21. fejezet -A temetés

Sziasztok!Nos szóval ez a rész elég szomorú lett. Én őszintén szólva majdnem sírtam, miközben írtam, mert próbáltam azt a temetést leírni, ami akkor volt mikor meghalt a nagypapám. Nagyon szerettem. A halála óta teljesen megváltoztam. Pozitívabb felfogású lettem. Másképp állok az élethez és reálisabban látom a világot is. Újra átéltem a temetést, a részemről ezért lehetséges a sírás...
Az írásban segített Miley Cyrus-I miss you és Butterfly fly away c. száma. A szövegben található vers, nem az én művem, hanem kedves jó ismerősömé Ginerwáé. Ezt a fejezetet elsőként Neki szeretném küldeni :) Majd minden kedves olvasómnak. Köszönöm a sok kommentet, erőt ad az íráshoz ;)



21. fejezet- A temetés

(Bella szemszöge)


Most direkt lassan vezette az autót Edward. Előttünk haladt Carlisle, Esme, Emmett és Alice, a Mercedes-szel. Mögöttük jöttünk mi a Volvóval. Éreztem, hogy Jasper próbál felvidítani, de nem járt sok sikerrel. Egy „vidámsághullámmal” nem lehet az emlékeket elfeledtetni. Szinte minden apuval együtt eltöltött időt az emlékezetembe véstem.


Emlékszem, amikor kiskoromban elvitt az erdőbe.
Emlékszem minden itt eltöltött karácsonyra…
Az itt eltöltött nyarakra…
Most már megbántam, hogy az elmúlt években nem jöttem sűrűbben…


Hiányzol…


Több időt kellett volna vele töltenem. Mindig segített nekem. Mindig mellettem állt. Amikor a kórházban magamhoz tértem.
Ha szomorú voltam. Soha nem volt jó abban, hogy kinyilvánítsa az érzéseit, mégis mindig tudtam, ha baj van mellettem áll.


Hiányzol…


Emlékszem minden ölelésére, ami most is hiányzik
Ahogy az apai szigora is.
Úgy kívánnám, hogy most is itt legyél velem apu…
Mintha egy kis darabomat magaddal vitted volna…


Hiányzol…


Bíztál bennem és mindig a legjobbat kívántad az életre. Megtanítottál küzdeni és szeretni.

Hiányzol…


Most már tudom, hogy egy jobb helyen vagy. Valahol a mennyben. Az angyalokkal. Egy olyan ember, mint Te, nem kerülhetne máshová. Már ha létezik ilyen hely.
Szükségem van Rád…

Hiányzol…


Ha megöleltél, a karjaidban biztonságra leltem. Most már tudom, mi az igazi Atyai szeretet. Mindvégig másokon segítettél. Megmentetted őket ha baj volt. Ez okozta a vesztedet…

Hiányzol…


A szívem sosem fog elengedni. Úgy érzem, hogy mos tis velem vagy. Akárhányszor eszembe fogsz jutni, mindig könnybe lábad majd a szemem.


De megpróbálok erős lenni, hiszen te sem szeretnéd, ha szomorú lennék. Hogy butaságot csináljak.
Az életedet emberek védelmére adtad, csak nem akarhatod, hogy a saját lányod legyen öngyilkos…


Most, hogy elmentél, rájöttem, hogy eddig álomvilágban éltem. Rájöttem mi az igazi célom és ezt neked köszönhetem.


-Bella! Bella hallassz? –kezdte el előttem rázogatni a kezét Edward.
-Hm..? Kérdeztél valamit? –kérdeztem.
-Nem, de már vagy egy órája szólongatunk –forgatta meg a szemeit Alice, majd láttam, hogy szomorúbb lesz. –Viszont megérkeztünk.


Kinéztem az ablakon és már láttam is a sok embert. Elhiszem, hogy sokan ismerték őt.. na de ennyien…
Mondjuk, van benne logika. Mindenkit ismert Forks-ban. Vagy csak igazoltatta az illetőt. Vagy csak jóban volt vele…
Nagyon megnyerő személyiség volt.. Anyu nem tudta, hogy akkor mit hagyott itt…


Az ajtó nyitódására lettem figyelmes. Szemeimbe újra könnyek szöktek, azonban ez hangtalan sírás volt.
A templomi szertartásra nem szerettem volna elmenni, mert tudtam azt úgy sem élném túl…


Edward a mellkasára vont és hagyta, hadd sírjam ki magamat. Alice is elkezdte simogatni a hajamat.
Majd elindultunk befelé. Elöl ment Carlsile, mögötte jöttünk Edwraddal. Jobb oldalamon szerelmem, míg a bal oldalon Esme jött. Mögöttünk Alice és Jasper, majd őket követte Rosalie és Emmett.


Sajnáltam Jazz –t a sok érzelem miatt. Edward-ot az érzelmek miatt.
Elhiszem, sokak gondolatai között az a felvetés is szerepelhet, hogy megöltem az apámat…
Hogy miből gondolom?
Egyesek olyan hangosan sugdolóznak, hogy nem kell a vámpír képesség, ahhoz, hogy meghalljam.


A szertartás elkezdődött. Csodálatos volt a szöveg, meg az egész. Majd meg kell köszönnöm Alice –nek.
Mivel unokája sajnos nem született, ezért a pap nem is említette. Ez is csak azt mutatja hogy mennyire fiatal volt. Még kezdhetett volna új életet, egy új nővel az oldalán. Akivel boldog. Bár tudom, hogy az igaz szerelme örökre anyu marad…


Egész jól bírtam ezt az egészet, mindaddig, amíg a koporsót örök nyugalomra nem helyezték. Itt feltört belőlem a sírás. Nem bírtam odanézni, így Edward mellkasára hajtottam a fejemet.
Csak zokogtam percekig. Láttam a könnyeimen keresztül, ahogyan a virágokat és minden mást ráhelyeznek a sírra.


Majd jött a még rosszabb rész. A részvétnyilvánítás.
Mikor el akarod felejteni ezt az egészet, de nem megy, mert még eszedbe juttatják.
Rengeteg ismerős volt közöttük.
Valaki szemében megértést, sajnálatot, valaki szemében viszont szemrehányást láttam.
Amint végeztek a részvétnyilvánítással, a sírhoz mentem, hogy a koszorúmat én is ráhelyezzem. Végighúztam a kezemet a feliraton.

Charlie Swan
(1964-2006)
Élt 42 évet
,,Ha majd alszom zúgó lomb alatt, ne zavarjátok édes álmomat. Boruljatok le halkan, csendesen, és gondoljátok, hogy nem fáj semmi sem. Ha majd rátértek ti is erre az útra, megyek elétek, találkozunk újra."

A sírásom újra zokogássá vált. Akaratlanul is eszembe ötlöttek a régi emlékek. Az arca. A mosolya. Hogy mennyire jól kijött az emberekkel…

Pillangó szárnyakon érkezik a halál,
Megváltást teremt az élet nyomán.
Hosszú szenvedés után igazi álom,
Könnyektől mentes, de nem várod.

Meghalni könnyű, élni nehezebb,
Gyászolni fáj, feladni nem lehet.

Egy napon eltűnik minden
Megszűnik dobogni a szíved
Nem leszel más, csak emlék
Amit majd elfúj a hideg szél

Nem tehetsz mást, emlékezz
Gyászolj büszkén, ne vérezz
Éld úgy az életed, hogy ha vége lesz
Legyen, ki megőrizze emléked

Csak emlékekben élhetsz örökké,
Nem kell aggódnod soha többé.
Én megőrzöm életed, s gyászolom halálod,
Őrzöm nevetésed, s őrzöm bánatod.

Gyászolni fáj, feladni nem lehet,
Halálod fáj, hiányzol nekem.
De tudom, hogy bárhol is vagy
Ott csak jobb lehet neked.

Örülök, hogy elmúlt a fájdalmad,
De bánom, hogy ennek az ára:
Hosszú harc után, a veszted,
Egy békés álom, a halálod lett.

Jegyezd meg jól, én nem felejtelek,
Szívemben kibéreltél egy helyet.
Szeretettel emlékszem én Reád
És büszkén mondom el, hogy
Te Voltál Az Én Édesapám!

Jegyezd meg jól, én nem felejtelek,
Köszönöm a boldog perceket,
Nyugodj békében, szeretlek!

Észre vettem, hogy a Cullen család több tagja is odajön mellém és átölel. Tényleg olyan, mint egy igazi család. Mintha én is a család része lennék…
Belegondoltam, hogy azzal, hogy ők vámpírok lettek, mennyi embert kellett maguk mögött hagyniuk… Kivéve azokat, akiknek már amúgy sem volt családtagjuk…
Éreztem, hogy Jasper átölel, így próbálja a lelkemet nyugtatni.

Még, hogy a vámpíroknak nincs lelkük! Itt állnak mellettem egy temetésen. Az imént még rengeteg ember tarózkodott itt. Még sem bántották őket. Megpróbálnak normális életet élni, hogy egy embernek ne kelljen ugyanazt átélni, mint most nekem. Mert, ha megölnének egy embert, több embernek is szomorúságot okozna. Hiszen az áldozatnak lehet, hogy volt családja, gyermekei, szerelme, felesége.

De nem csak emiatt hiszek én abban, hogy tényleg nem lelketlen szörnyetegek…
Látom a szemükben az évtizedes fájdalmat. Hogy fáj nekik, hogy így látnak. Hogy itt vannak és segítenek, pedig nem is vagyok a családjuk tagja.
Hogy próbálnak vigasztalni…


Jasper nyugtat a képességével… Alice és Esme ugyan úgy le vannak törve, akárcsak én, mégis nyugtató szavakat próbálnak megbékíteni a körülménnyel, hogy az édesapám meghalt…

Emmett nem próbál humorizálni. Most ő is szomorú, hiszen a „húga” sem vidám, akkor ő minek legyen az?
Rosalie is átérzi szomorúságom fájdalmát, de csendesen meghúzódik a háttérben Carlisle-al együtt. Most ez is nyugtat. Hogy van, aki nem vigasztalni akar, hanem megérteni…

Azonban Edward sehol sincs…

A szél süvített, újabb hideg fuvallatot hozva magával… Lábaim annyira lehűltek, hogy az már fáj, de csak most vettem észre eme problémát. Arcomat kicsípte a hideg. Könnyeimet rászárította arcomra az eső.
Lehunytam a szemeimet és mélyet lélegeztem.

Mikor kinyitottam már sokkal nyugodtabb voltam, azonban ez a nyugalom nem tartott sokáig.


(Edward szemszöge)

Tudtam, hogy Bellának szüksége van rám, azonban jobb, ha egy kicsit egyedül van. Vagyis nincs egyedül, hiszen majdnem az egész család körbeugrálja.

Nagyon sajnáltam. Emlékszem én is mennyire a padlót súroltam, amikor Carlisle elmondta, hogy az Édesanyám elhunyt. Hogy nincs többé. Bár az emlék halvány, a nem dobogó szívemben mindig is ott fog élni.

A szél újra erőteljesebb lett, egy borzalmas illatot hozva magával.
A szaghoz gondolatok is társultak.
Az öreg Billy jött a fiával. A kutyával Jacobbal.

Gondolataik idegesítőek voltak. Még a feltételezés, amit ott hallottam, az is eléggé bántó…
-Edward –biccentett Billy. Köszönésképpen mind a kettejüknek bólintottam.
-Vérszívó –üdvözölt Jake

„Biztos vagyok benne, hogy ők ölték meg Charlie-t. Vagy miért nem változtatta át az agyar doki vámpírrá? Miket gondolsz?! Hogy belőle is pióca legyen? Igaz, annál még a halál is jobb.” –gondolta a korcs.

„Kegyetlen lények vagytok Cullenék. Nem vártam volna, hogy így akarjátok Bellát visszaszerezni. Most remélem boldogok vagytok! De a szerződést ne felejtsétek el!” –üzente gondolatban Billy.

Hogy képzelhetik, hogy képes lennék ilyen mély fájdalmat okozni Bellának? Na jó, igaz akkor is eléggé szenvedett, amikor elhagytam.

-Amíg nincs semmi bizonyíték, én nem ítélkeznék másik felett a fajtájuk miatt –mondtam.
-Minden jogunk meg van rá! –sziszegte Jacob.
-Ennyi erővel a ti hibátok is lehetne Charlie halála.
-Még van képed minket okolni? –kérdezte a rühes kutya és elkezdett remegni.
-Nem a ti feladatotok az emberek védelmezése? –kérdeztem teljesen nyugodtan, de belül fortyogtam a dühtől.
-Igazán, Bellát is miattad kellett megmenteni! –vágta a fejemhez a kutyus, mire értetlenül néztem rá.

Arcára önelégült mosoly ült ki, majd megmutatta az emlékeket, amik a farkaslét miatt mindenki látott a többiek fejében.

„Bella az erdőben sötétben zokog, míg rá nem talál valaki”

„Összefonja a karjait maga előtt, mintha csak szét akarna esni”

„A nomád vámpírtól való félelem a szemében. A vámpír meggyilkolása”

-Elég hagyd abba! –mondta Bella mellőlem dühösen.


(Bella szemszöge)


Hiába szóltam rá Jake-re a vigyora nem tűnt el az arcáról. Azonban nem volt teljesen nyugodt. Továbbra is remegéshullámok futottak át testén.
Vele ellentétben Edward olyan volt, akár egy szobor. Izmai megfeszülve. Mellkasából többször is morgás tört fel.

-Jacob hagyd abba!- Kiáltotam most már hangosabban.
A többiek is odagyűltek körénk, majd lefogták Edward-ot nehogy Jake-nek essen.
Jacobhoz azonban, már nem mertek nyúlni, így őt Jazz próbálta lenyugtatni… sikertelenül.

Ezt nem hiszem el! Hogy tehetik ezt Charlieval? Pont a temetése napján képesek lennének egymásnak esni? Miért? Miért nem értik meg, hogy milyen nehéz nekem? Miért akarnak még nagyobb fájdalmat okozni?


