem bocsátaná meg nekem azokat, amiket ott az erdőben hozzávágtam! Most biztos azt hiszi, hogy csak azért hagytam el, mert nem kellett nekem… hogy nem volt elég jó számomra! Pedig nem így van!

Hiányzik mindene! Hiányzik, hogy nem látom, ahogy elpirul, hogy nem hallom egyre erősödő szívverését a közelemben, hogy nem nézhetem, ahogy alszik, hogy nem kaphatom el, ha megbotlik! Mi van, ha történt vele valami? Azt soha, de soha nem bocsátom meg magamnak! Hiszen, akkor én nem voltam mellette, hogy vigyázzak rá!
Önkéntelenül is elkezdtem dúdolni magamban az altatóját, amit azóta egyszer sem tettem meg.

Már éppen az altató végére értem volna, amikor egy hang, egy kétségbeesett hang szökött a fejembe:

,, Edward! Alice… látomás! Siess” -hallottam meg Jasper üzenetét gondolatban. Akármennyire sem akartam, hogy turkáljak mások agyában, annyira szuggerálta felém Jazz a gondolatait, hogy önkéntelenül is meghallottam. Így történt, hogy követtem az illatokat és a gondolatokat, amikor megláttam Alice –t az egyik fa tövében ülve, kezeit összekulcsolta a felhúzott térde körül, miközben előre –hátra billegett. Mit láthatott?

-Edward! –sikított Alice.

-Igen itt vagyok, mi a gond? Engedd, hogy belelássak a fejedbe! –mondtam neki.

-Edward…Bella –mondta, majd megmutatta a látomását. Nem is csodálom, hogy így kikészítette, ezt még nekem is szörnyű volt látnom!

,,Bella egy sziklaszirten állt. Ha jól sejtem akkor La Push –ban. Valamit mondogatott, majd levette kabátját és leugrott. –Hogy mi? Leugrott? De, hát miért? Majd a látomás folytatódott – nagy csobbanás követte szerelmem vízbeesését, majd egyre nagyobb hullámok lepik el és… nem , miért nem jön fel a felszínre? Csak nem…? Mondd, hogy nem halt meg!”

A víziónak vége lett és én kétségbeesetten elkezdtem futni, miközben kidöntöttem az utamba kerülő fákat. Majd egy jó negyed órányi rongálás után, az egyik kidőlt fatörzse rogytam, és hangtalan sírásba kezdtem…

Eltelhetett talán már egy óra is, én még mindig csak ültem és zokogtam. Ezek szerint semmi sem volt rendben. Leugrott a szikláról. Biztosan miattam. Erről is én tehetek! Miért is kell nekem léteznem?

Most már tudom, hogy nem teszek semmi butaságot. Visszamegyek és még egy öröklétre, bezárom magamat a szobámba, hogy elnyeljen a bűntudat. Sokkal fájdalmasabb lesz a számomra az, hogy egy olyan csodálatos lény, mint Bella ( fájt kimondanom a nevét, még gondolatban is) miattam vetette magát a mélybe, mint az, hogy elmegyek és megöletem magam. Ráadásul a családom így is sirat, nem kell az, hogy még egy családtagot elveszítsenek.

Tehát fogtam magam és visszamentem a házunkba, ahol már Carlisle is várt.

-Fiam, sajnálom ami történt…Bellával –mondta apám. A látszólag mindig nyugodt, kiegyensúlyozott vámpír, most szintén össze van törve. Anyámat és Alice-t Jazz-ék próbálták vigasztalni. Én nem válaszoltam apámnak, helyette inkább felfelé vettem az irányt. Be is nyitottam a szobámba, ahol Rosalie fogadott.

-Mit akarsz? –kérdeztem egy kicsit durván. Pedig nem akartam.

-Figyi, én sajnálom, de nem ez az első amiért jöttem. Mi van, ha Alice látomása mégsem igazolódik be? Tudom, hogy ez most furán hangzik tőlem, de nekem is hiányzik Bella. Miután otthagytuk, úgy éreztem, mintha az egyik húgomat hagytuk volna ott. Egész… megkedveltem –mondta és én ledöbbentem.

-Tudom, hogy nem voltam vele túl rózsás viszonyban, de ennek az okát talán te tudod a legjobban. De visszatérve. Ti is tudjátok, hogy a jövő képlékeny. Az is lehet, hogy meggondolta magát, vagy akár, hogy túlélte. Sosem tudhatod. Ezért gondoltam, hogy visszamennék megnézni minden rendben van-e vele… -meg sem tudtam szólalni a döbbenettől. Végül megtaláltam a hangomat.

-Nem! Megtiltom, hogy elmenj! Nem avatkozhatsz az életébe, ha egyáltalán még él! Bár erre nem is látok esélyt, hiszen megölte magát! Miattam! Ne is gondolj ilyenre többet, mert nem fogom engedni, hogy elmenj! –ordítottam, mire mindenki a szobám, nyitott ajtajában állt meg.

-És ha meghalt? A temetésére, vagy akár a temetőbe sem mehetek el? Hogy megnézzem? Hiszen, már Ő is a család tagjának számított! Egy családtagot, pedig nem lehet csak így elfeledni! –kiabált már Rose is.

-Kérlek hagyjátok abba! –szólt Esme –Nem kell, hogy még ti is veszekedjetek! Ha Edward nem akarja, akkor azt tiszteletben kell tartanunk.

-Alice? –szólaltam meg nagy hallgatás után.

-Igen? –kérdezte.

-Volt Belláról egyéb látomásod is? –kérdeztem, de még én is észrevettem, mennyire másképp ejtettem ki a nevét.

-A legutolsó látomás óta, igen volt… Bár szerintem ezek előtte történhettek, én sem értem miért most látom őket –mondta majd megmutatta, őket.

Bella szinte mindegyiken, sírt, összetört volt teljesen. Mintha le is soványodott volna. Tehát, minden rosszabb lett, mint mielőtt otthagytam volna… Ezért is az én hibám, hogy meghalt.

-Nem engedem, hogy elmenjetek! Téma lezárva! –mondtam, majd mindenki magamra hagyott, egy örökkévalóságra, egyedül…

Akkor előzetes csüt. -ön, friss pénteken!