A könnyeim újra utat törtek maguknak. Szerencsére senki nem figyelt rám. Ügyeltem arra is, hogy ne tervezzem el a szökésemet.
Futásnak eredtem. A lábaim csak úgy életre keltek. Követtem amerre a lábam vitt. Futottam, míg be nem értem az erdőbe.
Nem tudom, hogy mennyi ideje futhattam már…

Komikat és puszi:Doree

2-3 fejezet (A miniregény folytatása)

Sziasztok! Remélem jó sokan locsoltak meg titeket lányok! Én sem úsztam meg :/ Szerencséjükre nem szódával jöttek :D


2. fejezet

Amennyiben édesapám, vagy akár édesanyám tudomást szerzett volna arról, amit Edwarddal műveltünk, nem néznék jó szemmel. Egy gazdag, bunkó férfihoz akarnak hozzáadni. Ez is csak a pénz miatt van. Soha nem akartam gazdag lenni. Nem akartam érdekházasságot. Inkább éltem volna szegényen. Inkább megdolgoztam volna a pénzemért.

Egy lehetetlen helyen voltam egy világot megrengető személlyel. Karjai között feküdtem miközben oldalamat cirógatta. Az idő már jócskán közel járt éjfélhez.

-Ideje lenne menni, nem gondolja? –kérdeztem.
-Hmm… -kaptam a sokatmondó választ. Én sem szerettem volna visszakerülni a való életbe, de az idő sürget.
-Elhiheti, én sem szeretnék távozni, de az időnk véges.
-Ebben sajnos igazat kell adnom Kegyednek –mondta. Egymásra néztünk és újra egy szenvedélyes csókban forrtunk össze.
Az öltözködés, most jóval több ideig tartott, mint átlagosan. Amint végeztünk a hajófedélzeten, kezdtünk el sétálni.

A hőmérséklet jóval súrolta már a 0 °C –ot. Edward levette magáról kabátját, amelyet rám terített. Egy hálás pillantást küldtem felé. Leültünk az egyik kinti padba. Csendben voltunk. Azonban ez a csend nem kínos volt. Mintha szavak nélkül is megértettük volna egymást.

Már csak pár óra lehetett éjfélig, ezért egymagunkban voltunk a fedélzeten. Kivéve az őrszemet.

1912. április 14. 23:40 –A süllyedés időpontja

Egy pontot mereven nézett a messzeségben, így én is követtem tekintetét.
Ha nem a saját szememmel láttam volna, akkor el sem hiszem. Egy jéghegy felé közelítettünk.

Azonnal riasztotta a megfelelő embert. A vészharang megszólalt.

(Edward szemszöge)

A holdtalan éjszakában, a hullámmentes vízen, egy jéghegyet fedeztek fel, emiatt a vészharang is megszólalt. A szolgálatos tiszt adhatta azt az utasítást, hogy a hajó balra fordítására, és a bal oldali hajócsavar hátramenetbe kapcsolásra. Azonban a hajó lassan fordult el, így ütköztünk, amiből csak enyhe rázkódást észlelhettünk. Sejtettem, hogy itt nagy a gond.

Az elkövetkezendő órákban minden olyan volt, akár a pokol. Ezzel nem túlozni akartam. Az emberek társaikat ölték meg azért, hogy ők életben maradhassanak. A nők és gyermekek, valamint külön a férfiak ülhettek egy csónakba. Az úrihölgyek elöl mentek. Elizabeth már régen biztonságban van. Ránéztem az órámra, amelyen 02: 03 perc állt.

Egyre többet hallattatta a hajó a jól ismert robajlását, amelyet a süllyedéskor hallunk.

1912. április 15. 02: 17 –Pár perccel a süllyedés előtt.

A vég már itt volt nem messze tőlünk. A papok leadják a hívőiknek az utolsó kenetet.
A hajó átfordul függőleges helyzetbe. Mindenki kapaszkodik, hisz’ az életük múlik rajta.

Egy pillanatnyi nyugalom csend, majd a hajó megindul a víz felé.
Nem telik bele sok időbe, már én is a vízben kötök ki.
A hideg víz szabályosan fáj. Égeti minden porcikámat. Emellett a sodródásra is ügyelnem kell. A légzésem nehézkessé válik, majd elnyel a sötétség.

3. fejezet

(Elizabeth szemszöge)

Nem sokkal a hajó elhagyása után olyan érzésem lett, mintha lyukat ütöttek volna a mellkasomba.
Hatalmas hiányérzetem támadt.
Miután már jóval a Titanic láthatárán kívül voltunk, a csónakunk felborult. Több, mint 30 ember a vízbe esett. Mindenki küzdött az életéért.
Én is így tettem, amíg minden elhomályosult előttem.

(Carlisle szemszöge)

A Carpathia által megmenekül, illetve halott embereket hozták be a kórházba. Jelenleg a hullaház felé tartok. Rengeteg embert ért el a halál. Bár még több mint ezer ember teste megtalálható a vízben, néhányukat a megmenekülés után érte a halál.
Oliver Campbell, Richard Harrison, Olivia Lair mind a halottak közé tartozik.
Hallok néhány gyenge, de dobogó szívet is.

Jártam a sorokat, míg nem megakadt a szemem egy fiatal lányon. Sötétbarna haja volt. Az öltözködése alapján bizonyára úri családból származik.
-Megnéztem a pulzusát. Emberi szem számára érzéketlen. Egy normális ember nem érezné a pulzusát, nem hallaná a szívverését.

Egyedül bolyongok a nagyvilágban évszázadok óta. Eme hölgy megfelelő társ lesz a számomra.
Fogaimat a nyakába mélyesztettem. Míg nem terjed szét a méreg a testében, addig megnézem a másik dobogó szívet is.

(Elizabeth szemszöge)

Nem éreztem semmit, csak lebegtem. Egyszer csak szúró fájdalmat véltem felfedezni a nyakamnál. Onnantól kezdődött el számomra a pokol. Mintha láva folyna az ereimben. Percek, órák, vagy akár napok teltek el, eme kínok között.

A szívverésem egyre gyorsult, míg nem egy utolsó dobbanás után megállt.
Amint kinyitottam a szememet mindent élesebben láttam. Egy új színt is felfedeztem. A torkom iszonyatosan kapart, de ez most nem érdekelt.
Körbenéztem és a szobában egy szőke hajú doktor volt, akinek aranybarna szemei vannak. A másik ember, pedig nem volt más, mint Edward Masen.
El sem hiszem. De hát, hogy?
-Elizabeth –szólalt meg a szőke hajú férfi. –Maga már nem ember többé. Nem is tudom, hogy magyarázzam el, de Ön egy vámpír. Akárcsak én és Edward. Magukat most változtattam át.
-Emberi véren kell élnem? –kérdeztem kétségbeesetten.
-Nem, amennyiben úgy dönt, állati véren is élhet. Edward is ezt a megoldást választotta. –az említettre néztem, akinek arcán csibészes mosoly ült.
-Én is állati véren szeretnék élni –nyögtem ki végül.
-Most magatokra hagylak egy keveset. Utána megyünk vadászni.

Nem mondtunk egymásnak semmit, csak átöleltük egymást. Szavak nélkül is könnyen megértettük a másikat. Jó volt újra látni őt, és most már semmi sem választ el minket, mert miénk az örökkévalóság…



Remélem azért tetszett :d
puszi: Doree

Húsvéti ajándék, miniregény :D

Sziasztok! Nos, igazság szerint ezt a miniregényt egy versenyre írtam, de gondoltam felrakom nektek, mint húsvéti ajándék :D 2 fejezetet ma, egyet pedig holnap :D
Ez egy Titanicos story, amit ráadásul a Titanic betétdala a My heart will go on alatt írtam :D
A versenyt az alábbi oldal rendezi:

http://netty-blogja.blogspot.com/

A fejezetek nem a leghosszabbak de nem ez a lényeg xD

Szereplők: Edward Masen
Elizabeth Swan
Carlisle Cullen
Bár a történet 1912 –ben játszódik és eredetileg Edward 1918-ban lett 17 éves, ebben a töriben már most annyi Elizabeth-tel együtt, aki amúgy, tisztára úgy néz ki, mint Bella (mert ős is, csak az Elizabeth régiesebb név) Itt Edward még ember!

1. fejezet

1912. április 14. (az ütközés napja)

(Edward szemszöge)

A nap megvilágítja a nyílt óceánt. Olyan, mintha ezer gyémánt ragyogná be a vizet. A déli órákban járhatunk, mivel a nap magasan az égbolt közepén helyezkedik el. 1912 április 16 –ára végre elérjük úticélunkat.


Ekkor még senki sem gondolta, hogy ez lesz az első és utolsó útja a hajónak.
Éppen Írországból tartunk New York –ba, immár néhányadik napja.
A fedélzeten 2207 utas tartózkodik és én mégis azon szerencsésnek mondhatom magamat, hogy a világ legnagyobb utasszállító hajóján lehetek.

Jelenleg itt tartózkodik, az egyik nemesebb családból származó hölgy is, Elizabeth Swan.
A legszebb hölgyek közül is a legszebb. Kecses járású, okos és a többi nemessel ellentétben egyáltalán nem kicsinyli le az alsóbb rétegeket.

Egy napernyő társaságában járja körbe a hajófedélzetet.

-Jó napot, kisasszony. Milyen csodás napunk van ma –mondtam mosolyogva.
A hölgy felnézett rám, majd szintén elmosolyodott.
-Igen valóban az.

(Elizabeth szemszöge)

-Jó napot kisasszony –hallottam egy ismerős hangot, majd a fejemet odafordítottam.
Megláttam az egyik fiút, aki általában rajzokat készített mindenkiről. Szája csibészes mosolyra húzódott, ami engem is arra késztetett, hogy felfelé görbüljön a szám.
-Igen, valóban az –mondtam. Bár alacsonyabb „rétegből” származó fiú lehet, mégsem annak megfelelően viselkedik. Sokkalta udvariasabb, mint az összes itt tartózkodó nagyúr.

-Kegyed, ma nagyon csinosnak mondható –bókolt kedvesen, aminek hatására elpirultam. Nem értem, hiszen eddig egy férfi sem hozott ily helyzetbe. Ő viszont már az első alkalomtól fogva, udvarias mindenkivel. Nem társalogtam vele valami sokat, ő mégis különösebb volt a többieknél.

-Köszönöm. Mondja, maga talán valami művész? Gyakorta látom, hogy rajzolgat, vagy akár zongorán játszik –mondtam, ezzel beismerve, hogy gyakran bámulom, úri hölgyekhez egyáltalán nem méltóan.
-Igen, valóban szeretem a művészeteket. Amennyiben Ön is benne van, játszhatnék valamit magának –ajánlotta. Kezét kinyújtotta felém, amit örömmel fogadtam el.
Beinvitált az egyik báltermébe a hajónak, ami meglehetősen nagy volt. A terem közepén volt megtalálható egy emelvényen a hatalmas versenyzongora.
Edward felkísért engem, majd maga mellé ültetett. Elkezdett játszani egy számomra ismeretlen dalt. Minden egyes dallam magával ragadott. Annyira csodás egy mű, hogy meg is könnyeztem. Viszont azt is fel véltem fedezni, hogy eme művet még sehol sem hallottam.
-Mondja, én tévednék vagy ezt a dalt valóban maga alkotta? –kérdeztem.
-Nem, teljesen jól látja. Eme mű is a sajátjaim közé sorolható –válaszolta készségesen.

-Ha megkérném rá, mesélne magáról? –kérdeztem. Hangomban fellelhető volt az érdeklődés.
-Egy ilyen hölgynek lehet nemet mondani? Ezer örömmel mesélek magának…

Rengeteg mindent megtudtam ezáltal eme férfiról. Meg kell, hogy valljam, teljesen lekötött az amit mondott és ahogyan mondja. Az órák teljességgel repültek! Az ember észre sem veszi, már is alkonyodik.

A hajóorrhoz sétáltunk. A menetszél kellemes volt, akárcsak az idő, kora tavasz ellenére.
Nem tudtam mire vélni, amikor karjait derekamra rakta és felemelt a korlátokra. Mögém lépett.
-Engedje el a korlátot –kérlelt. –Ne aggódjon, én vigyázok magára –szavaiban benne volt az ígéret pecsétje. Ha akartam volna, se tudtam volna megkérdőjelezni. Bíztam benne.
Karjaimmal elengedtem az említett darabot. Ő ígéretét betartva megtartott engem.
-Hunyja le a szemét! –kérlelt. Miért ne tettem volna azt, amit mond?
Karjaimat széttárta. Az érzés olyan volt, akár a repülés. Felemelő. Úgy éreztem, hogy a lábam sem érinti a talajt.

Egyikünk sem szerette volna megtörni a pillanat varázsát, de az időnk véges.
Miután segített leszállni, és szemeibe néztem, némely érzéseket tisztán ki tudtam venni.
Most döbbentem rá, hogy én is így érzek iránta. Ajkaival közelített felém, majd egy csókban forrtunk össze.
Szenvedélyes, mindent elsöprő csók volt. Abban a percben úgy éreztem, semmi sem állhat közénk.

Kellemes Húsvéti Ünnepeket és a lányoknak sok locsolót kíván: Doree

20. fejezet -Még álmomban is ezzel álmodok...

Sziasztok! Tehát itt a friss! Valószínűleg, most addig csak ebből a történetből lesz friss, amíg nem lesz vége... Utána pedig belehúzok a Múltam a jövőmbe, hiszen ott most indulnak csak be az események. Utána pedig a Sors keze következik ;) Azt eel kell, hogy mondjam először nem terveztem leírni a bunyó kimenetelét, de mivel annyira vártátok megesett rajtatok a szívem ;) Előre is bocsi a helyesírási hibákért, de bétám nem ért rá. :)



Victoria és színre fog lépni? (Szepy)
Még Viktória is fel fog tünni gondolom, nem elég baja van szegény lánynak? (D.)

Válasz:
Hát az álma valószínűleg erre utal és az is, hogy a szereplők közütt is ott van, de én nem mondok el semmit ;) :P

Rose miért nem mondja el Bellának hogy ki az a Victoria? (Lulu)

Válasz:
Ez egyszerű, mert Bellának amnéziája van. Így nem tanácsos elmondani neki az igazságot, mert az egészségügyi gondokhoz vezethet (pl.: sokk stb.)



20. fejezet-Még álmomban is ezzel álmodok...

(Edward szemszöge)

Gondolatolvasási képességemnek köszönhetően láttam Emmett lépését előre. Mikor megiramodtam felé, balra akart kitérni, de én gyorsabb voltam nála és ráugrottam.
Le akart rúgni magáról, de megint egy kicsivel előbb cselekedtem, így én magam másztam le róla.


A legviccesebb az volt, amikor az öklével próbált eltalálni, de mindig időben elhajoltam. Egyre mérgesebb volt, így egyre többet hibázott.
Elfutottam előle, de ő követett. Hirtelen megálltam és vártam, hogy utolérjen. Mielőtt ez megtörténhetett volna felugrottam az egyik faágra, aminek hatására csak a levegőt markolta. Nem tudtam leplezni a nevetésemet.
Mérgében belevágott annak a fának a törzsébe, aminek ágán ültem. Mielőtt én is burultam volna a fával együtt leugrottam pontosan Emmett elé.

Azzal viszont most én nem számoltam, hogy behúz nekem egyet. Ettől jó pár métert repültem a fűben. Már eldöntöttem magamban, hogy mit akarok csinálni, emiatt Alice előre látta tervemet, mert hangosan nevetni kezdett.
Emmett már odaért a fejemhez, amikor én megfogtam a bokáját és miután egyet pördítettem rajta, a fák közé dobtam, amik hangos reccsenéssel adták meg magukat.


Egy, kettő, három, négy, öt fa dőlt ki szép sorjában. Erre már mindenkiből kitört a nevetés. Egyedül akkor próbáltuk meg visszafogni a röhögést, amikor Emmett durcás képpel jött felénk.De ez sem tartott több ideig, mert arra az arckifejezésre még jobban kitört belőlünk a nevetés.

Hajnal lehetett tán, amikor haza felé vettük az irányt. Röpke egy óra alatt haza is értünk. Rosalie lent ült a nappaliban és egy újságot olvasott. Bár nem éppen azzal volt elfoglalva. Gondolatai aggodalomról árulkodtak. Méghozzá Bella iránt.
Félelem suhant át rajtam. Rosalie tényleg ennyire megkedvelte Bellát, hogy aggódik érte, vagy történt vele valami. Szerencsére az előbbi bizonyult igaznak.
Azonban Bella álma aggasztott. Victoriát látta… még jó, hogy Rosalie nem mondott róla többet.
Így is nehéz neki feldolgozni az apja halálát, nemhogy még, ha elmondanánk neki minden igazságot.

Carlisle már az elején figyelmeztetett minket, hogy hadd hagyjuk magától rájönni a dolgokra. Az amnézia veszélyes dolog. De Victoria akkor is nagy veszélyt okoz mindenkinek.
Egyszer el fog jönni értem, hogy megöljön, bosszúból, amiért végeztünk az ő társával.

Arra lettem figyelmes, hogy Emmett elindul Bella szobája felé.

-Hé, te meg mit művelsz? –kérdeztem.
-Hát, te utánad Bella sem úszhatja meg a felvilágosítást… -kezdte.
-De ő egy ember! Aludnia kell! Nem hiszem, hogy díjazná, ha hajnalban felkeltenéd a te hülyeségeiddel –mondtam neki dühösen.
-Miért, mit csinálna, megverne? –kérdezte és elnevette magát. Erre csak a szememet forgattam.
-Ha ő nem is, én biztos –vigyorogtam rá.
-Jól van, de akkor sem ússza meg! –biggyesztette le száját, majd durcásan leült a Tv elé és kapcsolgatni kezdte a csatornákat.
Én felmentem az emeletre és a szobám felé vettem az irányt. Átöltöztem, majd bementem Bella szobájába, hogy őrizzem az álmát…


(Bella szemszöge)


Reggel hideg simogatásokra ébredtem. Mosolyogva nyitottam ki a szememet, azonban ez a mosoly azonban le is lohadt, amint eszembe jutott a holnapi temetés.

-Mi a baj, szerelmem? –kérdezte Edward aggodalmas tekintettel. –A tegnapi álmod aggaszt? –faggatózott tovább. –Netán rosszul vagy?
-Nem, nem az álmommal van a gond, még csak nem is vagyok rosszul. Hanem eszembe jutott a temetés, de semmi gond –még egy műmosolyt is megpróbáltam az arcomra erőltetni, azonban tudtam, hogy nem vagyok túl jó színésznő.
-Emiatt nem kell aggódnod. Mindannyian ott leszünk veled. Ne felejtsd el, hogy te is a családunk tagja vagy. Rosalie is egész megkedvelt.
-Igen, ezzel tisztában vagyok –mondtam.

-Gyere, Esme készített neked reggelit. Annyira örül, hogy végre kipróbálhatja magát a főzés terén is –mondta, majd kezét felém nyújtotta, amit készségesen el is fogadtam.


Esme palacsintát készített nekem reggelire, ami isteni finom volt, de nem bírtam mindet megenni. Értékelem az igyekezetét, de a mennyiséggel túlzott.


Amikor a nappaliba értem, Edwardot pillantottam meg a kanapén, amint a fejét fogja. Nem messze tőle Jasper ült, hatalmas vigyorral a képén. A fotelben pedig Emmett foglalt helyet, egy kaján vigyorral a képén, amiből én rosszat sejtettem…


-Nos Bella, hallottál már arról, hogy ha az élettől citromot kaptál, kérj mellé egy kis martinit, vagy tequilát? De lehet, hogy te vodkát ittál? –kérdezte a szemöldökét húzogatva.


Erre a kijelentésére elpirultam. Magamnak is be kell, hogy valljam, nem emlékszem hol jártam. Hogy mit ittam, hogy mit műveltem.


-Ezek szerint az alkohol segített az ágyba és döntött le a lábadról… vagy inkább Edward segédkezett benne? –kérdezte és röhögött. Úgy látszik nem csak ő találta viccesnek, hanem Jasper is.

Még jobban zavarba jöttem, de ahogy Edward-ra néztem ő sem volt jobb állapotban. Most jutott eszembe, hogy neki a gondolataikat is el kell viselnie…


-Miért vagy ennyire zavarban Bella? –kérdezte Jasper. –Netán valami rossz dolgot követtél el? –folytatta.
-Hé, Jazz megegyeztünk, hogy én tartom a felvilágosítást. Bella –fordult most felém –megfelel a méhecskés változat, vagy valami máshoz folyamodjak? Már meg is van! Ne mozdulj, mindjárt jövök! –mondta és azzal már el is tűnt.

Segítségkérően néztem Edwardra de csak egy grimasz kíséretében az égnek emelte a szemét.
Emmett a következő pillanatban leért a lépcsőn. Az egyik kezében egy tábla volt, míg a másikban egy filc.

-Nos Bella, te ülj ide. Edward, te pedig ide –ültetett minket egymás mellé.
Jasper is felállt a helyéről és eltűnt az emelet irányában. A következő pillanatban egy fehér orvosi köpenyben és egy szemüvegben. Míg Jazz –t figyeltem, addig Emmett valamit rajzolgatott. A két testvér helyet foglalt a tábla két helyén, majd Emmett megköszörülte a torkát.

-Gyerünk Emmett essünk túl rajta! –mondta Edward.
-Jajj, most miért rontod el az örömünket? –kérdezte Jazz.
-Csak essünk túl rajta –mondta még egyszer Edward, majd égnek emelte a tekintetét.
-Nos –kezdett bele Emmett, majd lerántotta a leplet a tábláról –Ez itt Edward –mutatott egy vámpír fogas, pálcika emberre, akinek össze -vissza állt a haja.- ez pedig itt Bella –mutatott most egy alacsonyabb, szintén pálcika figurára, hosszú hajjal. A lábai kissé esetlenül álltak. A kép láttán felhorkantam, de ők ezt figyelmen kívül hagyták. –Ez pedig itt a kicsi, félig ember, félig vámpír baba. Nem is egy, hanem 3 –mondta vigyorogva.

-Ez a hasonlat teljesen azonos a méhecske + virág felvilágosítással. Gyerünk Emmett, fedd fel a következő elméletet! –kérte Jazz.


Emmett letépte a felső lapot, amelynek helyén újabb kép volt. Ez, az említett méhecskét és virágot ábrázolta, azonban…
-Te Jazz –suttogta Emmett –a méhecske +virág = a… Mivel egyenlő, a méhecske + virág?
-Hát az úgy van, hogy… -kezdte Jasper, de nem figyeltem rá. Helyette Edwardot néztem, aki alig tudott elfojtani egy kitörni készülő nevetést.
-De ez nem is igaz! –tiltakozott Emmett Jasper valamelyik állítására.

-Gyere, menjünk –suttogta a fülembe, majd megfogta a kezem és az emelet felé húzott.
-Nincs sok időnk… most Emmették vissza akarják adni, amikor még anno én piszkáltam őket. Nem tehetek róla, de azért 10-10 év egymással eltöltött idő, hagy némi dolgot maga után –kuncogott.
-Nagyon élethűek voltak azok a rajzok –mondtam én is mosolyogva.
-Mire célzol? Arra, hogy a görbe lábaid az ügyetlenséget, míg az én pálcika alkatom a „gyengeségem” szimbolizálják? –kérdezte felhúzott szemöldökkel?
-Én a vámpírfogakra értettem. Most, hogy így mondod, mi van a görbe lábaimmal? Ezt honnan gondoltad? –kérdeztem és próbáltam elrejteni a kitörő nevetésem.


-Hát, öhm… izé… én Emmett gondolatai között hallottam.. igen –mondta és próbált mosolyt erőltetni az arcára.
Mintha el is hinném…
-Ahha én meg most jöttem le a falvédőről… -forgattam a szemeimet, majd elmentem lefürdeni.

Még alig múlt 11 óra, amikor kijöttem a fürdőből. A szívem őrülten elkezdett dübörögni, annyira megijedtem Emmett –től.

-Nah, mi az csajszi? Megijedtél a nagy Em –től? –kérdezte és színpadiasan megkongatta a mellkasát.
-Hát, ha van, aki fél King Kong –tól… -váltottam én is színpadias módra…
-Igazad van, King Kong semmi Edward –hoz képest! Mesélj! Milyen volt! Tudod, ha előbb megtudtam volna, akkor készítettem volna videót is… Meg akkor már előbb túl estem volna a felvilágosításon –sóhajtott.

És ez ment órákon keresztül. Ha nem a szexuális életemről kérdezgetett, akkor magáról és Rosalie –ról mesélt…
Ha nem kioktatott, olyan dologról, amit el sem mondtam, akkor bizonyos kameráról beszélt.
Bár nem nagyon figyeltem arra, amit mond, elég sok mindent meghallottam.

-És akkor lesmároltam egy medvét… -először le sem esett, hogy mit mond…
-Aha, tök világos… -mondtam.
-Te nem is figyelsz rám? –kérdezte tettetett felháborodással.
-Dehogynem, hallottam, hogy egy medvével smároltál…
-És ez téged cseppet sem döbbent meg? Még csak fel sem tűnt, hogy túlzok?
-Belőled kinézem, hogy smárolsz egy medvével –mosolyogtam.
-Ez megtorlásra vár –mondta, majd felkapott és elkezdett csiklandozni.


Visítottam és sikítoztam. Azért sem hagyta abba.
-Elég legyen már –küszködtem a vasmarkok között.
-A.a. Sajnálom, de rossz kislány voltál –nevetett, de egy percre sem hagyott fel a kínzásommal.
-Mi ez a hangzavar gyerekek? –jött be a szobába Esme.

Már mindenki ott tornyosult az ajtóban mosolyogva.
-Emmett, nekem levegőre is szükségem van! –próbáltam menteni a menthetőt.

Erre eleresztett, de még továbbra is nevetett. Edward fájdalmas tekintettel odajött hozzám.
-Jasper se jobb, hidd csak el –mormolta a nyakamba.
-Te szegény –mondtam neki, majd megcsókoltam. Hallottam, hogy Emmett felröhög, majd szinte vele párhuzamosan kiáltja, hogy:
-Aú, ezt meg miért kaptam? –kérdezte.
-Ha nem viselkedsz rendesen, kapsz tőlem! –jegyezte meg Rosalie.


Miután elszakadtam Edward ajkaitól az ajtó irányába néztem, ahol azonban senki sem volt.
Szerelmem szemébe néztem, ahol vágyat láttam. Ajkaival újra az enyém felé közelített, amikor:
-Állj! -kiáltotta Alice. –Bella most az enyém! Még ki kell választani a ruháját holnapra! –mondta és ezzel együtt a rossz hangulat újra visszaköltözött belém.
-Hogy lehet valaki ennyire kicsi és idegesítő? –mormolta Edward az orra alatt, de Alice kristály tisztán meghallotta.

-Egyszerű, minden tehetség kérdése –vigyorgott. Azzal kitoloncolta Edwardot a szobámból, engem pedig a gardróbomba utasított.

Egész végig csak a ruhákról fecsegett. Soha nem hittem volna, hogy valaki ennyit tudna a ruhákról. Még a divattervezők sem érnének Alice nyomába.

Végül fáradtan másztam le a lépcsőn a konyha felé véve az irányt. Ez az élmény teljesen kifárasztott.
Laposakat pislogva léptem be az említett helyiségbe, ahol már várt rám két szép melegszendvics. Pillanatok alatt végeztem vele.
Most a fürdőbe igyekeztem, amikor két kar ragadt meg hátulról.
Edward belecsókolt a nyakamba, majd egy mély levegőt vett.
-Holnap után Jasper téged akar kezelésbe venni.
-És Emmett téged? –kérdeztem.
-Ő tőle már kaptam egy kis ízelítőt a vadászat alatt. El is láttam a baját –kuncogott.
-A kis mázlista –mondtam.
-Nem mondanám. Emmett gondolatait hallva, egy 10 évig biztosan nem száll le rólam. Rólunk –hallottam a hangján, hogy mosolyog.

Akármennyire nem akartam még lefeküdni aludni, egy ásítás előtört belőlem.
-Menj, fürödj le aztán aludj. Holnap nehéz nap vár ránk –mondta.

Engedelmeskedtem neki és elmentem lefürödni. Kómásan érzékeltem azt, hogy mi történik. Csak gépiesen mozogtam. Ösztönösen nyúltam a dolgokért. A hajamat is megmostam… azt hiszem.

Álmosan estem be az ágyba, de pont úgy, hogy a fejem a párnába hullott, arccal.
Halk kuncogást hallottam, majd hűvös karokat éreztem a derekamnál.
Még egy dallamot kezdtek el mellettem dúdolni, de lassan férkőzött csak a tudatomba minden egyes dallam.

Az álmom hasonló volt, csak kicsit másképp:

„Az erdőben bóklásztam, a Nap sütött. Gyönyörű volt így látni mindent.
Mintha egy más arcát mutatná a természet. Oly ritkán látni napsütést Forks –ban.
Most is egyedül kóvályogtam az erdőben. A madarak csiripelését lehetett csupán hallani.
Elhaladtam egy patak mellett is.
Morgásokat hallottam, majd mikor megfordultam egy hatalmas barna medvét láttam. De nem volt egyedül. Először csak egy hatalmas fénycsillogást láttam, majd ki tudtam venni, ki azaz alak, aki a medvén csüngött.
Emmett volt az. Az hagyján, hogy a medvével viaskodott. Először azt hittem, hogy éppen vadászik, de tévednem kellett. Éppen a medvével smárolt.
Még álmomban is elnevettem magamat.
Aztán minden hirtelen történt. Az ég besötétedett és én egy réten találtam magamat. Úgy éreztem, hogy még nem jártam itt.
Az a vörös hajú vámpír, Victoria újra megjelent. Azonban volt mellette valaki, aki szintén vámpír volt. A vörös démon arcán, újra egy gúnyos mosoly terült szét, majd hirtelen előttem termett.
Mintha az időjárás is alkalmazkodna, elkezdett zuhogni az eső, de mellé villámlás is csatlakozott.
Victoria megragadott a nyakamnál fogva. Éreztem, hogy itt a vég, amikor…”

Hirtelen felriadtam. Tudtam, hogy csak álmodtam, még is átjárt a félelem, de csak egy kicsit. Inkább attól féltem, hogy nem tudom ki ez a vámpír. Érzem, hogy ismerem, de nem tudom, hogy honnan.

Egy hideg kezet éreztem az arcomon, amire összerezzentem. Rájöttem, hogy csak Edward van mellettem.
-Mi a baj, kedvesem? –kérdezte. A hangjából tisztán ki lehetett hallani az aggódást.
-Nincs semmi baj, csak egy álom volt –bizonygattam, bár úgy tűnt, mintha csak magamat akarnám meggyőzni.
-El szeretnéd mesélni? –kérdezte.
-Majd reggel, ha még emlékszem rá –mondtam, majd visszabújtam mellkasára és fel sem ébredtem egészen reggelig.

~°~

Reggel még hallani lehetett az éjszakai vihar pár esőcseppjét. Ezek szerint még ezt sem vettem észre. Annyira gondolkoztam egész reggel, hogy emlékezzek az álmomra, hogy az időérzékemet teljesen elhagytam.

Az ablak előtt álltam és at erdőt kutattam. Annyi rémlik is, hogy az erdőben játszódott és volt valami köze Victoriához, de semmi más.

Azonban eszembe jutott, hogy mindjárt kezdődik a temetés.
Ahol rengeteg negatív érzelem kavarog majd.
Megkerestem az én „érzelmi” bátyámat.
-Jasper, ha nem akarsz, nem muszáj eljönnöd a temetésre –mondtam.
-Miért ne akarnék? –kérdezte értetlenül.
-Mert nem akarom, hogy az érzelmek kiakasszanak –mondtam nemes egyszerűséggel. Úgy látszik, hogy jót mulatott rajtam, mert felnevetett.
-Az évtizedek alatt már megtanultam kezelni. Tény, hogy nem a legkellemesebb, de nem hagyhatom magára az én testvéremet, amikor szüksége van ránk –mondta. Nem tudom mi vezérelt, de megöleltem.

A legközelebbi emlékem, hogy az autóba szállunk be és indulunk a temetésre. A torkomban egy hatalmas gombóc volt és én már előre féltem, hogy mi vár rám…




Akkor kérném a komikat! Előre is Kellemes Húsvéti ünnepeket szeretnék kívánni és sok-sok locsolót a lányoknak ;)
Puszi: Doree

Újabb ötletek

Sziasztok! Jó hírrel szolgálok, ugyanis m,a lesz friss a Who is Edward? -ból! Kemény 1 oldalt már meg is írtam. xD Kicsit gyenge is lett mivel tegnap este írtam félkómásan, de ma majd kijavítom.

2 történet ötletem is van, de abból csak az egyiket tudom még elmondani, mivel azzal elárulnám a dolgok végkimenetelét.

Tehát, a Who is Edward? -nak mindjárt vége van, kb 5-6 fejezet van hátra jó esetben...
Amint befejezem, egy ideig a Múltam a jövőmből lesz friss, majd elkezdem a The hand of the Destiny, azaz A sors keze. Tudom, hogy a destiny végzetet jelent, de 2 szótárat is megnéztem, amiben a sorsnál a destiny szerepel. Valamint ez jobban hangzott, mint a többi.

Röviden a történetről:

Miután Edward elhagyta Bellát, a lány nem tudta túltenni magát a vámpírján. Hátralevő életét keservesen élte le, amíg 68 éves korában, pontosan 50 évvel a távozás után belehalt a fájdalomba. Sírhelyét különleges módon kedvenc rétjükre tették.
A Cullen család visszatér Forks-ba. Edward Cullen tudomást szerez Bella haláláról és a sírhelyére siet. Azonban ott olyan látvány fogadja, amire nem számított. Egy pontosan olyan lányt talál ott, aki ugyan úgy néz ki, mint Bella volt.
Ki ez a lány? Netán Bella? Miért menekül folyton a Volturi elől? Ő is vámpír lenne?
Edward-nak sikerül túltenni magát szerelmén? Összejön az ismeretlen lánnyal? Ha igen, szerelmük kibír minden akadályt?
Egy biztos, a lány mindent elkövet szerettei biztonságáért!

Nos röviden ez lenne a történet lényege. Nyugodtan írjatok róla véleményt. Amúgy ez a történet álmomban született, amikor Edward a rétjükön van egy sír mellett áll, de nem egyedül van. Egy lány állt mellette aki tisztára Bella. A többi majd kiderül ;)

A másik történet ötletem, pedig a Who is Edward? folytatása lesz. Hogy az első része boldogan, vagy szomorúan fog telni azt majd meglátjátok ;)

Akkor este találkozunk, puszi: Doree

19. fejezet –Emmett megtudja, hogy mi…

Sziasztok! Bocsi, hogy tegnap nem hoztam frisst, de gépezés közben elaludtam xD... szal nem is tudom milyen fejezet lett volna.. ráadásul belenyúltam a kosárlabdába és fáj az egyik ujjam, ami fontos gépezés szempontjából...
Ha minden jól megy, akkor ma még a múltam a jövőmből is hozok frisst, amire szintén ér a 10 db komi... vagyis addig nincs friss, míg össze nem gyűlik!
Tegnap elkezdődött nekem a tavaszi szünet, így szeretnék mindenkinek kellemes szünetet! Próbálok majd minél többször frisselni... a Who is Edward? -nak nemsokára vége, még olyan jó 4-5 fejezet... A jó hír az, hogy lesz belőle második rész, viszont van még egy történetötletem is Hmm. Majd megszavaztatom, hogy melyikkel kezdjem :D
A verseny hát, hogy is mondjam nem valami jó sikerült.. csapatokra voltunk osztva, matek kémia, fizika verseny volt.. a fizika feladatokat én csináltam, nem is lett olyan rossz :D a matekban is sokat segédkeztem, de a kémiát elrontottuk xD de sebaj xD

Először is köszönöm a sok-sok kommentet :D Nagyon ihletőleg hat rám ;)

"Azt viszont nem értem hogy Edvard hogy tudott ellenállni Bella vérének a kísértése ellen ha már így is nagyon szomjas volt.Hogy lehet hogy kibírta úgy hogy se Bellán se semmiben nem tett kárt." (Evy)

Válasz:
Nos, hát ebben a fejezetben megtalálod rá a választ, szóval no para ;)


19. fejezet –Emmett megtudja, hogy mi…


(Edward szemszöge)


-Én emlékszem arra, hogy ti mik is vagytok –mondta Bella.

Jól hallottam? Vámpír képesség ide vagy oda, most komolyan kételkedem abban, hogy kedvesem ezt mondta-e.
A szobában körbenézve mindenki döbbent tekintettel meredt Bellára. A gondolatok ezrei cikáztak fejemben.

„A kishúgunk jól átvágott minket. Mindig is tudtam, hogy van esze a kiscsajnak.” –Emmett.

„Érdekes, tényleg nem hazudik, de akkor miért nem mondta el előbb?” –Jasper.

„Szegénykém, biztos nehéz lehetett újra feldolgozni” –Esme.

„Vajon mikor jöhetett rá?” –Carlisle.

„Végre! Nem kell titkolóznunk előtte!” –Alice.

„Most hülyéskedik? Honnan tudná? Egész végig tudhatta, vagy csak most jött rá?” –Rosalie.

Én már azt sem tudtam, hogy mit gondoljak. Eddig is tudta volna, és egész végig játszott velünk, vagy csak most?

Legelőször Rosalie tért magához, akibe ismét beleköltözött némi rosszindulat.

-Szóval te végig tudtad, hogy mi mik vagyunk és csak szórakoztál? Mindenre emlékszel? Képes voltál eljátszani a bizalmunkat? Pedig már megszerettelek –mondta Rosalie dühösen.

-Rosalie! –szólt rá Esme.
–Nem ítélünk el senkit sem addig, míg nem tudjuk az igazságot. Nos Bella, elmesélnéd, mégis mi ez az egész? –kérdezte Carlisle. A gondolatok kíváncsiságról árulkodtak.

„Rosalie ezt jól elintézte” –gondolta Jasper. Már én is láttam, hogy ez alatt mit értett. Bella már a sírás szélén állt.

-Nem, nem tudtam egész végig. Rólatok sincs több emlékem azóta. Egyszer fordult elő, amikor egy olyan emlékkép ugrott be, amiben egy balett teremben lehettem talán. Fájdalmat éreztem, de nem tudtam miért. Aztán hallottam egy angyal hangját. Legelőször tényleg azt hittem, hogy itt a vég, de kiderült, hogy Edward az.


-Micsoda érzéki csalódás –sóhajtott Emmett, mire mindenkitől egy rosszalló pillantást kapott.
-Mindig a legkisebbet bántják –mondta, majd kezet összefonta a mellkasa előtt.


-Aztán társult hozzá még egy hang is. Carlisle –é. Nem tudtam, hogy mi lehet azaz érzés, hogy mi miatt égett a testem. Aztán olyat hallottam, hogy ki kell szívni a mérget. Majd az, hogy Edward a kezem fölé hajol és belemélyeszti a fogait a kezembe. Nem tudtam mire vélni ezt az egészet. Ezután apróbb jelek villantak fel a fejemben. De afelől, hogy vámpírok vagytok –e, azután kezdtem gondolkozni, miután Paul rámtámadt farkasként. Nem tudtam tovább magamban tartani, így döntöttem el, hogy szólok –mesélte, majd lehajtotta a fejét.


Mindenki fejében az elmúlt percek eseménye visszhangzott.
Tehát emlékszik rá! De hisz’ ez nagyszerű! Nem kell titkolnom előtte a valós kilétemet!
Szóhoz sem tudtam jutni. Hogy örömömtől, vagy mitől azt nem tudom.

-Jajj, Bella úgy örülök, hogy legalább erre emlékszel! –sipította Alice, majd Bella nyakába vetette magát.


-Bella… –kezdte Rosalie –Nem hittem volna, hogy valaha is ezt fogom mondani, de bocsánat. Megint előbb megszólaltam, nemhogy gondolkodtam volna –mondta.
-Nincs semmi gond. Nem haragszom rád –mondta kedvesem, majd megpróbált arcára erőltetni egy mosolyt.
-Nos, így tényleg sokkal könnyebb lesz, mindannyiunknak. Bella, ha legközelebb olyan emléked van, amit nem tudsz mivel magyarázni, kérlek szólj, hátha tudunk segíteni –kérte apám, mire szerelmem bólintott.


Esme odament kedvesemhez.
-Gyere, már biztosan éhes vagy, készítek neked valami finomat- ajánlotta anyám. Bella csak bólintással válaszolt, majd követte Esmét az említett helyiség felé. Rosalie elment vadászni, mert ma este ő vigyáz kedvesemre, míg mi is vadászunk. Carlisle felment a dolgozószobájába egy könyvet olvasni.


Emmett, Jasperrel kezdett el beszélgetni, míg én ugyanezt tettem csak Alice-szel.
-Tegnap este láttam valami érdekeset –kezdte Alice.
-Igen és mivel kapcsolatban? –kérdeztem, pedig már kezdtem sejteni, mire akar kilyukadni.
-Ajj ne játszd a hülyét –forgatta szemeit. –Büszke vagyok rád, hogy meg tudtad állni tudod mit –mondta jelentőségteljesen, amitől elkezdtem zavarba jönni.
-Nem volt nehéz, így utólag visszagondolva. Annyira, Bellára koncentráltam, hogy a vére iránti csábítás eltompult. Akkor még a szörnyeteg énem is szerelmes volt Bellába. Ezen eddig nem is gondolkoztam, e a kaparás akkor enyhült a torkomban. Mással voltam elfoglalva, mint a szomjúsággal –mondtam halkan Alice- nek, akinek fülig ért a szája.
De ez nagyszerű –csilingelte, majd megölelt.


Ettől még inkább zavarba jöttem. Furcsa, mert én tényleg nem tudtam, hogy van ilyen felem is. De azért a szexuális életemet kitárgyalni a húgommal, egy légtérben Emmettékkel… Így átgondolva van miért…


Jasper fészkelődni kezdett a helyén, amire mindenki felfigyelt.
-Mi az, Jazz? Mitől vagy így zavarban? –kérdezte Em kaján vigyorral a képén, én pedig már előre féltem.
-Nem én vagyok zavarban, hanem Edward –bökött fejével felém. Beletúrtam a hajamba. Nem akartam, hogy Emett tudomást szerezzen arról, ami Bellával tegnap köztünk történt, de úgy látszik ez lehetetlen.
-Mit csináltál Öcskös? –kérdezte, majd kezdett megvilágosodni. Már láttam is, amint fejében az össze puzzle darab a helyére kerül. Maga előtt látta Bellát, amint belép. Szemei vörösek voltak a sírástól, de arca ki volt virulva… akár az enyém.
-Csak, nem… ? A mi picike Edwardunk is felnőtt? –kérdezte, és vigyora még szélesebb lett.
„Csak nem, Edward? Lefeküdtél Belával? Ezt mikor akartad megosztani a jó öreg Emmett bácsival, ha? –kérdezte gondolatban, míg a valóságban a szemöldökét húzogatta.


-Nem hiszem, hogy ez rád tartozna –mondtam.
-Tudtam én! De miért nem szóltál? Még felvilágosítást is kellett volna tartanom! Mi lesz így? –játszotta. Erre mindenki csak a szemét forgatta.


Rosalie visszatért a vadászatból és érdekelte, hogy mi is történt. Bella, Esmével egyetemben is most jött ki a konyhából.


-Hát, itt meg mi történt? –kérdezte mosolyogva, majd kedveséhez ment és megcsókolták egymást.
-A mi Edwardunk is felnőtt! –mondta jó hangosan! Rosalie először értetlenül nézett körbe, de neki is leesett, hogy Emmett mire célzott.
Bella egyből fülig vörösödött. Ilyenkor annyira szép. Szívverése is felgyorsult. Szemeit lesütötte.
-Gyere Bella, megmutatom hol a fürdő –mentette Alice a menthetőt.
-Ugyan semmi szükség fáradnod, megtalálom egyedül is.
-De én ragaszkodom hozzá. A gardróbodat is meg szeretném mutatni –mondta, majd karon ragadta kedvesemet és felvonszolta az emeletre.


(Bella szemszöge)


Az Emettel való táralgás nagyon kínos volt számomra. Ahogy láttam, nem csak én, hanem Edward is zavarban volt.
Miután Alice felkísért az emeletre és a gardróbot is megmutatta elmentem lezuhanyozni. Most is a legforróbbra állítottam a hőfokot. Égette a bőrömet, de nem érdekelt. A 10 percesre tervezett fürdésből, jó fél órás lett. Elzártam a csapot, majd megtörölköztem. Hajamat vizesen hagytam, hadd’ száradjon meg saját maga. Felvettem az Alice által adott csipkecsodás pizsamát, majd visszamentem újdonsült szobámba.


Leültem az ágyamra és gondolkozni kezdtem. Mennyire rendesek Cullenék, hogy csak így befogadnak. Máris igazi családtagnak érzem magamat. Esme, akár csak az anyám. Legalább ők ott lesznek a temetésen nem úgy, mint Renée. Carlisle –t igazi apámnak tekintem. Mindig logikusan gondolkozik. Valamint ír igazolást is. Ma nem voltam iskolában, de szerencsémre most amúgy is tavaszi szünet van.
Emmett az én igazi mackós bátyám, aki megvéd a „rosszfiúk” –tól és mindig megnevettet. Kivéve most, mert inkább zavarba hoz, mintsem megnevettet. Rosalie az én szépséges nővérkém, aki után minden férfi a nyálát csorgatja. Alice a legjobb barátnőm és testvérem egyaránt. Edwardra úgy tekintek, mint életem szerelmére. Az is.



Kopogtatásra lettem figyelmes.
-Szabad! –szóltam ki.
-Én vagyok az –jött be Edward. Leült mellém az ágyra, majd az ölébe vont. Megpuszilta a fejem búbját, majd hozzákezdett mondanivalójához.
-Ma este vadászni megyünk és Rosalie –val maradsz egyedül. Már én is régen voltam. Ráadásul most, hogy itt fogsz lakni velünk –ezen mindketten elmosolyodtunk –vigyáznunk kell. Ne aggódj, reggelre itthon leszünk –mondta.
-Rendben, de vigyázzatok magatokra! –mondtam, mire égnek emelte a szemeit.
-Hányszor mondjam még, hogy ne miattunk, hanem magad miatt aggódj! Nincs szívem itthon hagyni téged –vallotta be.
-Nekem sincs ínyemre, hogy itthagysz, de muszáj menned. Legalább nem én hallgatom Emmett poénkodását –húztam el a számat, mire halkan kuncogni kezdett.
-Igen, ebben igazad van. Te így is szerencsésnek mondhatod magadat, mert a gondolatait sem hallod –grimaszolt, mire most én nevettem fel.
-Nem szép dolog tőled, hogy kinevetsz –mondta, majd megcsókolt.


Ez a csók gyengéd volt, és inkább arról szólt, hogy kimutassuk a másiknak az érzéseinket. Szerelem, féltés minden benne volt.
Elhúzódott tőlem, mert nekem levegőre is szükségem van.
Felállt, engem is magával húzva.
-Ideje mennem. Ha bármi gondod adódna, csak nyugodtan szólj Rosalie-nak. Vigyázz magadra! –mondta, majd egy puszit adott az orrom hegyére és megölelt.
-Te is vigyázz magadra! Nem tudom, hogy mi lenne velem nélküled.
-Egy aprócska követ hasonlítasz egy óriási sziklához –mondta, majd egy intés után kiment a szobából.


Befeküdtem az ágyamba, de elaludni nem tudtam. Órákig csak forgolódtam, de minden hiába. A hajnali órákban nyomott el az álom, viszont nem álmatlanul.
Azt álmodtam, hogy… :

„… az erdőben futok, céltalanul. Bolyongok és úgy érzem, mintha nem találnám a helyemet. Az eső zuhog és sötétedik. Egyedül vagyok, míg nem zajra leszek figyelmes az egyik bokorból. Elindulok felé, de megtorpantam, mert valaki a nevemen szólít:
-Bells! –kiáltotta Charlie.
-Apu! –kiáltottam viszont, majd elkezdtem futni felé, de látni még nem láttam. A fák nemhogy ritkultak volna, egyre sűrűbben hálózták be az utamat.

Már villámlott és dörgött is az ég, de még mindig próbáltam futni , gyedül küzdeni a semmi ellen. Olyan volt, mintha folyamatosan egy helyben állnék.
Nem tudom mennyi ideje mehetett ez, de egyszer csak megpillantottam a házunkat. Út nem volt körülötte, csak a fák borították.
Láttam felém közeledni Charlie –t is. Él! Istenem él!
-Bella! –kiáltotta ismét boldog mosollyal az arcán, de hirtelen elsötétült a tekintete és valamit nagyon nézett mögöttem.
Próbáltam megfordulni, de a lábam, mintha a földbe gyökerezett volna. Egy halk morgást hallottam, aminek hatására megremegtem. Egy gúnyos nevetést hallatott. Nem voltam rá képes, hogy az alak szemébe nézzek. Úgy éreztem, hogy bilincsek fogják közre a lábamat.
Majd az árny, hirtelen apu előtt termet és a nyakánál fogva felemelte. A nőnek vörös haja volt és a szemei is e színt öltötték fel.
Rámnézett, majd elmosolyodott.
-Ne! Victoria ne! –kiáltottam, bár fogalmam sem volt róla, hogy ki az a Victoria.
A vörös démon nem is hallgatott rám, odahajolt apu nyakához és belemélyesztette fogait a húsához. Pár perc múlva, ernyedten hullott Charlie teste a földre.
A vámpírnő ezek után hozzám fordult és elégedett mosollyal az arcán indult meg felém. A térdeimre rogytam és vártam a megmentő halált.
Az csak nem jött. Majd egy fehér csík elsuhanása után egy hangos csattanás hallatszott. Morgások és szakadások követték egymást, de nem tudtam, hogy ki a megmentőm.
Csak sírtam…”


-Bella! Bella ébredj! Ez csak egy álom! –hallottam egyre közelebbről Rosalie hangját.
-Mi, mi történt? –kérdeztem értetlenül.
-Biztosan csak rosszat álmodtál. Semmi gond –mondta. A nyakába borultam és sírni kezdtem az álmom hatására. Még egyszer végig kellett néznem az apám halálát, csak más kivitelben.
Percekig, vagy akár órákig zokoghattam, míg nem teljesen elapadtak a könnyeim.


-El szeretnéd mondani, hogy miről szólt az álmod? –kérdezte egy idő után Rosalie.
-Csupán újra, átéltem Charlie halálát, másik formában –mondtam elhaló hangon. Értetlenül nézett rám, mire hozzátettem. –Egy vörös hajú vámpír, akit Victoriának hívtam az álmomban, a saját szemem láttára ölte meg őt… -meséltem, mire megmerevedett.
-Bella, Victoria valós személy. Ő nem csak a te képzeléseid szüleménye. Tényleg vámpír, d ennél többet nem mondhatok –mondta. –Megyek és hozok egy pohár vizet, addig te fürödj le –mondta már mosolyogva.
Bólintottam, majd újra lefürödtem és egy másik pizsamát vettem fel. Amint visszaértem a szobába, az éjjeliszekrényen ott volt a pohár víz. Leültem az ágy szélére és megittam a vizet.


-Hozzak még valamit? –kérdezte Rosalie kedvesen, amitől majdnem a plafonig ugrottam. Ha én nem, de a szívem mindenképpen egy hatalmasat ugrott.
-Nyugi, csak én vagyok –mondta mosolyogva. –Tehát? Hozzak még valamit?
-Nem kell köszönöm –mondtam.
-Rendben, de most már aludj! A temetés miatt ne aggódj! Mindannyian ott leszünk veled! Most már te is a családhoz tartozol –mosolygott bátorítóan.
-Rosalie? Kérdezhetek valamit?
-Most is azt teszed, de persze –bíztatott.
-Ha nem tévedek, te régen nem szívleltél engem valami nagyon, igaz? –kérdeztem és a fejemet lehajtottam.
-Igazad van, tényleg nem kedveltelek eleinte. De, amikor lehagytunk mindenki szomorú volt. Ezt úgy kell érteni, hogy mindenki úgy érezte magát, mintha egy családtagot vesztettünk volna el. Eleinte az zavart, hogy ember vagy… ,hogy Edwarddal a kapcsolatotok csupán egy diákszerelem. Azonban rá kellett volna jönnöm, hogy ez annál sokkal több. Így adtam neked egy esélyt és rájöttem, hogy mennyire normális vagy –mesélte. Örültem, hogy ennyire őszinte velem.
-Köszönöm, hogy elmondtad.
-Nincs mit –mondta. –De most már aludj! –azzal már a szobában sem volt…

Nem kellett sokáig várnom, míg elnyomott az álom…


(Edward szemszöge)


Emmett egész idő alatt kikészített a gondolataival. Miért kell neki mindenről tudnia? Miért kell mindenből viccet űznie? Ezt soha se értettem. Az elején még tényleg mindenki nevetett a hülye megjegyzésein, de mostanra csak ő maga szórakozik rajtuk.


-Hé, Öcsi! Akkor holnap tartunk felvilágosítást! Mi, hogy azt mondod, nem tudsz addig várni? Rendben, akkor hozzákezdek most… Tehát van a méhecske, ami repül egészen a virágig, és akkor… -nm bírtam ezt hallgatni így mentem tovább vadászni. Megéreztem egy hegyi oroszlán illatát és azonnal a nyomába eredtem. Miután kiszívtam minden vérét, Emmett fejével találtam szembe magamat.


-Nem volt szép, hogy a mondandóm közepén otthagytál –dorgált meg, mire csak a szememet forgattam.
-Amúgy, ha tanácsra lenne szükséged, csak szólj! Rose baby –vel bemutatót is tartunk, ha kell! De, ha nagyon gondolod én is megnézhetlek titeket, hogy kielemezzem a hibákat! –mondta.
-Emmett! Nem fejeznéd már be végre? –kérdeztem.
-Soha! Eddig te élezted a nyelved mindenkin, most rajtunk a sor!


Fogtam magam és megint futásnak eredtem. De jött utánam! Ezt nem hiszem el… akármilyen gyorsan is futottam, nekiállt kiabálni.
-Milyen kár, hogy nem voltam ott! Pedig mennyire szeretem az ingyen pornót! Vittem volna kamerát is! Hmm… akkor ez is egy megoldás a kielemzésre… -és ezek még csak a szavak! De a gondolatai még rosszabbak!

-Nem tudnád kordában tartani a gondolataidat? –kérdeztem már ingerülten. Mennyivel jobban jártam volna, ha otthon maradok Bellával…

-Emmett, szerintem nyugodj le, mert Edward már tényleg nagyon mérges! –mondta Jazz.
-De jóóó! Huhú, bunyó! Kíváncsi vagyok, most hogy így fel vagy spannolva, le tudsz – e győzni!
-Fuss, ha kedves az életed –szűrtem a szavakat a fogam közt, majd a nyomába eredtem…

Tehát komikat! Puszi: Doree
Ha bármi gond adódna, akkor írd meg a chat-ben!

18. fejezet -Egymáséi

Sziasztok! Ahogyan megígértem itt a friss! Gondoltam előre szólok, hogy holnap 100%, hogy nem hozok frisst, mert délután nem leszek otthon, aztán ha hazaérek tanulnom kell másnapra, meg még ott van egy-két dolog. Ha viszont minden jól megy, akkor szerdán hozom a Múltam a jövőm 5. fejezetét! Köszönöm a komikat! A komihatár a múltam a jövőmre is vonatkozik! Majd az ötödik fejezettől... 18 éven aluliaknak nem ajánlott! <- ezt először nem akartam ideírni :S xD . Először a kérdések, aztán a fejezet: "Bella RÉSZEG ? jó mondjuk meghalt az apja ..." (Lulu)
"Elég furcsa lehet egy részeges Bella:(" (névtelen)
"a részeg Bella, hát valahol megértem" (Virág)
"Teljesen összefog törni, viszont azt nem gondoltam volna hogy leissza magát ez nem rá vall. " (Gina)

Válasz:
Sokan furcsálljátok, hogy Bella leitta magát részegre, pedig nem is vall r. Nos a történet első fejezetében, írtam, (Bella szemszögéből) hogy milyen felelőtlenül viselkedik, hogy egyre furcsább dolgokat tesz.. ilyen volt ez az alkoholos dolog is. Tehetetlenségében nem tudta mit tegyen, ezért folyamodott italhoz. Úgymond "alkoholba fojtotta a bánatát". Remélem így megértettétek xD

"Em-ék mit csinálnak a másikkal?" (Lulu)

Válasz:
Ebben a fejezetben ez is kiderül ;)

"ja remélem ezt nem a valós életedből merítetted mint a lámpabúrás dolgot." (nanita)

Válasz:
Ebben a fejezetben (amit most szándékozok felrakni) többet is átérezhettek majd Bella érzései közül, amibe belecsempésztem egy-két általam átélt élményt is... Persze előre szólok, hogy azt majd nem kell félreérteni! Nem, alkoholba sem temetkeztem, csak egy kissé depisebb voltam, mivel azokat az érzéseket írtam le, amiket akkor éltem át, amikor a nagypapám meghalt :(

Akkor a fejezet:







18. fejezet

(Bella szemszöge)


Nem tudom mi vezérelt. Álltunk kint a zuhogó esőben. Edward valószínűleg a kulcsért nyúlt fel az ereszhez. Elkaptam a felsőjét és magamhoz rántottam és megcsókoltam. Először meglepődött, de viszonozta csókomat. Ajka édes volt, mint a méz. Bár hideg és kemény ajkai vannak, most mégis ellentétes érzést váltott ki belőlem. Olyan puhának éreztem, akár a vajat és forrónak. Nagyon édesen csókolt, de szenvedéllyel.


Elhúzódott tőlem és a szemembe nézett. Én is így tettem és megláttam éjfekete szemeit, amiben vágy csillogott. Most ő nem bírt magával és kereste ajkaival az enyémeket. Halványan rémlik az, hogy belépünk a házba, majd az emelet felé vesszük az irányt.


Éreztem hogy felkapott, így én dereka köré csavartam a lábaimat.
Elváltak egymástól az ajkaink, de a kényeztetést egy percre sem hagyta abba. Áttért a nyakamra, onnan pedig egyre lejjebb haladt. Levette rólam a kabátomat, majd azt követte a pulcsim is. Őt is megszabadítottam eme ruhadarabtól, majd benyúltam inge alá és elkezdtem simogatni izmos mellkasát, hasát, amitől egyre több sóhaj hagyta el ajkait.
Megszabadított a pólómtól, majd megemelt, hogy kicsatolhassa a melltartómat. Fejét újra magamhoz húztam és vadul megcsókoltam. Végigcsókolta a nyakamat, egészen a mellemig, majd haladt egyre lejjebb. Felnyögtem az élvezettől, majd elkezdtem kigombolni az ingjét, ami valljuk be, részegen nem ment egykönnyen. Átfordítottam a hátára. A ruha helyét én váltottam fel csókjaimmal, miközben egyre szaporábban vette a levegőt és néha felnyögött.
Újra én találtam magamat alul, immár nadrág nélkül. A hasamat csókolgatta, míg a belső combomat simogatta. Kezemmel én is bejártam felsőtestét, majd elértem a nadrágja széléhez. Segített levenni magáról a ruhadarabot. Immár meztelenül feküdt mellettem. Nem bírtam betelni teste látványával. Végigsimított oldalamon, egészen a tangámig. Leszabta rólam és elhajította.

-Gyönyörű vagy –suttogta rekedten.


Beletúrtam hajába és amikor azt hittem nem bírom tovább, felém hajolt és óvatosan belém hatolt. Majd lassan elkezdett mozogni bennem. Amikor már azt hittem, hogy szétrobbanok az élvezettől, zihálni kezdtem. Edward egy kis ideig még húzta a pillanatot, majd végül mindketten egyszerre értünk fel a csúcsra.
Zihálva hajtottam fejemet Edward mellkasára.


Nem tudom, hogy mennyi időbe telhetett, amíg sikerült újra normálisan lélegeznünk.
-Szeretlek –suttogta a fülembe egy kis idő után. Felnéztem a szemeibe és én is válaszoltam:
-Én is szeretlek –mondtam. Valószínűleg elaludhattam, mert egyre nehezebben érzékeltem a külvilágot.

(Edward szemszöge)


Nem bírtam ki. Azzal a csókkal feltüzelte a vágyaimat. Elhúzódtam tőle és a szemeibe néztem, amibe ugyanazt láttam, amit ő is az enyémben. Szerelmet, szenvedélyt. Szemeim újra az ajkaira tévedtek, de nem bírtam tovább és újra megcsókoltam.


Egyik kezemmel a kulcsért nyúltam, majd kinyitottam az ajtót. Lábammal be is löktem, miután átmentünk a küszöbön. A kulcsot elhajítottam, majd felkaptam kedvesemet, mire ő derekam köré csavarta a lábait. Éreztem egyre duzzadó férfiasságomat.
Ajkairól áttévedtem a nyakára, egészen a dekoltázsáig, majd megszabadítottam a kabátjától és a pulcsijától. Az utóbbi ruhadarab rólam is lekerült. Benyúlt ingem alá és elkezdte simogatni mellkasomat és haladt egyre lejjebb. Érintése nyomán enyhe bizsergést éreztem. Sóhajok hagyták el a számat. Ennél többet akartam. Levettem a pólóját, majd gyengéden megemeltem és kicsatoltam melltartóját. A tarkómnál fogva újra magához rántott és megcsókolt. Végigcsókoltam a nyakát a melléig, majd egyre lejjebb. Halk nyögés adta tudtomra, hogy élvezi tetteimet. Nekiállt kigombolni az ingemet, kissé nehézkesen. Hagytam, hogy átfordítson a hátamra. A ruha helyét, édes csókjai váltották fel. Szaporábban vettem a levegőt. Jóleső sóhajok hagyták el számat. Letéptem róla nadrágját és újra én kerekedtem felül. Elkezdtem simogatni belső combját, míg hasát kényeztettem. Ő sem tétlenkedett. Simogatások közepette elérte nadrágom szélét, amelynek levételében segédkeztem. Szememet végigjárattam testén, miközben kezem szabad utat járva, simított végig oldalán fehérneműjéig, amit szintén egy egyszerű mozdulattal lerántottam róla. Számomra hangos puffanással ért földet valahol a szoba másik felében.

-Gyönyörű vagy –hangos rekedtes volt. Teljesen eltért a megszokott bársonyosságtól.

Hajamba túrt. Felé feküdtem, majd egy óvatos mozdulattal váltunk eggyé. Az élvezettől mind a ketten vadul ziháltunk. Egyszerre értünk fel a csúcsra.

Fejét mellkasomra hajtotta, míg lenyugodott a légzése. Annyira gyönyörű egy teremtés. Egy tisztalelkű lény. Akár egy angyal. Ő az én személyes angyalom.

-Szeretlek –suttogtam, mire felemelte fejét. A szemembe nézve válaszolt:
-Én is szeretlek –mondta, majd lassan elaludt.

Néztem, hallgattam békés szuszogását. Még így is annyiféle érzelem olvasható le az arcáról.

Míg aludt, visszagondoltam az elmúlt órák eseményére. Életemben nem éreztem még ilyet. Sőt, kételkedem benne, de ha lehetséges még jobban szeretem Bellát.


Szegény. Szegény Charlie. Bella nem érdemli meg a szomorúságot. Pedig most az. Az édesapja halála nagyon megrendítette. Nem néztem volna ki belőle, hogy leissza magát részegre. Úristen! Részeg?! Mi van, ha csak emiatt volt képes mindent megtenni? Mert részeg volt!


Vajon tényleg csak egy álca? Mi van, ha nem szeret? Ha csak az alkohol késztette?
De hogy lehetek olyan hülye, hogy kételkedjek bármiben is, amit ez az angyal csinál?


Hallottam rezegni a telefonomat, így kénytelen voltam felkelni szerelmem mellől. Kivettem a nadrágom zsebéből, majd megnéztem milyen név áll a kijelzőn: Alice.

-Igen Alice, mit akarsz? –kérdeztem tőle. Közben fel is kaptam magamra a nadrágomat.
-Elintéztük a fickót. Az egyiküket, már a rendőrség elfogta.
-Mit értesz azon, hogy „elintéztük”? –kérdeztem.
-Nyugi, semmi rosszat nem tettünk. Emmett leütötte, majd nem feltűnő módon eljuttattuk a rendőrségre –mesélte Alice.
-Ez megnyugtató. Legalább másnak nem okoz gondot –mondtam és éreztem, hogy a szomorúság átjárja a testemet. Ránéztem Bellára, aki szintén nyugtalanul forgolódott.
-Charlie meghalt –mondta a húgom.
-Tudom… -suttogtam, bár felesleges, hiszen úgyis meghallotta.
-Mondd meg Bellának, hogy sajnálom, bár ahogy láttam eléggé kifárasztottad –hallottam a hangján, hogy mosolyog.
-Nagyon vicces vagy Alice. Van még valami, vagy mehetek? –kérdeztem.
-Hát, csak annyi, hogy válogasd meg a szavaidat, amikor Bella felkel –mondta. –A temetést is elintéztem. 2 nap múlva lesz, délután 3 órakor. Mondd meg Bellának. –utasított.
-Rendben, akkor majd beszélünk. Szia Alice.
-Szia –köszönt el ő is, majd letette a telefont.


Még egy ideig feküdtem kedvesem mellett az ágyban, majd hajnaltájt lementem a konyhába. Muszáj lesz ennie. Nem hagyhatja most el magát. Az, hogy részeg volt, már így is elég rossz.
Most, hogy ez újra eszembe jutott, megint elkezdtem gondolkozni azon, hogy mi van, ha a részegsége miatt szeretkezett velem?


Nincs valami hatalmas nagy főzőtudományom, így gondoltam tojásrántottát készítek neki. Az végül is nem nagy teljesítmény. Miközben már sült a tojás, hallottam, hogy az egyenletes szívdobogás felerősödik. Ezekhez a hangokhoz lassacskán léptek is társultak.

-Mi az a... ? –kérdezte Bella.
-Jó reggelt, Bella –mondtam, megfordultam és láttam, hogy a fejét fogja. Ennek hatására elmosolyodtam, majd kivettem egy tányért és egy poharat. Az utóbbit megtöltöttem vízzel, majd előkerestem a fejfájás-csillapítót. Odaadtam neki a gyógyszert, amit készségesen be is vett. Most vettem csak észre, hogy az ingem van rajta, ami nem valami sokat takart…

-Mi történt? –kérdezte.


Nem emlékszik semmire? Mintha megvilágosodott volna, szemeiből előtörtek a könnyek. Bármit megtettem volna azért, hogy újra mosolyogni lássam. De sajnos ez jelenleg lehetetlen volt. Nem tudtam, hogyan is vidíthatnám fel.
-Charlie meghalt –sírta, mire felkaptam és leültem az egyik székbe, őt pedig az ölembe húztam.


Elkezdtem simogatni a hátát nyugtatásképpen. Tudtam, hogy most egyetlen szó sem segíthetne. Én is így éreztem magam, amikor Carlisle elmondta, hogy édesanyám meghalt.
Őrjöngtem és legszívesebben én is ott helyben meghaltam volna.


Nem tudtam mit tenni. Úgy gondoltam, jobb ha minél előbb túl teszi magát rajta.
-A temetést 2 nap múlva délután tartják. Alice mindent megszervezett –mondtam.
-Rendben, addig rendbe szedem magamat –mondta.
-Gyere, enned kell valamit. Az alkohol nem tápláló –elhúzta a száját, amire halkan felkuncogtam.
Eléraktam a kész ételt, majd nekikezdett az evésnek.
-Öhm –kezdte, zavartan piszkálgatta a tojást. Fejét lehajtotta és úgy tett, mintha valami nagyon érdekes dolgot fedezett volna fel az asztalon.
-Igen? –kérdeztem. Ilyenkor nagyon is zavaró, hogy nem látok a gondolataiba.
-Tényleg megtörtént az tegnap este, amire gondolok? –kérdezte halkan, pironkodva. Megbánta volna?
-Még is mire gondolsz? –kérdeztem, úgy mintha semmiről nem is tudnék.
-Hát, hogy… te… meg… én… együtt? –kérdezte újból, majd felemelte arcát, ahol még mindig ott voltak a piros foltok. Elmosolyodtam. Milyen édes, amikor elpirul.
-Netán megbántad? -kérdeztem halkan.
-Nem dehogyis! Hogy gondolhatsz ilyet? –hangja kétségbeesetten csengett.
-Sajnálom… én csak azt hittem, hogy mivel részeg voltál, hogy… -nem tudtam befejezni a mondatot.
-Hogy nem tudom mit teszek? –beletalált. Bólintottam. –Azért annyira nem voltam kómás állapotban. Még emlékszem is arra, hogy mi történt –az utolsó mondatot csak magának suttogta, de én meghallottam és elmosolyodtam.
-Hát bizonyos dolgokhoz tényleg nem voltál kómás –mosolyom vigyorrá alakult.
-Te perverz disznó! –mondta hangosan, majd elmosolyodott és felnevetett.


(Bella szemszöge)


Miután megettem az Edward által elkészített reggelit, felmentem, hogy lezuhanyozhassak.
Edward ingét levettem magamról, majd megnyitottam a vízcsapot.
El sem hiszem, hogy lefeküdtem vele! Persze nem bánom! Minden érintése, csókja mérhetetlen szerelemről, féltésről, aggódásról árulkodott.


Beálltam a zuhany alá. Hagytam hadd’ folyjon végig az összes vízcsepp. A hőfokot a legforróbbra állítottam. Égette a bőrömet, de nem érdekelt. Erre volt szükségem. A hajamat is megmostam kedvenc samponommal, majd megtöröltem magamat nagyjából és kifésültem a hajamat.


Ekkor jöttem rá, hogy nem hoztam be magammal ruhát. Magam köré csavartam a törölközőt és kiléptem a fürdőből. A szobámba mentem. Edward az ágyamon feküdt és a plafont bámulta. Amikor beléptem a szobába, azonban rám emelte a tekintetét. Amikor rám nézett, nyelt egy nagyot. Éreztem, ahogyan egy vízcsepp elindul a hajam tövéből, át az arcomon, egészen a törölköző széléig.
Látta m, amint Edward szemei követik a vízcseppek útját. Szeme hirtelen elsötétült. Odajött elém és végigsimított az arcomon. Egyre közelebb hajolt hozzám, míg nem egy csókban forrtunk össze.


Az események ezután felváltva követték egymást. Ugyan ott folytattuk, ahol tegnap este abbahagytuk…

~°~

Charlie szobájában, az ágyon ülök. Edward is rendbe teszi magát, addig gondoltam nekiállok összeszedni Charlie holmijait. Kinyitottam a szekrényét, és minden egyes darabot szépen lassan kivettem, majd összehajtogatva egy dobozba raktam őket. Ezeket követte minden a szennyes kosárból is. Visszatérve a szobájába, minden földön heverő ruhadarabját is beletettem egy dobozba. Az asztala előtt a széken volt a pulóvere. Felkaptam. Még érezni lehetett rajta az illatát.


Most jut eszembe. Még anyut is fel kell hívnom!
Szomorúan ültem fel az ágyban és éreztem, hogy a könnycseppek újra kicsordulnak szememből. Egy hideg kar érintette meg a vállam, amire összerezzentem.
-Minden rendben? –kérdezte bársonyos hangján Edward.
-Még Renée –t is fel kellene hívni –mondtam elhaló hangon.
-Ha szeretnéd, majd én felhívom –ajánlotta. Válaszképpen csak bólintottam. Nem lettem volna képes most a beszédre.


Néhány perc múlva Edward visszajött. Arca nem éppen a boldogságtól sugároztak.


-Elmeséltem neki mi történt. Azt mondja, hogy nagyon sajnálja. Megadtam neki a temetés időpontját is, de azt felelte, hogy nem tudnak eljönni. Képtelenség lenne eljönniük, mert Phillel nem valami közel vannak.


Hát ezt nem hiszem el! Lehet, hogy már nem a férje, de miért nem képes eljönni? Milyen elfoglaltság lenne ennél fontosabb?


-Mi lesz most? Mihez kezdjek? –kérdeztem inkább magamtól, miközben lefeküdtem az ágyra.
-Ha gondolod, odajöhetsz hozzánk is. Esme és Carlisle biztos örülnének neki.


Ezen elgondolkoztam. Amennyiben itt maradok, az emlékek megrohamoznak és semmire sem megyek vele. Csak a fájdalom maradna. Ha elmennék a Cullen házhoz, ott élnék, akkor legalább társaságban lennék.

-Rendben –mondtam.


Elgondolkoztam. Ha már náluk élek, el kell nekik mondanom, hogy emlékszek arra, hogy vámpírok…
Igen, elmondom de csak akkor, amikor már ott leszünk.


A délután nagyon nem telt el mással, csak pakolászással. Edward is sokat segített nekem. Késő délutánra végeztünk. Míg Edward lent várt, addig én szalonképesebb állapotba ráztam magamat.
A kocsimnak defektje volt valahol, így az övével mentünk. Tényleg erről is szólnom kell majd.


-Öhm Edward –szólítottam már meg a kocsiban ülve.
-Igen? –kérdezte.
-A kocsimért ugye majd elmegyünk valahogy? Azt hiszem defektje volt –homlokomat ráncolva néztem ki az ablakon.


Ennyire részeg lettem volna? Még erre sem emlékszem. Ajjaj.
Edward vezetési stílusa mellett valamivel több, mint 10 perc múlva megérkeztünk a Cullen házhoz. Tudom, hogy jártam itt, mert ismerős… de semmi komolyabb emlékem nincsen…


Elmélkedésemből az rántott ki, hogy Edward kinyitja nekem az autó ajtaját. Elrebegtem egy köszönöm –öt, majd befelé vettük az irányt. Még az ajtó közelében sem jártunk, már is kivágódott és Alice „röpült” ki rajta.

-Bella de jó!! Edward felhívott és mindent elmondott! Már berendeztem a szobádat is! –ujjongott a kis tündér szerű lány. Amint beléptem, egyből megláttam Esme –t.

-Szia, kedvesem! Milyen régen láttalak! –mondta, majd megölelt.
-Szia kislány! –köszönt Emmett is, majd egy bordaropogtató ölelésben részesített.

Jasper egy fejbólintással jelzett köszönésképpen.
Alice megragadta a karomat és felfelé kezdett tuszkolni.
-Gyere! Megmutatom a szobádat! –mondta, majd így is tett.


Benyitott az említett helyiségbe a szemközti falon hatalmas üvegablakok voltak. Balra a falon található a hatalmas franciaágy. Vele szemben a Tv. Balra volt egy íróasztal. Jobbra a falon 2 ajtó is volt. Az egyik szerintem a fürdő, míg a másik a gardróbhoz vezet. Az ajtó mögött egy könyvespolc helyezkedett el, míg a hatalmas szemközti fal előtt egy kanapé volt. Előtte egy kis asztallal.
A falak kék színűek voltak.


-Wow –csak ennyit bírtam kinyögni. –Köszönöm, ezt igazán nem kellett volna –motyogtam.
-Ugyan már! Pakolj le, aztán gyere a nappaliba közénk –mondta vigyorogva.
-De Alice, nincs itt… -kezdtem, de befejezni nem tudtam, mert Edward meg is jelent e csomagjaimmal.
-Köszönöm –mondtam.
-nincs mit –felelte.


A legszükségesebb dolgokat kipakoltam, majd fogtam magam és lementem a földszintre. Mindenki ott volt. A párok egymás mellett foglaltak helyet.
-Öhm lenne valami fontos, amit el szeretnék mondani –kezdtem.
-Rajta, hallgatunk –mondta Carlisle egy mosoly kíséretében.
-Én emlékszem arra, hogy ti mik is vagytok… -mondtam, majd felnéztem és hét döbbent szempárral találtam szembe magamat…

Komikat és puszi! Doree

17. fejezet – Mindig történik valami

Sziasztok! Tényleg nagyon örülök, hogy a komihatár miatt így belendültetek! xD Hogy húzzam az agyatokat, először a kérdésekre válaszolok :P Amúgy a kompromisszumhoz visszatérve, ha nem lenne friss egy napon belül (miután összegyűlt a 10 db komi) akkor kiengesztellek titeket, pl hosszabb fejezet lesz, vagy több szemszög :D

Először is köszönet, mindenkinek, aki írt! Virág nem gond, hogy sokat írtál!

"Amúgy tényleg van egy ilyen mese,vagy csak kitaláltad?" (Lya)

Válasz:
Nem, ezt a történetet megálmodtam :D Komolyan, aztán gondoltam leírom :D

"Bellácska mostanában picikét agresszív..." (Lya)

Magyarázat:
Bella érzelmileg kötődik a Cullen családhoz, függetlenül attól, hogy nem emlékszik rájuk, így természetesnek véli megvédeni őket.

"nem tudom hogy csak nekem vagy másnak is de olyan lett szerintem a vége mintha várna valaki Bellára de lehet hogy csak túl élénk a fantáziám:)"(Lulu)
"de a vége, az nem sok jót sugall, ki várja a lakásban???? remélem nem Jack"(Virág)

válasz:
Nos, ha elolvassátok a 15. fejezetet+ a 16. fejezetet, akkor kiderül, hogy Charlie megbízta egy bizonyos feladattal. Emiatt is kellett hamarabb eljönnie az árvaházból :) Ezt csak azért írtam le, mert ebben a fejezetben kiderül.

Itt a fejezet! Kérlek ne nyúzzatok meg!


17. fejezet – Mindig történik valami


(Bella szemszöge)


A konyha felé vettem az irányt, hogy elintézzem, a Charlie által kijelölt feladatokat…
A hűtőajtón meg is találtam a kis cetlit, amin a számlaszám szerepelt. Letéptem. Majd kivettem a pénzt is a helyéről. Elindultam az ajtó felé.

Kiléptem a szabadba, majd magam után becsuktam az ajtót is. A nap próbálta áttörni a vastag felhőréteget, de sikertelenül. Az ég egy-két esőcseppet is hullatott. Az új csodajárgányom felé vettem az irányt, majd beszálltam és felpörgettem a motort.

Mielőtt a bankba mentem volna, beugrottam a helyi boltba is. Kevés volt otthon az étel. Jártam a sorokat, tettem a köröket a boltban, míg végül minden szükséges holmit összeszedtem. Beálltam a pénztárba, ahol lehetetlen hosszúságú volt a sor. Miután kiértem az üzletből, a vásárolt dolgokat beraktam a csomagtartóba, majd utamat a helyi bankba vettem.

Nem volt valami hatalmas épület… Egy alig több, mint 3000 fős városkába minek nagyobb? Így is csodálom, hogy egy bankot építettek ide… Nem baj, legalább nem kell messze mennem.

Az autó hangos fékcsikorgással állt meg az épület előtt. Nemhiába, még meg kell szoknom, hogy egyszerűbb vezetni, mint a régi járgányom. Kicsit hiányzik, de már megkedveltem a Mercedest is. A furgonom már kilehelte a lelkét is. A balesetem, pedig még jobban betett neki.

Kiszálltam a kocsiból és bementem az ajtón. Jobbra mindjárt egy bankautomata állt. Ezt nevezhetnénk olyan előtérnek is. Egy üvegajtó vezetett a lényeges helyiség felé. Amint átléptem a küszöböt, megláttam a tőlem balra elhelyezkedő sorszámhúzó gépet is. Kikerestem a megfelelő menüpontot, majd vártam, hogy kiadja a papírt.

Ránéztem a kis cetlire, amin a 456 –os szám állt. Körbenéztem, hogy megkeressen az ehhez legközelebb álló számot. 454 –est meg is találtam. Tehát a 7-es pulthoz kell mennem. Elindultam a terem közepén elhelyezkedő ülésekhez, majd le is ültem. Mellettem egy kislány foglalt helyet. Szőke haja két copfba volt kötve. Zöld szemeivel az édesanyját nézte.

Hallottam a pityegést, ami jelezte a következő számot. 323. 587. 455.
Már csak egy ember állt előttem. Mellettem a kislány leejtette a plüssmaciját. Odahajoltam, hogy felvegyem és oda is adtam neki.
-Köszönöm –mondta.
-Nincs mit –mosolyogtam. –Egy ilyen kislány, mit keres egy ilyen helyen? –kérdeztem.
-Az anyukámat várom –mondta, majd az említett személy hátrapillantott. Láttam a megkönnyebbülést a szemében, majd visszafordult az ügyintézőhöz.

Az elkövetkezendő percekben nem beszélgettünk. Figyeltem az óramutató járását. KATT. KATT. KATT. Percekig bámulhattam az idő múlását, míg álmaimból felébresztett az újabb pityegés. Felnéztem és örömmel vettem tudomásul, hogy a 456 –os szám következik.

Felálltam és a 7-es pulthoz vettem az irányt.
-Jó napot –köszöntem mosolyogva.
-Jó napot, miben segíthetek? –kérdezte a nő unottan.
-Erre a számlaszámra –adtam át a papírt. –szeretnék befizetni egy összeget –mondtam.
-Rendben –válaszolt, majd elkezdett pötyögetni a gépen. Micsoda csigatempó! Ez még nekem is túl lassú.
Újabb kattogások. Hát ez nem igaz! Időm van, de akkor is! Miért nem olyan embereket alkalmaznak, akik tudnak vakon írni?
Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy csak arra lettem figyelmes, hogy valaki elkapja a karom és valamit morog. Aprót ráztam a fejemen és körbenéztem.

Az emberek a földön feküdtek és csendben voltak. Mindenki rémült tekintettel figyeli az eseményeket.
A kislányt elkapta az egyik férfi.
Megvilágosodtam! Ez egy bankrablás! Ezt nem hiszem el! Minden rossz akkor történik, amikor én is jelen vagyok? Mindig ott történik a baj, ahol én is ott vagyok?

Lassan jutott el a tudatomig, hogy én is a földön vagyok, csak éppenséggel ülök. A férfi, aki elkapta a kislányt, most egy pisztolyt szegez a gyermek fejéhez.
Az édesanyja kétségbeesett tekintettel fürkészte gyermekét.

-Senki ne mozduljon! –mondta parancsolóan a férfi. –Különben a kislánynak annyi!
-Ehm… -kezdtem mire rám emelte a tekintetét. –Nem akarok gondot, de ne egy kislányt. Ettől nem tűnnek erősebbnek, hogy fenyegetik az embert egy gyerekkel.
-Miért, te vállalod helyette az áldozat szerepét? Egy idegen helyett? Akár képes lennél meghalni miatta? –kérdezte megrökönyödve. Ezalatt a másik fickó az ügyintéző nőket járt, hogy a pénzt begyűjtse.
-Inkább meghalok miatta, minthogy én okozzam a halálát –mondtam egyszerűen. Így is gondoltam. Semmi értelme a bankrablásnak.

Tudom, hogy az embereknek vannak pénzügyi gondjai, de mindenre van megoldás. Azzal, hogy bankot rabolnak, még több nehézségeket okoznak. Van olyan, hogy mást előrébb kell helyeznünk a saját dolgainknál. Akár idegen, akár nem. Ez semmit nem old meg. Ott van szegény lány. Egy életre halálfélelme lehet tőle. A szülőknek még több gondot okoz. Netán orvoshoz kell járatni a gyereket. Akkor nekik se lesz pénzük, érzelmileg a padlót súrolják alulról, és a pénzhiány miatt, ők is bankrablásra szorulnának.

-Rendben, ha ilyen nagy a szád, akkor gyere ide te! –akár akartam, akár nem akkor is oda kellett volna, mennem, mert a hangneme parancsoló volt.

Mintha azzal fenyegetne, hogy lelövi a lányt, ha én nem megyek oda hozzá… Ismerem én annyira az ilyen embereket, hogy nem fogják lelőni a „túszukat”.
A szőke kislány odaszaladt az édesanyjához, akinek a tekintetében ott volt a féltés, szeretet, aggodalom. Majd rám emelte szemeit, amiben megrökönyödést, értetlenséget és köszönetet láttam. Tudom én jól, hogy bolondnak tartanak, csak, mert ezt elvállaltam.

-Igyekezz! –mondta a másik pasas a nőnek. Még a biztonsági őrök is a földön ültek összegörnyedve. A pisztolyukat odaadva. Na szép… mit ne mondjak?

-Ha bárki megmozdul a lánynak annyi! –mondta a férfi, aki a fejemnek szegezett egy pisztolyt. Nem féltem. Mégis miért kellett volna? Ha meg kell halnom, akkor meghalok, nem tudok ellene mit tenni.
-Te! Nem megmondtam, hogy ne mozdulj! –kiáltotta a férfi, aki a pénzt gyűjtötte össze. –Megnyomta a pánikgombot! Húzzunk innen! –mondta.
-Amíg nincs meg minden pénz, addig nem! Ha bármi gond lenne, akkor itt a lány! –rázogatott meg. Istenem, ez a telhetetlenség…

Engem ne fenyegessen! Szívesen a képébe mondtam volna. De akkor miért nem teszem? Félnék tőle, vagy mi a szösz? Nem, nem hiszem. Hiszen, tudom, hogy Edwardék vámpírok, mégsem félek tőlük. Vajon miért? Mert érzem, hogy szeret? Hogy emiatt nem bántana? Biztos lehetek a szerelmében?

Ezeknek a kérdéseknek semmi értelme. Persze, hogy szeret. Akkor nem jönne Rómeó és Júlia idézetekkel. Erre elmosolyodtam magamat. Egy külső szemlélő számára most elég hülyén nézhettem volna ki.

De miért Rá gondolok még egy ilyen lehetetlen helyzetben is? Miért Ő tölti be minden gondolatomat? Miért érzem úgy, hogy csak érte élek? A figyelmemet ezzel sikeresen eltereltem.

Az események egymást követték. Hirtelen, nagyon hirtelen.
Egy kiáltást hallottam, majd egy puffanást és éreztem, hogy a mellettem lévő alak a földre kényszerül.
Megráztam a fejem és felnéztem.
NEM! NEM! Ez nem lehet!

A földön megpillantottam Charlie-t! Az édesapámat fekve, véresen! Nem! Az nem lehet! Meglőtték!
Mindenki menekült a helyszínről. A rendőrök többsége az utcára rohant, hogy üldözze az időközben megszökött rablókat.

Odarohantam apuhoz. Milyen régen is hívtam konkrétan apunak!
A fickó pont a szíve fölött találta el. Az egyik rendőrtársa, Mark maradt itt vele.
Csupán hangfoszlányok maradtak meg bennem abból, hogy hívja a mentőket.

Én tehetek róla! Ha én nem vagyok itt, akkor nem pofázok! Akkor nem fenyegetne meg! Akkor, akkor nem lőtték volna le!

-Apu, ne hagyj itt! Hallassz? –kérdeztem. Mark megfogta a vállamat.
-Be..lls.. –alig bírt beszélni. –Ne legyél… szomo..rú –a hangja elcsuklott.
-Ne, apu ne beszélj! Minden rendben lesz! –mondtam. Az egész úgy tűnt, mintha csak magamat győzködném.
-Vigyázz… magadra! Légy boldog… az… új… családoddal, Edward oldalán –mondta. Jól hallottam? Nem!
-De apu! Nem hagyhatsz itt! Nem! –sírtam. Éreztem, ahogyan a forró könnycseppek legördülnek az arcomon. –Nem teheted ezt!

Távolinak tűnt a mentőautó hangja. Csak apu arcát figyeltem, ahogyan a hordágyra helyezik, felrakják rá a légzőmaszkot és elviszik.

Sírva mentem én is ki az épületből.
-Kisasszony! Tudna segíteni… -kezdett bele az egyik rendőr, de én csak futottam az autómhoz. Beültem és olyan gyorsan hajtottam, mint még soha.
Az egész út, mégis olyan hihetetlenül hosszúnak tűnt. Szemeimet elhomályosították a könnyeim. Ezért voltam egész nap olyan furcsa.. mert megéreztem a veszélyt!

Nem élem túl, ha meghal miattam! Még belegondolni is rossz! Ez lehetetlen! Nem akarom! Nem engedem!

Én is kételkedtem benne, de mégis épen érkeztem a helyi kórházba. Tudtam, hogy a sürgősségin kell keresnem. Láttam is, ahogyan tolják be a műtőbe. Carlisle is velük tartott.
-Ne aggódj Bella! Édesapád jó kezekben lesz! –mondta, majd rohant a többiek után.

Tehetetlenül rogytam le a kinti székre. Újra és újra fájdalmat okozok mindenkinek. Most lehet, hogy az én hibámból hal meg az édesapám! Én mégis életben maradok! Miért ilyen kegyetlen velem a sors?

Órák óta ülhettem ott a folyosón. Néha már fel-alá kezdtem el járkálni, hátha az segít. Tudtam, hogy hiába. Újra leültem a terembe és a fejemet a kezembe temettem. A sírásom még jobban felerősödött. Még Renée –t is képtelen vagyok felhívni. Tudom, hogy nem lennék képes arra, hogy elmondjam mi történt apuval.

A cipő halk kopogására figyeltem fel. Carlisle jött felém olyan képpel, hogy ”sajnálom, mindent megtettem ami tőlem telt”.
-Hogy van? Ugye minden rendben? –kérdeztem kétségbeesetten és éreztem, hogy újabb könnyek törnek maguknak utat. Nem hittem volna, még jön egyáltalán sós kis csepp a szememből.
-Sajnálom, mindent megpróbáltam megtenni, de… -itt elhalt. Nem ez lehetetlen! Nem hagyhatott magamra!
-Ugye nem azt akarod mondani, hogy –itt nyeltem egy nagyot –meghalt? –kérdeztem kétségbeesetten.
Válaszképpen csak bólintott.

Nem figyeltem arra, hogy mit teszek. Csak rohantam. Futottam teljes erőmből. Nem figyeltem arra sem, hogy kiabálnak utánam az ápolók, orvosok, vagy Carlisle. Csak raktam az egyik lábamat, a másik után.
Nem hagyhatott itt! Nekem szükségem van rá! Nélküle nem tudok élni! Ő az apám volt! És meghalt! Miattam!

Kiértem az épületből és beültem az autómba.
-NEEEEM! –kiáltottam, mire újabb sírógörcs fogott el.

Nem tudtam, hogy mit kezdjek most az életemmel, ezért jobb dolgot nem tudtam, mint hogy alkoholba fojtom bánatomat…


(Edward szemszöge)

Hazaértem és indultam befelé. Felmentem a lépcsőn és a szobámba mentem. Lefeküdtem az ágyamra és a plafont bámultam.
Bella beszélt velem, ami haladást jelent. És az a puszi. Még mindig érzem a helyét. Még mindig kellemes meleg érzés fog el, ha rágondolok. Mintha bizseregne a helye.
Innen már tényleg nincs visszaút. Nem lennék képes arra, hogy még egyszer elhagyjam. Abba belehalnék. Nem tudom hogyan, de biztos. És az a szeretet, amit az árvák iránt mutatott. Teljesen az ujja köré csavart. Soha nem hittem volna, hogy valaki képes lesz arra, hogy felolvassza a jégszívemet.

Ezen gondolkoztam sokáig, amikor Alice sikítása rázott vissza.
-Edward! –sírta. –Edward! –rogyott le a szobám padlójára. Az ajtóban Jasper is megjelent és gondolatban azon morfondírozott, hogy hogyan tudná lenyugtatni, ha a képessége nem hat.
-Alice, mi a baj? –kérdeztem, már én is mellette térdelve.
-Néz… nézd meg –mondta, majd le is játszotta a látomását.

„Bella egy bankban van. Az egyik férfi egy pisztolyt szorít a fejéhez.
-Nem! –kiáltja egy alak, majd dörrenés.”

A másik látomásában Bella egy alak felett térdelt.

„-Nem! Nem hagyhatsz itt! –sírta kedvesem!”

A szívem is összeszorult ennek a látványától.
-Ez a Forks –i bank? –kérdeztem alig hallhatóan húgomtól, mire bólintott. Ennyi kellett nekem és már rohantam is.
Bevágódtam a Volvómba. Tudom, hogy most nem mehetek futva, pedig azt tenném.
Milyen jól jönne most a vámpírsebesség. Vagy legalább annyi, hogy este legyen! De nem!

Tövig nyomtam a gázpedált, nem tehettem róla. Életem értelme bajban volt. Szüksége van rám!
Nem engedhetem, hogy egy haja szála is meggörbüljön.
Már jóval 170 km/h felett haladtam. Még az sem érdekelt, hogy erdei úton haladok, hogy baja esik a kocsimnak. Mert még az autóm sem ért fel egy személlyel.
Egy életnek tűnt, míg odaértem az épület elé. A kocsi még meg sem állt, az egyik kezem már a kilincsen volt.

Elölről nem mehetek be. Megkerestem a hátsó bejáratot, majd futottam. A rendőrök éppen akkor érkeztek meg. Charlie is ott állt legelöl.
-Állj! –kiáltotta. Egyszerre történt minden. Egy dörrenést hallottam, de ezzel egy időben ütöttem le azt az alakot is, aki szerelmem szorította.

Láttam, amint a földön Charlie fekszik, de cselekednem kellett, mert a bűnözők elrohantak. Nem hagyhatom, hogy megszökjenek! Akárki másnak is baja eshet!
Újra futottam, már valamivel emberfelettibb sebességgel. Az egyik fickót a rendőrök elkapták, míg a másik egy sikátorban volt. Itt akart elmenekülni. De nem tudta, hogy itt még nagyobb veszélyben van.

Zsákutcába jutott, míg én csendesen mögé osontam. Mikor megfordult, láttam átfutni a félelmet a szemén. Ugyanez történt azokkal az emberekkel is, akiket a „lázadásom” idejében öltem meg.

„Úgy sincs semmi esélye ellenem. Hiszen fegyverem van. De mégis van valami a szemében, egyfajta düh, amitől félelem fut át rajtam”

Hallottam a gondolatain és igaza volt. Az ő szemében láttam magamat. Éjfekete szemek, és már remegtem a dühtől.
Egy kezet éreztem a vállamon.
-Hagyd, Öcsi! Rád máshol van most szükség! –mondta Emmett –Mi majd elintézzük!

Nem válaszoltam semmit csak eltűntem onnan, amilyen gyorsan csak tehettem. Bepattantam a kocsimba és a kórházba hajtottam. Mivel nem tudtam, hogy hol lehetnek, ezért egyenesen az apám irodája felé mentem. Még el sem értem az ajtóig, máris szembe jött velem.
-Hol van Bella? –kérdeztem. –Mi van Charlie –val? –folytattam a kérdésáradatot?
-Bella elment, nem tudtam megállítani. Charlie pedig… -„meghalt” –hallottam meg a gondolatait.
-Meg kellene keresned Bellát. Nagyon zaklatott állapotban van. Siess, mielőtt valami őrültséget csinálna.

Válaszképpen csak bólintottam, majd újra bevágódtam a Volvómba. Fogalmam sem volt, hogy merre keressem kedvesemet, csak mentem a fejem után. Lehúztam az ablakot és próbáltam őrjítő illata után haladni. Ez többé- kevésbé sikerült is. A főúton haladtam, amikor egy dülöngélő lányt láttam az út mentén haladni, akiben felismertem Bella személyét. Istenem csak nem… részeg?

Ezt az állításomat alátámasztotta, a nemsokára megérzett alkohol szaga.
Jó 10 méterre megálltam Bella előtt és kiszálltam az autóból. Az eső elkezdett zuhogni. Most még az kellene, hogy megfázzon!
Odasiettem hozzá és éppen, hogy elkaptam, részeg, síró szerelmemet. Segítettem neki beszállni az autóba, majd a házuk felé vettem az irányt.

-Miért ittad le magadat részegre? És hol hagytad a kocsid? –kérdeztem.
-Defekt –nyögte ki halkan ezt a szót. Látszott, hogy nehezére esik a beszéd. –Charlie! Meghalt érted? Meghalt! És ez miattam van! –kiáltotta, már amennyire tőle tellett.
-Bella! Ne beszélj butaságokat! Nem a te hibád! –mondtam egyre hangosabban. Lehúztam az ablakot.

Lassan meg is érkeztem a Swan ház elé. Muszáj minél előbb bevinnem, nehogy beteg legyen. Valahogy meg is kell nyugtatnom.
Kisegítettem a kocsiból és eltámogattam az ajtóig. A kulcsért nyúltam az ereszhez, amikor az felsőmnél fogva elkapott és száját az enyémre tapasztotta. Illata égette a torkomat, most még intenzívebben, az esőnek köszönhetően, de visszacsókoltam…




Komikat, ha előbb akartok frisst, mint jövő hét szombat!
Puszi: Doree, bocsi a függővégért!
Ha bármi gond adódna, írjatok a chat-be!